Alvás szempontjából nem jól alakult ez a hét: kedden már éjjel fejfájásom volt, és migrénnel ébredtem – ahogy szombaton és vasárnap is, csak hálistennek akkor még ezt nem tudtam – csütörtökön meg anyámékhoz mentem és utána elcsesztem itthon az időt, így későn feküdtem le, így péntekre virradóra is keveset aludtam. Pedig pénteken meló után Tesómékhoz voltam hivatalos, Zéténnyel játszani kissé, míg Ági felkészül a szombati munkájára.
Aggódtam a felelősség miatt, de ugyanakkor boldog is voltam, mert már hetek óta nem találkoztam a töpörtyűvel. A kialvatlanságot a 12.30-kor megivott fekete teával orvosoltam (a napi két kávén felül, természetesen).
A melóból korábban megpattantam, a hazaérkezés-evés-átöltözés fázisa jól sikerült, és a hosszú HÉV-út is ideális volt. Nem tudom, sikerült-e eltalálnom azt a kocsiját a szerelvénynek, ami nincs tele visongó középiskolásokkal, vagy csak simán home office van a középiskolásoknak is, és így nem is utaznak?... A lényeg, hogy nyugiban olvastam.
Zéti már felébredt délutáni álmából, mikor megérkeztem, sőt már elég éber is volt. Egy ideig a lépcsőn ülve játszottunk, aztán a felhúzhatós zenélő játékra „táncoltam”, amit Zéti is utánzott, bár ő úgy, hogy kicsit táncolt, aztán leheveredett a szőnyegre „aludni”, aztán felpattant tovább táncolni, majd megint a szőnyeg. Nem mondom, több kondit igényel, mint maga a sima tánc :-D Aztán némi beszélgetés után Ági felöltöztette, mi ketten pedig útnak indultunk.
Mivel már többször sétáltunk és játszótereztünk kettesben, ezért már nem aggódtam olyan nagyon, bár teljesen felhőtlen nyugalommal sosem tudok lenni, amikor egy háromévessel vagyok, nulla szülői tapasztalat birtokában. … Mindenesetre Zéti szépen jött mellettem, fogtam a kis kezét, amit ő simán hagyott. Az úttesten is zavartalanul keltünk át, majd a kellemes térköves úton a játszótérig.
Bevallom, szeretem is a játszóteret, meg nem is. A balesetektől nemigen félek, mert minden játék alatt gumi vagy homok van, nem úgy, mint az én gyerekkoromban, ahol simán beton volt a mászóka alatt, oszt’ hadd hulljon a férgese. Én szeretem nézni, ahogy Zéti hintázik, vagy csúszdázik, sőt szeretek vele beszélgetni játszás közben, és tök jól érzem magam, de az a helyzet, hogy feszélyez, amikor más szülők is odajönnek a gyerekeikkel. Ilyenkor mindig tök hülyének érzem magam, és/vagy azt gondolom, hogy ők gondolnak tök hülyének engem… És hirtelen full nevetségesnek tűnik a beszélgetés, amit Zétivel folytatunk arról, hogy miért nyikorog az egyik hinta, és miért nem nyikorog a másik hinta? Holott míg kettesben voltunk, abszolút jól elbeszélgettünk erről. Na persze, nem kívánhatom, hogy abban a háromnegyed órában mindenki más maradjon távol a játszótértől.
Egyszer mondjuk volt ilyen, amikor rajtunk kívül csak még egy apuka jött le a gyerekével, de az akkor volt, amikor mínusz öt fok volt és majdnem meghaltam a hidegtől.
Most ráadásul még egy tinédzsercsoport is lejött, a játszótéren található fedett asztal-padra beszélgetni. Ide vezet, ha nincs nyitva semmi, ahová beülhetnének (és maszk sem volt persze senkin, mivel a., zöldterület, b., ebben a városban egyébként sem kell. Ergo nyugodtan nyitva lehetne a kocsma is.)
Zéti három különböző hintán is hintázott, amiből kettő nyikorgott, egy pedig nem. Most remek volt, mert a legutóbbi óta megtanultam, hogy hátulról emeljem ki a hintából, így tök simán kijön a gyerek. Egy stresszel kevesebb! Ezután a homokozóba mentünk, ahol rajzolnom kellett egy „Mackát”(= saját magamat :-D), aztán egy bugyborékoló lefolyót, betonkeverőt és mentőautót is. Utóbbi volt a legkönnyebb.
… Ekkor már kb. félórája a játszón voltunk, egyre több szülő és gyerek jött és próbáltam befolyásolni Zétit, hogy nem-e sétálunk tovább? De ő élvezte az ottlétet. (Én előzőleg azt gondoltam naivan, hogy péntek délután biztos nincs senki a játszón, mindenki munka utáni vásárlással foglalkozik, de ezek szerint nem.) Hozott a poronty pár faágacskát, és azokból „tüzet rakott” a járóút közepén, amit élveztem volna, ha nincsenek ott más felnőttek. Így azonban nagyon hülyén éreztem magam, ahogy azt mondom: Hú, milyen nagy lánggal ég! Hú de forró! Bográcsozzunk?
Ezek után Zéti vidáman körbe-körbe szaladt, én pedig mindig követtem a tekintetemmel, mert nem tudhattam, nem fog-e odaszaladni a kijárathoz és kirohanni rajta, és így álltam a kör közepén körbe-körbe forogva, mint egy éltes madárijesztő :-D Humoros volt, de a fő, hogy a kölök jól érezte magát! Aztán, szinte minden átmenet nélkül, odament a kijárathoz, hogy elég volt.
Na hálistennek. Kireteszeltem magunkat – ez is remek dolog, hogy most a játszóterek már retesszel zárhatóak, míg az én gyerekkoromban simán ki lehetett rohanni a hintából egyenesen az autók alá. A környező susnyában végignéztük az összes eldobott sörös- és energiaitalos dobozt, nyitófület keresve, de szerintem ezek ugyanazok voltak, amiket már hetekkel ezelőtt is végignéztünk és leszedtük róla a nyitófüleket, mert egyiken sem volt már rajta a fül, vagy ahogy Zéti szokta mondani, a szörnyitó.
A part közeli kis utcán haladtunk tovább – hálistennek, szinte nulla gépkocsiforgalommal – megnéztük a szép kerteket és kapukat. Zéti elmélyülten figyelt valamit az egyik kertben, én pedig szóltam neki, hogy a következő kerítésnél ül egy kutyus, lehet, hogy majd ugatni fog.
De a kutyus egy szót sem szólt, csak nézett minket.
- Nem ugatott! – jelentette Zétény elégedetten.
Lementünk a partra, ahol Zéti „horgászott”, vagyis talált egy nádat, amit nekem fel kellett szabdalnom rövidebb darabokra, majd az egyik ilyen darabot belógatta a vízbe, miközben a parton hasalt, mert nagyon helyesen, csak így mehet vízközelbe, és ezt már meg is szokta. Így mégsem tud beleplaccsanni váratlanul. De azért fogtam. Közben arról beszélgettünk, miféle halakat lehet fogni. Keszeg, sügér…. folytattam, hogy ponty, csuka, harcsa. Zéti még nem tudta, mi az a „harca”, úgyhogy elmagyaráztam, hogy szép nagy hal, bajusszal; olyan marha nagy harcsa is van, ami akkora, mint ő maga.
A part menti kis réten cirkáltunk még kicsit; szerencsére a hajóállomásra nem akart felmenni, attól engem mindig a frász tört. Talált egy kicsit vastagabb csövecskét, amit én a nád szárának tartottam. Ezen kissé vitatkoztunk, mert Zétény szerint üveg.
- Szerintem ez a nád szára, alul, ahol vastagabb.
- Én azt gondolom – mondta Zéti választékosan –, hogy üveg.
OK, lehet, hogy üveg! :-) Mindenesetre zsebre tettük, a nyitófülek mellé, és továbbmentünk az utcán. Ennek az utcának a végén van egy kék nyomós ivókút, azt mindig meg kell nyomnom, mert Zéti nagyon szereti nézni, én pedig mindig hátrébb hessegetem őt, nehogy ráfröccsenjen a hideg víz. Ő azért mindig apránként előrébb araszol, mire én visszatávolítom, és így tovább :-D Szeretett volna inni a nyomós kútból, de mondtam, hogy ahhoz nagyon hideg van, és különben is ha közelebb jön, lefröcsköli a víz, ami nagyon hideg, és tél van.
Ezek után jött az útkanyarulat, ahol általában balra fordulunk, el a szánkózódomb mellett, és haza! De Zéti nem erre ment, hanem jobbra, a part felé. Én követtem. Na, itt viszont volt egy kertben lakó kutya, aki igenis megugatott minket, egy német juhász. Pedig nem csináltunk semmi rosszat. A parti susnyában tébláboltunk, aztán én szerettem volna a szokott úton hazafelé menni, de Zéti a csónakkikötő felé indult, és egyenesen fel a kis, emelkedős ösvényen, ami a HÉV töltésére visz!
Próbáltam meggyőzni, hogy ne erre menjünk, de csak ment előre, mint egy apró zerge. Még jó, hogy a nem csúszós bakancsom volt rajtam, de az az emelkedő azért így is elég saras volt. Aggódtam, hogy lezuhan a gyerek, sőt hogy én zuhanok le, Zéti pedig egyedül marad fönt, és még a végén elrohan valamerre… De nem zuhant le egyikünk sem, sőt ez az emelkedő összesen vagy tíz lépés, de ezalatt lepergett előttem az életem.
Meg az is eszembe jutott, hogy 44 éves vagyok, itt megyek egy háromévessel, és arrafelé megyünk, amerre a hároméves akar :-D
Szerencsésen felértünk a töltésre, ahol hálistennek van egy normális, keskeny bicikliút, amihez csak egy korláton kell átmászni – simán sikerült mindkettőnknek –, és tudtam, hogy ez a bicikliút kb. visszavezet Tesómék utcájába. De az életemet már nem mertem volna rátenni, mert vagy másfél éve nem jártam itt, és akkor sem az útvonalat memorizáltam, hanem a pici Zétényt néztem, vagy a vadkacsákat, vagy hogy süt a nap, szóval, most csak sejtettem, hogy kb. a jó irányban haladunk. De abban sem voltam biztos, hogy még mennyi idő, míg hazaérünk.
Zétény közben természetesen minden elhajított sörösdoboznál megállt nyitófület szedni, én pedig egy picit sürgettem, mert 17.00 már elmúlt, kezdett alkonyodni, és valamiért rám tört a pánik, miszerint haza kell érnem a kijárási tilalomig, és addig még haza kell érnünk Tesómékig is, és még ki tudja, mekkora távolságra vagyunk… Ezért egy picit noszogattam, de szerencsére jött ő magától is. És hála a jó égnek, a töltést egyszer csak keresztezte egy keskeny autóút, amin ha balra fordultunk, szinte biztos voltam benne, hogy ez már a Tesómék utcájának a felső fele!
Azért óvatosan közlekedtünk, mert már tényleg sötétedett, és ezen a szakaszon nem voltak fekvőrendőrök. Zétit az út szélére tereltem és én mentem az úttesthez közelebb. Menet közben fényességet láttunk és arról beszéltünk, hogy mi csinálhat fényt…. Reflektor, nap, ilyesmik, Zétény pedig az mondta: „lehet, hogy egy cillag”. Imádom, amikor a „cs” betűket néha „c”-nek mondja, annyira édes :-)
Az utca kanyarodott, és hála a jó istennek, valóban az Öcsémék utcája volt, sőt meglepő hamar oda is értünk a házhoz! Kinyitottam a kaput Zéti előtt, és nagy kő esett le a szívemről. Meghoztam a gyereket, és senkinek nem esett baja!
A konyhaasztalon várt a sajtos sós rágcsa, amit Ági menet közben kisütött, sőt ahogy az előszobában megláttam a laptoptáskát, már azt is tudtam, hogy Öcsém is hazajött. Leszedtem Zétiről a cipőt, a sapit, a kabátkát meg a téli nacit, ő rávetette magát a sajtos sütire; aztán Tesómmal üdvözöltük egymást, aztán én ráadtam Zétire a mackónadrágját, mert azt eddig nem tartotta fontosnak felvenni, a sajtos az fontosabb volt :-D
Kértem egy páleszt Öcsémtől, amivel amúgy is kínálgatott, és mert úgy megijedtem a HÉV-töltésen való mászkálástól.
Ja, azt elfelejtettem írni, hogy még a töltés előtt egyszer hirtelen leguggoltam Zéti mellé, miáltal a télikabátom cipzárja alulról kinyílt és vagy 15 centi hosszan kettéjött. Nem szoktam káromkodni a kölök jelenlétében, de most kiszaladt a számon:
- Basszus!
- Mért basszus? – nézett rám kérdőn Zéti, én pedig elmagyaráztam, hogy hirtelen leguggoltam és szétjött a kabátom cipzárja… (és még jó, hogy csak basszust mondtam, nem pedig azt, amit akkor mondtam volna, ha teljesen egyedül vagyok :-D)
Így a kabátomból kibújni sem volt egyszerű. Ettem én is sajtost, nem is keveset, mert nagyon finom volt. Aztán még egy picit olvastam Zéténynek. Aztán lassan elrepült fölöttünk az idő vasfoga, úgyhogy készülődni kezdtem, vécé, öltözés. De Zétény beszaladt előttem a vécébe, ráállt és nem akart hagyni pisilni, úgyhogy kuncsorogni meg győzködni kellett, hogy hagyjon :-) Miután pedig gyorsan pisiltem, Zéti visszatért, ráállt a vécére és lenyomkodta a vécétartály gombját, ami nagyon tetszett neki, de én sejtettem, hogy nem lesz ez így jó. Próbáltam rábeszélni, hogy hagyja abba, de nem tette, ezért ráoltottam a villanyt, és megkíséreltem kihozni onnan. Mire ő krokodilkönnyekkel színpadiasan sírva fakadt, és fenyegetőleg meg is jegyezte:
- Sírok!
Ezen muszáj volt röhögnöm, de mivel tényleg sírt – igaz, színpadiasan –, hát nem akartam erőszakkal elvontatni onnan. Végül Tesómék leszedték.
Mindenkit végigpusziltam, Zétényt kimondottan sokszor; édes pici poronty!.... Aztán útnak indultam a HÉV-emhez, amire még várnom is kellett pár percet.
A hazaút kalandos volt, a HÉV a menetrend szerint kb. 19.00-ra ért vissza a civilizációba, onnan még villamos és földalatti kellett, és mindezt 20.00 előtt. Az eső esett, viszont esernyőm nem volt. Igaz, hogy kapucnim igen, de az meg a homlokomnál véget ér, és az arcomat meg a szemüvegemet szépen szabadon hagyja. Álltunk a villamosmegállóba jó sokan, a kijelzőn nem volt kiírva a mi villamosunk, de bent állt két szerelvény is. De melyik indul?? Végül kiírták, hogy „4 perc” – de nyilacska nem volt, hogy a jobb vagy a baloldali indul… Egy ember felszállt a baloldalira, aztán egy másik, harmadik; mikor már legalább öten felszálltak, hát én is fogtam magam és beszálltam, elég volt az esőben ázni. Mindjárt indulunk.
Pár perc múlva valóban indult is – a másik villamos, amin összesen egy darab utas ült. Merthogy annak kellett indulnia, nem a miénknek. De ezt a világ minden kincséért sem írták volna ki. A sofőr sem ordított volna be a mi villamosunkba, hogy „hé barmok! A másik fog indulni!” BKK… Kapják be!
Egyébként egyáltalán nem érdekelt volna, nem siettem sehová, és a könyvem olvasása eléggé lekötött, de most még várni kellett, míg ez a villamos is elindul, és még 15 perc az út, onnan pedig 200 méter a földalattiig, ami gondolom, már szintén nem jár gyakran, és mindezt 20.00 előtt. Mert 19.55-kor még nem támad a vírus, viszont 20.01-kor már igen.
De hálistennek hazaértem, és elkezdtem nézni az Evolúciót, amit imádok, csak iszonyú álmos lettem és félbehagytam. Akár végig is nézhettem volna, mert szombaton iszonyat migrénnel ébredtem, egy teljes Algopyrin, izmos kávé, a fűtés letekerése és kb. egy óra ágyban ülés és fejmasszázs kellett, hogy kimenjen.
De a kölyökvigyázás jó volt :-)
Sőt a kabát cipzárját is sikerült rendbehoznom, jó negyedóra türelmes rángatással, még aznap este.
