Bejött a jó idő, de még nincs 45 fok árnyékban, így elhatároztam, hogy a szabad hétvégéimen kellemes egynapos belföldi kiruccanásokat teszek. Sopron már megvolt – kétszer is –, így május közepére Badacsonyt terveztem. Akkor már pont kellemes időjárás van, viszont hőség még nincs, sem főszezon, hogy kétmillió ember tülekedjen ott. Hegyet mászni remek, utána ebédelni és borozni pedig van hely.
Tépelődtem, hívjak-e még valakit, végül egyedül mentem. Fater marha lassan megy és általában már a 71-es úttól az erdő aljáig vezető utat is kocsival akarja megtenni, holott most vonattal megyünk, tehát kilőve; Zsuzsival tavaly voltunk és már akkor panaszkodott a lépcsőkre a hegyen, Dórival is voltam már, amúgy meg ő a pasijával lakik és biztos van valami más programjuk. Orsit is hívhattam volna, aki kifejezetten szeret túrázni és jó kondiban van, ő viszont imád mindenféle más embereket is odacsődíteni, kollégát, havert, kisfaszomat, nekem pedig most nem kellett efféle. Így egyedül indultam útnak.
A Badacsonyt imádom, és több útvonalon is megmásztam már. A szokásos klasszikus egyszerű út jobbra felfelé a Kisfaludy-kilátóig és vissza. Aztán van a másik, amikor egy ponton eltérünk balra felfelé, Ranolder-kereszt, át a hegytetőn, fel a Kisfaludy-kilátóig és le. És végül van az, ami a piros csíkon tesz egy kört a hegy körül. Na, ezt az utóbbi utat még nem jártam be. Ezért most ezt vettem tervbe. De nem teljesen, mert mi poén van abban, hogy a derekánál körbejárom a hegyet? Kinéztem a netes túratérképen, hogy egy bizonyos ponton, kb. a hegy hátánál fel lehet menni az ún. Kőkapunál, és onnan van út a Kisfaludy-kilátóba (hegytetőn igénylem a panoráma látványát is), majd onnan lefelé a szokott úton.
Látatlanban fogalmam sem volt, mennyire meredek vagy csúszós szakaszok lesznek az útvonalon, így pláne jó, hogy nem hívtam Zsuzsit.
Mostanában a szombatjaim „szabadok”, Tesómék szerint nem vagyok jó hatással Zétire, így a hirtelen rám tört sok szabadidővel eleinte nem is tudtam, mihez kezdjek – már olyan régóta minden egyes szombaton náluk vagyok, hogy most furcsa szinte, hogy két teljes nappal tervezhetek. (Nagyon kiborultam ettől a dologtól, de most erről nem akarok írni.) És így lett ezen a hétvégén Badacsony.
A szombat hajnali 7.05-kor induló vonattal mentem le, még félig aludtam. Csomóan voltak a vonaton, Kelenföldön még többen felszálltak. Nem nyugtalankodtam, mert ezek mind elkezdenek leszállingózni szépen a balatoni állomásokon, és általában mire Badacsonyba érünk – ez így van minden évben –, már alig lézengünk páran a kocsiban. Csak a MÁV ilyen seggfej, hogy nem indít gyakrabban vonatokat ezen a szakaszon. Na mindegy…
Olvastam a Szingli fejvadászt a vonaton és azt tervezgettem, hogy lesz jobb, ha Badacsonyba érve először kávézom és utána megyek vécére, vagy fordítva. A hegyen nem szeretek bokorba pisilni, mert a., kényelmetlen, b., annyi a turista, hogy tutira jön valaki. És az erdő alján lévő parkolóban található retyót pár éve, roppant okosan, bezárták.
Nem érdekelt a körülöttem ülő többi utas dumálása, de valamikor Székesfehérvárnál feltűnt, hogy elég sok emberen van futócucc. És egyesek valami futóversenyről pofáztak. Hmmmm… Akaratlanul is kezdtem odafigyelni. Futóverseny, frissítés, félmaraton, Nemesgulács szavakat hallottam ki.
Kényelmetlenül kezdtem mocorogni. Fu-tó-ver-seny?? Nemesgulács??? Hiszen Nemesgulács ott van a Badacsony mögött…. Csak nincs olyan rettenetes pechem, hogy ma valamiféle futóverseny van arrafelé, pont ma, amikor én ott kirándulnék?! Nem, nem, az nem lehet. Ekkora balszerencsém még nekem sem lehet.
Olvastam tovább és vártam, hogy csak elkezdenek fogyni a népek, ahogy a Balatonhoz értünk, de valahogy nemigen fogytak. Füreden különösen reménykedve pislogtam, mert itt szoktak csürhéstül leszállni. Le is szálltak, de valahogy nem a futóruhások. Ekkor már ideges lettem. A mögöttem ülő blokkban konkrétan futóversenyzők ültek, és a versenyközpontról, meg Hableányról pampogtak.
Nagyon ideges lettem. Határozottam úgy rémlett, hogy a Hableány a Badacsony központjában lévő nagy, menő étterem neve. No de hát csak nem! Hisz a Gulács inkább Badacsonytomajhoz van közel, nem Badacsonyhoz. Biztos ott is van egy másik Hableány, vagy pedig én emlékszem rosszul és ami Badacsonyban van, az nem is Hableány. Annyi Hableány van/volt ebben az országban…
Közeledtünk Badacsonyhoz és én minden állomáson reménykedtem, hogy letakarodnak a vonatról. De nem. Aztán megálltunk valahol és amikor onnan továbbindultunk, láttam, hogy az volt Badacsonytomaj. És még itt sem szálltak le!!
Nem cifrázom. Ahogy leszálltam Badacsonyban, én és még 250 ember, elszörnyedve kellett látnom, hogy egy futóverseny versenyközpontjának a legközepébe csöppentem. A MAPEI félmaraton (vagy mi) futóversenyt pont azon a szent napon rendezték, amikor én – előszezon és kevés ember reményében – Badacsony-mászást terveztem! :-(
Persze én vagyok az állat, hogy miért nem néztem utána előzetesen, no de ki hitte volna?!
A kedvenc vécémbe nem tudtam elmenni, mert 30 futóruhás csaj állt előtte sorban. Így odatámolyogtam az egyik kajáshoz – ott, hálistennek, nem voltak sokan. De a többi helyen…. Nyüzsögtek a futók, kísérők, szervezők; színpad, hangosbemondó és minden, ami futóversenyeken van…. Egyébként ezeket szeretem, és nagyon bírom a hangulatot, ha én magam is futok, vagy ha másoknak drukkolok, de amikor nyugalmat és kevés embert akarok a saját kirándulásomhoz, akkor NEM!
A kajásnál vettem egy presszókávét és megkérdeztem, hogy vajon totál le vannak-e zárva az utak, vagy azért a hegyre fel lehet mászni? – Úgy gondoltam, rajtam kívül csak van itt még pár kiránduló. De mégis izgultam, mert pl. a SPAR maratonokon akkora tömeg és olyan lezárás van, hogy még egy aranyhörcsög sem férne át.
Szerencsére a nő megnyugtatott, hogy persze, fel lehet menni, sőt talán még kocsival is lehet, csak óvatosan kell. És hogy 10.00-kor lesz a rajt, elmennek Nemesgulácsra, Gyulakeszire, aztán vissza. Mondom, ide fognak visszajönni??
Ó, igen!
Remek!!! Szóval, amikor én majd lejövök a hegyről és ebédelni meg borozni szeretnék, pontosan akkor lesz tele az összes kajás hely a fáradt futókkal és hozzátartozókkal.
Komolyan megfordult a fejemben, hogy hazamegyek, vagy vissza Füredre, vagy átúszom Fonyódra; de elhatároztam, hogy NEM! Badacsonyt mászni terveztem és azt is fogok, ha fene fenét eszik is!
A presszókávé remek volt. Elmentem pisilni a másik vécébe, majd nekivágtam a szokott útnak.
Láttam, hogy a helyzet azért jobb, mint a SPAR rendezvényeken. Eleve kevesebb volt a versenyző (bár egy ilyen kicsi helyen, mint Badacsony, még ez is sok). A kirándulók simán elfértek a járdán, sőt valóban még autók is közlekedtek, persze óvatosan. Én szerencsére csont nélkül feljutottam a Római útig, ott balra fordultam és ott már nem volt semmiféle tömeg. A mezőny jobbra, Badacsonytomaj felé indult.
Ez a futóverseny az egész napomra rányomta a bélyegét. Egyrészt dühöngtem és a fogamat csikorgattam, másrészt erősen aggódtam, hogy a túra utáni rántott sajtomhoz és palacsintámhoz vajon hozzá fogok-e jutni a nagy tömegben; de azért röhögtem is magamon, hogy csak én lehetek ilyen hülye peches :-D
És persze maga az az érzés, hogy gyönyörű májusi szombat reggel van, ragyogó napsütés, és én itt vagyok Badacsonyban, az csodálatos volt.
Jó meleg volt, de azért nem elviselhetetlen. Az erdő aljáig vezető utat jó gyors tempóban tettem meg. Onnan fel a Rózsakőig, és ott – a szokásostól eltérően – balra fordultam, a piros csíkon. Na, most meglátjuk azt a másmilyen útvonalat!
Ezen a szakaszon nem jártak annyian, mint az ismert utakon. Konkrétan előttem ment egy csapatocska, akiket megelőztem; de ekkor már előttem nem volt senki, így picit lassítottam, hogy még épp látótávolságban a hátam mögött legyen a csapatocska. Azért full egyedül nem szerettem volna az erdőben, ismeretlen szakaszon menni.
Az út amúgy gyönyörű volt, és egész könnyű. A piros csík jól láthatóan kiplakátolva. Mentem, mentem, amikor jött egy kereszteződés jobbra – én mentem tovább a piros csíkomon, de a mögöttem lévő csapatocska elfordult. Innentől aztán mégiscsak egyedül haladtam tovább. Picit ideges lettem – mégiscsak egy nagy erdő, mi van, ha jön a vaddisznó, valamint a Wolf Creek is felmerült bennem hirtelen. Azzal nyugtattam magam, hogy csak lesz itt más kiránduló is….
De ezen a részen, a kereszteződéstől jó félórán keresztül, egyszerűen senkivel sem találkoztam. Ami egyrészt jó volt, ugyanakkor kicsit nyugtalanító is. Az erdő gyönyörű volt, a hőmérséklet tökéletes. És simán pisilhettem volna akár a turistaösvény kellős közepén is, annyira nem járt itt senki :-D
Szinte gyanúsan egyenletes volt az út, pedig tudtam, hogy lesz még itt emelkedő. Jött is idővel egy lépcső, de leküzdhető volt; de azért mégis okosan tettem, hogy Zsuzsit nem hívtam el. Egyébként a bazaltorgonákra is jó rálátás nyílt ezen a szakaszon, több fotót is csináltam.
A lépcső tetején tovább haladtam a piros csíkon. Innen már nem is látszott a Balaton, a hegy másik felén voltam. Gyors tempóban gyalogoltam amúgy, mert nem tudtam, mennyi időre lesz szükség a tervezett úthoz, és utána a lefelé úthoz, meg azután az ebéd és a többi. Továbbá, ha valami ideges vaddisznó mégis észrevesz engem, akkor csak észlelje, hogy „ez itt egy sietős ember, mindjárt továbbmegy, nem fog bántani”.
Mentem, mentem, megint majdnem szintben, és még mindig nagyon szép volt az erdő. Egy idő után figyelni kezdtem, mert a túratérkép szerint nemsokára jobb kéz felé át kell térnem a kék csíkra. Egy idő után valóban el is jött ez a kereszteződés. Jobbra fordultam, a kék csíkra váltva, és itt már emelkedett az út, ahogy vártam is.
És már jöttek más turisták is! Elsőként rögtön három túrabiciklis, akik lefelé száguldottak ezen a rohadt meredek és göröngyös úton! Majd’ kiesett a szemem a megrökönyödéstől. De végre láttam itt másokat is!
Aztán egy idő után elérkeztem ahhoz a ravasz emelkedőhöz, ami a Kőkapu alatt van – ha jól olvastam a térképen –, ez egy nehéz szakasz volt, mert nemcsak emelkedett, hanem avarral borított, csúszós, nagy köveken kellett felfelé mászni, elég hosszan. Újabb dicséret magamtól, hogy nem hívtam Zsuzsit, sem Fatert. Felküszködtem magam az emelkedőn, még jó, hogy viszonylag jó formában voltam a sok gyaloglástól és a heti egy-két futástól. Itt már azért eléggé izzadtam, kellemes májusi időjárás ide vagy oda…
Egyébként olyan meleg volt és én olyan – relatíve – keveset ittam, hogy az erdőben szerencsére nem is kellett pisilnem. Ami remek, mert utálok úgy mászni, hogy alig várom, hogy jöjjön egy vécé vagy egy bokor. Ez a jó a nyárban.
A köves mászás után jött a már ismerős szakasz, fel a Kisfaludy-kilátóhoz. Ez is jó meredek volt, de legalább már nem köves. Felszáguldottam, aztán bal kéz felé végre a kilátó! Természetesen ide is felmásztam. Itt megint tömeg volt (nocsak, mintha nem is ugyanaz a hegy lett volna, aminek a másik oldalán egy órával ezelőtt full egyedül jártam az erdei ösvényt…) Vagy három iskolás csapatocska volt itt. Felmásztam a kilátóba, körülnéztem, aztán le.
Nagyon elégedett voltam magammal. Megvolt a túra! Nem tévedtem el, nem evett meg a vaddisznó sem, Wolf Creek-szerű gyilkos sem támadott rám. Most már csak annyi a dolgom, hogy lemásszak, ebédeljek, palacsinta, nézelődés és haza!
Ekkor az órámra néztem és megrökönyödve láttam, hogy még 12.30 óra sincs. A hazafelé tervezett vonatomig még több, mint 3 órám van! Már megint elkövettem azt a hibát, hogy a „kötelező” programot végigrohantam, és most csomó időm maradt a vonatig lébecolni…. Persze még mindig jobb, mint ha sprintelnem kellene az erdőből kirontva a vonathoz, hogy „Várjanak meg!!”
Lefelé ezért már tök kényelmesen sétálgattam, illetve csak akkor húztam bele, amikor előttem andalgó párocskát kellett megelőznöm (ezek valahogy sosem szakadnak le maguktól, még ha én lassítok is).
A lefelé menő lépcsők tényleg elég magasak és meredekek voltak, még a túracipőmben is eléggé oda kellett figyelnem.
A parkoló alatt lévő, már ismerős helyre betértem – mivel bőven maradt időm –, és mivel ősszel itt mustot ittunk, és mert egy lentebbi pincénél is ki volt írva a must, megkérdeztem, van-e? Mondták, hogy van, és két decit rendeltem.
Meglepve láttam, hogy a nő simán kivesz egy szőlőleves dobozt a hűtőből és abból önt. Felszaladt a szemöldököm. De OK, hisz a must is végül is szőlőlé, csak valahogy úgy gondoltam, hogy „igazi” lesz. Mindegy, a mászás után, a melegben a jó hideg, édes ’must’ nagyon ízlett, és ennél a borozónál volt vécé is, így kulturáltan tudtam pisilni (és a vizespalackomat feltölteni).
Lassú, nyugodt léptekkel sétálgattam lefelé a városközpontba. Kissé aggódtam, hogy hol tartanak a futók, lesz-e már tömeg odalent, és fogok-e tudni ebédelni. Addigra már tényleg éhes voltam, és nagyon határozottan rántott sajtot akartam!
Szerencsére a reggeli kávézós helyemen láttam, hogy ott van rántott sajt. Rögtön úgy döntöttem, hogy egyenesen odamegyek.
A cityben még mindig/már megint nagy volt a tömeg, de most a már beérkezett futók miatt (többféle táv volt). A Római úton több futót is láttam, akik már egyértelműen 10 km fölött járhattak.
A központban sajnos minden kajásnál eszméletlen tömeg volt. De azért nem 100 %, láttam, hogy itt-ott van hely, végső soron kézzel is tudok rántott sajtot enni. Beálltam a sorba. Hosszú volt. Sok rendelést még csak akkor sütöttek ki. Az én rántott sajtomra is várnom kellett vagy negyedórát. Csodálkoztam is, mert hiszen reggel ide ki voltak rakva a pultba a kész rántott sajtok…. Csak ekkor vettem észre, hogy ez nem is az a hely, ahol kávéztam reggel, hanem a tőle balra eső szomszédja. Na, ez vagyok én. Bár jobban jártam, mert az „igazi” helyen nem volt ülőhely.
Meglett aztán a rántott sajt, marha drága volt, viszont finom, és a tartármártással különösen isteni. Egyszer élünk… Kellemesen megebédeltem, majd fel-alá sétálgatni kezdtem, hogy hol van olyan kajás, ahol a., van palacsinta, és b., van szabad ülőhely.
Megint elátkoztam magam, amiért előzetesen nem csekkoltam le ezt a mai napot a neten, mert különben egyszerre tizenöt kajásnál is ehetnék palacsintát úgy, hogy minden oldalamon tíz üres férőhely van. Ha nem lenne futóverseny.
Végül találtam egy nagyobbacska helyet, ahol már jártam, de azóta szerintem tulajdonosváltás volt. Rendeltem egy lekváros és két kakaós palacsintát, aztán leültem és vártam. És vártam. És vártam…. Többen is ültek ott, egy motoros banda meg más kirándulók. Időnként érkeztek a rendelések, időnként valaki reklamált, hogy hol van már a sült krumplija. Néha kihoztak egy rendelést, ami nem az volt, amit az illető kért…. Az én palacsintám még húsz perc után sem volt sehol. Kezdtem kicsit türelmetlen lenni. Akár ott is hagyhattam volna őket a vérbe, de – naná – előre kellett fizetni, és minek hagyjam ott a pénzemet a semmiért? Huszonöt perc után felkeltem és odamentem a pulthoz, hogy mégis mennyit várjak még a majd’ félórája rendelt három palacsintámra?! (Nem szoktam ilyesmit tenni, de most mégis.)
Ott állt még pár fickó, és mondták, hogy nyugi, itt ez van, ők másfél órája várnak egy sült krumplira!! Majd’ kiesett a szemem… Közben mentegetőzött a személyzet, hogy kevesen vannak, tegnap két ember is otthagyta őket.
Ha ezt előre tudom, lemondok a palacsintáról és inkább fagyit eszem, azt simábban kapni, de mint mondtam, itt már fizettem.
Miután az asztalra csaptam, már tíz percen belül hozták a palacsintáimat, de már nem is tudtam neki annyira örülni, főleg, mert nem hengeres formájúak voltak, amit én szeretek, hanem háromszögre hajtogatva, amit nem szeretek, és a vendéglátósok valamiért azt képzelik, hogy ez menőbb.
De azért jó volt. Ezután pedig – amit én eldöntöttem, az úgy is lesz! – mentem ahhoz a borozós helyhez, ahol tavaly Zsuzsival ittunk. Itt, hála az égnek, nem volt elviselhetetlen tömeg, kb. két percet kellett várnom, hogy észrevegyen a pultos, addigra eldöntöttem, hogy miféle bort akarok. Rendeltem két decit, megittam – rendkívül jólesett; hűvös volt, erős, de nem annyira, hogy fejbe verjen, csak amennyire egy hegymászás és egy jó ebéd után pont szükséges.
Még mindig maradt időm! Visszasétáltam a Római útra, és elmentem Badacsonytomaj irányába, aztán 180 fokos fordulat, és elsétáltam Tördemic irányába. Érkezett pár szerencsétlen, kimerült maratonfutó. – Akár a korábbi vonattal is hazamehettem volna, de kétóránként jártak, és gondoltam, mi a fenének rohadjak Pesten, amikor ezt a plusz két órát inkább eltölthetem Badacsonyban, a napsütésben, a Balaton partján is, akár fel-alá sétálgatva.
Kimentem a hajóállomásra, és lassan kezdett közeledni a vonatindulás ideje. Ekkor újabb aggodalom vett erő rajtam. Emlékeztem, milyen marha sok futó érkezett velem együtt a reggeli vonattal. Mi van, ha most mind az összes futó felmászik a pesti vonatra, még állóhely sem lesz, és a csomagtartóban kell utaznom a Déliig?? Nekem muszáj leülnöm, egész nap csak másztam és gyalogoltam, és alacsony a vérnyomásom, ha most még állnom kell Pestig, elájulok….
A vonat ráadásul tíz percet késett (hogy a francba bír késést összeszedni Tapolcától Badacsonyig?). Ezalatt én a peronon idegeskedtem. Csak egy ülőhelyet adj, Istenem!
Aztán végre bejött a vonat, én felrepültem rá, és megkönnyebbülve láttam, hogy bőven van ülőhely. Még olyan is volt, ami kettes ülés, és a Balaton partja felé néz (ami egyben ilyenkor, délután, az árnyékos oldal is). Szuper! Rögtön lerogytam oda.
A hazaúton aztán már nem történt semmi érdekes, kétszer jött a kalauz, én a balatoni szakaszon a kilátást néztem, miután pedig elhagytuk a Balatont, olvastam. Remek nap volt, de ekkor szentül megfogadtam, hogy ezentúl minden egyes kiruccanás előtt lecsekkolom, van-e rendezvény éppen abban a városban. Pl. ha Sopronba pont a VOLT-fesztivál alatt akarnék utazni, brrrrrrrr….
U.i.: ennek ellenére azért sikerült belefutnom még egyszer: amikor a véradásért kapott 1 nap szabadságom alatt Zsuzsival az Állatkertben jártunk, mondván, hogy hétköznap délelőtt tuti alig lesznek, ezzel szemben már a pénztárnál 7 db iskoláscsoportot láttunk rémülten. Lépni nem lehetett odabent a kölyökcsapatok miatt. Akkor jöttünk rá, hogy vasárnap gyereknap, és nyilván az összes budapesti iskola és óvoda roppant eredeti módon elhozta a kölköket, gyereknapot ünnepelni az Állatkertbe. Ez az én formám :-D
