Tényleg nem tudom, miért hittem, hogy ebben a hónapban sikerülhet első nekifutásra befizetnem a lakbért? Amikor januárban sem, februárban sem jött össze?
Egész nap hurcoltam magammal vagy kilencvenezer forintot, kinyomtattam azt a rohadt elszámolást,
lefénymásoltam a közös képviselő beszámolóját. Fél ötkor odacsörgök, hát a nyanya veszi fel olyan kásás hangon, mintha most ébredt volna, vagy mint aki három Xanaxot vett be. Hát most nem alkalmas, mert a tulaj most jött haza.
Ó, hogy az isten rohassza az eget az egész feledékeny, szenilis, demens, pszichopata (vagy mittudom én, milyen) famíliájukra. Majd holnap mehetek megint. Miért nem lehettem túl rajta ma!? És ezek szerint most már tényleg ott lesz a tulaj, kieresztették a pszichiátriáról, több hónap után, nagyon fasza. Hogy mi az istennek nézek én Psychót meg Hangokat, habár ha nem lennék filmekkel kiművelve, sajnos akkor is történhet bármi :-(
Mi van, ha a degenerált banya esetleg azt állítja, hogy nem is fizettem. Vagy bármi. Már semmin nem lepődnék meg; legjobban persze az idegesít, hogy egyáltalán kommunikálnom kell olyan emberrel, aki több hónap után jött ki a pszichiátriáról, hiába nem vagyok előítéletes, de sajnos olvas híreket is az ember. És leszarom a más ember érzéseit, engem az érdekel, hogy 1. odaadjam a pénzt és 2. épségben elhúzhassam onnan a belem. Gyorsan.
Ilyenkor rossz igazán, hogy nincs senkim. Ha valakit magammal vihetnék… De hát akkor meg az a baj, hogy „önállótlan vagy, hát egész életedben fogja valaki a kezedet?” De mégis, a partnerrel rendelkezők azért csak magukkal hívják esetleges vész esetén a másikat, nemde?
Különben is ritka szar passzban vagyok, önsajnáló, szomorú stb. Állandóan rajtam van a sírhatnék. És mindezt úgy, hogy szedem a Remotivot, éjszakára pedig szunyateákat iszom!!
Úgy érzem, hogy széthullik az életem. Valamikor volt egy családom, normális szülők, kellemes öcsém, sógornő, családi kutya; pár haver, nagyszülők, jó fej kollégák. Most nincs már sógornőm, a kutyával már csak üzengetés szintjén kommunikálunk.
Hiába már tíz hónapja, hogy elváltak, de mintha csak most csapódna le bennem. Mindig később reagálok. Persze hogy tudomásul vettem, látszólag könnyedén vettem és továbbléptem a dolgon, de most folyton eszembe jutnak olyasmik, amiket együtt műveltünk. Például az erdélyi utak, az őrségi kiruccanások, meg a sok ottalvós-beszélgetős-sétálós hétvégék. Ez az én életem része volt, és most vége! A kiskutya is magányos, és én is úgy érzem magam.
A nagyszülők mind meghaltak. Egyedül Évi néni maradt, akivel kapcsolatban meg bűntudatom van, mert karácsonykor látogattam utoljára, és írni kéne neki, de nehezen szánom rá magam. Mit írjak, ami igaz is, de mégsem elkeserítő, és érdekelheti 90+ évesen, egy idősotthonban?
A haverok elfogytak, így vagy úgy. Akivel még jó a kapcsolat, annak már pasija van, és max. 1-2 órát tudunk összeülni munka után. Nem igazán mehetek oda hozzá, hogy „figyelj, kiborultam, hadd maradjak itt, igyunk sört és beszélgessünk egész éjszaka”, mert ott a Béla.
A jobb kollégáim vagy elmentek, vagy köcsöggé váltak, vagy nem lehet rájuk számítani. Esetleg ezek kombinációja.
A szüleim? Anyámról talán ne is beszéljünk; Faterra tudok számítani, de miféle szegénységi bizonyítvány az már, hogy 39 évesen elsősorban az apámra számíthatok, mint aki kb. mindig kéznél van?
Nincsenek új ismerősök. A munkahely a legrosszabbat hozza ki belőlem. Cinikus vagyok és vitriolos, én magam is érzem, és néha szégyellem is magam miatta, de az elkeseredés miatt van. Velem ki lesz megértő, engem ki fog sajnálni? Barbit, azt sajnálják, jajszegénymegintbeteg, de engem, aki hónapok óta csinálom egyedül, max. annyira méltatnak, hogy „ez sincs kész” vagy „azt sem csináltad meg”.
Teljesen rühellek bejárni dolgozni. Egyedül Bogi tartja bennem a lelket; ez azért vicces, mert ő pont ma mondta velem kapcsolatban ugyanezt :-) Őt is többnyire csak csicskáztatják, és ha hibázik, rögtön ledorongolják, de jutalmat pl. nem kapott karácsonykor. No de Bogival vagy Orsival sem tudok 1-2 óránál többet dumálni, sőt még annyit sem, mert (viszonylag kis)gyerekeik vannak, meló után rohannak a családhoz.
Na meg menstruáció előtt is állok, ilyenkor aztán még érzékenyebb vagyok a hormonok miatt. Kb. mindentől rám jön a sírhatnék (Remotivot szedve is!), ha meglátok egy kisgyereket, öregasszonyt, kutyust. No, hát a kutyustól főleg! Szombaton anyámékhoz mentem, jött szembe egy szép kutya a zebrán, és olyan megértő tekintettel nézett föl rám, hogy majdnem ott a zebrán sírtam el magam.
Marhára sajnálom, hogy a plazmaadás miatt nem szedhetek Seduxent. Most úgy bevennék kettőt, de úgy… Ezek a gyógynövényteák is elszunnyasztanak, de nincs az a jó kis „ki vagyok ütve”-érzés. Talán legközelebb rákérdezek a dokitól, hátha a Seduxen sem kizáró ok, mint az Algopyrin…
Tegnap direkt terápiás célzattal sétáltam a budai hegyekben, és igen jól is esett, de megint csak bánatos lettem, mert eszembe jutott, hányszor mászkáltunk erre családilag (Fater, öccs, sógornő, én), és hogy ilyen már nem lesz, és elkenődtem. Aztán még futottam is este, és az is nagyon jó volt. De aztán az endorfin is elfogyott, ráadásul este megnéztem az Aranypolgárt, ami aztán végképp nem vigasztalt…
Tegnap ilyen régifilmes napot is tartottam: két részletben végignéztem a Kallódó embereket, este pedig egyhuzamban az Aranypolgárt. Bunkó állat vagyok, de még soha egyiket sem láttam (persze hallottam róluk). Nagyon szuper volt mindkettő! De, sajnos, mindkettő az a kategória, amire azt mondom, „jó film”, de nem veszem elő péntek esténként, hogy megnézzem, mert érzelmileg megvisel. A Kallódóban teljesen azonosultam Marilynnel, a végén pedig a lovas jeleneteknél folyton sírtam. Ja, és persze közben is sírtam olykor-olykor, amikor a szereplők kilátástalan életét a saját kilátástalan életemmel hoztam párhuzamba.
Az Aranypolgár más volt, annyira nem borultam ki rajta, és jobban tudtam arra koncentrálni, milyen zseniálisan van megcsinálva. – Na, ezt lehet, hogy mégiscsak megnézem még egyszer a közeljövőben! – Na de viszont a vége… Megint itt volt a párhuzam a saját életemmel. Leszámítva a zsenialitást, a rengeteg pénzt, és hogy én még nem haltam meg.
Hova tűnt az életem? A régi életem felszívódott, újat pedig nem tudok alapítani. Olyasféle lelkiállapotban vagyok, mint a Rókatündérben Liza, amikor (első ízben) elkezdi beszedni az altatókat. Csak nekem nincs itt egy Zoltán zászlós, aki leállítson :-)
… Legalább a menstruációm megkezdődött nagy nehezen. Ez jó, mert akkor talán péntekre vége lesz, és a szabit egy hatalmas gyógyfürdőzéssel kezdhetném, ami isteni lenne és talán kirántana a sírógörcsökből.
