Visszatérés Sopronba az őszi után! Sajnos, utólag meg kell állapítanom, hogy nem csak a nyaralások, hanem a hosszú hétvégék is gyorsan elrepülnek, ha jól érzi magát az ember :-(
Már szeptemberben eldöntöttem, hogy visszatérek a Sziesztába egy hétvégére, mondjuk tavasszal. (Nyáron marha meleg lenne, miután még szeptember közepén is meleg volt a szobában.) Most januárban már azon tépelődtem, hogy mikor? És, hívjak-e valakit?
Mert Kati is, Orsi is mondta, hogy legközelebb hívjam el őket is – nyilván csak az egyiket –, ezért kicsit haboztam, de végül arra jutottam, hogy megint egyedül utazom. Mivel részben azért is megyek, hogy két olyan éjszakai alvásom legyen, amikor hótziher, hogy nem fog felriasztani a szomszédok pofázása vagy lábdobogása, hanem tutira kialszom magam, zavartalanul. És ha másvalaki is van velem, az már nem 100 %-osan zavartalan…
Miután ezt eldöntöttem, a dátumon morfondíroztam. Legjobb lenne valamikor márciusban menni – adta magát a március 15-i hosszú hétvége, de az már akkor is teltházas volt –, mert az már tavasz, tehát az időjárás meg a sötétedés szempontjából ideális. Viszont már komolyan állást akarok váltani, és amilyen az én formám, teljesen biztos, hogy pontosan a lefoglalt és befizetett utazásom napjára hívnának be állásinterjúra. Tehát a soproni utat fejben előrébb hoztam, hogy utána szabadon lehessen állásinterjúzni.
Sőt, mielőbb. A január olyan fárasztó és idegesítő volt, hogy még vége sem volt a hónapnak, de én már áhítoztam a Budapesttől távol töltött, szállodás, kellemes hétvégére. Így aztán február első felére foglaltam szállást. Jött is a visszaigazolás, és hogy utaljam át a foglalót. El is utaltam. Ezzel az út fix volt, holott a főnöknek még nem is szóltam, hogy kiveszek egy nap szabit.
Megjegyzem, hogy ez izgatott a legkevésbé. Most, a múltkorival ellentétben, úgy határoztam, hogy nem szombattól hétfőig leszek ott, hanem péntektől vasárnapig. Ami duplán jó: elég egy pénteki szabit kivenni, ami rövid nap, így kevésbé sipákol a főnök (ami amúgy sem érdekel), és pénteken, munkaidőben valószínűleg kevesebben lesznek a vonaton, mint múltkor, szombat délelőtt.
Kivettem a szabit – főnök nem szólt be, de az se érdekel, ha beszól –, és rövid listát írtam. Közben kicsit kétségbeestem. Még január volt, és fagy – basszus, normális vagyok én, hogy februárra foglalok szállást?? Sopronba, északnyugaton, ami mindig a leghidegebb, és megéltem már olyan februári hideget is, hogy a madarak a levegőben megfagytak. Most meg a középső, teljes napomon végig a szabadban leszek, és még csak a metróba sem szaladhatok le egy-két megállót utazni, mint itthon, mert nincs metró.
De figyeltem az időjárásjelentést, és ahogy közelgett a dátum, kezdtem megnyugodni, mert +6 fokokat mondtak. Na, szerencse!
A téli utazás másik hátránya, az időjáráson kívül, a poggyász. Míg nyáron elég két póló, két bugyi, egy kapucnis felső és kész, addig télen hosszúujjú, meleg dolgok, térdzoknik és effélék. Ezért arra törekedtem, hogy a lehető legminimálisabb „ruhatárat” vigyem. Könyv, csoki, víz, papucs és éttermi cipő persze kellett. De még így is sikerült úgy csomagolni, hogy a sporttáskával a vállamon simán sétálgattam érkezés és távozás napján, és nem éreztem nehéznek. Sőt a hátizsákkal is egész jól elvoltam, pedig aggódtam, hogy majd a kapucnival idegesíteni fogják egymást. De nem.
A péntek remekül kezdődött. Jól aludtam, megittam a két és fél erős kávét; reggeli, zuhany, készülődés. A tervezetthez képest öt perccel később indultam, de nem baj, mert bőven túlterveztem, és még így is olyan gyorsan szaladt a metró, hogy jó tíz percet bolyongtam a Keletiben még Fornetti-vásárlás és WC után is.
Aztán beültem a fülkébe, elővettem a Szingli fejvadász 2.-t, és aggódva vártam, beül-e most is egy ötfős család, mint a két legutolsó alkalomkor. De nem! Kelenföldnél felszálltak néhányan, de összességében tök kevesen; akkor már az én fülkémbe beült egy vagy két másik ember, de idővel leszálltak.
Rájöttem, hogy mégis remek dolog február elején utazni. Még a vonaton is marha kevesen vannak, nyilván részben azért is, mert munkanap van, és munkaidő. Ezentúl így fogom csinálni.
Az út eseménytelen volt az olvasástól eltekintve. 11.38-kor érkeztünk, vécére mentem a pályaudvaron, aztán pedig tervemnek megfelelően elmentem ebédelni a Fórum Pizzériába, amit már részletesen leírtam. A remek pizzaebéd után átmentem a Freibe inni egy fehér forró csokit. Mindezekkel úgy elment az idő, hogy most végre nem kellett félórát sétálnom az utcán a 14.00 órai becsekkolás előtt. A Freiből nyílegyenesen caplattam át a síneken, egyenesen fel az Alsólövér utcán és a Károlymagaslati úton (hát ez jó meredek volt); de már fent is voltam a szállodánál. Istenem, de jó dolog itt lenni! A Szieszta megint csak egy nagy fehér tengerjáró hajóra emlékeztetett.
Berongyoltam a szállóba, ahol egy végtelenül udvarias pasas fogadott a recepción. A foglalásom rendben volt – ezen mindig aggódni szoktam –, a szobám pedig a másodikon volt, így egész idő alatt simán gyalog jártam, lifttel egyszer sem mentem.
Rögtön feldzsaltam. A szoba most is keleti fekvésű volt, de február lévén, most nem zavart a meleg és a túl korai napkelte lehetősége. És marhára tetszett a szoba! Pont nekem megfelelő, kicsit lepukkant, de tiszta. Szekrény helyett „csak” polcok voltak, függönnyel eltakarva. De két éjszakára ez teljesen jó. Az ágy kényelmes és tiszta, a fürdőszoba tiszta, sőt kád is volt! Azonnal elhatároztam, hogy este teleeresztem meleg vízzel, és ázni fogok benne.
És meleg volt. Miután otthon igyekszem spórolni a fűtéssel, és eleve hűvös a lakás, tök megszoktam a 19 fokot. Most érezhetően melegebb volt, legalább 22, vagy talán több is, nagyon kellemes érzés volt.
Leültem egy picit olvasni, valamint bepakoltam a függönyös szekrénybe. Aztán útnak indultam. Most kissé máshogy terveztem a programot, mint legutóbb: azt határoztam, hogy ma végigmegyek az Ojtozi-sétányon. Ennek nekivágtam tavaly, de akkor vacsora után volt, és mikor a sétány egy bizonyos távját elértem, elkezdett leszállni az este, én pedig totál beparáztam a sötétben, visszafordultam és a Hotel Lövérnél kimentem a Lövér krt.-ra és hazamenekültem. Most elhatároztam, hogy csakazértis végigmegyek az Ojtozi-sétányon! Bele kell torkollnia valami útba, ami visszakunkorodik a Lövér krt.-ra.
El is indultam a szálloda mögötti kis túraúton. Sikeresen eljutottam a Hotel Lövérig, ott tovább a ravaszul eldugott sétánybejáratig, és csak mentem és mentem a sétányon, elszántan, hogy még sötétedés előtt visszatérjek majd a civilizációba. Elképesztő szép út volt az erdőn át, és marha sokan jártak itt, mintha csak a Normafánál lennénk. Érdekes, hogy szeptemberben alig volt egy lélek rajtam kívül. Gyors léptekkel haladtam, nehogy leszálljon az éjszaka. Így azonban meglepő hamar a sétány végére értem – nem is hittem volna, hogy ilyen „rövid” – ahol valóban volt egy út, amin balra fordultam. Az út vagy tíz perc után beletorkollt egy másik útba, itt megint balra fordultam; ez az út pedig beletorkollt egy Lövér krt-nak tűnő útba. Arra rákunkorodtam, és az első utcatáblánál megkönnyebbülten láttam, hogy csakugyan ott vagyok.
Az egész túra olyan gyorsan lezajlott az én sétatempómmal, hogy még 17.00 óra sem volt. Ezért nem is mentem még vissza a szállodába, hanem felmásztam a Sörházdombi kilátóba, ahol most már ismertem a járást.
A kilátás nagyon szép volt. Lőttem pár fotót is. A legtöbb fa persze kopasz volt, kivéve az örökzöldeket, úgymint főleg fenyők, amikből itt elég sok volt. Próbáltam meghatározni, hogy a távolban látszódó hegyek már Ausztria-e, de nem tudtam eldönteni… Ezután lemásztam a kilátóból, és vissza a szállodába.
A vacsoráig hátralévő időben olvastam, halkan bekapcsolt tévé mellett. A téli olimpia megnyitója is ekkoriban volt (nem emlékszem, pénteken vagy szombaton-e). Szeretem nézni a téli sportokat, így a tévé halkan szólt a háttérben, míg én a fotelben olvastam.
Még a városban vettem egy sört – stílszerűen egy Sopronit –, amit este terveztem meginni. Öcsém mailben letolt, hogy ilyet itthon is ihatnék, és miért nem inkább kékfrankost vettem?
18.02-re már lementem vacsorázni, nehogy úgy járjak, mint szeptemberben, amikor 18.25-kor már elfogyott a fele kaja. Most kellemes meglepődéssel láttam, hogy igen kevés vendég van, és bőven van minden ételből. Nem volt hatalmas választék, de az mind finom. Én kétféle husit vettem, steakburgonyát és friss salátát.
Leültem egyedül csócsálni, és közben felmerült bennem, hogy igaza van Öcsémnek, miért nem rendelek most a pincértől kékfrankost? Minden szállodában minden este odajöttek kérdezgetni, iszunk-e valamit. Na, majd ha most jön, kérek tőle.
Azonban ez a pincér nem akart jönni! :-D Egy csaj volt, aki szemkontaktust totálisan kerülve gyakorlatilag futott a konyha és az asztalok között, esélytelennek látszott, hogy felhívjam magamra a figyelmét. De most már csakazértis kékfrankost akarok! Persze, pont most nincs olyan pincér, amilyenekbe általában belebotlok, akik azonnal ott teremnek, ha csak egy milliméterrel is felemelem a tekintetemet az asztalról…. Végül a pincérnő hosszas fixírozása és integetés után odajött, én kértem kékfrankost és hozott is. A bor nagyon jó volt ugyan, de az az igazság, hogy tulajdonképpen nem is vágytam olyan nagyon alkoholra, miután egy hete lettem rosszul a két sörtől (vagy ki tudja). De így legalább a most vett sör megmaradt holnap estére.
Vacsora után felsiettem a szobámba, és teleeresztettem a kádat meleg vízzel. Aztán beleültem, csokival és a Szingli fejvadásszal. Isteni kéj! Rég nem ültem fürdőkádban. Sajnos ez elég kicsi volt, vagy a lábamat áztathattam benne, vagy a törzsemet, de együtt a kettő már nem fért be, holott 163 centi vagyok csak, de így is élveztem. Ide-oda lógattam magam, olvastam és kellemesen ellazultam. Aztán hajmosás, és míg megszáradt a hajam, a fotelban olvastam.
Boldogan készülődtem az alváshoz. Végre nem kell védőzajt kapcsolnom, hogy a szomszéd diszkópatkányok hangjait elnyomjam. Az ágy is igen kényelmes volt. Jól aludtam, bár sajnos, éjszaka néha megfájdult a fejem, de aztán máshogy forgattam a nyakamat és akkor elmúlt.
Szombaton szintén igen hamar lementem reggelizni, mert még jól emlékeztem, hogy ősszel az első reggelemen már majdnem elfogyott a rántotta, a második reggel pedig már 7.55-kor ott sorakoztak a nyugdíjasok az étterem előtt :-D Most 8.02-re mentem le, és majdnem az első voltam – mégis remek ötlet volt február elején jönni, amikor ennyire kevés a vendég.
Bőven volt a csodálatos rántottából, kávé is, még repetát is szedtem (főleg a kávéból), és mikor jóllaktam, felmentem a szobába. Ott olvasgattam még kicsit, lezuhanyoztam és mikor úgy éreztem, elindultam.
Úgy terveztem, hogy balra indulok, a Lövér krt.-ról lefordulok a Fenyves sorra, ami egy kellemes kertvárosi utca, hogy mégis ilyen helyen is sétáljak; aztán a Zerge és Ibolya úton le az Ady Endrére. A Fenyves tényleg egy nagyon kellemes kis kertvárosi utcácska volt, és elég hamar leértem az Adyra. Itt már tudtam, hogy csak egyenesen előre kell menni és ott lesz az Erzsébet kert. Onnan már tudom a járást. Azért jó egy óra volt, mire a vasúti átjáróhoz értem. Itt is egy kis kanyarral – Csatkai Endre és Újteleki u. – tértem vissza a városközpontba.
Ott már elterveztem, hogy beülök a Freibe, de először a DM-be ugrottam be. Kellett ugyanis szemhéjtus, mert a korábbi vacak volt és kidobtam. Gondoltam, hogy ha már úgyis vennem kell, megveszem itt Sopronban, és egyúttal egy soproni emlék is lesz, nemcsak hasznos kozmetikum. Találtam is egy igen kellemeset, és meg is vettem (még nem használtam).
Ezután ültem be a Freibe. Enni nem akartam, mivel a Gyógygödörben ebédelés erre a napra volt betervezve, de addig még egy-két óra séta, szóval valami kellemes kávécska mégis jólesne. Ittam is egy hollywoodi karamella cappuccinót, amit amúgy is szeretek.
Ezután a Móricz Zsigmond utcán elindultam a Kurucdombhoz; szokás szerint megint eltévesztettem a Fraknói utat, és helyette a Győri úton mentem be, de most már hamar rájöttem erre, és felkanyarodtam a Kuruc krt-ra. Megintcsak elmentem a Covid-oltópont mellett, ahol októberben is jártam, és ugyanúgy ott álltak sorban a maszkos emberek. Végigkanyarodtam a Kuruc krt-on, elmentem a szélmalom mellett, aztán vissza az általam ismert városközpontba.
Megjegyzem, hogy az időjárás tökéletes volt: a levegő elég hűvös, szinte csípős, de viszont melegen sütött a nap, úgyhogy az összhatás príma volt. Sem fáztam, sem melegem nem volt. Mivel az időjárásjelentés mondogatta, hogy lehet eső, főleg északnyugaton – ahol én vagyok, naná – ezért a hátizsákomban mindvégig ott volt az esernyő. Természetesen mondanom sem kell, hogy amikor a szabadban voltam, egyetlen csepp eső sem esett (de ha nem lett volna nálam az ernyő, tuti esett volna).
Visszakanyarodtam a Várkerületre, és izgatottam készültem a Gyógygödörben való ebédre. Most már nem izgultam annyira, mintha ez lett volna az első pincéres ebédem, miután tegnap már túlestem ezen, de azért akkor is…
Előzetesen úgy gondoltam, hogy cordon bleu-t fogok enni, amit imádok, és nyilván egy ilyen fontos étteremben jól készítik el. De mostanra kicsit gyengébbnek éreztem a gyomromat és úgy gondoltam, hogy inkább egyszerű rántott gombát fogok rendelni, jobb az most nekem.
A Gyógygödörben az ebéd kellemesen zajlott, de ezt is elmeséltem már korábban, szóval most nem ismétlem meg.
Az ebéd után a távolabbi, „nagy” Harrer cukrászdát céloztam meg, amit Öcsém mindig a lelkemre köt. Miután a múltkor már feltérképeztem, most szinte gyerekjáték volt odamenni. Én is meglepődtem rajta, hogy négy és fél hónap után egész jól emlékeztem az útvonalra.
Kávét nem kértem, miután már hármat ittam ma, és már bőven elmúlt dél. De egy remek csokis málnatortát kértem. Ez elképesztően finom volt, jó kis kakaós tészta, sok stabil málnahab, és a közepén folyékony csoki!... Viszont valamiért úgy tűnt, hogy kevésbé érzem az ízét, mint kellene. Lehet, hogy mégiscsak Covidos vagyok/voltam?.... Vagy csak simán az idegeskedés meg az amúgy is csökkent szaglóérzékem miatt? Mindegy, a süti jó volt.
Sajna tálcás islerük nem volt, amit Tesóm szeretett volna, és ezúttal nem vettem elvitelre semmilyen bonbont vagy más csokit, pedig iszonyatos volt a kísértés. De én elfordítottam a tekintetemet és erős akarattal kijöttem :-D
Innen a Harrerből remek kilátás nyílt a hegyekre, a TV-toronyra és a szállodámra. Hihetetlen, hogy onnan ide elcaplattam gyalog.
Ekkor már kora délután volt. A mai napra csak egy programpont maradt: felmenni a Károly-kilátóba.
Visszamentem a városközpontba, és megkerestem az ősszel felfedezett ingyenes nyilvános WC-t. Fent a kilátónál elvileg van valami retyóépület, de hátha nincs nyitva, és azért még hosszú utam lesz addig, nem akarok feszengeni. Erdőben pisilni sem túl szerencsés most februárban, amikor kopaszak a fák és semmit nem takarnak… De ez a nyilvános vécé zárva volt. Hogy a fene enné meg…. Kénytelen voltam a vasútállomásra beugrani és ott pisilni.
Ezután átmentem a síneken, majd jobbra, és most a Deákkúti úton föl, mert ott még nem jártam. Ez az út szép volt, meredek, és elvezetett az uszoda mellett. Rögtön kedvem is támadt úszni. Ági szokta is mindig kérdezgetni, hogy wellnessezek-e majd, mert a Sziesztának is van wellness-részlege, de én nem szoktam, mert fürdeni otthon is tudok bármikor, viszont soproni sétákat tenni csak itt tudok, ráadásul akkor még fürdőcuccot is cipelnem kellene, és indulás meg érkezés napján még az egész poggyászommal a vállamon sétálgatok a városban. Szóval a wellness most kilőve, de azért irigykedve és vágyakozva néztem az uszoda épületét. (Később itthon a Veliben bepótoltam a ’kimaradt’ ázást és úszást.)
Szombat volt, direkt mára időzítettem a kilátóhoz való felmászást, gondolván, hogy ilyenkor többen lesznek ott, családok meg hasonlók, ami biztonságosabb, mintha nem lenne senki az erdőben, csak én, egy vaddisznó meg egy-két őrült sorozatgyilkos (a Hasadék meg a Wolf Creek emléke dolgozott bennem :-D)
A kilátóhoz vezető út is már ismerős volt. Nem is volt túl meredek, és nagyon tetszett a hegy meg az erdő. Csak a mellettem elhúzó autókra kellett vigyáznom. Ugye nemcsak a kilátó felé lehet menni itt, hanem például az osztrák határ irányába is. (Halványan meg is fordult a fejemben, hogy át lehetne sétálni a határon, nincs itt semmi határállomás – de aztán letettem erről, főleg a távolság miatt.)
Mentem, mentem, aztán megérkeztem a parkolóhoz. Rengeteg ember és család volt már itt – na ugye, mondtam, hogy szombaton kell jönni –, akik szintén a kilátó felé indultak. Én észrevétlenül becsatlakoztam. A parkolóból még jó negyedóra séta, de ezzel már tisztában voltam. Sok kisgyerekes család, meg kutya volt itt, mind nagyon rokonszenvesek. Egy szürkés szőrű, világoskék szemű (de nem husky) kutya nyílegyenesen hozzám szaladt, de nem támadási, hanem törleszkedési szándékkal :-) Megsimogattam.
Aztán végre megérkeztünk a büféhez és a kilátóhoz! Na végre! Alig várom, hogy lássam a várost, a kilátást, meg esetleg az osztrák hegyeket, ha sikerül betájolnom, hogy melyik irányban vannak…. Odacaplattam a kilátóhoz, és noha láttam, hogy be van csukva az ajtó és van rajta egy lakat, de azért megpróbáltam kinyitni. Nem sikerült.
Akkor vettem észre a kiírást, hogy februárban 16.00-ig van nyitva. Most 16.15 volt. Nemhogy még világos volt, hanem konkrétan fent volt a nap az égen, és még legalább félórán keresztül tutira le sem megy. Nem igaz, hogy nem lehetett volna fél ötig nyitva tartani…. Most ezért másztam fel ide!
A kilátó aljából sajnos egyáltalán nem nyílt valami remek kilátás, mert fák voltak körös-körül. Igaz ugyan, hogy a legtöbbnek épp nem volt lombja, de pont elég fenyő volt, aminek viszont igen. Alig láttam valamit, azt is csak a város irányába, az osztrák hegyekből semmit, mert azok pont a másik irányban vannak.
Elszontyolodva fordultam sarkon. Jó, igaz, hogy Zsuzsival úgyis tervezzük, hogy eljövünk ide még, konkrétan a kilátóba, de ha már itt vagyok, fel akartam menni most is. Ez lett volna a napom megkoronázása! Ahogy indultam visszafelé, már éreztem is, hogy fáj a térdem.
10.00-tól folyamatosan úton voltam, csak a Gyógygödörben és a Harrerban ültem valamennyit. A térdem csak úgy az öregségtől fájt, meg rendes izomlázam volt, de egyébként a Decathlonos csizma remekül bevált, a lábfejem egyáltalán nem fájt, és simán végiggyalogoltam ezt a sok órát anélkül, hogy vízhólyagom vagy más hasonló lett volna.
Most ugyanazon az úton visszatértem a Lövér krt.-ra, majd be a szállodába. Nagyjából 17.00 volt, mire a szobámba léptem. Rögtön lefeküdtem hanyatt a kemény padlóra, ami roppant jót tett a hátamnak és a sajgó izmaimnak. Aztán leültem a fotelbe és olvastam vacsoráig.
Úgy jóllaktam a Gyógygödörben meg a cukrászdában, hogy alig voltam éhes vacsoraidőben. Épp csak egy kis sült husit ettem és hozzá a nyers zöldségekből való salátát. Kékfrankost sem ittam.
Vacsora után – mivel ez az utolsó estém – egy rövid sétát terveztem, de magamhoz vettem az esernyőt is (azonkívül csak a telefont tettem a kabátzsebembe) – mert gondoltam, ha nem viszek esernyőt, most fog esni…. Nem esett. A Lövér krt.-on mentem úgy egy megállónyit, aztán vissza. Fel a szobámba, teleeresztettem meleg vízzel a kádat, és fél pohár sörrel, a könyvvel meg egy csokival beleereszkedtem.
A maradék sört a fotelben ittam meg olvasás közben. Téli olimpiát néztem fél szemmel, aztán késő este alvás!
Most is jól aludtam, és nem fájt a fejem éjszaka, de viszont reggel megfájdult. Nem migrénesen, csak valahogy mintha a fej-nyakizmaimat elfeküdtem volna… Próbáltam kitornászni, de nem ment. Betoltam egy fél Algopyrint, lementem reggelizni, és a finom reggeli meg a két kávé után el is múlt a fejfájás.
Zuhanyoztam, összecsomagoltam, és csak az utolsó percben hagytam el a szobát, hogy kicsekkoljak. Közben azon keseregtem, hogy elképesztő ez, hiszen csak most érkeztem és máris haza kell mennem! Ez őrület, hogy el tud rohanni egy jó kis hosszú hétvége! Bezzeg a munkahelyen a 9.10-től 9.35-ig tartó intervallumot érzem kb. három napnak…. Nagy igazságtalanság ez.
Utolsó reggel már a Vérfarkas éjszakáját olvastam, mert azt nagyon szeretem, és mert az is utószezonban játszódik egy panzióban. Igaz, hogy most itt nem volt sem nagy hó, sem gyilkosságok vagy farkas, de azért remek olvasmány volt az utolsó napomra és a vonatútra.
Kijelentkeztem és kifizettem az ár hátralévő 50 %-át, meg a kékfrankost. És rögtön elhatároztam, hogy feltétlenül visszatérek még. Ha normális mennyiségű szabadságom lenne, sokkal több ilyen kis két éjszakás kiruccanásokat tehetnék országszerte.
Most, a batyummal a vállamon, a Károlymagaslati úton ereszkedtem le, aztán balra a Panoráma úton, mert itt még nem jártam. Utána le a Honvéd úton. Innen már ismertem a járást; vasúti átkelő, és be a városközpontba. Természtesen a Freibe mentem, ahol ittam egy flat white-ot (egyik kedvencem) és egy kis sós sütit.
Még sok idő volt a vonatindulásig, úgyhogy a Balfi úton gyalogoltam jobb felé, mert még erre sem jártam, csak a térképről néztem ki. Tetszett, de azért idővel lekanyarodtam jobbra a Bem utcán, és átmentem az Ikva patak fölött. Ez meglepetés volt, mert nem is tudtam, hogy itt folyik. Aztán átmentem a Papréten, és vissza az ismert városközpontba.
Gondoltam, hogy kéne valami kaját venni a vonatútra, de a Lipóti nem volt nyitva vasárnap, ezért beugrottam a Tesco Expresszbe és vettem egy olívás kiflit. Tulajdonképpen feleslegesen, mert a vonaton nem is ettem végül egy falatot sem. De a kiflit azért megettem vacsorára.
Még bolyongtam kicsit a városközpontban, aztán hirtelen már csak félóra maradt a vonat indulásáig. A saját tempómra kapcsolva siettem a vasútállomásig. Ott volt időm még vécére menni, aztán fel is lehetett szállni a vonatra (ami ritkaság, általában még egy csomó ideig tologatják ide-oda a kocsikat).
Az út eseménytelen volt. Vérfarkast olvastam, és számolgattam, hogy ha hazaérkezés után megnézem a Rémálmok sikátorát – mert ezt terveztem – akkor az melyik moziban legyen és mikor. Kicsit necces, de ha a vonat pontosan érkezik a Keletibe, akkor elrohanhatok a Sugárba és ott mozizhatok úgy, hogy esetleg még előtte be tudok tolni egy gyors ebédet is.
Így is lett, vonat megérkezett, én rohantam a metróba, aztán be a Sugárba, ahol villámgyorsan felfaltam egy spenótos csirkemellet – jó volt –; aztán be a moziba, a Rémálmok sikátorát nézni. Az viszont nem volt jó :-(
Vásároltam hétfőre való kaját, aztán haza. El voltam telve a kellemes élményekkel, csak a mozi hagyott rossz szájízt. Éjszaka aztán megint hangoskodtak a szomszédok, akkor bekapcsoltam a tévét, így tudtam valamennyit aludni. Hát nem csoda, ha nemcsak az élmények miatt megyek szállodába, hanem hogy csöndes és nyugis éjszakáim is legyenek olykor.
Szóval ez volt Sopron most. Tutira megyek még, valószínűleg ilyen ritkásabb időszakban, amikor kevés a vendég és nem kell közelharcot vívni a reggeli rántottáért :-D Illetve még előtte elmegyünk Zsuzsival most tavasszal, fel a kilátóba, majd valamelyik jó kis étteremben megkajálunk, esetleg bor is, és este haza.
