A tegnapi botrány után a dolgok egyrészt jobb irányba alakultak, másrészt meg nem.
Nagy stressz esetén komoly alvásproblémáim vannak, most is, hiába ittam három adag szunyateát este. Reggel vacilláltam, bejöjjek-e.
Lázat mértem, de most nem volt hőm, így úgy döntöttem, bejövök, egyrészt hogy ne tartsanak gyávának – végül is pont egy ilyen paraszt Mari elől ’futamodjak meg’? kevés az ehhez! –, másrészt, mert helyesen úgy gondolkoztam, jó, ha látják, hogy én még egy ekkora balhét követően is bemegyek, ellentétben Barbival, tehát lehet rám számítani.
Ez sunyi taktika volt, de belőlem ez a munkahely már simán kihozza a legrosszabbat.
Tehát bementem reggel, és a délelőtt folyamán először Ibolyának, aztán Ildinek, végül Boginak mondtam, hogy sorry a tegnapi kiborulásért; és mindhármuknak külön-külön leírtam az előzményeket, hogy 2008 óta a Marinak egyetlen szava nem volt hozzám, ami bunkó ne lett volna; illetve hogy a kérem, légy szíves, köszönöm szavakat még hírből sem ismeri stb. – most az összeset nem sorolom fel, mert nem férne ki öt oldalban sem.
Azt eldöntöttem, hogy a Maritól nem fogok bocsánatot kérni, mert akkora tapló paraszt, hogy ennyit megérdemelt, sőt még többet is.
Ildi meg Ibolya egyetértettek velem, de mindkettő mondta, hogy azért ezt nem kellett volna, illetve, hogy: „hát a Mari ilyen”. Ezen totál kibuktam! Mi az, hogy hát a Mari ilyen?! Valaki hatvanévesen ősbunkó, és az tök rendben van, nehogy már rászóljunk, hogy viselkedjen/beszéljen normálisan másokkal? És ha én most kiállok a folyosóra, és mindenkit elgáncsolok, akkor rám is elnézően fognak mosolyogni, hogy „hát a Macska, az ilyen, ez van, micsináljunk!”
Bogi ellentétben az előző kettővel viszont csak röhögött, és mondta, hogy őt nem rázta meg az eset, mert otthon ők is így veszekednek :-) És megnyugtatott, hogy Ibolya nem akar kirúgni engem, mert tudja, hogy Barbira nem lehet számítani. – És ezt így ki is mondta!! Hogy mégiscsak van valami hasznom a Barbi örökös lógásaiból… Hihetetlen, hogy ide fajultunk, hogy ennek köszönhetem a saját „megbízhatóságomat”, hogy a másik nonstop lóg.
Boginak is elmeséltem a Marival való összes tapasztalatomat, mert tudtam, hogy ő szívesen mesél másoknak is. És azt is tudtam, hogy a Mari végig fogja kürtölni a házat a saját verziójával, tehát hadd terjesszem én is az enyémet.
Aztán Ibolya bejött délután és sajnálkozva mondta, hogy a Mari ragaszkodik hozzá, hogy kérjek tőle bocsánatot, mert különben a főosztályvezetőhöz megy.
Én magasról leszartam volna a főosztályvezetőt, főleg mert köztudott, hogy az ilyen torzsalkodásokat meghallgatja, aztán csak legyint rá, nincs neki ideje/kedve ezzel foglalkozni. De azt nem akartam, hogy Ibolyát vegyék elő, és rajta csattanjon az ügy, van szegénynek elég baja.
Tehát, elveim ellenére, rögtön átmentem a Marihoz – természetesen Ibolyát is magammal hívtam, mert tanú nélkül nem vagyok hajlandó beszélni azzal – és megtörtént a röhejes bocsánatkérés :-) Mari éppen zabált, de én berontottam, mint a gőzmozdony, mivel neki is szokása engem zavarni evés közben. Mondtam, hogy sajnálom meg bocsánatot kérek stb., mire valamit pampogott, mire én folytattam, hogy de azért jólesne, ha nem beszélne velem folyton annyira bunkón, ahogy mindig.
Innentől szürreális lett a jelenet. Kezdte a tirpák, hogy miről beszélek?! Mire számtalan példát idéztem fel – viszonylag cizelláltan, Ibolyára tekintettel – mire ő mindenre közölte, hogy „az csak az én fejemben létezik”. (WTF?!)
Mondtam, hogy lehetne a légy szíves vagy kérem szavakat használni, ha kér tőlem valamit, utána pedig a köszönöm szót. Mire azt mondta, hogy azokat nekem kötelességem megcsinálni, amit ő kér. Mire én, hogy őhelyette is dolgoznak mások, például amikor neki ügyfele jön, és ő épp akkor, mit ad isten, soha nincs a helyén … (Erre Ibolya is helyeselt, mivel köztudott és gyakori dolog.) És akkor én vagy Ildi foglalkozunk az ő ügyfeleivel, mert ő másfél órákra kisétál és még csak nem is szól.
Ő! Ő soha nem mászkál ki! – Mondtam, hogy de, Barbi kártyájával (amikor még a miénk, mint külsősöké, korlátlanul használható volt.) Ő soha nem ment ki a Barbi kártyájával!
Na most ez akkora ordas hazugság, hogy egyszerűen nem tudtam rá mit mondani – hacsak nem megint a tetves anyjába küldöm el – mert gyakorlatilag nem telt el úgy nap, hogy oda ne mászott volna a mi szobánkba (az én fülemtől 1,5 méternyire): „Barbikám, elkérhetem a kártyádat?”
Emlékeztettem, amikor másfél órás melót csináltam neki ősszel – Barbi természetesen akkor sem volt – de olyant, amit ő is megcsinálhatott volna a saját gépén, és még csak annyit sem mondott, hogy köszönöm. Mire ő, hogy az a titkárság dolga; mire én, hogy de a te gépeden is ott van az a program, és jártál is tanfolyamra, ahol megtanítottak rá, miért velünk csináltatod? Én azzal ne foglalkozzak, hogy ő mit csinál!
… Ezen a ponton már éreztem, hogy nincs mit mondani, ez egyszerűen fel sem fogja a saját hibáit, amit ő csinál, az mind jó, amit meg én csinálok meg neki, az a kötelességem; de amire én emlékeztetem, hogy az ő kötelessége lenne, ahhoz nekem semmi közöm.
Éreztem, hogy ha érdemi választ adok mindenre, akkor 1. megint durva lennék, 2. ez az ősbunkóba oltott őstirpák akkor sem fogná fel, sem soha, hacsak baltával nem ütögetném a sötét fejét, 3. Ibolya viszont kiakadna, és ezt nem akartam.
Ezért megálltam, előszedtem a humorérzékemet, és ’namaszté’ kéztartással a Marihoz fordulva meghajoltam: Még egyszer elnézést a tegnapiért, igazán nagyon sajnálom; majd ugyanúgy Ibolyához: Ibolya, tőled is elnézést!
És kimentem a szobából, direkt figyelve rá, hogy ne vágjam be az ajtót.
A jelenetet elmeséltem Boginak, de tulajdonképpen már csak röhögtem. Elszomorító, hogy ilyenek ülnek a közigazgatásban, akik egyszerre lusták, ostobák, bunkók és beképzeltek, valamint képesek végigkürtölni a házat a saját sérelmeikkel, hallgatva arról, hogy 8 éve ők hogy bánnak a másikkal. És mindezt azért, mert a hülye Rozi tizenöt éve magával hozta ezt a senkit egy korábbi munkahelyéről, mivel ott jó volt vele kávézgatni!
Ibolya azt mondta nekem utólag, hogy „köszönöm”, ami igazán jólesett. Az viszont nem, hogy a Mari története fog szétkürtölődni, és nem az enyém. Ezért meséltem el én is mindenkinek a saját nézőpontomat.
… De aztán délután történt egy apróság :-) Tegnap, miután én elmentem, szegény Bogit találta meg egy melóval a Mari. Természetesen egy olyannal, amit a saját gépéről is megcsinálhatott volna, mivel a közös meghajtón van a dolog … Na de minek is fárassza magát, arra van a titkárság! Az, hogy helyettes ügyintéző ül ott és nem az állandó titkárszemélyzet, nem érdekelte: odaállt Bogihoz és neki kezdett pampogni.
Bogi meg jóindulatú volt, és csinálta. Egy táblázatról volt szó, amibe adatot kellett rögzíteni (a Mari dolgát), csakhogy a táblát csak Barbi használta, és jelszóval volt levédve, mert bizalmas adatokat tartalmazott.
Mivel Bogi még soha nem használta ezt, Mari pedig ostoba, a jelszót meg nem tudták, ezért addig kattogtak a Wordben, amíg kijött ugyan egy táblázat, de nem az, ami kellett volna, hanem az, amit az iktatóprogram generált még délben, és az irattárba küldött iratok listáját tartalmazta! :-)
A Mari olyan végtelenül sötét volt, hogy fel se tűnt neki, hogy nem azok az adatok és rovatok vannak előtte, amik kellenének, hanem irattári tételszámok :-) És belediktálta a saját dolgát Boginak.
Ma pedig Bogi megint nálunk ült, és meg akarta nyitni ezt a táblát, amibe tegnap dolgoztak, de sehogy sem értette, hogy hogy van most ez? Én sem értettem, de odamentem, megnéztem alaposan, és láttam, hogy rossz táblázatba dolgoztak, ami nem a Bogi hibája, aki életében először látott effélét, hanem Marié, aki évek óta „dolgozik” (OK: másokat dolgoztat) ezzel a dologgal.
Ezen már csak röhögtem. Bogi elment Marihoz naivan, hogy most mi legyen? Rossz táblába rögzítettek, nem tudják a jelszót, fel kéne hívni Barbit … Én megint röhögtem, mert kb. sejtettem, hogy mi lesz… És az lett! Bogi visszajött teljesen értetlenül.
Mari kioktatóan közölte vele, hogy minek jött hozzá, amikor ő (Bogi) rontotta el a dolgot. Hozza rendbe a Bogi, hívja fel Barbit, és kész! Bogi mondta, hogy de hát Marika, ez a te aktád, de a paraszt csak pampogta tovább, hogy őneki semmi köze hozzá és így tovább.
Mondtam Boginak, hogy ugye! most már te is látod, mekkora paraszt, meg se köszöni, hogy segítettél neki, sőt kötelességed; amit meg elcseszett, az a te hibád. Velem ezt csinálja évek óta, csak még sokkal lekezelőbb, úgy beszél velem, mint akit a seggéből rántott elő, holott ugyanazon a főiskolán diplomáztunk (csak én 30 évvel később).
Bogi ezután hazament, mert ő korábban végez, de láttam rajta, hogy már nem mulat, hanem mivel személyesen őt érte most már a bunkóság, máshogy látja a „hát ez a Mari ilyen!’-témát :-) Sajnálom őt, de „jó”, hogy másvalaki is szembesül ezzel.
Ja, a vicc, hogy miután Bogi közölte Marival a fentieket, még annak állt feljebb, és rögtön kirohant Ibolyához panaszkodni. Szóval még ahhoz is ostoba, hogy belássa, ő a hülye, egyrészt mert nem képes maga megcsinálni, másrészt mert a saját munkáját képes összekeverni az iktatóprogram táblázatával (ezen muszáj röhögnöm), és hogy a panaszkodással csak magát égeti.
… De nekem azért jólesett, hogy Bogi, Ibolya és Ildi az én szobámban és többnyire velem dumáltak, míg Mari a saját óljában ült egyedül, mivel hogy Rozi elment, nincs már itt állandó barátnője, akivel nonstop locsoghatnak. Szóval kvázi engem támogattak erkölcsileg, főleg Bogi.
Az viszont rossz, hogy rá kellett jönnöm, nem tudom megértetni a bunkójával, hogy mit kellene változtatnia. Előre tudom, hogy ha holnap rám bíz egy munkát, MÉG MOST SEM fogja azt mondani, hogy légyszi, én pedig azt fogom mondani, hogy nem hallottam a varázsszót, mire ő csakazértsem fog kérni, hanem elrohan panaszkodni Ibolyához, és megint én leszek a hunyó. Pedig a saját önbecsülésemnek tartozom azzal, hogy ha már bocsánatot kértem ettől a tülhőtől, akkor ezentúl elvárom a normális stílust, amit mondtam is neki. És előre tudom, hogy nem fogja normálisan tolni! Hatvanévesen! Ennyit nem lehet várni egy állítólag diplomás vén kurvától, hogy „légyszi csináld már meg ezt” és utána, hogy „kösz bazmeg”?
És ennek még kölyke is van, vazze, szóval szaporodik. Habár Barbi mesélte, hogy az is ugyanekkora tahó.
Meló után jóleső vásárolgatással kapcsolódtam ki, mert Zsuzsinak névnapja lesz, és ha már a Müllerben voltam, hát magamnak is vettem testápolót, gyógyteát, kollagénkapszulát (a térdemre), és a fő luxus: egy igazi király sálat! :-) „Egy szép sál mindig öröm” :-)) Valahol olvastam, hogy az arc közelébe világos színeket kell tenni, mert az fiatalít, nekem meg inkább sötét cuccaim vannak. Akkor rögtön nekilódultam volna fehér ruhákat vásárolni, és ezt a vágyamat ma váltottam valóra: egy kellemes, fehér, a végén kicsit csillámos, hosszú sál, nem mínusz 15 fokba való, de +2 és +15 között hordható. Tehát most is. Mondjuk holnap! :-)
Tegnap este azt a rettenetes stresszt megpróbáltam szunyateákkal orvosolni, nem sok sikerrel; de a tévében ment egy keserédes film, és azon kicsit bőgtem, az is segített. Aztán eszembe jutott, hogy egy Meghökkentő mesék epizódban szerepelt Jeremy Clyde, és ez megvan videókazettán, de hátha fent van a neten is? És fent volt! Így megnéztem. Újraszinkronizálták, és pocsék lett a hang, na de azért mégiscsak Clyde volt az, 38 vagy 39 évesen, és én őt erősen csípem, nagyon jólesett most látni ebben a kis könnyed krimiben. Természetesen ő volt a gyilkos, de miért is ne ő lett volna? … Ma napközben kinyomoztam a netről, ami a tudatom mélyén motoszkált, hogy egy másik Meghökkentő epizódban is szerepel ő, ami szintén fent van Youtube-on, és ma estére pedig ezt tervezem.
Tegnapról mára virradó éjszaka megint nem tudtam becsületesen aludni, annak ellenére, hogy már előző éjszaka is szarul aludtam, és hogy orbáncfű-citromfű-komló teát ittam kora este. A szobában hol hideg volt, hol meleg. Minduntalan a munkahely jutott eszembe és hogy kirúgnak-e, de aztán a gondolataimat az esti rövidfilm kapcsán Clyde-ra irányítottam, és az ő kellemes, szőke feje és gonosz vigyorgása viszonylag jól álomba ringatott, így néhány órát azért mégis sikerült aludnom. (Nem szép tőlem, hogy a vezetéknevén hívom az egyik kedvencemet. Jeremynek kéne hívnom, de hát megszoktam a családnevét, a regényem miatt. Majd ha face to face találkozunk, akkor a keresztnevén szólítom szegényt.)
Most este van, már ittam orbáncfű teát :-) talán ma nem halottnak a csók lesz. Remélem, tudok aludni, és holnap nem történik újabb balhé.
… Az előző munkahelyemen volt egy pali, akit mindenki gyűlölt, okkal. Egy kedd este hazament, és meghalt a szerdára virradó éjjel. Senki nem sajnálta. Azt gondolom, ha a Mari elpusztulna az éjszaka – vagy akármikor –, kimondottan jóleső megkönnyebbülést éreznék. Egy ügyfél is megfojthatja. Tudom, legyek babonás és nem szabad ilyent mondani, de minek fojtsam magamba az őszintét? Inkább kiírom magamból a blogba, mint hogy több ezreket pszichológusra költsek és annak mondjam el.
