Nem teljesen pontos a cím, mivel randi nem volt, mert addigra már elment a kedvem az embertől, de nem is a randi a lényeg itt, hanem a "kötelező" jelleg.
Valamikor júliusban, pénteken meló után mentem lefelé a lifttel, abba beszállt még egy halom más ember is. A metróra várva olvastam a peronon. A Majmok bolygója: Háborút készültem megnézni, előtte kajálni egy jót a WestEndben, teljesen ezzel volt tele a fejem, meg hát vártam a metrót; mire elém áll egy halványan ismerős csávó, és rögtön azt kérdezi: Te hányadikon dolgozol?
Aha, ez valamelyik kolléga a liftből. Megmondta, hogy hányadikon, de full szét voltam esve agyilag, túl sok volt a figyelnivaló: jön a metró – hangos – mozijegyet átvenni – jesszusom, mit akar tőlem ez a csávó stb. … szóval leginkább csak ostobán vigyorogtam, mint egy zavarban lévő nyolcéves. A csávó valamivel fiatalabb lehetett, magas és szőke tüsihajú, de nem a Dolph Lundgren-féle típus, hanem inkább a Hans-Jürgen vonalra emlékeztetett (Balatonnál nyaraló pecsenyepiros NSZK turista, kerek fejjel és az asszonnyal, Brünhildával).
A metrón persze csak ordítva lehetett beszélni pár szót, és én totál zavarban is voltam, de még mielőtt kiszálltam volna, a csávó megkérdezte a nevemet, azt én meg is mondtam (gondolván, úgysem érti, a legtöbben nem értik), aztán léptem. Azt persze nem mondtam, hogy mozizni megyek, mert az olyan furán hangzott volna, csak hogy itt van dolgom.
A moziban és az egész hétvégén egész kellemesen éreztem magam. Már rég volt, hogy leszólított egy pasas, lám, mégsem vagyok olyan ocsmány, hízelgett az önbizalmamnak stb. Hétfőn reggel el is meséltem Dórinak a dolgot.
Aztán jött két kolléganő izgatottan, hogy lám-lám, én a liftben ismerkedek!? Mert ők most, a büféből jövet a liftben találkoztak össze ezzel a sráccal, az meglátta, hogy a mi emeletünkre jönnek, és rögtön kérdezte, ismernek-e engem és mi a benti mellékem. Mire ők meg is adták neki a számot, és majd fog hívni.
Hát kicsit ideges lettem. Jó, hogy hízelgett a hiúságomnak a leszólítás, de izé, akarok én valamit egy Hans-Jürgen fejű csávótól? Hát, mindegy, lehet, hogy fel se hív, vagy ha mégis, csak nem rögtön ma akar találkozni velem. Az kicsit gyors nekem. „Szerencsére” azon a héten épp majd’ mindennap dolgom volt: kedden plazmaadás, tehát hétfőn sok ivás (kizárt, hogy bárhová is menjek így), szerdán 3 különböző webshopból kellett rendeléseket összeszednem, csütörtökön anyámékhoz mentem, mindössze a péntek maradt. Na majd ha hív, akkor megmondom, hogy pénteken meló után találkozhatunk.
Hívott is, de én pont nem voltam ott, Dóri mondta, hogy majd visszahív; én nem mertem elmenni sehová, pedig folyton pisilnem kellett a plazma előtti sok ivás végett. Végül aztán csak újra hívott, akkor ott is voltam, és akkor beszéltünk. Döcögősre sikeredett részemről, de hát mit lehessen beszélni munkahelyen, ezer akta közt, kolléganő füle hallatára? Meg aztán miről is beszéljek valakivel, akit öt percig láttam? A srácot Tamásnak hívták. Mondta, hogy keresett a Facebookon is, de nem talált meg. Naná, mert álnéven vagyok fent. Megmondtam neki, hogy talál meg ott, és ebben maradtunk, meg hogy majd pénteken, meló után stb.
Nekem nincs a telón FB, csak az otthoni gépemen. Az pont jó, mert vagy bekapcsolom, vagy nem, nem kell mindig szembesülnöm mindennel. Otthon bekapcsoltam, ott várt a srác ismerősnek jelölése és üzenete.
…. A kollégák FB-ismeretségével kapcsolatban kicsit feszélyezett vagyok, mivel pont azért változtattam álnévre a nevemet, hogy nyugodtan leírhassam a véleményemet a közéletről, politikusokról és más mocsokságokról, amik épp elém kerülnek a FB-n, erre most itt ez a félidegen kolléga, és látni fogja a tevékenységeimet… Kínomban rögtön töröltem is pár markánsabb kommentemet (pl. a lúgos orvosra vonatkozókat), és csak ezután jelöltem vissza Tamást.
Jött is az üzenet, tetszik neki a fotóm. Írtam, hogy köszi, és gyorsan kiléptem. Másnap jött az üzenet, hogy milyen rövid ideig voltam fent a FB-n, mert ő azt gondolta, majd sokáig fent leszek és csetelünk. Hát mért legyek fent sokáig? Utálok csetelni, jobb szeretem a Messengert egyfajta levelezőrendszernek, nem csetnek használni, és miért kotoljak a gép előtt még este, mikor egész nap ott rohadok.
Ő látja, hogy már 40 múltam, nem hitte volna. (Na és… Eddig eszembe sem jutott, hogy persze az életkorom is nyilvános.) Ez kicsit kényelmetlenül érintett, mivel akkor ő még biztos nincs 40, ha erre megjegyzést tesz. Egyedül élek-e? Van-e gyerekem?
Szóval én tudtam, hogy nyilvánvalóan meg kell valahogy ismernünk egymást, de egyre azon kaptam magam, hogy minden este csak úgy beugrok a FB-ra, írok két tőmondatot válasznak aztán azonnal kilépek, mert ha meglátta, hogy ott vagyok, rögtön jött az újabb üzenet. Ja, egyedül élek, nincs gyerekem.
Viccesen leírta, hogy ha minden nap ilyen röviden írunk, akkor 50 év alatt fogjuk megismerni egymást. Ha-ha…. tényleg…. de vicces. Mér’ akarnálak megismerni igazából, az az öt perc a metróban úgy nem csigázott fel különösebben. (Ezt nem írtam le, csak gondoltam magamban.)
…. Az a helyzet alakult ki, hogy úgy éreztem magam, mint egy hétéves gyerek, akit egy ismerős felnőtt faggat az utcán. „Aztán hogy megy a tanulás?” „Szót fogadsz-e apádnak?” „Elmosogatsz-e otthon?” A gyerek pedig arra gondol, mi az anyádért kérdezgetsz, semmi közöd hozzám, de udvariasan tőszavakkal válaszol, mert mégiscsak a másik a felnőtt, ő pedig nem akar udvariatlan lenni. Hát pont ezt éreztem én is, ezt a kínos érzést. Tudom, tudom, rendes felnőtt ember nem érez effélét, de tessék megkérdezni másik Asperges-gyanús, introvertált embert, az majd elmagyarázza.
Nem olyan volt ez, mint mikor találkozom egy pasival, aki érdekel engem, akkor izgatottan ontom magamból a szót, hogy „ezt szoktam és azt szoktam”, hanem inkább csak zavart a faggatózása és az, hogy nem tevékenykedhettem nyugodtan a Facebookon, mivel minden lát, amit lájkolok vagy amihez hozzászólok, és mégiscsak kolléga – még ha távoli is – mi van, ha elterjeszti, hogy pl. hányok a Fidesztől vagy valami?
És azt is éreztem, hogy mi köze van ennek az embernek ahhoz, hogy egyedül élek-e, vagy van-e gyerekem? Tök idegen ember. Persze ez egy 22-es csapdája, hisz ha közelebbi ismeretséget akarunk, akkor nyilván mesélni kell magunkról, de amíg idegen, addig nem szívesen mesélek, viszont pont azért idegen, mert nem szívesen mesélek…. szóval, hülye helyzet volt.
Csütörtökre már megfogalmaztam magamban, hogy nem, nekem nem szimpatikus ez a helyzet és a csávó sem. Mért is ígértem meg, hogy találkozom vele! Dórival is kibeszéltük a témát. Ő eleinte azt javasolta, hogy „adjak egy esélyt” a srácnak, én pedig azt mondtam, hogy értem a logikát, de miért kéne találkoznom olyasvalakivel, akivel egyáltalán nincs kedvem találkozni? A fejére alig emlékeztem a metróból, a FB-s fotóit ki se nyitottam, csak a profilképét, hát, ott aztán kimondottan szappanfejű Hans-Jürgennek tűnt, basszus, kurvára nem hozta meg a kedvemet a randihoz. Ha belegondoltam, hogy akár a kezemet is megfogja, hát a hideg szaladgált a hátamon.
Csütörtök délután Tamás felhívott – szintén odabent – hogy akkor holnap tali, mondtam, hogy OK, majd lebeszéljük délután a FB-n. Ebben maradtunk.
Otthon várt az üzenet – ekkorra már szinte gyomorgörccsel nyitottam meg a FB-t – hogy: 1. Mi a mobilszámom, hogy tudjunk egyeztetni. (Dehogy adom meg a mobilszámomat. Épp elég, hogy itt a FB-n kerülgetnem kelljen, nemhogy még a mindig nálam lévő mobilomon.) 2. „Milyen napod volt, drága?” illetve 3. „Örültél, hogy felhívtalak ma?”
Uram, teremtőm! Mi az, hogy „drága”? Mi az, hogy drága?? Nem vagyok drága bazmeg, nem vagyok a barátnője, egyáltalán, ez a stílus akkor helyénvaló, ha úgy a hatodik randinál tartunk, és/vagy kölcsönös gyengéd szimpátia van közöttünk, de én banyek nem vagyok drága ennek a szerencsétlennek, az tuti.
Na és a 3., hát nem, marhára nem örültem, hogy felhívott, tök ciki volt, és nem is volt mit mondanunk egymásnak, csak azt beszéltük meg, hogy majd este megbeszéljük a Messengeren. Egyáltalán minek hívott fel?
Megírtam neki, hogy a mobilszámomat nem szeretném megadni, és nem vagyunk „drága” nexusban, valamint holnap meló után ott leszek a kapuban. Írta, hogy jó, és hogy mit csináljunk utána? Mire én, hogy sétáljunk; mert inkább gyalogok egy órát a 45 fokos napsütésben, mint hogy pl. beüljek valahová és ott kelljen vele kettesben töltenem az időt (ezt sem írtam, csak gondoltam).
Pénteken már full ideg voltam. Egyáltalán, máskor úgy várom a hétvégét, vége a melónak, jön a két szabadnap, most pedig előttem állt ez az elvárt randi, amihez addigra már semmi, de semmi kedvem nem volt. Addigra már Dóri is átlátta az álláspontomat.
Főleg, miután rákeresett Tamásra a FB-n és meglátta az adatlapját és a fotóját :-D
Pénteken meló után összeszedelőzködtem – nem siettem – és lementem a kapu elé, de Tamás nem volt ott. Titokban reméltem, hogy talán már el is ment, miután 10 perccel el is múlt a munkaidő vége. Akár én is elmehettem volna rögtön, de gondoltam, azért várok rá még kicsit. Pontosan 6 percet vártam rá, nem jött, akkor fogtam magam és egy gepárd sebességével tűztem el a metró irányába, remélve, hogy nem jön mégis esetleg mögöttem és nem vesz észre. De csak miután kiszálltam a metróból és nem volt sehol, lélegeztem fel megkönnyebbülten. Megszabadultam! :-)
Azon a hétvégén Öcséméknél jártam, két napig nem is néztem – direkt – a Facebookra. Sőt, már addig is csak kora hajnalban, meló előtt pillantottam rá, mert tudtam, hogy ha este olvasom az üzeneteit, esetleg bepöccenek és nem tudok elaludni. Hajnalban beléptem, elolvastam, válaszoltam, kiléptem és rohantam melózni :-D
Hát írt is, hogy elkerültük egymást, és tudta, hogy ez lesz, ha nem tudjuk egymás mobilszámát. (na, még csak az kéne! hogy felhívhasson, hogy késni fog/már itt van stb. Jobb volt ez így!) De mivel nem léptem be a FB-be, ezt nem is olvastam. Erre este 20.00-kor jön a következő sértődöt hangú üzenet: „Sok dolgod lehet estefelé, ha sosem érsz rá.”
Éppenséggel nincs sok dolgom esténként, csak vele nem akarok üzeneteket váltani, arra még nem gondolt.
…. Mivel a hétvégén Öcséméknél jártam, elmeséltem nekik a dolgot, és hogy nekem egyáltalán nem tetszik ez a csávó, de a pasik elvárják, hogy az ember találkozzon velük, és hogy rázzam le meg micsináljak? Öcsém és Ági fején látszott, hogy belül röhögnek, gondolom, elmesélve ez elég vicces sztori lehetett, de én benne voltam, kevésbé szórakoztam rajta. Azt javasolták, hogy mondjam meg Tamásnak, hogy nem tetszik nekem, és nincs olyan, hogy elvárt randevú, ezt csak én képzelem, rázzam le nyugodtan.
Hétfő hajnalban, mikor két nap után újra beléptem a FB-re, meg is írtam, hogy én pedig meló utáni 16. percig ott vártam, de ő nem jött; de különben sem számít, mert sajnos nem tetszik nekem és nem akarok tőle semmit, úgyhogy minden jókat.
Mire a válasz, több szakaszban (csak este olvastam – előre tudtam, hogy ki fog akasztani): „Mi nem tetszik bennem?”
Aj, bakker…. Bezzeg ha egy nő nem jön be egy pasinak, ők simán megmondják: Bocs, de nagy a segged/kicsi a melled/nem tudsz főzni/nem gyantázol elégszer, de ha egy pasi ronda, és ezt – eddig finoman – éreztetik vele, akkor jön a felhördülős megsértődés. Hogy Ő! Ő nem tetszik egy nőnek! Skandalum!
Én nem azt mondom, hogy a pasi nézzen ki úgy, mint Jason Momoa (mmmm), sőt nekem tetszettek már kimondottan ronda pasik is, de miért kelljen a szabadidőmet egy olyannal töltenem, aki nemcsak nem szép, de egyáltalán nem látok benne semmi vonzót, és nem örülök a társaságának? Nem elég, ha munkaidőben kötelezően együtt vagyok ilyen emberekkel/aktákkal, a szabadidőmben hadd tegyem már, ami nekem megfelelő, és hadd kerüljem el, ami nem!
No aztán jött a sértődős tiráda. „Jaj szegény pasit visszautasította a gonosz nő.” Milyen fura, hogy egész hétvégén nem írtam semmit. (Talán dolgom volt, vagy nem volt kedvem neked írni.)
Aztán meg: Hajnalok hajnalán írok e-mailt, az is max. két sor. Egész hétvégére lelépek egy szó nélkül. Se kutyám, se macskám, se gyerekem, se párom. Mégsem érek rá sosem, csak egy béna időpontban a legnagyobb hőségben pénteken. Beszélgetni nem akarok, telefonszámot cserélni sem. Alig mondok magamról valamit.
…. Épeszű pasi már ebből megértette volna, hogy „ez a nő nem akar tőled semmit”. De Tamás nem épeszű, vagy belenéz a tükörbe és azt gondolja, hogy ő Jason Momoa :-D
Aztán tessék, íme itt van, hogy nem kellett volna őszintének lennem és még ennyit sem mesélnem! Őszintén megmondtam, hogy egyedül élek és nincs gyerekem. Erre jön a „se kutyám, se macskám….” tiráda. Hát honnan az anyja valagából gondolja, hogy nincs egy pasim, akivel esetleg MÉG nem élek együtt?! Mit gondol, hol jártam hétvégén? Az nem lehet, hogy pasimnál? (Jó, nem ott, de meg sem fordult a kis kövérkés agyában ez a lehetőség!)
És mi az, hogy lelépek egész hétvégére egy szó nélkül? WTF? Mégis ki a fasz vagy te, apukám? A férjem?! Mit gondolsz te magadról? Oda megyek „egy szó nélkül”, ahová akarok! Pont ez az egyedülállóság egyik előnye, hogy nem bújhatok össze senkivel esténként, viszont senkinek nem tartozom semmiféle beszámolóval, hogy hová és kivel megyek. Szóval, tetszik érteni, itt a faszi, életemben öt percet beszéltem vele személyesen, de már ő úgy gondolja, hogy nekem kötelességem bejelenteni, hogy ide vagy oda megyek. Komolyan, ez az ország a bunkó faszik országa, elég néhány társkeresős blog kommentjeit elolvasni, de ez most az életben jött elém.
De még nincs vége, figyelem: „A kolléganőd az irodában nekem is jobban tetszik, mégsem vágom a képedbe, hogy nem tetszel. Mert nem a külső a lényeg!”
Jaaaaaaaaaa….. hogy nem a külső a lényeg! Aztán mégis hány pasi tárgyalja ki a kocsmában a haverokkal, hogy „Bazmeg ennek a Julcsinak olyan vastag a combja, komolyan, alig van már kedvem megdugni”…. ha erre a Julcsi azt mondja, hogy de nem a külső a lényeg, csak vihogás van. De ha a pasi ronda, akkor bezzeg nem a külső a lényeg, jaj dehogy!
A „kolléganőm az irodában” – Dóri, akinek elég ritka neve van, és személyesen sosem találkoztak, ebből azt a következtetést vontam le, hogy Tamás rákeresett Dórira a FB-n (a nevét tudta, hisz ő veszi fel nálunk a telefont). Valamiért nagyon ki lehet éhezve, vagy talán lebuzizták a diszkóban, és most villámgyorsan akart keríteni egy csajt magának? Bár Dóri véleménye az enyémmel egyezik (és Katié is, aki szintén megnézte Tamást a FB-n. De biztos az én ízlésem a rossz. Meg a másik két lányé is :-D)
Na és a vége: „Azt hittem, örülsz, hogy randira hívtalak. … Sajnálom, hogy nem akarsz semmit. 40 évesen.”
Szóval. Kurvára mindegy, hogy tetszik-e neked a pasi vagy sem, érdekel-e vagy sem, de ha Ő randira hív téged, akkor neked azt kötelező elfogadni, sőt kötelező örülni is neki. Egy nő nem hívhat randira egy nála szebb pasit, vagy ha igen, hát nyelje le, hogy a szép pasi körberöhögi, de egy akármilyen külsejű pasi leszólíthat egy nőt, és még szép, hogy a nő azt elfogadja, el sem képzelhető, hogy netán nem fogadja el, sőt érezze kitüntetésnek, hogy őt egy pasi randira hívta. Hát basszus, nem is tudom, mit mondjak.
Ja. 40 évesen. Hát így legyen őszinte az ember. Igen, kint van a korom a FB-n – neki el van rejtve a születési éve, nagyon gerinces módon – mert leszarom, hogy 1977-ben születtem, és a számomra fontos emberek úgyis tudják ezt. Nem pedig azért van kint, hogy egy bunkó, szappanfejű faszi ezzel visszaélve a pofámba vágja.
Vagyis én 40 évesen a kutyának sem kellek, de ugyanakkor az meg felháborító, hogy el merek tűnni a hétvégére. Szóval egyszerre vagyok magányos vénlány és gyanús kurva :-D
Komolyan, ha legközelebb leszólít valaki, megmondom neki, hogy „semmit nem mondok magamról, mert az előző is kihúzta belőlem az alapinformációkat, aztán köcsög mód a pofámba vágta”. Persze amilyen pechem van, majd pont az lesz egy normális ember.
….Kicsit szarul éreztem magam egy-két hétig ezután, mármint a 40 év miatt, mert addig olyan vidáman vettem, hogy igen, már annyi vagyok és ezt tök vicces, de akkor kicsit nyomasztott a dolog, aztán ez idővel elmúlt.
Annyi maradt a Tamás-ügyből, hogy próbálom kerülni, hogy összefussunk. Véletlenül derült ki, hogy azért nem találkoztunk össze azon a pénteken, mert az ő részlegén 15 perccel később van a melóidő vége, így mikor én odaértem, azt hittem, hogy ő már el is ment, holott még ki sem jött. Ez remek, mert így reggel tutira nem futunk össze, hisz én még korábbra is járok, mint kéne, délután pedig vagy azonnal kilövök, vagy ha túlórázom, az biztosan több kell hogy legyen 15 percnél.
Egyébként utólag végiggondoltam még egy dolgot. Akunyintól A koronázást olvastam, mikor odajött hozzám a metróban. És egy büdös szót sem szólt arról, hogy „bocs, zavarhatlak?” vagy „látom, olvasol, de azért kérdezhetnék valamit?”
Nem, rögtön feltételezte, hogy annyira boldog leszek, hogy hozzám szólt, hogy majd eldobom a könyvet. Látott már valaki ilyen beképzelt alakot?! A koronázás speciel rohadt jó könyv és én imádom. Egyáltalán, nem értem, miért kell olvasó embereket megzavarni normális ok nélkül, mintha a könyv a kézben azt jelentené, hogy „Jaj, segítség, nagyon magányos vagyok, és azt szeretném, ha azonnal hozzám szólna valaki, most rögtön!!” Mert nálam azt jelenti a könyv a kezemben: „Olvasok. Hagyjál békén. Vagy ha szólsz hozzám, kezdd azzal, hogy bocs!”
Oka van annak, hogy ennyire irritál és felhúz ez a béna randi-téma, majd ezt az okot is el fogom mesélni egyszer, de nem most, mert este van és nagyon fáradt vagyok. Egyelőre legyen ennyi elég, hogy most végre kiírtam magamból. Szóval, Ági és Öcsém tévedett, igenis „kötelező” és elvárt lett volna az a randi, amit én gonoszul visszautasítottam, de hitemre, most sokkal jobban érzem magam, mint azon a rémes héten, amikor úgy kerülgettem a saját FB-fiókomat, mint a viperafészket.
…. Ja, azt mondanom sem kell, hogy Tamást rögtön töröltem az ismerősök közül, miután tömören megírtam neki a búcsúüzenetemet, sőt le is tiltottam, hogy még véletlenül se lásson semmit, amit csinálok :-D
