Van ez a legenda, hogy őszintének kell lenni, meg mindig igazat mondani, és az a jó. Hát, ez sóder. Most zsinórban három állásinterjún voltam, ahol mind kijött belőlem az őszinteség, mintha csak Veritaserumot csöpögtettek volna a reggeli kávémba; és nem hiszem, hogy különösebben a javamra vált volna :-D
Három munkanap, három állásinterjú. Ahogy legutóbb írtam, hosszú szünet után egyszerre két helyre hívtak be egy nap eltéréssel; aztán még egy késő délutáni hívás is jött, ami a harmadik napra szólt.
Időrendben az első egy iskola volt. Aznap teljesen ki voltam borulva, még bőgtem is, síkideg voltam; nem sütött a nap és épp menzesz előtt voltam, szóval minden bajom volt. És nyomasztott, hogy két nap két interjú, és hogy már közeledik a felmentési időm vége, de nekem még mindig nincs egy fix helyem!
Szerencsére az interjú kora délután volt, addigra lecsillapodtam kissé. Időben odaértem, meg is találtam a sulit. Direkt azért jelentkeztem amúgy oda, mert szeretem azt a környéket, tömegközlekedéssel jól elérhető, és a szüleim lakása is csak egy megállóra van.
Állandó gyerekzsivaj volt, mivel általános iskola; de ez kifejezetten tetszett, nem olyan volt, mint mikor a full csendes éjszakában az idegbeteg diszkópatkány szomszédaim óbégatnak, vagy az utcában lévő kocsma előtt ordítoznak a részegek. Ez a csipogás inkább olyan kellemes háttérzaj volt.
Iskolaigazgató, két helyettes és az iskolatitkár fogadott; titkársági pozícióra jelentkeztem. Azt már csak indulás előtt realizáltam, amikor még gyorsan rápillantottam az álláshirdetésre, hogy Munka törvénykönyve alá tartozik az állás. Mind a négy nő tök rokonszenves és laza volt; az iskolatitkáron konkrétan melegítőfelső volt; jó, nem szakadt vagy koszos, de rögtön éreztem, hogy ide nem kell kiskosztümben meg Chanel tűsarkúban bejárni.
Laza kellemes interjú volt, sőt inkább beszélgetés; az igazgatónő beszélt főleg, én csak pár dolgot mondtam. De olyan laza volt a légkör, hogy mikor rákérdeztek, megmondtam, hogy nekem még semmi fix nincs, mert több interjún voltam még, de sehová nem vettek fel eddig, talán mert már 47 éves vagyok. Erre mindenki kacagott, hogy hát ők sem 21 évesek.
Sajnos, a diri rögtön azzal kezdte, amit én most a drámai hatás kedvéért későbbre hagytam: hogy tudniillik az Mt. alá tartozik az állás és így a garantált bérminimumot tudják adni, ami kb. 320.000 Ft bruttó. Majdnem dobtam egy hátast, mert a nettóm volt majdnem ennyi. De azt mondtam – a Veritaserum, ugye! –, hogy hát, ez kevés, de még mindig jobb, mint a munkanélküliség :-/
Nagyon bánatosan jöttem el innen, mert szívem szerint rögtön rávágtam volna, hogy itt maradok. Ideális helyszín, kellemes emberek, és a kölykök csipogása is tetszett. De hát ennyi pénzért!! Nem akarok huszadikától száraz kiflivégen tengődni, vagy soha nem venni egy új zoknit, mert nem telik rá. Gizi volt szobatársam is suliba ment dolgozni, és sokkal kevesebb lett a fizetése, de mondta, hogy az nem számít, mert a pasija nagyon jól keres. Hja, a közoktatást a jól kereső férjek tartják életben. Nekem sajnos nincs pénzes pasim, kénytelen vagyok a saját fizumból megélni, úgyhogy ez sajnos felejtős. De nagyon szomorú voltam!
Másnap egy részben BM-es/rendőrséghez kapcsolódó, de nem rendőrségi állás; nevezzük rendészeti jellegűnek (persze közigazgatási részre jelentkeztem). Ezen a napon már nem voltam olyan síkideg, úgy látszik, a stressz zöme előző nap jött ki.
Ezt az állást részben azért pályáztam meg, mert tök közel volt a tegnapihoz, ismerős és kedves környék. Hát most, amikor a fickó felhívott, közölte, hogy földrajzilag máshol lesz, mert más részleg. Mondjuk, így közelebb volt hozzám, viszont ocsmányabb a környék.
Az épület is elég randa, sötét, tisztára elment az életkedvem a környezettől (az is igaz, hogy épp borús, felhős idő volt). De a főnök egy velem kb. egyidős pasi, rögtön tegezett, félórán át beszélt velem, és majdhogynem azt sugarazta magából, hogy rögtön álljak is be hozzájuk. Alaposan elmondta, mivel foglalkoznak és mi lenne a munka, meg kik a kollégák, hány iroda van stb. Ezt jó hosszan nyomatta, nekem pedig olyan szimpatikus lett ez az őszinteség, hogy én is beszéltem magamról, és amilyen barom vagyok (mondtam, Veritaserum) – bevallottam, hogy bizony a határidők stresszelnek engem; megijedek, ha jön valami ilyen és rémületemben félreteszem, aztán persze még határidő előtt megoldom, de azért ezt bevallom őszintén.
Hogy mi a francért mondtam el ezt, nem is értem, utólag a falba vertem volna a fejemet, de hát őszinte akartam lenni :-D
Aztán szó volt a bérigényről, és én állat megmondtam, hogy mennyi volt a bruttóm, és hogy annál jó lenne több. Miért nem hazudtam ötvenezerrel többet?! Mostanra már tudtam, hogy tök kevés volt a bérem a többiekéhez képest, ÉS a többiek, ugye, kaptak illetményemelést januártól, én meg nem. De erre azt mondta a fickó, hogy náluk a próbaidős bér az kb. százezerrel több (bruttó), mint az enyém volt.
Azonnal szimpatikus lett ez a melóhely, főleg persze a pénz ígérete miatt, de ez a közvetlen családiasság is tetszett. Hogy ronda a környék, azt majd megszokom. Szinte vártam, hogy a megbeszélés végén azzal köszön el a fickó, hogy akkor ugye hétfőn már kezdek is náluk. De nem, hanem majd jövő héten hív; de nagyon az sugárzott belőle, hogy engem szeretne felvenni (tisztára érthetetlen, de mégis).
Úgy jöttem el innen, hogy bele ugyan nem akartam élni magam, de tisztára olyan érzés volt, hogy félig-meddig már fel is vagyok véve, jó sok fizuért és relatíve közel hozzám. Persze azért nem bíztam el magam, mert sok pofára esést megéltem én már.
A harmadik hely meg egy egészségügyhöz kapcsolódó, de persze közigazgatási meló volt. Ez földrajzilag messze volt, de egyszerű a közlekedés. Előző napon kiutaztam és lecsekkoltam, hogy jutok el oda.
Ez volt az az interjú, ahol végre először feltettek érdemi kérdéseket, amiknek értelmük is volt. Egy fickó és a leendő közvetlen főnök, egy fiatal csaj beszélgetett velem. Kérdés volt pl., hogy egyedül vagy csapatban szeretek-e dolgozni (nem vágtam rá azonnal, hogy naná, hogy egyedül!!!, hanem diplomatikusan átfogalmaztam :-D), meg hogy mik az elvárásaim a közvetlen főnököm felé, hogy kezelem a stresszt/nyomást/határidőket.
Itt a Veritaserumos szekció akkor kezdődött, mikor megkérdezte, ismerem-e az Excelt, én pedig mondtam, hogy nagyon alapszinten, mert igen ritkán kellett használni. Pedig több színész is elmesélte, hogy ha lovaglós szerepet kapnak, és megkérdezik, tudnak-e lovagolni, azonnal azt kell mondani, hogy persze! – aztán mire eljön a forgatás, majd megtanulnak :-D Ehelyett most Excel-ügyben a valóságot mondtam.
Megkérdezte még, hogy még nem dolgoztam egészségügyben, miért akartam váltani az előző helyemről? Erre én állat elmeséltem az igazat, hogy szívesen maradtam volna még az előző helyen, de létszámcsökkentés volt, és felmentettek egy másik embert meg engem. És elküldtem ezer helyre a jelentkezésemet, és ez volt az egyik. Szerencsére annyi eszem volt, hogy megmondtam, egy ismerősöm is dolgozik itt, és dicséri a helyet. De összességében annyit kellett volna mondanom, hogy „mindig is érdekelt ez a terület, és most itt a lehetőség, hogy megpróbáljam!”
És nem kellett volna elmondani, hogy összesen csak 2 db embert rúgtak ki a mi főosztályunkról, és pont én voltam az egyik.
Aztán még azt is megkérdezte a nő, hogy mik a karriercéljaim? Hát, ööö… nincsenek énnekem „karriercéljaim”, egy nyugodt melóhelyet akarok minél jobb fizetésért, amivel elleszek a nyugdíjig, ami még 10-12 év. Ezt persze nem így fogalmaztam meg, hanem diplomatikusabban, és valamit sikerült beleszőnöm az értelmes/érdekes munkáról meg a csapatról is, de szerintem átjött a lényeg neki… No de miért kellene nekem 2 év múlva osztályvezető-helyettesnek, 4 év múlva osztályvezetőnek, 6 év múlva főosztályvezető-helyettesnek lennem?? Nem lehet mindenki főnökféle, nem? Valakinek megbízható beosztottnak is kell lennie!
A negyedik interjú a közelmúltban – pár nap szünet után - az egyik minisztérium volt, ahol személyzetis pályázat volt kiírva és én arra jelentkeztem. Ez is meglehetősen cikis meghallgatás volt, bár legalább rövid, és csak két nő volt ott. Kiderült ugye, hogy nincs HR-es tapasztalatom; bár ezt hárítottam azzal, hogy az összes korábbi munkámat is tiszta lappal kezdtem és szépen betanultam stb. De sajnos rákérdezett az egyikük, hogy utánanéztem-e a minisztériumnak, hogy mivel foglalkozik meg micsinál?
Hát, én sajnos annak nem néztem utána. Olyan ütemben jöttek az interjúk – ezen a napon még egy másik is volt! – hogy örültem, ha megtaláltam, hol van a hely és épp melyik pozícióra jelentkeztem és mi volt a telefonszáma annak, aki felhívott. Úgyhogy kénytelen voltam bevallani (Veritaserum!), hogy sajnos nem néztem meg a honlapot, de mint állampolgár tudom ezt meg azt – és valamit hablatyoltam a hírekből visszaemlékezve –, meg hogy a miniszter egy ritka nagy paraszt, mint az összes fidesznyik főfejes. Ezt persze nem mondtam, hanem a nevét, sőt még azt is hozzátettem, hogy „úr” :-D
Utána tépelődhettem, hogy most vajon ebből rosszul vagy jól jöttem-e ki? Lehet, hogy értékelik az őszinteségemet, de sajnos még inkább lehet, hogy azt gondolják, micsoda tapló vagyok, aki felkészületlenül jön el állásinterjúra és még azt se tudja (egészen pontosan), hogy mit csinál az a minisztérium.
De hát bakker, a rendészeti jellegű melóhelynek pedig igenis utánaolvastam előzőleg, viszont ott az interjúztató főnök egy büdös szót nem kérdezett erről, sőt inkább ő ismertette a szervezetet. Marha nehéz ám eltalálni, hogy egy adott állásinterjún elvárják, hogy legyen alapos ismeretem a cégről, vagy majd ők tájékoztatnak. Jó, tudom, illene utánanéznem, ha már odamegyek interjúra, de basszus tényleg 30+ helyre jelentkeztem.
Az ötödik interjú – a negyedikkel azonos napon! – egy kormányhivatal/járási hivatal szerű szervnél volt. Itt az első gáz az volt, hogy azt mondta a telefonban a fickó, a portán csak mondjam meg, hogy a Q ügyosztályra jöttem állásinterjúra. Odaértem 10 perccel előbb, mondom a portán az öreg pasinak, hogy a Q ügyosztályra jöttem…
De kihez?
Hát a fene se tudja… A fickó a telefonban tök gyorsan beszélt, épp csak a keresztneve rémlett, és ugyan a neten utánanéztem, hogy az osztályvezetőnek is ez a keresztneve, tehát lehet, hogy pont ő volt az, de nem biztos. És különben is arról volt szó a telefonban, hogy mondjam meg, melyik osztályra jöttem, és a portán majd útbaigazítanak, vagy felszólnak nekik.
Mivel nem mondtam nevet, a portás közölte, hogy menjek át a kapu túloldalára, ott is van egy másik porta; ott ugyan most épp nincs senki, de majd mindjárt jön a kolléga.
Már csak 7 perc volt az interjúig. Ha beengedett volna, rég ott ülnék, de nem.
Tipródtam a másik portán, sehol senki; de oldalt volt egy fehér ajtó, ami mögül hangokat hallottam. Kopogtam, semmi; még egyszer, hangosabban kopogtam, akkor kijött egy nő. Aki viszont ügyintéző volt és épp egy meghallgatást tartott. De mondtam neki, hogy a Q ügyosztályra jöttem állásinterjúra, ami elvileg már 2 perce tart. Ő végre beengedett az épületbe és útbaigazított.
Így sikerült késve érkeznem, a vén köcsög portást fel tudtam volna rúgni, mert ha elsőre simán beeresztett volna, az ő kapujától mintegy tíz méterre volt az iroda, ahol az állásinterjú végül zajlott :-(
Ezen az állásinterjún „csak” az volt a ciki, hogy több érdemi ügyintézői állás volt meghirdetve, valamint egy ügykezelői. Vacillálás után végül az ügykezelőire jelentkeztem. Megkérdezték, hogy de nekem felsőfokú végzettségem van, hogyhogy az ügykezelőit pályáztam meg?
Erre csak egy válasz volt, ami igaz is, miszerint úgy gondoltam, hogy nagyobb esélyem van rá, hogy felvesznek, ha arra jelentkezem. Ezt is valahogy átfogalmaztam, de megmondtam a lényeget (Veritaserum….) Mégis mi a fenét mondtam volna helyette??
Aztán gondolkodhattam, hogy most vajon azt gondolják, hogy őszinte vagyok, és az jó, vagy hogy hülye vagyok, és inkább mégsem engem vesznek fel.
Egyébként az összes fentebb felsorolt állásinterjús őszinteségi rohamaimmal így vagyok, utólag nem bírom eldönteni, hogy ellenem vagy mellettem szóltak-e; azt gondolják, hogy nyílt és őszinte ember vagyok és épp ilyen ember kell ide, vagy pedig köszönjük, majd értesítjük …
