Máris újra visszajöttem, mint Ransome :-D A februári soproni kiruccanás során nem sikerült felmászni a kilátóba, miután pont az odaérkezésem előtt negyedórával zárták be. Ezért már akkor elhatároztam, hogy – minimum – még egyszer visszajövök, fel a kilátóba, és ha már ott vagyok, akkor megint a Gyógygödörben vagy a Fórumban fogok ebédelni.
Később az is eszembe jutott, hogy Zsuzsit is hívom, mivel ő is szeret kirándulgatni, és a soproni kilátóba nem vezet sem meredek út, sem csúszós lépcsők, mint Badacsonyban.
Meg is állapodtunk, hogy megyünk, de aztán sosem jött össze, vagy neki jött közbe valami, vagy nekem; vagy rossz lett az idő, vagy nekem megjött stb., de végül április legvégén csak sikerült!
Kétóránként jár a vonat, és mi reggel a korábbival utaztunk, hogy bőségesen legyen időnk a túrára és utána az ebédre, meg esetleg kávézni is.
Csütörtökön megvettük a jegyeket; mivel IC és helyjegy kell, ezt együtt kellett intéznünk, mert nekem az 50 %-os közszolgálati igazolványhoz, Zsuzsinak meg a nyuggerkedvezményhez ott kell lenni személyesen. Utána az Arénában vásároltunk, majd egy irányba indultunk hazafelé, és még eltelt további másfél óra a Zsuzsi kapujában való beszélgetéssel :-D
Szombaton pedig volt az utazás! A korábbiakból okulva – megint – gyalog mentem a Keletiig, megvettem a Fornettiket, vécére mentem, aztán jött Zsuzsi is. A vonatunk rendben elindult 7.15-kor, és nem voltak sokan, pedig aggódtam, hogy Kelenföldön szokás szerint felszáll majd a fél ország. De most nem.
Útközben dumáltunk, pedig elhoztam magammal a Szingli fejvadászt olvasni, de végül egyetlen sort sem olvastam belőle egész nap :-D Jól telt az út, én pedig a vége felé azt fontolgattam, igyak-e kávét az állomáson vagy sem. Otthon persze ittam – egyet –, no de hosszú napunk lesz, hegymászással…. Végül természetesen ittunk egyet, rögtön a soproni pályaudvaron (egyébként olyan kicsi ez a pályaudvar, ez csak nekem furcsa? Mintha valami egészen kis város tartozna csak hozzá). Megjegyzem a pályaudvari kávézót, mert olyan kávéfőzőjük volt, amiben látszottak a kávészemek. Az ilyent szeretem, mert igazi kávé.
Ezután a szokott úton haladtunk. Mármint, nekem szokott út, mert Zsuzsi már rég nem járt erre; de én már szinte törzsvendég vagyok :-) Kicsit olyan érzésem is volt, mintha hazajönnék. Legszívesebben azt szerettem volna, hogy a Sziesztánál becsekkolhassak és itt tölthessek vagy három éjszakát.
Aggódtam kicsit, hogy Zsuzsi bírja-e a gyaloglást, mert hiába nem meredek, de ő lassabban jár nálam, és hátha neki sok. De simán bírta, csak persze nem loholtunk.
Átmentünk a síneken, fel az Alsólővér utcán, aztán a Károlymagaslati úton. Vicces, de ez volt az egyetlen igazán meredek emelkedős szakasz, és lépcsők is csak itt voltak (meg persze a kilátóban).
A Károlymagaslati tetején már ott volt a Lővér krt. és a Szieszta, amit nosztalgikus vágyódással néztem. Fölötte pedig a szép zöld hegy, a tévétoronnyal! Egyébként rendkívül jó idő volt, és maga az időszak is szuper; sütött a nap, de hőség még nem volt, viszont virágoztak a fák.
Rétegesen öltöztünk, ami jó ötlet volt, mert ahogy a nagy mászásban megizzadtunk, egy-egy réteget le lehetett venni.
A Lővér krt.-on jobbra fordultunk a Récényi útra. Itt szintén kicsit aggódtam, ezúttal az autóforgalom miatt, mert még emlékeztem, hogy mikor egyedül másztam meg a hegyet, szinte csak én voltam gyalogos turista, mindenki más autókkal jött, amik percenként húztak el mellettem. De most nemigen jöttek autók. Sőt, már az út elején keresztben állt egy rendőrautó, és meglepően sok ember mászkált arrafelé. Viszont mindnyájan elegánsban. Hát mi van itt?
Azt gondoltuk, hogy talán valami csicsás esküvő lehet, amit itt rendeznek a hegyen, de hát itt nincs semmi esküvői helyszín, csak feljebb a kilátó. Mi azért haladtunk tovább, és nem állított meg minket senki, de rajtunk kívül mindenki elegánsban volt. Idővel feltűnt, hogy ezek nem annyira esküvői tömkelegnek tűnnek, mint inkább ballagóknak: mindnél virág volt, vagy matrózblúz, különben is április legvége volt (bár én eddig a ballagásokat kicsit későbbre tudtam). Végül kiderült, hogy a Deák-kútnál volt valami ballagási banzáj.
Le is fényképeztük az itt összegyűlt tömeget és elküldtük Barbinak, akinek épp aznap volt a 60. születésnapja, azzal a szöveggel, hogy lám, még a messzi Sopronban is ünneplik a népek az ő szülinapját :-D
Így viszont az autóközlekedés gyakorlatilag nulla volt, és a ballagókat elhagyva kényelmesen baktattunk felfelé. Az út kellemes volt, a fenti parkolóban alig állt autó, és a kilátó felé menet sem találkoztunk jóformán senkivel. Minden túrázót elriasztott a ballagó tömeg? ;-)
Az út mentén találtunk egy döglött vakondot; megálltunk és kifejeztem, mennyire boldog vagyok, hogy ezt most Zsuzsival találtuk meg, nem pedig mikor Zéténnyel sétálunk, mert vajon mit is mondhattam volna neki egy halott vakond láttán?? Főleg, ha meg akarná fogni, én pedig nem hagynám, mert halott állatokhoz nyúlni egészségtelen. Aztán a vége az lenne, hogy „rémes dolgokról beszélek a gyereknek”. Holott ez a vakond annyira észrevehető volt és annyira nyilvánvalóan halott, hogy Zétény mindenféleképpen meglátta volna, és sehogy sem tudnám eltántorítani tőle. Szóval, iszonyat megkönnyebbülést éreztem, hogy ő most nincs itt.
Elértünk a kilátóig, ami most – lévén a nap közepe volt – természetesen nyitva volt. És hálistennek, rajtunk kívül alig volt ember! Felmentünk, körülnéztünk; most már elképesztően szép volt a panoráma, hisz a legszebb tavasz volt, virágzó fákkal, de még nem istentelen hőség, hogy elolvadjunk. Beszélgettünk is a kilátó tetején egy csomót, mígnem észbe kaptam, hogy ideje indulni, ha még ugyanezt az utat visszafelé is meg akarjuk tenni, és ebédelni is kell a Gyógygödörben.
Még vécére mentünk, aztán visszafelé az ismert úton. Előzőleg kikalkuláltam, hogy kb. mennyi idő lesz felfelé, mennyi lefelé, mennyi az ebéd, és így visszaérünk-e a vonatindulásra. Most ezt a menetrendet szépen tartottuk is. Ugyan ettünk egy-egy falat Fornettit menet közben, de azért nem sokat, és mostanra már kezdtünk rendesen éhesek lenni, ami direkt kívánatos is éttermi ebéd előtt.
Kissé aggódtam, míg átvágtunk a belvároson az étterem felé haladva, mert előzetesen nem számoltam ezzel a nagy ballagási tömeggel. Mi van, ha a Deák-kútnál látott ötszáz ember most mind megrohamozta ezeket a jó kis éttermeket, és nekünk már nem jut hely? – Bár azért van annyi étterem a belvárosban, hogy igazából nem kellett félnünk, de akkor is, úgy rákészültem a Gyógygödörre, hogy csalódtam volna, ha nem férünk be.
De szerencsénkre befértünk! Simán volt asztal, amin csodálkoztam is (mert akkor még nem tudtam, hogy van egy másik, még nagyobb terem, és a ballagók ott vannak :-D). És most, most végre megrendeltem azt a cordon bleu-t, amit februárban kihagytam! Mikor az ember eléri a célját…
A kaja meglepő hamar kijött, és rettentő finom volt. És nagyon sok. A köret is jó volt (vegyes, rizs és hasábkrumpli), de vissza kellett fognom magam, hogy a hússal kezdjek, és HA marad hely, akkor némi köret. Nem tudom, milyen étvágyú emberekre főznek itt :-D
Én még rendeltem egy deci kékfrankost is, és gyümölcslevet mindketten. A főétel után pedig áfonyás-gesztenyés palacsintát. Ez annyira finom volt, hogy szó szerint vonatra ülnék akár hetente és odautaznék, csak emiatt.
Úgy jóllaktunk, hogy alig bírtunk menni. Még volt jó félóránk, amit a belvárosban sétálgattunk el, de majdhogynem kézzel kellett tartanunk a hasunkat. Az út túloldalán ott volt a Frei, de gondolni sem bírtunk rá, hogy most beüljünk oda egy desszertre (az már csak napok múlva jutott eszembe, hogy ha beültünk volna egy jó erős kávéra, akkor az segített volna levinni a hasunkból a kaját :-D)
Aztán lassan elindultunk a vonathoz. Annyira álmosak és fáradtak voltunk a nagy túrától és a nagy ebédtől, hogy legszívesebben aludtunk volna (a Szingli fejvadászt hazaúton sem vettem elő egyáltalán). … De ez nem jött össze: Csornánál felszállt egy néni, akinek pont mellém szólt a helyjegye (én ültem középen), és elkezdett csacsogni. Eleinte azt hittük, ez csak pár udvariassági formula, és majd elhallgat, de nem. Egészen Kelenföldig jött a néni és dumált, mi pedig udvariasan hallgattuk, holott alig bírtuk nyitva tartani a szemünket (és ráadásul pont én ültem középen!!). Egyébként aranyos néni volt és egyáltalán nem lett volna kellemetlen hallgatni a dumálását, ha nem az én fülembe mondja, hanem mondjuk szemben ülök és úgy hallgathatom, valamint ha nem vagyunk ennyire rohadtul fáradtak.
Időben érkeztünk a Keletibe, és kicsit haboztunk, hogy trolival menjünk-e, vagy gyalog, végül elindultunk gyalog, mert egy irányban lakunk. Zsuzsitól elbúcsúztam a háza kapujánál, én pedig hazavonszolódtam. Kb. 27.000 lépést tettünk meg a lépésszámláló szerint.
Otthon lezuhanyoztam, az volt az első alkalom idén, hogy este is fürödtem. Másnap május 1., délelőtt majális, délután Öcséméknél Zsófi születésnapi ünneplés, illetve ott is majális! :-) Szép hétvége volt.
