Június elején megszületett a poronty, azóta úszom a boldogságban :-)
Rendben van, nem az én porontyom, de mégiscsak a legközelebbi csecsemő rokonom! Az előző bejegyzés óta már többször is találkoztam vele, és tisztára elbűvölt. Először is, már nemcsak szunyál és eszik, hanem nézelődik, nyújtózkodik, sőt mosolyog is a pici szájával :-)
Nekem továbbra is igen kicsinek tűnik, de azért jól látom, hogy újszülöttkora óta mennyit nőtt. De azért még pici! Kis selymes, hűvös kis kezecskéje van, az ember alig meri a saját kezébe venni. A pici lába is selymes és hűvös. Egyáltalán, olyan hűvösek a kis végtagjai, hogy utána is olvastam, nincs-e valami baja, de azt írták, ez természetes a csecsemőknél, mert még kezdetleges a vérkeringésük. Erre megnyugodtam.
Nagynéninek lenni fura! Sajnos relatíve ritkán találkozunk, mert egy órát kell utazni Öcsémékhez. Így nagy szó nekem minden találkozás. És azt vettem észre, hogy felszedtem valamiféle „anya-light” stílust: képes lennék félórákat is pofázni a kölökről, mondjuk a kollégáknak, vagy aki áldozatul esik :-D Nekem tök nagy szó, hogy már kétszer is fogtam a karomban, és ő egyszer sem fakadt sírva, kiugrani és elszaladni sem akart, sőt még segítséget sem hívott. Második alkalommal vagy húsz percig fogtam (mivel totál izmatlan vagyok most, meg is fájdult a bicepszem a végére), és ő még mosolygott is rám néha! Az igaz, hogy valószínűleg a szemüvegem tetszett neki, és nem a lefegyverző egyéniségem :-D
Múlt hétvégén mindkét nap találkoztunk, és hétfőn úgy kellett erővel leállítanom magam, mikor Dórinak meséltem, hogy valamit azért dolgozzunk is. Olyan édes, okos kis pintyőke (nem Dóri), és egy igazi kis egyéniség! Jóóó, tudom, mindenkinek a saját gyereke/rokona a lexebb, de nekem ez az egy saját unokaöcsém van, és annyira rendkívülinek tűnik minden, amit csinál!
Például annyira cuki az a pici haja, a szép kerek fején, képes lennék egy órán át simogatni. És olyan marha sötét a szeme, ami se nem sötétbarna, se nem fekete egészen, és hosszú a szempillája, de mégis a szemöldöke tök halvány, vagyis alig van. Borzasztó egy édes kis kölök. Folyton azon kapom magam, hogy kissé türelmetlen vagyok, mikor fog már mászni/beszélni/játszani.
Az elmúlt évtizedek alatt teljesen elszoktam a kisbabáktól, és hozzászoktam a kiskutyákhoz, akik két hónaposan már mennek, farkat csóválnak, szimatolnak. Tudom, babát és kutyát soha nem szabad egy mondatban emlegetni… Most se úgy mondom, mintha párhuzamot akarnék vonni köztük. Csak gyerekkoromban elég sok csecsemő volt a közelemben: Ádám unokatesóm, aki csak fél évvel fiatalabb, mint én, és sokat játszottunk kisgyerekként; aztán ugye megszületett Öcsikém – aki olyan kevéssel fiatalabb nálam, hogy babakorából alig emlékszem valamire –, aztán a kisebb unokatesóim, akik születésekor már tíz és tizenkét éves voltam, és tök sokat foglalkoztam velük, így akkoriban elég penge voltam kisbabából.
De aztán ezek a kölykök felnőttek – pláne Öcsém –, újabbak pedig vagy nem születtek, vagy nemigen találkoztam velük, új kutyák viszont lettek a környezetemben, így azóta kutyából vagyok pengébb és kisbabából lúzer. A kutya nem fakad sírva, nem kell olyan óvatosan fogni, hanem csak felkapom, megpaskolom a hátát és ő csóválja a farkát, szóval, csecsemővel ezt mégsem lehet ilyen nyers egyszerűséggel :-D
A pici unokaöcsi mondjuk nem az a sírva fakadós típus, hanem elég kis belevaló.
Az viszont érdekes, hogy a baba nem hozta ki belőlem azt a vad azonnali gyerekszülési késztetést. „Rám ez nem hat, én zsidó vámpír vagyok :-D” Én is biztos voltam benne, hogy ha majd beletekintek a poronty okos kis szemeibe, már rántom is magamra az első szembejövő pasit az utcán, hogy az azonnal gyereket csináljon nekem. Hát nem.
Nem mintha nem szeretnék gyereket, de basszus, mindennap örülök annak is, ha a saját életemet úgy-ahogy el tudom menedzselni, és se meg nem haltam, se meg nem öltem senkit, illetve ki se rúgtak és nem estem be a villamos alá. Hogy még egy ilyen pici, gyenge kis védtelen porontyért is felelősséget vállaljak, az az én erőmet totálisan meghaladja. Nem mondom, ha Öcsémék hirtelen ráunnának a kölökre és a kezembe nyomnák, hogy mostantól neveljem én, biztosan vállalnám (bár erősen csodálkoznék), de saját anyai ösztön a szokásosnál erősebben nem jött ki rajtam.
…. Már csak azért sem, mert ahhoz stabil kapcsolat, megbízható pasi stb. kéne, és most ne menjünk inkább bele a „nincs egy normális pasi sem az egész országban”-témába… Tudom, hogy szorít az idő, de inkább nem ugranék fejest egy kétségbeesett „bárkitől, csak szülni!” akcióba, hogy aztán ott álljak egy gyerekkel 42 évesen egyedül, albérletben, ha lepattan a pasi. Különben is, Öcsém olyan kiegyensúlyozott, én meg nem, és neki mindig olyan jól alakulnak a dolgai, nekem meg olyan hülyén, tuti, hogy amilyen egészséges és szép gyereke lett neki, az enyém biztos valami defekttel születne.
Egyelőre kielégít a nagynéni-szerep. Figyelem a poronty fejlődését, elmentem a fotókat, amiket Öcsém küld, és megállapítom, hogy egyik képen édesebb, mint a másikon :-)
