Nem vagyok jó a feszültségkeltésben, meg most marha álmos is vagyok, szóval csak úgy leírom, ahogy eszembe jut az a nap…
Szóval hétfő volt. Új melóhely. Rendes körülmények között is baromi ideges lettem volna, de így, hogy természetesen pont aznapra rakták Fater műtétjét is, és anyám így felbaszta az agyamat a tegnapi Sakkal, teljesen idegállapotban voltam. Fél éjjel nem aludtam – megint – de reggel már nem bajlódtam sminkkel, egyrészt mert marha meleg volt, másrészt mert tudtam, hogy több napos kialvatlanságot egy kis smink nem fog eltakarni.
Rémes lelkifurdalásom volt, hogy nem vagyok ott Fater mellett. Az a tulajdonságom, hogy kb. mindig ellenkező hangulatom van, mint a többieknek. Nagy bulikban komor vagyok, amikor meg feszülten melózni kéne, akkor viháncolni akarok és Rejtőt idézgetni. Most, ha Fater ideges és fél, tutira kijönne belőlem a megnyugtató, racionális ember, és sikeresen megnyugtatnám. De hát nem lehettem ott. Egyedül abban reménykedtem, hogy valószínűleg műtét előtt adnak ott mindenkinek egy jó erős kis nyugtatót, amitől legalább nem fog nagyon parázni.
Én magam is a hisztéria és az idegösszeroppanás szélén álltam. Egyszerűen attól tartottam, simán összeomlok és pl. sírógörcsben vagy hisztériás rohamban török ki az új munkahelyen az első napon. De beláttam, hogy 1. Fateron innen már semmi módon nem tudok most segíteni, 2. azzal nem lesz jobb senkinek, ha elbukom ezt a melót rögtön az első nap, 3. ha neadjisten Faterral történik valami, akkor pedig pláne szükségem lesz egy fix, (jól) jobban fizető munkára.
A legjobb az volt, hogy nem 6.30-ra kellett menni, még csak nem is 7.30-ra, vagy akár 8.00-ra, hanem 8.30-ra!! Igaz ugyan, hogy pihenni nemigen tudtam, de legalább reggel kényelmesen készülődhettem. Mailben előzőleg figyelmeztetett a humános csaj, hogy az eskütétel is ma lesz, így „alkalomhoz illő” ruhában jöjjek.
Vigyorogtam, mert az „eskütétel” többnyire annyi szokott lenni, hogy aláírom az eskü szövegét, legrosszabb esetben a főnök/személyzetis felmondja előttem, én meg utána; no de hát ha nekik ez kell. Felvettem az egyetlen valamirevaló fehér nyári blúzomat. Semmi smink. Csak deó és parfüm.
Bementem minden létező papírommal, és ott fogadott a csaj; nem az eddig ismert személyzetis, mert ő megírta, hogy épp szabin lesz, hanem a kolléganője. Ő rögtön behívott az irodájába, ahol amúgy hárman vagy négyen ültek, de most mind nagy pakolászásban voltak, mert mint kiderült, itt éppen ezen a héten lesz festés. Remek!
A csaj elém rakott egy három ujjnyi vastag paksamétát, hogy ezeket ki kellene tölteni. Én olyan agyi állapotban voltam, hogy éppen csak a nevemre emlékeztem, így nagyon komoly erőfeszítésembe került, hogy úgy-ahogy helyesen töltsem ki a papírokat (közben persze azon járt az agyam, hogy Fatert operálják-e már).
Közben az OTP-számlaszámomat is odaadtam a csajnak, amire a másik csaj előzetesen megnyugtatott, hogy nem kell hivatalos igazolás a banktól, elég, ha én nyilatkozom, hogy igenis ez a számlaszámom. Így én a netbankomból letöltöttem egy adatlapot, abból kihúztam az összegeket és úgy nyomtattam ki a melóhelyi nyomtatón; ergo egy sima táblázat lett, benne a nevem és a számlaszámom.
Hát ez így nem jó. Hát ezen nincs rajta a bank aláírása. Mondom, hogy de a másik csaj azt mondta, és hát ezt a netbankomból nyomtattam ki stb. … Mire kicsit felhúzta az orrát, de nagy duzzogva azért beírta a számlaszámot. (Azóta már jött fizetés rá: jó lett a számlaszám.)
Szerencsére otthonról hoztam előre elkészített nescafét, így ezt iszogattam napközben. Különben ott aludtam volna el. A munkahelyi kötelező oktatásokról pedig már ott kiderült, hogy egyáltalán nem kell vizsgázni a három témából, csak aláírással igazolni, hogy megismertem az anyagot; egyedül az informatikai biztonsági anyag, na abból kell vizsgázni igazán (ez a leghosszabb és legszárazabb), de azt is majd csak két héten belül.
Aztán átkísért a leendő főnökömhöz, aki szintén egy csaj volt, fiatalos, energikus; ő nagyjából elmondta a munka legfőbb aspektusait, de én persze félig sem tudtam odafigyelni. Ezután tovább kísértek a leendő ideiglenes helyemhez. Ez egy négy íróasztalos szoba volt, de ott csak még egy csaj volt éppen, a többiek mind szabin. Az egyik távol lévő csaj asztalánál ültem én, a kis szatyrommal. Az ideiglenes szobatárs igazán szimpatikus volt, kicsit mintha Katit és Dórit összemixelték volna, és némi nagyasszonyos-dámás stílussal leöntötték volna :-D Az egyetlen gond az volt, hogy izgalmamban nem jegyeztem meg a nevét és fogalmam sem volt, hogy hívják. Szerencsére pár óra múlva megláttam az asztalán egy dossziét, azon rajta volt a neve (Ildikó). Megnyugodtam. Már kaptam is pár egyszerűbb aktát. Az első munkanap egyelőre elég nyugisnak ígérkezett.
Aztán visszahívtak a személyzetire, hogy most lesz az eskütétel, én és még pár új belépő egyszerre tesszük le az esküt a Nagy Nagyfőnök előtt. Az elő is jött, egy személyzetis fickó előmondta az eskü szövegét, meg hogy tegyük a szívünkre az egyik kezünket, a másikat emeljük fel – majd’ elröhögtem magam, olyan röhejes volt, pláne a morbid tudat, hogy eközben Fatert operálják. Azért az esküt letettük.
Aztán nemsokára megint jött a személyzetis csávó, hogy most pedig fotózás lesz a munkahelyi belépőkártyánkhoz. Ekkor már majdnem hangosan röhögtem, mivel az idén most néztem ki a lehető legfosabbul, nulla sminkkel, egy hetes kialvatlansággal, kezdődő allergiaszezonban …. De nem volt mit tenni, mentem fotózni. Csináltak három fotót, amiktől még a fej nélküli lovas is rémülten megtántorodott volna. Kiválasztottuk a legkevésbé szörnyűt, és az lett valóban a belépőkártyán (igyekszem is nem mutogatni senkinek).
Ezek után dolgozgattunk, a főnök csaj is át-átjött hozzánk; lekísértem a szobatársat az étterembe, és igyekeztem mindent megfigyelni és megjegyezni. Meg persze úgy-ahogy pozitív benyomást kelteni. Már elkéredzkedtem másnap korábban, hogy Fatert meglátogassam a kórházban, oly módon, hogy egy órával korábban jövök majd be (nekem az meg se kottyan az előző munkahely után).
Kiderült amúgy, hogy most az egész emeletet végigfestik, minden irodát egy nap alatt, majd ezt is, én akkor átülök máshová, és véglegesen úgyis majd ott fogok ülni. Sajnáltam, mert ezt az Ildikót addigra már egészen megkedveltem. De normálisnak tűnt mindenki, csak persze az emberek fele szabadságon volt.
Aztán eljött a délután, mentem haza. – Megjegyzem, hogy egész nap ment a klíma, és olyan remek hőmérséklet volt, a kinti augusztusi hőség ellenére, hogy már-már fáztam délutánra. – Csak vásároltam és hazamentem, várva a híreket. Fater nem írt, persze anyám sem, nem tudtam hova lenni az idegességtől, teljesen kész voltam. Persze utánaszámoltam én, hogy a műtét maga 4-6 órás, utána még az altató hatása további 1-3 óra, vagy több, és majd csak azután jön értesítés…
Közben hó eleje volt, és le kellett volna adnom a villanyóra-állásokat. Ezt eddig mindig megírtam Faternak és ő diktálta be az MVM-automatának, most ez is rám maradt. Tudtam, hogy nem egy hatalmas feladat, de akkor is, rühellek minden ilyen ügyintézést… És igazából lett volna rá még pár napom, mert asszem, ötödikéig kell bediktálni.
De az a rögeszmém támadt ekkor, hogy pozitív karmát jelent, ha most erőt veszek magamon és még ma bediktálom. Le is fotóztam a két villanyórát, elő is szedtem a Fater papírját a sok azonosítóval meg felhasználókóddal, meg a telefonszámmal, és roppant ügyesen az automatának bediktáltam az óraállásokat (egyébként tényleg simán ment, csak persze koncentrálni kellett, hogy félre ne üssem a számokat, de mondjuk a gép úgyis visszaismételte, miután bepötyögtem).
És azonnal, miután letettem a telefont, érkezett az sms Fatertól, hogy megvolt a műtét és jól van, és már fél 5-kor befejezték! (Csak nyilván mostanra ébredt fel.)
Hát én úgy megkönnyebbültem, nem szégyellem, el is bőgtem magam. És rögtön rábuktam a Seduxenre, mint gyöngytyúk a takonyra, mert azt egész héten nem szedtem, mert tudtam, most úgysem használna. De most muszáj volt. Végre a – nagyobb – stressznek, megvolt a műtét, Fater felébredt az altatásból és magánál van, írni is tud!
Rettenetesen megkönnyebbültem. Rögtön ment mindenkinek mindenkitől a kör-email és –sms. Még Fater saját ismerősei is engem kerestek meg a FB-n, hogy van-e már hírem :-)
Elképesztő, mennyire boldog lettem. Végül is az életem erre a napra koncentrálódó mindkét aspektusa jól sült el, Fater műtétje sikerült, a melóhelyem szintén sikerült és egész normális, mármint az előzőhöz képest mindenképpen.
A hét további részében bepótoltam az elmaradt alvásokat, főleg mert most már nem kellett 4.30-kor kelni. És sajnos bepótoltam az idegesség miatti nem evést, átlag napi egy tábla csokit betolva augusztus hónap folyamán.
Másnap bementem Faterhoz a kórházba. Hát még rozoga volt, de már fel tudott állni, mondta, hogy másnap már felkelhet, és sikeres volt a műtét. A mutter is bement hozzá meg Öcsém is, más-más napokon. Én is újra pár nappal később, akkor már felkelhetett és kimentünk a folyosóra beszélgetni. Azt nem emlékszem, írtam-e, hogy a cigiről leszokott, és már most nem volt egy picula idegesítő krahácsolás sem.
