Idén a két ünnep közt részben dolgoznom kellett. Ugyan szívesen szabira mentem volna a teljes hétre, javasoltam is a főnöknek, de ő közölte, hogy nem lehet, mert már nagyon sokan elmennek azon a héten. Így megállapodtunk abban, hogy karácsony előtt 3 nap, és karácsony után 2 nap.
Ez már csak azért is remek volt, mert a szobatársam viszont pont a karácsony utáni 2 napon dolgozott, és utána ment három nap szabira, tehát váltjuk egymást, tehát nem kell látnom az én három munkanapomon. Szuper!
A szabim előtti valamelyik reggel, amikor aláírtam a jelenléti ívet, meglepve vettem észre, hogy a szabit jelző ceruzás „SZ” betűk az én soromban nem ott vannak, ahol kellenének, hanem a két ünnep közti teljes héten. Mi a szar? Nem ezt beszéltük meg. Ugyan szívesen elmegyek akkor, de eddigre már programokat terveztem az ünnep előtti három napra, és nem szeretem, ha a hátam mögött áttervezik a szabadságaimat… Úgyhogy bementem a főnökhöz és rákérdeztem, hogy mi a tosz van, mert máshogy van beírva a szabim. Talán valami átcsoportosítás van? Mert én nem tudok róla (enyhén felvont szemöldökkel).
Mire a főnök megnézte a közösen kitöltött táblázatot és közölte, hogy jaj, dehogy, ő írta be rosszul, kösz, hogy szóltam, persze úgy megyek szabira, ahogy megbeszéltük, csak hát olyan sokan mennek el a két ünnep közti teljes hétre, hogy ő már rutinból azt írta be mindenkinek. Na mondom, jól van akkor…. És mentem dolgozni, majd keddtől el.
Eltelt a szabadság, az ünnepek, és az első, két ünnep közötti munkanapomon kissé morcosan mentem be dolgozni. Undok dolog az irodában ülni ilyenkor. Na de hát lehetne rosszabb is, például most csak egy rövid hetet kell dolgoznom. Boldog örömmel vettem észre rögtön megérkezéskor, hogy a főnök szobájában sötét van, ergo ma nincs bent! Lecsekkoltam a jelenléti íven is, valóban ma és holnap nincs, csak pont pénteken, szilveszter napján. A francba. Ezt nem szeretem, mert ennek az a mániája, hogy gyűljünk össze és mindenki mesélje el, mit csinál este, amit pedig utálok.
Ráérősen dolgozgattam egyedül, becsuktam az ajtót; ha úgy alakult, bután bámultam magam elé, illetve gyakran olvastam A rodzsungok kolostorát a fiókomból, amelyet lehetőleg még a héten ki akartam olvasni, és most, hogy Annamária nincs itt, nyugodtan olvashatok melóidőben is. Mert ha itt van, akkor persze csak ha büfébe megy vagy valahová pár percnél hosszabb időre. Most mondjuk még a büfé sincs nyitva.
Egész jól elvoltam, amíg hirtelen többen is mondani nem kezdték, hogy Annamária bizony bejön holnap.
Na de miért?? – kérdeztem magamban. Hisz úgy volt, hogy váltjuk egymást! Direkt örültem, hogy a három munkanapomon nem kell bámulnom a baltaképét, és hallgatnom, ahogy kétóránként felhívja a kölykét és instruálja, hogy most ezt csináld, most azt csináld…. És hát én olvasni akartam A rodzsungok kolostorát munkaidőben! A francért jön be! Biztos valami családi okból valami csere történt.
Rá is kérdeztem másnap, mert tényleg bejött, hogy a fene enné meg… Persze nem mérgesen, ahogy valójában éreztem, hanem kissé aggódva, amit nem éreztem valójában. Mire kiderült, hogy csakugyan, úgy volt betervezve, hogy ő két napot dolgozik, aztán az utolsó három napon lesz szabin. Csakhogy! az ostoba főnökünk rosszul írta ki az Annamária szabadságát, és mire ő észrevette, addigra meg már a főnök is elment szabira. És már nem lehetett módosítani (wtf?), merthogy azt már a buta főnök le is adta „odaföntre”.
Ezért ez a stréber baromállat szobatársam, mint jámbor marha a vágóhídon, fogta magát és átalakította a betervezett szabadságát úgy, ahogy a seggfej Éva átírta neki.
A szar is elöntötte az agyamat, legszívesebben mindkettőjüket felrúgtam volna. Hogy lehet ekkora faszkalap az Éva – jó, azt persze tudja mindenki, hogy ostoba, mint a segg – de hogy az emberek előre betervezett, közösen megbeszélt szabadságát is képes rosszul leírni és még le is adni, merthogy már az enyémet is rosszul írta a jelenlétire, csak én – tiszta véletlenül ugyan – észrevettem és még időben szóltam.
És hogy lehet ekkora farok ez az Annamária, hogy ilyen jókislány stréber módon „jajj, hát már így van leadva a szabim, no akkor áttervezek mindent”. Hú, de utálom az ostoba, kritikátlan stréberséget! Főleg egy ilyen fostalicska munkahelyen, ami aztán tényleg nem érdemel meg semmi lojalitást…. Még ha baleseti sebészek lennénk, de így!!
No és ha a hosszabb nyári, elutazós szabadságot írja el a luvnya? Akkor majd a július 5-től 15-ig lefoglalt, befizetett nyaralásodat átrakod augusztus 3-tól 13-ig, mert Évikének valamiért ezt a dátumot volt kedve leírni egy papírra??! Én olyan magasról leszartam volna, hogy a főnök mit hová ír, ha az eltér a betervezettől – és nem beszéli meg velem –, hogy tőlem akár a római pápának is leadhatja a téves szabimat, én akkor is akkor fogok elmenni, amikorra megbeszéltük. De ez a hülye Annamária, ez baszki simán hagyná, hogy fát vágjanak a hátán, mert hát jaj mi lesz…
És én most azért nem tudok olvasgatni vagy saját ritmusom szerint enni/bambán nézni/ablakot nyitni stb., mert az egyik ostoba, a másik stréber. Édes fülem… A legjobb az volt, hogy maga Annamária sem szívesen volt ott, mert lehetett érezni a rosszkedvét, pedig általában ilyen kritikátlanul lojális, meg „hát ezt így kell” hozzáállása van, de most ő se örült, de azért mégiscsak bejött, és itt ült a nyakamon, hogy az isten tegye akárhová.
Na, szóval a három ünnepek közti munkanapomból kettő így el volt kúrva. Valahányszor megláttam Annamáriát, mindig bokán akartam rúgni. Ráadásul, mint mondtam, büfé sem volt, tehát még oda se ment le naponta kétszer kávéért, ami nekem minimum öt perc nyugodt olvasásidőt jelentett volna!
Szerencse viszont, hogy a főnök valóban csak szilveszter napján jött be, és nagyon hamar le is lépett, és egyáltalán nem volt nagy szilveszteri összeröffenés, amit utálok, szóval legalább az a nap jól alakult.
