A közszféra a magánszférától az értelmes dolgokat nemigen veszi át, de a baromságokat nagyon lelkesen. Például a „csapatépítő” fogalmát. Ezt úgy gyűlölöm, mint a szart. Munkaidőben dolgozunk; munkaidő után pedig engem hagyjanak békén. Ha pedig munkaidőben „csapatépítünk”, akkor azalatt sem dolgozunk, szóval a melóval csak hátrébb vagyunk, ergo jobb az egészet hagyni a fenébe.
Már eleve ez, hogy a csapatot össze kellene kovácsolni…. Már mi a fenéért kéne egy osztálynyi közalkalmazottat „összekovácsolni”?! Színtársulat vagyunk mi, vagy operáló sebészeti team, hogy életfontosságú az összekovácsolódás? Mindenki teszi a dolgát, van, akitől tudok segítséget kérni, van, akitől nem, mert hülye vagy egy tetű. Ez nem fog megváltozni, ha elmegy az egész osztály sziklát mászni, másnap nem lesz a hülye hirtelen zseni, vagy a tetű sem válik rögtön rendes emberré, ezt csak egészen ostoba osztályvezetők vagy HR-esek hihetik.
Ami miatt most nálam aktualitása van ennek a barom témának, a következő. Egyszer csak szólnak, hogy kisértekezlet lesz. Jó, hát épp kajálni akartam, de negyedórát még kibírok, OK, menjünk.
A kisértekezlet arról szólt, hogy a főnök nagy boldogan bejelentette, hogy menjünk el együtt mindnyájan egy hétvégére! És hogy majd ő fizeti az első éjszakát mindenkinek!
Kitört az üdvrivalgás, kivéve engem és a mellettem ülő Rudit. Máris kezdték tervezgetni, hogy hová? mikor? Mivel utazzunk? Hány éjszakára? Júniusban nem jó, de májusban talán igen, vagy inkább fordítva?
Tervezgették, tervezgették, már eltelt tíz perc, húsz perc; vártam, hogy valami munka-téma is lesz-e, mert ha csak ennyi az értekezlet, akkor én mennék is a sajtos szendvicsemhez, mivel majd’ éhen döglöttem mostanra, és abban a halálnál is biztosabb voltam az első másodperctől, hogy én ottalvós munkahelyi bulira NEM MEGYEK. Innentől az egész értekezlet érdektelenné vált.
Udvarias mosollyal hallgattam, amint még harminc percig tárgyalták nagy izgatottan a témát. Akkor végre eszébe jutott a főnöknek, hogy megkérdezze, ki az, aki biztosan nem jön? Azonnal felraktam a csápomat, meg a savanyú képű titkárnő is (fura, pedig az nagyon jóban van a főnökkel meg a Petrával is, együtt kávéznak meg minden).
Azért jelentkeztem azonnal – noha utálok minden feltűnést –, mert a főnök olyan lelkesen adta elő az ötletét, hogy megijedtem, hogy most azonnal le akarja foglalni az a szállást, amint visszatér az irodájába, és akkor nehogy már engem is befizessen potyára.
Visszamentünk végre a helyünkre, Rudi akkor mondta, hogy ő sem akar jönni. Mondtam, hogy szerintem akkor szóljon a főnöknek, nehogy neki is foglaljon.
Innentől kezdve ment a szervezkedés. Hogy én miért nem megyek, azt Gizivel kitárgyaltuk. Illetve, aki engem ismer, annak ez teljesen evidens :-D Mint írtam, a létező legszigorúbban szétválasztom a melót a magánélettől; ahogy kilépek a kapun, a többiek megszűnnek létezni számomra, és megyek a magánéletembe. Hogy az én szent magánéletembe, pláne hétvégémbe beletülekedjen a munkahelyi kollektíva, az totálisan ki van zárva.
De még ha nem ilyen típus lennék is, a reggelek!! Reggel vagyok a „legsebezhetőbb”, azt se tudom, merre van előre, míg bennem nincs a kávé – ébredés után perceken belül –, és még az se hat azonnal, csak 15 perc múlva, addig csak nézek ki a fejemből és már annak örülök, ha az agyam arra képes, hogy oxigént vegyen fel. Bármiféle inger, ami nem kellemes könyv vagy aranyos kis szappanopera a tévéből, kvázi a halál ilyenkor számomra. Legszívesebben senkit nem akarok magam körül ébredés után egy órán át. Hogy ilyen reggeli állapotomban kollégák ugráljanak körülöttem, arra egyszerűen nincs esély.
Főleg a hangos embereket gyűlölöm, amúgy is, de ébredés után pláne. Márpedig a Petra hangosan szokott pofázni, állítólag mert nagyothall, de egy faszt hall nagyot, igenis jól meghall mindent. Aztán meg a G. nevű kolléganő is kurva hangosan beszél, ő nem tudom, miért; de ha ők ketten jelen vannak, megy az ordítás, hogy túlüvöltsék egymást. És persze akkor a többiek is ordítanak, hogy el tudják mondani, amit akarnak.
Kevés rosszabb dolgot tudok elképzelni, mint ottalvós munkahelyi bulit, ahol reggel, kávé előtt, kollégák, pláne ordítós kollégák ugrálnak körülöttem. Arról nem beszélve, hogy aztán vécére kell menni, ahogy hat a kávé; néha többször is, hisz megiszom több pohár vizet, mivel éjjel kiszáradtam.
Meg persze ott a főnök, és én soha nem tudtam elengedni magam egy főnök társaságában sem. A főnök nem barát, az főnök. A főnöktől függ, hogy ha jön egy leépítés, akkor kit küld el, vagy ha van X összegű jutalom, azt hogyan osztja el; és hogy miféle dolgokat tesz a munkakörünkbe stb. – én az ilyen emberben nem tudok megbízni, és akkor könnyebbülök meg, ha nincs a közelemben. Most nem az aktuális főnökre gondolok, mert ő viszonylag jó fej, hanem általánosságban. Habár az aktuális főnök pedig a Petra haverja, és ki tudja, hogy a Petra miket súg rólunk többiekről a főnöknek a közös kávézások alatt.
Volt még egy következő fordulós kirándulásmegbeszélés, amit már nyugodtan hallgattam végig, miután a lehető leghatározottabban megmondtam mindenkinek, aki csak rákérdezett, hogy nem, nem csak „kéretem magam”, hanem tényleg nem megyek el, akármikor lesz, nem, még egy éjszakára sem.
Ezen a másik megbeszélésen aztán kiderült, hogy nem itt lesz, hanem ott, és nem ekkor, hanem akkor, és szerencsére egy komplett kis házat béreltek, ahová 5 és 15 fő között bármennyi mehet, szóval a darabszám nem is fontos. Ja, és lehet, hogy jön a főosztályvezető is.
Ezt azért találta ki valamelyik nagyon okos állítólag, mert hogy a Rudi azért nem akar jönni (szerintük), mert ő lenne az egyetlen fiú köztünk, de hát a főosztályvezető is pasi, szóval majd a Rudi akkor nem lesz egyedül.
Holott Rudi akkorra már – illetve azonnal – eldöntötte, hogy nem jön.
Így most, hogy a főosztályvezető is jön, még az előbbinél is szilárdabbul elhatároztam, hogy nem megyek. Még a közvetlen főnököm tetejébe a főosztályvezető is??! Hát mi ez, valami felsővezetői értekezlet? – Lehet persze, hogy csak meghallotta, ahogy a főnök, Petra és Savanyú Pofa hangosan óbégattak a kirándulásról, rákérdezett, és akkor már ’illett’ őt is meghívni, ez is egy lehetőség…
Gizi szobatársam vacillált, mert nem akart elmenni, de hátha mégis…. Nem akart, mert tipikus háziasszony, aki a hétvégét mosással-takarítással tölti, meg hát ott van a férje, meg a legkisebb gyerek még otthon lakik (14 éves, a férje 50+, szerintem egy hétvégét faszán elvannak egyedül). De azért mégis elmenne, mert mégis a közösség. De ő se akarja a főosztályvezetőt kerülgetni (de most komolyan, őt mi a fenének kellett elhívni?!)
Gizi addig vacillált, hogy már tényként kezelte mindenki, hogy jön, főleg mert a családi kocsit is felajánlotta, hogy azzal mehet néhány ember. Aztán mégis inkább úgy döntött, hogy nem jön, miután a héten volt egy – végre: szakmai – főosztályi értekezlet, és ott másfél órán át nézte a főosztályvezetőt és akkor eldöntötte, hogy ő nem akar vele közös hétvégét. (Nekem ehhez egy pillanat is elég volt.)
Még olyan is elhangzott, hogy lehet, hogy a főosztályvezető elhozza a fiát is. Remek ötlet! Szerintem még a másik gyerekét és a feleségét is hozza el, sőt az anyósát is, az lesz az igazi!
Van most egy új csaj az osztályon, ő szépen beilleszkedett és nem mondta biztosra, hogy elmegy, de valószínű. De aztán eltelt vagy két hét és ő is vacillált, és végül nem jön. Nagy meglepetésemre konkrétan engem szólított meg a folyosón és mesélte, hogy már bejelentette a főnöknek, hogy nem jön – ezt sejtettem, mert Gizi már beszélt vele négyszemközt –, mert ő a magánszférából jött és ott folyton ilyen csapatépítők voltak, amikből már ott is elege volt; de hogy most itt is ez legyen, az már sok.
Úgyhogy most úgy áll a helyzet, hogy nem jön: az új csaj, Gizi, Rudi, és én. Savanyú Pofát nem tudom biztosra, mert ő ugyan azt mondta az első gyűlésen, hogy nem jön, de mivel a főnök és Petra haverja, lehet, hogy mégis megy.
Most az a helyzet, hogy – lehet, hogy csak én képzelem, de így érzem – azóta a főnök mintha hűvösebb lenne velünk. Nem azt mondom, hogy eddig olyan oltári mosolygások és haverkodások lettek volna, de olyan sértettnek érzem, és mintha pofákat vágna ránk – de lehet, hogy csak én beleképzelem, és valójában csak a munkám szar. A főnök nyilván úgy gondolta, hogy ez micsoda egy fasza ötlet és majd mindenki sírni fog a boldogságtól, erre sokan – elsőnek én – rávágjuk, hogy NEM! Hát ettől biztos megbántódott.
De komolyan, miért kellene mindenkinek egyformának lenni, miért kell, hogy mind rajongjunk az ottalvósért? Én utálom, ő szereti, és hagyjuk egymást békén. Most én sem hurcolom el az egész osztályt a Vámpírok Báljára, főleg mert már nem is lehet jegyet kapni augusztusra sem, de tudom jól, hogy sokan nem szeretik a musicalt, vagy nem szeretik a vámpírokat, vagy rossz az ízlésük.
De 46 éves vagyok és jól ismerem magamat, és tudom, hogy ha mégis elmennék, akkor végig szarul érezném ott magam, és a többiek is szarul éreznék magukat emiatt a közelemben; ezt tudom jól, és ezért nem megyek el, de bakker, csak próbáltak többen is rávenni, hogy „de meglátod, hogy jó lesz!”, meg „mind kollégák vagyunk” stb. … Persze, több kollégát bírok, például a Gizivel vagy Rudival simán elmennék kávézni vagy sörözni, még talán kirándulni is, de az ordítós G.-vel nem – ő is aranyos amúgy, de nem bírom a hangerejét –, a főnökkel, főleg pedig a főosztályvezetővel pláne nem. Petráról ne is beszéljünk, aki egy bazsalygó, nyávogós vamzer és többnyire olyan nyomasztó hangulatot áraszt az irodánkban, hogy hárman egyszerre sóhajtunk fel hangosan, ha végre kitakarodik kávézni :-D
Nem tudom, miért kell hülye magánszférából vett baromságokkal nyomasztani minket. Menjünk pizzázni, annak értelme is van, két óránál nem tart tovább és a költsége annyi, amit még én is szívesen kifizetek. De nem. Aztán most emiatt van pofavágás. Ja, és persze a mi saját irodánkban meg Petra vágja a pofákat, nem szól persze, de hát neki közös tudata van a főnökkel, mint a Borg kollektíva, szóval ő azonosítja magát a főnökkel és ő is be van sértődve, hogy a mi szobánkból csak egyedül ő megy, mint valami vértanú. Hát menjen, érezze jól magát és minket pedig hagyjon békén.
Belegondolni is rémes, hogy kollégákkal meg főnökökkel rontsam el a hétvégémet. Azt már nem is említem, hogy így aludni sem tudnék normálisan, pedig amúgy is épp elég szarul alszom. Főleg így tavasszal, amikor a rohadt madarak már hajnalban elkezdenek csipogni és felébredek rájuk.
