Év elején már nagyon hiányzott Sopron, október óta nem jártam ott. Kézenfekvő lett volna a január első hetében lévő igazgatási szünet alatt foglalni két éjszakát, de egyrészt a karácsony és a családi névnapok-szülinapok miatt le voltam égve, másrész aggódtam, hogy hátha januárban még nagyon hideg lesz. (Hogy ezt honnan vettem, 20 éve nincs „nagyon hideg”; de Sopron, az mégiscsak északnyugat!)
A legszebb persze tavasszal lenne, márciusban vagy még inkább áprilisban, de tapasztalatból már tudom, hogy minél szebb az idő, annál több vendég van a Sziesztában, én pedig kevés dolgot gyűlölök annyira, mint a tömeget. Tehát maradt a február. Annak is a vége, mert a., akkor már kevésbé van „hideg” (gondoltam), és b., márciustól már drágább a szoba. Ezért február utolsó hétvégéjére foglaltam két éjszakát, hogy csak péntekre kelljen szabit kivenni.
Nagy örömmel vártam, előző életemben talán Sopronban éltem, mert tényleg mindig olyan érzés, mintha hazamennék, amikor megérkezem oda.
Aztán, meló közben, egy szép napon a Magyar Sakkszövetség weboldalát olvasgattam, hogy hátha van esetleg náluk valami óraadás sakkot szerető, de ahhoz hülye felnőttek részére… és egyszercsak észrevettem ott a versenynaptárat. Erre valamiért rákattintottam, mire feljött a futásból már ismert naptár formátum, és valami olyan, hogy sakkverseny, Sopron, február 23-26. között.
Megdermedt bennem a vese. Nohát, én is ott leszek éppen akkor… Megnyitottam a kiírást, és mintha a legrosszabb rémálmaimat látnám valóra válni, feljött a látvány, miszerint a sakkverseny a Sziesztában lesz!!
Ha egyedül vagyok, vagy otthon, biztos felsikoltok és a hajamba markolok, de melóhelyen voltam a másik 3 db kolléga között, így csak felnéztem, olyan arccal, mint aki Banquo szellemét látja.
Ez egyszerűen nem lehet igaz. Éppen azért megyek totális holtidényben, tanítási időszakban Sopronba, hogy nyugiban henyélhessek, kevés vendéggel; erre SAKKVERSENY lesz éppen abban a szállodában!! Mivel többször olvastam a Vezércselt, ezért jól el tudtam képzelni, hogy hány darab embert jelenthet egy négynapos sakkverseny; versenyzőkkel, kísérőkkel, szervezőkkel együtt.
Na de most már mit tegyek… Két hét sem volt hátra az utazásig, és márciustól már drágább a szoba, az 50 % előleget már átutaltam, hát, majd lesz valahogy…
Az utazás előtti héten, csütörtökön pedig kicsit fújtam az orromat. De semmi extra. Pénteken még hajat festettem; szombaton takarítottam, és mozijegyem volt, de azt már nem vettem át, hanem otthon maradtam és szépen lefeküdtem, mert addigra már nonstop folyt az orrom. Semmi láz vagy torokfájás, „csak” nátha, de olyan, hogy ötpercenként telefújtam egy zsebkendőt, és úgy, hogy azt újra felhasználni nem lehetett. Így szombat délután végig feküdtem, és aludni sem tudtam éjjel, mert az orrom éjjel álmomban is folyt, és arra ébredtem többször, hogy eldugult az orrom, a számon át lélegzem és a torkom is totál kiszáradt.
Ráadásul a Jó szamaritánust olvastam, ami végképp nem emelte a hangulatomat.
Ennek ellenére vasárnap reggelre meg volt beszélve egy BK-s reggeli Zsuzsival, amit nem akartam lemondani, mert a névnapi ajándékát akartam neki átadni feltétlenül, és mert úgyis kellett papírzsepit és hársfateát vennem; de főleg – őszintén – azért, mert oda akartam adni neki a Sakk színházjegyet is, amiért ő kifizette a 11.000.- Ft-ot :-D
A reggeli után tehát megvettem a hársfateát, amitől jobban lettem, de azért a nátha nem nagyon csitult, így hétfőre még egy nap szabit is kivettem (pénteken utaztam). Az egyértelmű volt, hogy Sopronba elmegyek, ha a fene fenét eszik is.
A három munkanapomon úgy-ahogy javult a nátha, de a hangom még nagyon keresztapás volt, és C-vitaminon éltem.
Tépelődtem, hogy vasárnap mit csináljak és melyik vonattal jöjjek haza, de aztán ez megoldódott, miután Ági telefonált és névnapi ünneplésre hívott magukhoz pont vasárnap délutánra. Így eldőlt, hogy a relatíve korai vonattal jövök majd haza.
Pénteken aztán irány a Keleti!! Még a Wellensteyn kabátban mentem, mert mégiscsak tél van, ráadásul Sopronban, és hegyet mászni is terveztem. A vonaton viszont ezerrel fűtöttek, és nem lehetett lejjebb venni a fűtést. Így teljesen leizzadva érkeztem meg. A soproni vasútállomáson, hála az égnek, már megint működik a kávézó, sőt tök kulturált lett, így ott ittam egy remek kávét. Aztán vettem a DM-ben Alverde ajakírt, mert a sajátomat a nagy kapkodásban otthon felejtettem. Aztán ettem két szelet remek (bár drága) pizzát, aztán beültem a Freibe forró csokit és gesztenyés sütit enni. Felhívtam Fatert, aztán szép komótosan felsétáltam a Sziesztába.
Ott éppen előttem egy kisebb család csekkolt be, és még hallottam, ahogy a recepciós meséli nekik, hogy sajnos, most éppen telt ház van. (Nem igaz. DIREKT kikeresem a legdöglöttebb időszakot turisztikai szempontból, és még akkor is bevonzom a teltházat….) Én már online bejelentkeztem előző nap, így csak a kulcsot kellett felvennem, de azért rákérdeztem bánatosan, hogy ugye, itt van az a sakkverseny…. Mire a recepciós megnyugtatott, hogy bizony, sőt még egy focicsapat is van most! Majdnem elájultam (és mintha mondott volna valami hátrányos helyzetű gyerekeket is, de ezt lehet, hogy már csak hallucináltam.)
Mondom, remek, direkt reméltem, hogy ilyenkor talán kevesen vannak…. Mire ő, hogy januárban kellett volna jönnöm, mert akkor volt, hogy csak 2-3 db vendég volt.
Azonnal eldöntöttem, hogy ha jövőre is lesz kötelező szünet januárban, akkor is eljövök, ha a családi ékszereket kell is zaciba csapnom érte.
Ezután felmentem a szobába. A negyediken volt, megint csak nyugati fekvésű, csodálatos! Elképesztő kényelmes ágy, tévé, erkély; ja és vettem sört még a városban estére, amit most kipakoltam.
Ezután visszafordultam, mert még ma fel akartam mászni a Károly-kilátóba, és tudtam tavalyról, hogy ilyen időszakban csak délután 4-ig van nyitva. Ezért leadtam a kulcsot a recepción (közben két nagyon sötét bőrű kölyök rohant el ott – akkor tényleg hallottam a hátrányos helyzetű gyerekek csoportja szöveget is? Már csak ez hiányzott nekem.)
Rendkívül gyorsan iramodtam a Récényi út felé, és fel a kilátó irányába. A gyors mozgás jólesett, viszont ekkor még nem volt igazán hideg, sőt inkább +10 fok lehetett, ezért a Wellensteynben rendesen megizzadtam. Viszont az eső eleredt (naná!), így a kapucninak nagy hasznát vettem.
Alig volt valaki a hegyen rajtam kívül. Hja, esik, és péntek délután is van…. Viszont a kilátóhoz odaértem ¾ 4-re, de a vasajtó mégis be volt zárva. Legörbült a szám. A portásfülkében szerencsére még ott volt a bácsi, neki elsírtam magam, hogy hát nem négyig vannak nyitva? Mire ő, hogy de, de előbb bezárnak, hogy négyig mindenki lejöjjön a kilátóból. Mondtam szomorúan, hogy direkt ezért másztam fel ide, és esetleg nem lehetne-e, hogy csak felszaladok és körülnézek… Mondta, hogy na jó; én meg adtam neki pénzt, de mondta, hogy már zárva a kassza és nem tud jegyet adni, mire én otthagytam azért egy százast neki (mert nagyobb pénzem nem volt, mármint ezresnél kisebb).
Felrohantam a kilátóba, jól körülnéztem, aztán rohantam lefelé. – Persze a sok horrorfilm miatt eszembe jutott a sötét lépcsőkön, hogy itt vagyok a hegy tetején, egy sötét toronyban, ahol senki nincs rajtam kívül, csak a portás, és mi van, ha ő egy sorozatgyilkos? Vagy csak simán rám zárja a vasajtót és hazamegy…. Szerencsére nem így történt, ott ült a helyén, én meg nagyon hálásan elköszöntem és kimentem a szabadba.
Most azon gondolkodtam, hogy menjek haza. Visszafelé mehetnék ugyanúgy az autóúton, de az egyrészt unalmas, másrészt viszonylag hosszú. Októberben a rokonszenves nyugger kirándulócsapatot követve mentem le itt a sárga kereszten vagy melyiken, és meglepő hamar a Lővér Szálló mögött lyukadtunk ki. Nem volt az bonyolult útvonal. Talán meg kéne próbálnom.
Így is lett, lerongyoltam a hegyről a sárga turistaösvényen, de most az égvilágon senki nem volt az erdőben rajtam kívül, eléggé fostam, főleg a vaddisznóktól. Szerencsére nem jött egy sem :-) Az út egy ponton épp a Szieszta fölött vezetett, ha leereszkedhettem volna, azonnal hazajutok, de itt sajnos nem volt erre lehetőség, hanem végig kellett mennem a Lővérig. Útközben nem történt semmi extra, de nagyon büszke voltam magamra, amiért ilyen ügyesen, emlékezetből megtaláltam az utat. Persze a telefon GPS-ét is néztem közben ;-D
Hazaértem a szállodába, lerogytam a szobámban, olvastam (a Hát persze, hogy iszom! c. kedvencemet). Aztán eljött a vacsoraidő. Megacéloztam a lelkemet és lementem pontosan 18.00-ra. Nagy mákom volt, mert nem is volt akkora tömeg! Még… Simán tudtam szedni a kajákból és asztalt is találtam, és nem mászott rám semmiféle öregasszony. Sőt, még nem is voltak sokan. Nagyon megkönnyebbültem.
Ezután már csak a szokásos esti szieszta a Sziesztában :-D Zuhany, tévé bekapcsolása, sör kibontása és a magammal hozott szaloncukrok eszegetése. Pár óra eltelt így, aztán lefeküdtem.
… Előzőleg azért is örültem ennek a hétvégének, mert a Sziesztában 8.00-tól van reggeli, nem „kell” korán kelnem, elég 7.40-kor is. Ugyanis a mániám, hogy az étkezések első perceiben érkezzem, amikor még van kaja/kávé, és nincsenek koszos tányérok az asztalokon, amiket a pincérek még nem vittek el és így nem lehet leülni enni.
Hát, most, hogy telt ház van a szállodában, a reggeli bizony előre jött 7.00-ra! Bánatos voltam… Na, de hát ez kell, hogy a tömeg mind megreggelizhessen.
Éreztem én, hogy a reggeli lesz a sarkalatos pont, nem a vacsora. A reggeli nekem is a legfontosabb, mert ha nem jutok kajához és főleg kávéhoz, emberhalál lesz. Ezért, amint még otthon megtudtam, hogy sakkverseny lesz (és akkor a focistákról még nem is tudtam), hoztam magammal egy kis nescafét, hogy azt megiszom még a szobámban, és így kibírom, ha sor lesz a kávégépnél, vagy esetleg elromlik a kávégép.
6.59-re leértem az étteremhez, ami még zárva volt, viszont előtte már állt 6 db fiatalember. Focista szerkóban. Húsz év alattiak voltak, és németül beszéltek. Némán álltam ott, eltelt pár perc, közben még jöttek más fiatalok is, ezek sakkozó külsejűek voltak és magyarul beszéltek. A vén szenilis pincér nagy nehezen érzékelte, hogy áll itt 15 vendég, és amúgy elmúlt 7.00, és nagy lassan kinyitotta végre az éttermet.
Igyekeztem nem felrúgni senkit, vettem magamnak kaját, letettem egy üres asztalhoz, aztán sorban álltam a kávéért. Hát ez lassan ment, mivel minőségi a kávégép és darálja is a szemes kávét. Előttem állt vagy hat focista…. Szerencsére ezek németek voltak, és így kulturáltan tudtak sorban állni, még ha focisták és huszonévesek is. De azért őszintén gratuláltam magamnak, amiért elhoztam a saját nescafémat és még a szobában ittam egyet amúgy feketén, mert különben már felfordultam volna a koffeinhiánytól, mire megkaptam az éttermi kávémat.
A reggeli ezután már gördülékenyen haladt, mert ezek már kajáltak, az újabbak meg csak úgy csordogáltak, úgyhogy tudtam még egy kis rántottát és egy újabb kávét venni.
A szombati teljes napom a szokásos módon telt, várost néztem és ebédeltem a Gyógygödörben. A Harrerban most nem voltam. A Gyógygödörbe kb. pont délben érkeztem, kicsit aggódva, hogy ne legyen megint tömeg…. Hát, annyira nem volt, hogy én voltam egyedül ebédvendég. Na, ezt sem szeretem! Ráadásul, amíg vártam a kajára, megint elkezdett folyni az orrom, holott már egész jól rendbe jött… De a kaja isteni volt, főleg az áfonyás-gesztenyés palacsinta, ami olyan finom, hogy már csak azért is megérné Pestről Sopronba utazni :-D
Még vettem egy sört ma estére is, meg a Lipótiban valami péksütit a másnapi hazaútra. Aztán átkeltem a vasúti síneken a hegy felőli oldalra, az Erzsébet-kertben sétáltam, aztán a Deákkúti, majd a Panoráma úton felfelé, a Sörházdombi úton, és ott felmásztam a kilátóba. Mivel ez is erdős rész és alig volt itt ember, megint kissé aggódtam az esetleges vaddisznók miatt, de szerencsére most sem voltak….
Visszatértem a szállodába, letettem a sört a szobámban, olvastam pár oldalt, aztán újra nekiindultam és most az Ojtózi sétányon sétáltam végig. Itt végre voltak más hétvégi sétálók is. Megmagyarázhatatlan oknál fogva két szektás öregasszony leszólított pont a sétányon és kezdték volna magyarázni nekem a szektájukat – én komolyan nem értem, hogy ha Sopronban vagyok, mindig muszáj, hogy valami bolond öregasszony rám másszon a hülyeségeivel?! Megmondtam, hogy szekták nem érdekelnek, és lassítás nélkül mentem tovább.
Mikor ismét visszatértem a szállodába, már vége lehetett az aznapi sakkcsatáknak, mert az előtérben sakkjátszmákról beszélgettek kölykök. Vigyorogva hallgattam :-) A szobámba mentem vacsoráig, aztán lementem, és megint sikerült normális körülmények között kajálnom. Visszafelé jövet konkrétan az én folyosómon, a szomszédos szobában lakók álltak az ajtajaik előtt és magyarázták a sakkjátszmáikat, hogy mi hogy volt a mai nap folyamán. Értő arccal vigyorogtam, és gondoltam, közbeszólok, hogy „én is értek ám ehhez, tudom, hogy mi az a sáncolás!” – de inkább befogtam :-D
Megjegyzem, hogy a recepción megint megláttam a két nagyon sötét bőrű cigánygyereket. A papájuk épp kijelentkezett: egy sötét bőrű indiai vagy Srí Lanka-i fickó volt, roppant kulturált és halk. Ha előre tudom ezt, nyugodtabb lettem volna :-D
A szombat este is kellemes sörözéssel, szaloncukor-fogyasztással és punnyadással telt, aztán jót aludtam. A vasárnap reggeli a szombatihoz hasonló volt, de most már nem ért váratlanul. Természetesen az ébredés utáni nescafét még a szobámban megittam.
Hamar kijelentkeztem, fájó szívvel ugyan, és még mielőtt elhagytam a szobámat, százszor is visszatértem az erkélyre, mint Júlia, és néztem a kilátást… Még sok időm volt a vonatig, ezért tettem egy kört a belvárosban. Aztán irány a vonat! Itt még a vasútállomást is kedvelem :-)
Az volt a tervem, hogy ha nem késik a vonat (nem szokott), akkor hazarohanok és még rendelek egy pizzát, mielőtt Öcsémékhez indulunk délután. Ez sikerült is, de a Keletitől gyalogosan a leggyorsabb – a vasárnapi trolimenetrendről ne beszéljünk, és a troli tíz méterenként pirosat kap –, ezért világrekord gyaloglással hazarohantam és egy percen belül megrendeltem a pizzát, aztán kávét főztem. A pizza hamar megjött. (Ez külön öröm, mert azóta már előfordult, hogy majdnem két órát vártam a Don Pepére, holott az is hétvége volt és nem is volt semmiféle lezárás.) Ezután mentem Tesómékhoz, Faterral, ajándékokkal, ahol nagyobb családi összejövetel volt, mert Ági tesója és szülei is ott voltak, valamint a tesó kisfia is. Nekem megint többször kellett orrot fújni, de ez már javulás volt az egy héttel korábbihoz képest.
Mikor elmeséltem Öcséméknek, hogy képzeljék, hogy belefutottam a sakkversenybe, közölték, hogy legközelebb előtte telefonáljak oda, hogy van-e ott rendezvény. No de mégis hogy? Kinézek egy dátumot, foglalok, és akkor telefonáljak? vagy előleg utalása után? És ha a Sakkszövetség akkor még nem foglalt, amikor én már igen, tehát a szálloda azt mondja, hogy nincs semmi csapatos rendezvény, de valójában addigra mégiscsak lesz? Különben is, ez olyan 1960-as évekbeli dolog, ez az odatelefonálás…. Legközelebb januárban megyek és kész, vagy november végén, vagy tudom is én… Illetve még a tavasszal vagy nyáron el fogok menni, de csak egy napra, mondjuk Zsuzsival, ki kéne menni – de most busszal!! – Brennbergbányára és át a határon, aztán vissza a városba, és egy jó ebéd a Gyógygödörben (palacsintával, természetesen ;-)
Megjegyzem, hogy a náthám 100 %-osan csak a következő hét kb. keddjén múlt el. Ilyen makacs náthám még nem is volt, hogy majdnem két héten keresztül tartson…
