Kicsit büszke vagyok most magamra, mert általában rossz emberismerő vagyok, és tévesek az első benyomásaim, de ezúttal 3 nap alatt bebizonyosodott, hogy az új kollégáért nem lenne kár, ha most rögtön belecsapna a villám.
A harmadik nap vele pont ugyanolyan rémes volt, mint az első kettő, sőt
annyiból még rosszabb számomra, hogy már totál a türelmem és lelkierőm határán járok, az utóbbi idők rengeteg stressze összeadódott, és így most ez a naccságos asszony tényleg az utolsó csepp a pohárban.
És ráadásul sok igazi munkafeladat is van, amiket úgy mellesleg csinálnom kellene, odafigyelve. De nem megy, mert vagy időm nincs rá, vagy nem bírok koncentrálni, vagy az új csaj ugráltat, hogy ez vagy az kell neki.
Ma azzal az ürüggyel töltötte megint az egész napot a főnöki irodában a kanapén olvasgatva, hogy ő a hűtőjét kihúzta tegnap, és az ma reggelre kieresztette a vizét, és ő nem tud a vizes irodában ülni.
Mér nem?? Egyrészt nem állt a víz a talajon, mert felszedték valami ronggyal, másrészt nem a földön kell hasalnia, mint egy vízisiklónak, hanem a székén ülnie!
Természetesen ment az újabb mail a gondnokságnak. A gondnokságot koordináló nő, akivel jóban vagyok, most már felhívott, hogy mégis ki a fene ez az új tyúk, és mit akar állandóan tőlük, mert három nap alatt volt annyi kívánsága, mint egész osztályoknak egy évben sem.
Mondtam, hogy új kolléga, és sajnos azt gondolja valamiért, hogy ez itt a Hilton.
A szokásos módon telt a nap, melóval, mailek írásával, iktatási melókkal. Az egyetlen ilyen érdekesség az volt, hogy Ildikó szólt, kérjek ki irattárból egy 2012-es aktát. Meg is tettem, de pár óra múlva felhívott az irattáros, hogy az az ügyirat selejtezve lett, mert az irattári jele értelmében csak két év volt a megőrzési ideje.
Ezt megírtam mailben Ildikónak (újabban mindent mailen írok, annak nyoma marad :-)
Mire jött pár óra múlva – addigra olvasta el, én már szinte el is felejtettem – csípőre tett kézzel, hogy „hát az egy 23 alszámos panaszügy volt!”
… Ééés??? Én ettem meg az aktát? Én vagyok az irattáros? Én tettem rá „2 év után selejtezendő” jelzést? Vagy most majd egyet csettintek, és az akta feltámad a megsemmisülésből?! Komolyan nem értem, mi a lófaszt akar tőlem ilyenekkel!
Mondtam, hogy nemtom, nekem ezt mondta az ember, és hívja fel, ha bővebbet akar tudni. Aztán szerencsére felfogta, hogy olyasmi miatt baszogat, amiről a., nem én tehetek, b., nem tudok tenni semmit a megoldása érdekében.
De akkor mi a szart akar? Tőlem??
Rendes körülmények között nem akadok ki így, de most már gyomorideggel és szívdobogással ébredek minden reggel, annyira kivagyok idegileg.
De az utolsó csepp a mai napban az volt, amikor a 16.30-as hazaindulásra került a sor. Az új csaj első nap, mint írtam, csak téblábolt le-föl és az istennek sem indult haza; tegnap viszont neki volt sürgős. Ma igen hamar összekészülődtem, mert Zsuzsival találkoztunk. Míg öltöztem, a csaj kiment; pár perc múlva én is, és zárni készültem. Mire meghallom a hangját a hátam mögül: Jaj, ne zárjam be, mert ő nem tud akkor bemenni!
Hát képzeljék el! A méltóságos asszony ott méltóztatott ülni a saját irodájában – 16.30-kor!!! – és ott méltóztatott várni, gondolom, a megrendelt nagytakarítást végző takarítókra. És noha jól tudja, hogy fél 5-ig tart a munkaidő, a táskáját, kabátját és csizmácskáját nemes egyszerűséggel az én irodámban hagyta.
Látszott, hogy nem ’egy pillanatra leült’, hanem hosszabb ülés lesz ez, de a szarait nálam hagyja, nyilván úgy gondolja, hogy én, a cseléd, majd őrizni fogom a nagyságos asszony értékes ingóságait, míg ő a takarítószemélyzetnek kiadja az utasításokat.
Úgy elöntötte a szar az agyamat, hogy nem is tudom részletezni. Mondtam neki, hogy márpedig én bezárok, fél öt van, fél ötig tart a munkaidő, légy szíves vidd el a dolgaidat az irodából.
Mire elvitte, de láttam, hogy besértődött, de engem nem érdekelt, húztam a csíkot Zsuzsi felé. Végre egy normális embert is látni! Bogin kívül persze, aki ma is sokat segített.
Nem az a lényeg ebből, hogy fél ötkor nekem kiesik a kalapács a kezemből, hanem hogy szívesen túlórázom, ha a munkám úgy kívánja, de azért nem, hogy egy elkényeztetett vén picsa szaros ridiküljét őrzővédőzzem a saját szabadidőmben, előzetes megkérdezésem nélkül! Mert láttam, olyan természetesnek veszi, hogy valaki majd őrzi az ő szarát, mint az angol királynő azt, hogy valaki majd ki fogja előtte nyitni az ajtót.
Meg fogom mondani Ibolyának reggel, hogy ezentúl 16.30-kor zárás lesz, akár bent van a nő vacka, akár nem. Két eset lehetséges, 1., rázárom az ajtót, és majd kinyittatja a takarítónővel, 2., kirakom a vackait a folyosóra.
… Hazafelé jól kipanaszkodtam magam Zsuzsinak, részben, mert megértő; részben, mert tudom, hogy kapcsolatot tart a 6 hete távol lévő Barbival, és talán továbbítja neki, hogy egyedül tartom a frontot és szar a helyzet. Legalább lelkifurdalása legyen.
… Aztán futottam is kora este, sikerült egyhuzamban végigfutni a szigetkört, igaz, hogy lassan, mert nem akartam megterhelni a szívemet. Tényleg idegesít ez a nyugalmi helyzetben is meglévő heves szívdobogás, ami sokszor rám tör, többnyire persze a munkahelyen. Nem akarok a szigeti rekortánon infarktust kapni… A lassú futás végett a térdem is csak kicsit fájt a végére, és egész jól éreztem magam. Hazafelé is félúton kocogtam.
Aztán zuhany, este beszéltem Öccsel, ittam orbáncfű-citromfű-macskamenta teát, és kiírtam magamból ezt a posztot; most ezért egész jól vagyok. Kár, hogy holnap kezdődik minden elölről.
