Nagyon boldog és elégedett vagyok, mivel tegnap este láthattam a Coriolanust a londoni Nemzeti Színház előadásában, de mégis itt a saját városom közepén, kötetlen körülmények között, kedvenc fiatal színészemmel a főszerepben! :-)
Pocsék és fárasztó munkahéten vagyok túl, de ez a péntek esti színház-mozi gyógyír volt mindenre. Csak pozitív csalódások értek!
Például az első két sort leszámítva gyakorlatilag telt ház volt. Már korábban is, a jegyvásárlási oldalt nézegetve eltűnődtem, hogy rajtam kívül ugyan ki és miért nézne meg egy angol nyelvű, feliratos Shakespeare-darabot péntek este 3.600 Ft-ért? Nekem okom van rá: 90 %-ban, hogy imádom Tom Hiddlestont, 10 %-ban, hogy szeretem Shakespeare-t is (habár utóbbit kényelmesebb olvasni, és ingyen is van). De a többiek??
18.50-kor az Urániában tisztára színházi hangulat volt. Az emberek sima utcai ruhában voltak ugyan, de ettől eltekintve pont olyan volt. Ruhatár, hosszú sor a női WC előtt… ismerős :-) Könnyekig meghatódtam, mikor kihallottam a beszélgetésekből, hogy mindenki más is ugyanolyan izgatott, mint én. Azt hiszem, a közönség fele a hozzám hasonló Hiddleston-rajongó hölgyekből, a másik fele Shakespeare-rajongó értelmiségiekből állt, és sokan voltak külföldiek is (jellemzően angolul beszéltek), bár nyilván volt átfedés ezen kategóriák között.
A darabot futólépésben olvastam el most pár nap alatt, noha már december közepén kinyomtattam és hazahoztam. De valahogy eddig sosem volt energiám / időm / hangulatom nekikezdeni… Most már muszáj volt, ezért hétfőtől péntekig ledaráltam a százhúsz oldalt. Shakespeare-t olvasni kicsit olyan, mint a futás: először marhára nincs kedve hozzá az embernek, és inkább kitalál mindenféle kibúvót, aztán amikor végre nekifog, rájön, hogy igazából tök jó dolog, és akkor már abbahagyni nehéz.
Bárcsak gyerekkoromban ne kínoztak volna minket azokkal a szörnyű Shakespeare-mesék nevű rettenetes, kivonatos istenverésével, mert attól totál elment a kedvem az ilyesmitől, és csak mikor középiskolában kellett elolvasni a Rómeót – az igazi drámát –, akkor döbbentem rá, hogy ez tök jó! Azóta ’megvolt’ a Hamlet, a Macbeth, a III. Richárd, a Makrancos hölgy és most a Coriolanus. Hát ennyit a műveltségemről.
A mozis színházi est azzal kezdődött, hogy egy fickó kiállt és elmondta, hogy mit fogunk látni (tudjuk), és hogy ezt az előadást tegnap rögzítették (remek! ezt is tudjuk), és hogy még előtte tíz perc kisfilm, beszélgetés az alkotókkal. (Már így is eltelt tíz perc, de nem számít.)
A darab előtti kisfilm bemutatta a színházat, a rendezők és a főszereplők beszéltek; egyébként angolul volt angol felirattal – de kábé ki lehetett következtetni, hogy miről folyik a duma. És Tom Hiddleston civilben, intelligens arcával és elbűvölő hangjával, édes istenem…
… Ez alatt az előadás alatt döbbentem rá, hogy oroszul tanultam a leghosszabb ideig, de teljesen elfelejtettem; olaszul a legintenzívebben, és még ez megy a legjobban; angolul pedig hivatalosan mindössze egy évig, de annyi minden csak angolul elérhető a neten, és annyi a feliratos mozifilm, hogy akaratlanul is van valamennyi egészen csekélyke angoltudás a fejemben, minden szándékos tanulás nélkül. Eljátszottam a gondolattal, hogy ha elköltözöm, talán nekifogok angolul tanulni, csak úgy magánúton, könyvekből, mert beszélni nem tudok. Arany János is így csinálta :-)
Ennyi előzmény után végre elkezdődött maga a darab. A színpad nem annyira a mi Nemzetinkre emlékeztetett, hanem inkább a Tivolira, bár annál azért nagyobb volt. Minimál díszletekkel (pár szék és létra), a jelmezek is csak amolyan jelzésszerűek voltak, de ez egyáltalán nem rontotta az illúziót. Jól jártam, hogy felvételről néztem meg, mert így olyan volt, mint valami film, összevágva, közeliekkel, több nézőpontból. Egyébként alul ment az angol felirat, felül pedig a magyar, ez volt csak kicsit zavaró, mert automatikusan alul kezdtem olvasni, vagy a magyar után lenéztem az angol szövegre is, közben pedig elmulasztottam a látványt, de idővel megszoktam az új rendszert. Amikor pedig Tom volt jelen, akkor nem olvastam semmit, mert nem tudtam levenni róla a szememet.
Coriolanus egy nagyon bátor és hősies harcos / hadvezér, csak kicsit arrogáns és lenézi a népet, és nem valami diplomatikus módon folyton kimondja, amit gondol, amivel maga alatt vágja a fát (ez utóbbiban hasonlít rám). Az elején például torkig van vele a nép, de pont ekkor jön egy sms, hogy támad az ellenség. Erre mégis inkább elküldik őt harcolni, hogy megvédje őket. Nagyon hősiesen harcol is, le is győzi az ellenséget, hazajön, ekkor kapja a győztes csata emlékére a Coriolanus melléknevet. Már majdnem úgy van, hogy örömükben megválasztják konzulnak, de mivel képtelen visszafogni magát és kissé (kissé??!) lekezelő a néppel, akiknek kuncsorognia kellene a szavazatokért, ezért mire átöltözik és öt perc múlva visszajön, hogy átvegye a kinevezését, a népharag már ott tart, hogy öljük meg, vagy legalábbis lökjük le a szikláról! Végül annyi lesz belőle, hogy száműzik.
Ő persze teljesen kiakad, és dühében rögtön elmegy az ellenség városába, és ott felkeresi az ellenség vezérét, akivel már sokszor összecsaptak és fasírtban vannak, de most inkább lepacsizik vele bosszúból és haragból. Az ellenség vezére majd’ szétesik a boldogságtól, összefognak és együtt mennek Róma ellen.
A rómaiak nagyon örülnek, hogy elűzték Coriolanust, egészen addig, míg nem jön egy sms, hogy az ellenség támad, élén a vezérrel és Coriolanusszal. Erre azonnal lehervad a mosoly az arcokról (hirtelen mindenki úgy emlékszik, hogy ő nem is pártolta azt a száműzetést). Volt barátai és üzletfelei mennek elé könyörögni, hogy legyen szíves felhagyni ezzel a támadással, de ő kirúgja az összeset. Végül a mamája, a felesége és a kisfia könyörögnek, és akkor, sokára, meglágyul a szíve és beleegyezik, hogy inkább legyen békekötés, az mindkét félnek előnyös lesz.
De eddigre az ellenség vezére a kezdeti haverkodásból teljesen berágott rá, egyrészt mert vele is arrogáns, másrészt mert ő inkább harcolni szeretett volna, ezért néhányan rárontanak és azonnal megölik, bár a vezér utóbb ezen kicsit bánkódik.
… Aggódtam is, mikor olvasni kezdtem: az első oldalon szidják Coriolanust, az utolsó oldalon megölik. Na, remek!
(… Igen, tudom, hogy ez a tartalomleírás szégyen, de én buta és kicsi vagyok, hogy jövök én ahhoz, hogy egy Shakespeare-darab tartalmát összefoglaljam!)
Hatásos lenne, ha azt írhatnám, mennyire izgultam előzőleg, hogy fogja Tom Hiddleston eljátszani ezt a szerepet, de valójában semmiféle kétségem nem volt, amióta egy-két fotót láttam az előadásról. És igazam lett! Megjelent, és Coriolanus volt. Harcos, nemesember, férj és apa. Egyáltalán: úgy meg volt jelenve, hogy a nézőtéren nem is mert levegőt venni senki. Egyszerűen mindent el kellett hinni neki, és komolyan félelmetes volt, amikor dühbe gurult.
Igazi verekedés is volt, trükkök nélkül – hiszen színház, nem film –, ami egészen komoly felkészülésre utalt. Egy ízben az ellenség vezére a vállán átdobta Tomot – konkrétan átfordult a levegőben, csak néztünk, mint a vett malac… Egy hosszú, több perces verekedős jelenet volt, ahol ezt a dobást leszámítva látszott, hogy imitálják az ütéseket, de a látvány nagyon ott volt!
Persze a többi színész is mind nagyon jó volt, nekem elsősorban Mark Gatiss tetszett, aki a BBC-s Sherlockban Mycroftot játssza és ugyanott forgatókönyvíró is (de milyen!!) – itt is jó volt, és még a humorát is megcsillogtatta, azzal a jellegzetes vigyorgásával, amin muszáj röhögni. Természetesen csak akkor, amikor ennek helye volt a darabban.
Humoros pillanatokból a címszereplőnek is jutott, főleg a „kunyeráljunk voksokat a néptől, szép udvariasan” jelenetben – itt már a szituáció maga is kényes volt, de Tom olyan arcokat vágott hozzá, hogy nagy röhögések hullámoztak végig a nézőtéren :-)
A szereplőgárda roppant polkorrekt lett, néhány karaktert férfiról nőre változtattak, és több fekete színész is volt, de – „de”, ez a szó nem is illik ide – semmi módon nem ártott a darabnak.
Szóval minden más is jó volt, de Tomra figyeltem elsősorban. Hibátlanul játszott, és mint mondtam, eszembe sem jutott, hogy „höhö, ez Loki”, vagy hogy „ez a srác fiatalabb az öcsémnél”, vagy hogy milyen aranyos, okos fiatalember amúgy az életben. Eddig csak filmekben láttam, így színpadon, ahol egész másképpen kell játszani, nagyon más volt, hangsúlyosabb.
Félidőben volt egy húszperces szünet, utána sajnos még egy interjú a rendezőnővel – ezt is Londonban vették fel tegnap, de minek kellett a darab közepén ez? –, és csak ezután folytatódott a száműzetéssel és az ellenség vezérénél való bejelentkezéssel.
Itt következett egy kis meghökkenés, mert az ellenség vezére, egy szakállas pasas, boldogságában, hogy Coriolanus csatlakozik hozzá, elmondja a hosszú beszédét, összevissza ölelgeti, és a végén szájon is csókolja! Persze nem lesmárolta, csak épp egy hosszú puszit nyomott örömében a szájára, na de akkor is… Két és fél hónapig játsszák ezt a színdarabot, most szegény Tomot minden előadáson szájon csókolja egy pasi? Hát nem is tudom… Ő nem meleg. – Amúgy naná, hogy én is szájon csókolnám, ha a közelemben lenne, de én nő vagyok.
A darab szerinti felesége is minden találkozásukkor megcsókolta, ami némileg elviselhetőbb volt, de éreztem, hogy a közönség Hiddlestoner 50 %-a velem együtt ettől is a fogát csikorgatja irigykedésében :-)
…. Apropó, a mi közönségünk az Urániában úgy viselkedett, hogy ahhoz foghatót moziban még sosem láttam, de színházban is ritkán. A vásznon sem fegyverropogás, sem robbantás, sem autósüldözés nem volt, még zene is ritkán, mégsem hallottam egyetlen pisszenést sem. Pedig nem kellett félnünk, hogy felhallatszik a színpadra. Ismét könnyekig meghatódtam, Shakespeare és Tom nevében is :-)
Ezután következett a „kíméld meg Rómát”-könyörgés Coriolanushoz. Korábbi vezére kirúgva, Mark Gatiss kirúgva (itt humorfaktor is volt, ahogy előzőleg közelít, hogy na, majd én!, … aztán mégsem, és az őrök kiröhögik – ugyanakkor épp ezért szomorú is volt). Ezután jönnek az asszonyok és a gyerek. Szintén hosszú könyörgés, de ez végre rezgéseket kelt a lelkében, és a közeli felvételeken látni az arcán, ahogy apránként ellágyul és meghatódik. Idővel tele lett könnyel a szeme, sőt a jelenet végére már sírt is, nem hangosan, hanem csak úgy csendesen folytak belőle a könnyek. Nekem szimpatikus, ha egy férfi sír, és mindig meghatónak találom, amikor férfi színészeket látok igazán sírni, mert szerintem ez azt jelenti, hogy van szívük.
Ezután sajnos rögtön bekövetkezett a vég, amikor is megölték. Ezt véleményem szerint kicsit elrontották ebben a feldolgozásban, mivel a darabban csak annyi van, hogy rárontanak és megölik. Én úgy képzeltem ezt, hogy hirtelen felcseszik az agyukat és belevágnak egy kést, amolyan indulati gyilkosságként hirtelen felindulásból. Ezzel szemben itt a színdarabban először a földre vitték, aztán a bokájára kötöttek egy láncot és azzal felhúzták, hogy fejjel lefelé csüngjön, és így leszúrták? vagy felvágták a hasát? Nem látszott tisztán, mert háttal volt a kamerának, ami talán jobb is. Kurvára nem volt jó érzés így lógni látni szegényt, miközben folyt belőle a vér :-( És mi van, ha megrándul a bokája, vagy leesik és kificamítja a nyakát? Arról nem is beszélve, hogy így tisztára kivégzésjellege volt, nem pedig hirtelen felindulás, mint a darabban. Az Operett-beli Rómeónak vacakolták még ennyire el a végét, sőt azt még inkább.
A felvétel végét nem vágták le, hanem láttunk még valamennyit a tapsrendből. Egyedül azt sajnáltam, hogy mi az Urániában nem tapsolhattunk, az mégiscsak hülyén nézett volna ki, de nekem erősen viszketett a tenyerem, és ahogy elnéztem, másoknak is.
Muszáj még megemlítenem, hogy Tom Hiddlestonnak valami iszonyat dögös, szexis megjelenése volt – és ezt nem(csak) én mondom, hanem még a szünetben interjúztató riporternő is szóba hozta a rendezőnőnek: az „egyesek szerint a legszexibb férfi az egész világon” kifejezést angolul is kristálytisztán megértettem, és a nézőtéren is helyeslő nevetés futott végig :-) Pedig nem is igazán jóképű: nagyon kifejező, mozgékony arc, vékony száj, hatalmas zöldeskék szemek, fehér bőr, vörösesbarna haj és magas homlok (egyre magasabb) – de olyan tud lenni, amilyen csak akar, akár jóképű is. Itt férfias volt, nyers, katonás. A mozgása csodálatos. Az alakja pedig olyan, mint amikor egy nagyon magas, vékony srác komolyan ráfekszik az edzésre: széles váll, erős kar, hosszú, izmos láb, a fenekéről is ejthetnék szót (szűk szabású volt a nadrág), de nem szeretnék túl sikamlós lenni, tessék elképzelni vagy megnézni :-)
Nem öncélú volt itt az alakja bemutatása, mert a darab szerint is a harcban szerzett sebhelyeit kellett mutogatnia, meg véres rongyokat lehámozni magáról, tehát helyénvaló volt az ilyesmi, de ha éppen nem szerepelt volna efféle az eredeti színdarabban, én akkor is pártoltam volna valamilyen ürüggyel egy nyílt színi zuhanyozást, szerencsére ez meg is történt. Csata után, teljesen indokoltan természetesen :-) Remek dolog, hogy nő rendezte!
Fizikailag nagyon fáradtan indultam haza, de úgy fel voltam dobva, hogy alig tudtam elaludni, reggel pedig már 6.30-kor felébredtem – ilyesmi magamtól talán soha nem fordult még elő! –, aztán megreggeliztem és azóta írom ezt. Iszonyatosan tetszett ez a darab! Nemcsak Hiddleston. Ha valahogy meg lehet szerezni DVD-n, én megszerzem. Emlegettek is az angol kisfilmben egy ntlive.com honlapot – a National Theatre oldalát – talán ott fent van, vagy legalább részletek belőle. Ha pedig isteni mázlim van, kereskedelmi DVD-re is ráteszik (miért ne? lenne rá igény) – akkor pedig irány az Amazon!
