Már három éve elhatároztam, hogy lelépek innen, de még mindig itt vagyok. Szörnyű érzés. Gyűlölöm magam, főleg reggelente, amikor bemegyek a sok rohadt akta közé, és MÉG MINDIG ITT VAGYOK!! Egyszerűen rémes…
Az önbecsülésem már totál odavan, annyira, hogy leszarok mindent – ez mondjuk jó –, de viszont nincs önbizalmam meg erőm ahhoz, hogy felálljak. És nem is a felállás itt a lényeg. Öcsém szerint „annyira nem lehet rossz itt, különben már leléptem volna”. De ez nem ilyen egyszerű, ahogy neki is mondtam sokszor.
Ez nem olyan, mint szakítani egy faszival, aki méltatlan hozzám. Mert faszi nélkül el lehet lenni, de állás nélkül nem (nem is a fizetés, hanem még inkább a TB-jogviszony miatt). Tehát először találnom kell egy újat. Ahogy már múlt nyáron elvileg találtam is, aztán hipp-hopp, hát nem kiderült, hogy bocsika, de mégsem jön össze??!
Mindennap megnézem, amit a Profession.hu felkínál, meg néha a Közigállást is, de – bármilyen hihetetlen – még nem találtam olyant, ami tuti jó lenne. Olyan, ami a kiírás alapján teljesen tetszik, ÉS én is alkalmas lennék rá. De ha mégis lenne egy ilyen, akkor rajtam kívül még biztos jelentkezik rá jópár ember és valszeg nem engem választanak.
A Közigállást azért nézem, mert a közszférát mégiscsak ismerem, ott lenne a legkönnyebb elhelyezkedni. Csakhogy pont mivel jól ismerem, tudom, hogy esetleg csöbörből vödörbe kerülök. Elég nagy a fluktuáció, mióta bejött a rabszolgatörvény, tehát találhatnék állást, csakhogy: az összes, ami meg van hirdetve és nem szakmai (pl. védőnő) – az mind a rabszolgatörvény hatálya alá tartozik! Nem is tudom, a köztisztviselői törvény úgy, ahogy van, megszűnt?... Márpedig én Kit-es (= rabszolgatörvény) helyre nem akarok menni. Részben, mert – most már teljesen törvényesen – pofára besorolnak egy fizetési kategóriába, aztán ott maradsz; részben, mert mikor idejöttem, itt is megígértek egy kellemes fizetést, aztán mire elém került a kinevezésem, mit ad Isten, hát egy sokkal kevesebb összeg állt benne. Pár ismerősöm is hasonlóan járt.
Mondjuk a NAV-nál van jó sok üres állás, de mind adóellenőr meg végrehajtó. Aha, persze. Pont adóellenőr akarok lenni, hogy meglincseljenek a boltosok.
Szívesen mennék a magánszférába, mert ezek után már tuti, hogy ott legalább a fizetések jobbak. De sajnos ott is csak ugyanolyan főnökök meg kollégák vannak, mint itt, azt gondolom…. Az emberek egyformák, nem hinném, hogy egy „igazi” cégnél rögtön mindenki jellembajnok és törődő főnök lesz.
Tesómnak az az elképzelése, hogy a magánszféra egy kis paradicsom, mert ő dolgozott régen egy nagyobb magáncégnél, ami remek volt; sok meló, de jó fizetés is, a főnök minden reggel homlokon csókolta a dolgozókat és megfőzte nekik a kávét, és pizzát rendelt nekik, meg szépen megköszönte a munkát. Ezért Tesóm azt véli, hogy biztos minden magáncég ilyen. (Leegyszerűsítve.) Én viszont olvasom a Munkahelyi Terror blogot is, illetve beszélgetek haverokkal, akik OK, most épp többnyire mind közszférások, de sokan voltak a magánban is. Éva barátnőm, akinek egyszer én mentem be egy szombati (!) napon besegíteni az üres irodába, mert annyira elúszott; meg Kati barátnőm, aki egy annyira stresszes cégnél dolgozott 20 éve, hogy a saját közvetlen főnöke kapott idegösszeroppanást.
Szóval nincsenek túl vad illúzióim a magánszféráról, de mégis szívesen odamennék, mert a közszférának 27 évet adtam az életemből és különösebben nem kaptam érte semmit.
Viszont a közszférából a magánszférába átmenni, hát nem tudom. Én még sosem próbáltam ugye. Nem valami versenyképes a diplomám, de van egy csomó hely, ahol betanítanak. Valami ilyen kéne.
Sajna a magánszférában valamiért azt gondolják a közről, hogy ott mi egész nap csak a seggünket vakarjuk. Mindenkinek van egy ilyen sztorija, hogy ő egyszer bement a kormányablakba, ahol az öt ablakból csak kettőnél volt félfogadás, és abból is az egyiknél csak kávézgatott meg a körmét lakkozta a csaj! Holott ott ült tíz ügyfél!
Ennyiből eldönti, hogy a közszférában mindenki csak pletykálkodik meg kávézgat, punktum.
Most magyarázzam el, hogy „nem bazmeg, én 6.30-ra járok dolgozni és annyit számolok meg gépelek, hogy délutánra kifolyik a szemem, és nincs időnk pl. netezgetni, de ha lenne sem netezgetnénk, merthogy a net le van tiltva a számítógépeken”.
Az ostoba főnökünk most fog elmenni nyugdíjba a 40 évvel, és ez nagyon elkeserít, mert én még „neki” akartam felmondani: hogy szembesüljön vele, igen, elmegyek a picsába, és oldd meg a munkát, ahogy akarod vazze!
De a felmondási időm két hónap, addigra meg ez már nem lesz itt. Ami amúgy jó, de így még inkább el vagyok kámpicsorodva, hogy még ez az örömöm sem lesz meg, hogy láthatom az elkenődött fejét :-(
Van még egy csomó dolog az álláskeresésben, ami aggaszt. Például a fizetés. Amíg volt bértábla, addig be tudtam lőni, hogy a közszférában mennyit fogok nagyjából keresni. De a magánszférában?? Fogalmam sincs! „Jelöljem meg a fizetési igényemet”. No de mennyi legyen az? („Én el tudok képzelni akármennyit” :-D)…. De ha túl sokat kérek, és a képembe röhögnek, hogy itt a vezérigazgató kérhet ennyit? Vagy túl keveset kérek, és kiröhögnek, hogy mi van, takarítónak jelentkeztem? Mert a magánszférás álláshirdetéseknél nincs fizetés megjelölve. Vagyis – életemben először! – pont ma találkoztam eggyel, ahol oda volt írva: „nettó 166-203 ezer között”. Jót röhögtem és rögtön tudtam, ide se megyek.
Ezért lenne ez fontos. Mert ha eleve tudom, hogy ilyen nevetséges fizetést ajánlanak, akkor már el se megyek az interjúra.
Öcsém azt is javasolta, hogy még ha nem is találok igazi bombajó állásajánlatot, de menjek el olyan meghallgatásokra is, amik igazából nem érdekelnek. Ez jó ötlet lenne, mert gyakorlatot szereznék, csakhogy az én lámpalázam és szociális fóbiám, ha 45 évig nem múlt el, már nem is fog. Még ma is izzad a tenyerem, ha egy online könyvrendelést kell átvennem a Bookline-ban. Ez nem hiszem, hogy javulna attól, ha hetente három állásinterjún vennék részt.
Rutint szerezni persze nem lenne rossz „érdektelen” állásinterjúkon, csakhogy: 1. Az a túl sok stressz, egy olyan állásért, amit igazán nem is akarok! Mindig el kellene kéredzkednem, amire megjegyzéseket tesznek és pofákat vágnak; és ha nem jön össze, a következő héten ugyanez (és ha elmondom, hogy állást keresek, akkor pedig „kell” találnom azonnal egyet, mert ha nem jön össze sem az első, sem a második, akkor rajtam fognak röhögni). 2. Már megtörtént régebben, hogy olyan állásra jelentkeztem, amire tuti nem voltam alkalmas (pénzügyes a Pest Megyei Önkormányzatnál) – ezt is Öcsém javasolta, mondván ha már házon belül vagyok, majd átkerülhetek megfelelőbb helyre.
Mondanom sem kell, elképesztő ciki volt az interjú, hisz látták az életrajzomból, és ki is derült két kérdéssel, hogy végképp nem vagyok pénzügyes alkat. Akkor megkérdezték, hogy bocsánat, de miért is jelentkeztem erre az állásra? – Erre őszintén megmondtam (na nem azt, hogy az öcsém javasolta) – de valami affélét, hogy szeretnék itt dolgozni, és hátha lesz számomra alkalmas más pozíció is…. Nem vettek fel.
Szintén rossz, hogy a felmondásom két hónap. Közös megegyezéssel elvileg lehetne kevesebb, de amekkora a létszámhiány nálunk, valszeg nem mennek bele. Tehát ha találnék is jó állást, megfelelnénk egymásnak, kérdik, mikor tudok kezdeni, mire én: Izé, két hónap múlva.
Nekik valszeg nem két hónap múlva kell új ember, hanem előbb. De ha mégis: a két hónap alatt esetleg találnak valaki mást, aki jobb és rögtön ráér, és hirtelen csöng a telefonom, hogy bocsika, már nem aktuális. Miközben én a felmondásomat töltöm…
Aztán minden második álláspályázathoz kérnek angol nyelvtudást valamilyen szinten, nekem pedig nincs nyelvvizsgám. Valamennyire értek ugyan, de beszélni egy mukkot sem bírok, és kizárt, hogy a munkában használni tudjam. Így az állások fele máris kiesik. (Még akkor is kérnek középfokú angolt, ha a munka abból áll, hogy egy kizárólag magyarul értő hörcsögöt kell sárgarépával etetni naponta háromszor.)
És azt tapasztaltam állásváltós szituációkban, hogy mintha igazából nem is akarná sem a régi, sem az új munkahely!
A régi főnök akár szívesen kirúgná az embert, de ha azt látja, hogy ő akar felmondani?? Na, azt már nem!! És foggal-körömmel megnehezítik, nem rövidítik le a felmondási időt, legrosszabb esetben az utolsó időkben kreálnak valami hibát, amiből fegyelmi lehet (ez persze csak akkor számít, ha a közszférában maradok).
Az új munkahely? Jaj, kell munkatárs, persze; de ahogy belépek az ajtón, látom, ahogy hátratántorodnak, mintha a fej nélküli lovas lépne be. „Na bakker, őt ne!” Értem én, izgulok, ami 300 méterről is látszik, és nem tudom „eladni magam”. De végig lehetne gondolni, hogy „OK, ez most izgul, de azért lehet, hogy jól fog dolgozni, hisz 1994 óta dolgozik és az utóbbi 5 évben csak 8 napot volt táppénzen”. Neeeem…. Olyan kell, aki „eladja magát”.
Ettől én marha ideges tudok lenni, mert utálom az olyan embereket, akik eladják magukat, nagy látványos pofájuk van, oh igen, tudok mindent, értek mindenhez, jártam én a Holdon is; de ha elkezdődik a meló, akkor néz, mint hal a szatyorban. Én mindig megmondom őszintén, hogy ilyent még nem csináltam, de szerintem idővel belejövök. Szerintem jobb, mint hazudozni, aztán lebukni az első munkanapon.
Volt egyszer egy főnököm – iskolaigazgató – aki ilyen eladom magam-típus volt. Mindenki odavolt érte, hogy milyen snádjig egy pasas. Az volt a mottója, hogy „A problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket, haha!”’ Mígnem aztán lett is egyszer probléma. Mentünk hozzá, hogy Géza, itt egy probléma, akkor oldjuk meg. Már rögtön nem röhögött snájdigan, sőt nézett nagy gondterhelten (a probléma nem lett megoldva).
De jól el tudta adni magát. Milyen öröm.
Én nem ilyen vagyok, hanem az ellentéte. Ezt nem szeretik. Valamiért azt kívánják, hogy az állásinterjún egyszemélyes kabaré legyek, aki vidám meg szórakoztató; holott szerintem a munka alapvetően nem erről szól.
Mindenesetre magától az állásinterjútól akkora frászban vagyok…. Utálom, ha beszélnem kell, ha sasolnak; épp ezért nem is akarok pl. ügyfélszolgálatos állást. Sőt, talán már a Mekiben dolgoznék, ha nem lenne ott az a sok vendég :-D
És a kérdések! Megkérdezik, miért akarok ott dolgozni? Mert ott akarom hagyni a régi helyemet és szerintem itt kicsivel több a fizu, és biztos nem kell 6.30-ra járni. Ez lenne az őszinte válasz, csak hát ezt biztos nem csipáznák.
A másik kérdés: miért akarok eljönni a mostani helyemről. Erről tudnék mondani kb. 15 mondatot, de akkor meg azt gondolják, hogy: „Juj! Ez rosszakat mond a mostani munkahelyéről! Ez nem lojális! Na, kész, nem vesszük fel!”
Egy pasit ott lehet hagyni azért, mert beleszerettem egy másikba, de egy másik melóhelyet mégis csak akkor ismerek/kedvelek meg, ha már ott vagyok. És addig? Mégis hogy ismerjem meg, és mit mondjak róla, míg nem dolgozom ott?
Egyébként meg azt tapasztaltam, hogy ahol ’gyanúsan’ könnyen felvesznek, ott valami gáz van. Kevés a fizu, őrült a főnök, az ügyfelek szamurájkarddal rontanak be minden reggel; de ezt nem mondják meg, majd te rájössz idővel. De te mindenképp ott akarod hagyni a mostani melóhelyedet, tehát elfogadod a gyanús melót; aztán majd onnan keresel egy „igazit”, még a próbaidő alatt; de azért elég gyanús, hogy napközben pár órára eltűnsz az állásinterjúkra. És akkor jönnek a megjegyzések, hogy „ez a hála, amiért felvettünk, pedig hogy tepertél, hogy itt akarsz dolgozni!”
Az „igazán jó” munkahely, úgy érzem, az biztos nem vesz fel. (Ha mégis, akkor egy-két éven belül történik valami negatív változás.) Ott megnézik, hogy nincs műszempillám/rajzolt szemöldököm/három nyelvvizsgám, és tuti nem vesznek fel, holott elkéredzkedtem a szar melóhelyemről és most mehetek vissza, és a jelenlegi főnököm pofákat vág majd, miközben meg sem kaptam az állást.
… Összesítve arról van szó, hogy nagyon félek… Már ma itt hagynám ezt a fos helyet, de úgy félek az állásinterjún való elutasítástól (ami engem nem megerősít, hanem minden újabb elutasítástól egyre szarabbul érzem magam), meg a mostani melóhely pofavágásaitól, hogy még mindig nem volt erőm lépni. Viszont emiatt meg gyűlölöm magam, úgyhogy mindenképp össze fogom szedni magam és jelentkezem valahová. – Bár, persze, ahogy néztem a tegnap jött Professionos állásajánlatokat, megint majdnem mind olyan, amire nem lennék alkalmas (angoltudás a hörcsögetetéshez is….) De most már tényleg akarok valamit. Csak marha nehéz belekezdeni, és nagyon parázok.
U.i.: e bejegyzés megírása után pár nappal megérkezett az elhatározás (mint a fogyókúra): hogy MOST MÁR mindenképp legalább egyetlen állásra jelentkeznem KELL!! Így aznap végignéztem a legtöbb maszek állást, amit a Prof.hu küldött, és a Közigállást is, és kinéztem két közszférás meg egy magánszférás melót. – Az a vicces, hogy a közszférában kérnek több papírt a jelentkezéshez…. bizonyítványmásolat, motivációs levél (mi a francnak az!!), nyilatkozatok az adatkezelésről… A magánszférás állásba csak beküldtem a Prof.hu-n fent lévő önéletrajzomat és kész.
Majd meglátjuk, mi lesz…
