Egy héten belül a harmadik szörnyű éjszakám!! Ezt az őrmestert a fátum üldözi… Ráadásul pont péntek éjjel, miközben szombaton Tesómékhoz voltam hivatalos.
Pénteken plazmaadásra jelentkeztem be. Elkészítettem a szokásos vérnyomásemelő gyógyteát, rengeteget ittam, indulás előtt betoltam a plusz szendvicset és szaloncukrot. Gondosan annyit ittam, hogy jó sok legyen, de azért ne pisiljem össze magam. És még jóval indulás előtt kortyoltam a gyógyteából, meg útközben is, meg még a plazmaközponttól egy saroknyira is.
Csodálatos módon mindössze egy ember volt előttem, és ha időben kapcsolok még az utcán, hogy ez is oda megy, még őt is leelőzhettem volna. Azonban mi történt?? Ahogy mindezen előkészületek után a recepción lemérték a vérnyomásomat, elhűlve láttam, hogy csak 99/valamennyi. De ne már! Hát minek ittam a rozmaring-izsópfű-kakukkfű teát, meg azt a tömérdek vizet, és fekete teát még délelőtt!
Gondoltam, mire a dokihoz kerülök, végre hat a gyógytea és OK lesz minden, de sajnos mikor a doki újra megmérte a vérnyomást, az 98/valamennyi volt. Nem hittem a szememnek! Gondoltam, most majd kiültet várni és újra megmérnek, de gyanúsan sokat írt a lapomra pirossal, így rájöttem, hogy most ki vagyok zárva.
Iszonyat dühös voltam. Főleg a szervezetemre (és kicsit a dokira is: most miből állt volna annyit felírni, hogy „100/85?”) De most legalább tudtam venni Öcsémnek Szamos islert, meg még ezt-azt vásároltam, aztán hazamentem és szunyáltam egyet, amit úgyis elterveztem plazmaadás utánra. De anélkül is jól jön a délutáni szunya.
Ébredés után – még mindig rohadt dühös voltam – tovább néztem az Egy őrült naplóját, amit már tegnap elkezdtem. Eszméletlenül jó volt, viszont annyira megviselt, még nézni is embert próbáló volt, főleg az utolsó részei. Azonnal fel is bontottam egy sört, amit vége lett, és elkezdtem nézni egy kellemesebb filmet. Közben vacsoráztam, illetve leakciózott szaloncukrot ettem.
A kellemesebb filmnek még csak a felénél tartottam, amikor a sör elfogyott. Mivel még a színdarab hatása alatt voltam, kibontottam még egy sört :-D Bocs, de kellett. Aztán vége lett a filmnek is, a sörnek is, én pedig lefeküdtem, noha már fél 12 volt, de a délutáni alvást hozzászámítva még így is nagyjából ki tudom aludni magam. Azt már eldöntöttem, hogy Öcsémékhez viszek egy flaska fekete teát, amivel éber maradok a reggeli kávé és az ebédkávé között, délután meg már mindegy lesz.
Éjszaka 2.00 körül arra ébredtem, hogy úszom a verejtékben. Szó szerint full vizes voltam tetőtől talpig, és még a paplanhuzat is. Persze, a két sör… A másodikat már igazán nem kellett volna. Próbáltam visszaaludni és lehűlni, de nemsokára erős émelygést kezdtem érezni. Felkeltem és kimentem és hánytam. Nnna jó… ennyit nem iszunk legközelebb. Bár gyanítottam, hogy nem is annyira a két sör, hanem inkább a plazmáról kirúgás miatti düh, meg a Napló miatti felkavarodott érzelmek okozzák a hányást.
Fogat mostam és visszafeküdtem megnyugodva, hogy kijött, aminek ki kellett. Próbáltam visszaaludni, de nemigen sikerült. Egyszer csak hitetlenkedve éreztem, hogy megint felfordul a gyomrom. Kipattantam az ágyból és mentem a fürdőszobába: valóban megint hánytam! Jó, ezzel most már kijött a teljes vacsora, az összes sör és szaloncukor, kész vagyunk. Fogat mostam és visszafeküdtem. Még tudok aludni egy kicsit, mielőtt szólna az ébresztő.
Forgolódtam és próbáltam aludni, de egy bizonyos idő után azt éreztem, hogy megint hányni kell… fémes íz, nyálmirigyek zsibongása, gyomrom felemelkedik. De hát ez hihetetlen, mit akarok már kihányni! Kirohantam és most kihánytam azt a fél pohár vizet, amit a legutóbbi hányás után megittam.
Most már nem is mostam fogat, mert szilárd dolog nem volt a számban, csak alaposan öblögettem. Majd visszafeküdtem, hogy most már tényleg nem tudok mit kihányni, gyerünk aludni még, amennyit lehet.
Azonban félóra múlva megint csak kavarogni kezdett a gyomrom, és épp hogy összefogtam a hajamat a rákcsattal, amikor már jött is a hányás. Most már tényleg semmi nem volt a gyomromban, de azért az a semmi is kijött.
Ez így ment tovább: nagyjából félóránként rám jött a hányás, akkor felpattantam és kirohantam, a köztes időkben pedig próbáltam visszaaludni, remélve, hogy ez volt az utolsó.
Ezen az éjszakán amúgy a szomszédok egész csendben voltak, bár annyira szarul voltam, hogy még az se rontott volna az állapotomon, ha hangosan énekelnek.
4.43-kor is hánytam egyet. Az ébresztő pedig 5.07-re volt beállítva. Még visszafeküdtem ugyan, és reménykedtem, hogy talán elmúlik ez az egész, mikor fel kell kelnem, mert hány ilyen éjszakai hányás volt már, ami reggelre megszűnt. De most már alig van idő az ébresztőig! Hirtelen felmerült bennem a szörnyű lehetőség, hogy esetleg le kell mondanom Öcséméket.
Ez rettenetes lett volna, mert számítanak rám, én pedig nagyon is akarok találkozni velük, főleg a gyerekekkel. Na de így, hogy félóránként kihányom még a nagy semmit is?
Reggel a kávé helyett fekete teát főztem, mert a gondolat is fájt, hogy esetleg a jó Vergnano kávét kihányom. Így a fekete teát hánytam ki, amit próbáltam magamba erőltetni, valamint a fél Korpovit kekszet (másnak a gondolatát sem bírtam elviselni).
Ráadásul eddigre annyira legyengültem, hogy ahhoz is alig volt erőm, hogy a teásbögréért nyúljak. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy kitömegközlekedjek Öcsémékhez, három különböző viszonylattal, amiből az egyiknek eleve félóra a menetideje. De nem akartam lemondani. De addigra már éreztem, hogy még ha most valahogy ki is érnék hozzájuk, jelenleg max. a dívány sarkán kuporgásra vagyok képes, arra tuti nem, hogy szaladgáljak Zéténnyel vagy érdemben vigyázzak rá…
Mikor ébresztő óta még egyszer hánytam – mert megpróbáltam újabb korty teát és kekszet magamba erőltetni – akkor már írtam Öcsémnek, hogy mi a helyzet és nem tudok menni.
De azért még lezuhanyoztam valahogy, mert arra gondoltam, ha Öcsém azt írja, hogy „De mindenképpen gyere ki, mert MEGHALUNK a segítséged nélkül!!”, hát akkor hívok egy taxit, ami talán kint van félóra alatt, és majd zacskóba fogok hányni a hátsó ülésen. Ezek után visszamásztam az ágyba.
Szerencsére Öcsém visszahívott és mondta, hogy OK, meg hogy az egészség fontosabb stb. Én meg baromira szégyelltem magam, mert tudtam, hogy számítanak a segítségemre és most cserbenhagyom őket. De hát egyszerűen iszonyú állapotban voltam, és full gyenge is.
Miután beszéltünk, próbáltam aludni kicsit, de rendszeresen felébredtem a hányásra. Minden hányás után ittam egy kis vizet is, hiába tudtam, hogy azt is ki fogom hányni, de már nagyon éreztem a kiszáradást – amitől a fejem is fájt, de értelmetlen lett volna gyógyszert bevenni, amit majd úgyis kihányok –, és mert egy haverom egyszer azt mondta, hogy jobb, ha a vizet hányjuk ki, mintha csak úgy minden nélkül öklendeznénk.
Faterom is meg volt híva délutánra Tesómékhoz, úgy volt, hogy együtt jövünk majd haza. Most arra gondoltam, hogy esetleg rácsörgök, hogy jöjjön ide és vigye el a Tesóméknak szánt javakat. Öcsém dobott is egy sms-t délelőtt, hogy ha jobban vagyok, akkor azért menjek ki mégis.
Ekkor ennek az esélye kb. 50 % volt. Több ilyen hányásrohamom volt már és bizonyos idő után abbamaradt mindig, de hát most nem tudhattam, mikor jön el az idő, amit ez a mostani megszűnik majd.
Még kb. 9.30-kor is hánytam egyet. Majd ülve – a gyomrom miatt –, a hátam mögött a párnákat felpolcolva elaludtam az ágyban.
Délben ébredtem, ettem egy Korpovitot, és felhívtam Fatert, hogy jöjjön ide délután, és ha addig nem hányok, én is megyek vele, ha hányok, akkor csak a cuccok. Ezek után még aludtam egyet, beállítva az ébresztőt 14.00-ra.
Amikor felébredtem, rájöttem, hogy már fél tíz óta nem hánytam, holott azóta már a Korpovitot is megettem. Ezért végül is kimentem Faterral Öcsémékhez. Rémesen éreztem magam, mert ennek most olyan hatása volt, mintha a munka alól kibújnék, de a vendégség az jöhet… Viszont a hasam lapos lett, és a skinny farmer rám jött.
Alig több mint egy órát voltunk ott, de az nagyon jólesett, főleg Zéténnyel lenni egy kicsit.
Aztán hazajöttünk, útközben megint rám tört egy kicsi émelygés, így mélyeket lélegeztem és igyekeztem elterelni a gondolataimat. Nem is hánytam végül.
Este megnéztem a Kutyátlanok kíméljenek-et – a Napló után feltétlenül valami könnyű amcsi vígjátékra vágytam –, és menet közben jöttem rá, hogy már láttam. Aztán, bár még csak kora este volt, ágyba bújtam, a tévé még ment, gondoltam, hogy majd úgyis felébredek és akkor kikapcsolom.
Éjjel egykor ébredtem fel, akkor kikapcsoltam a tévét, aztán reggel 7.00-ig aludtam, akkor magamtól felkeltem, és azóta nem volt hányás. Sőt most – vasárnap – már egész jól vagyok, bár kicsit gyengén a kalóriahiánytól.
Nagyon dühös voltam, hogy ez a hányásroham miért nem tudott egy nappal később jönni!!! Ha nem szombat, hanem vasárnap hajnalban tör rám ez a dolog, akkor a vasárnapot itthon tölthettem volna ágyban fekve, Fatert megkértem volna, hogy vegyen egy kenyeret a hétfői melóhelyi szendvicsemhez, aztán hétfőn lettem volna olyan gyenge, de alapvetően jó állapotban, mint most vasárnap vagyok. És akkor szombaton lehettem volna Öcséméknél egész nap, játszhattunk volna Zéténnyel, akivel most egy hét ki fog maradni, mert jövő hétvégén nem találkozunk. Máris elvonási tüneteim vannak.
A vasárnapot ezért – a bevásárlást leszámítva – itthon töltöttem, olvasással és hajfestéssel, óvatosan evéssel.
Fú, nem akarok még egy ilyen rémes éjszakát, amikor nem a szomszédok dajdajozása ver fel újra meg újra, hanem a saját gyomrom, és futólépésben kell kiszáguldanom a retyóra hányni….
Azóta is tépelődöm, hogy most az idegállapotom miatt volt-e (plazmaadás meg a Napló, meg úgy általában); vagy a Muttertől származó kaja volt az oka (de nem volt mellékíze), vagy a két sör, vagy az epém, de még nem jöttem rá.
