Hát, ez a dolog már régóta lógott a fejem fölött, úgyszólván két éve rettegek minden lakbérfizetés előtt. Igaz, csak részben a lakbéremelés miatt, mert többnyire azért izgulok, hogy egyáltalán eszükbe jutott-e, hogy ma megyek, vagy nem találnak-e ki még olyan faszságot, mint tavaly a festés stb.
A szeptemberi lakbérfizetés különösen stresszes volt, mert szerdai napra esett, csütörtökön pedig indultunk az év utolsó négynapos hétvégi kiruccanására. Tehát mindenképp le kellett rendezem a fizetést. Másrészt, szeptemberre terveztem a lakásfestést is, és még jobban stresszeltem attól, hogy a tulaj a., oda akar jönni megnézni, b., kitalálja hogy valami haver szobafestő cégével fessük ki vagy valami, c., kitalál bármilyen más baromságot…
Napközben írt a tulaj sms-t, hogy ő csak este 19.00-re ér haza, de a nyanya otthon lesz majd, csak sokáig tart, míg ajtót nyit, mert mire meghallja a csengőt, meg előjön... Írtam, hogy akkor menjek hétre? Ne, mehetek ötre. OK, melóból hazamentem, felmarkoltam a zsozsót (ekkora pénzt ugye nem hurcolok be magammal és aztán haza, ergo mindig hazarongyolok lakbérfizetés előtt), és rohantam a villamoshoz.
Öt perccel öt előtt, épp leszálltam a villamosról, jön az sms a tulajtól, hogy negyed hatra ér haza. OK, gondoltam, hát akkor megvárom inkább a tulajt, mert a nyanya már marha öreg és minek zargassuk, ha jön a tulaj. Kóricáltam le-föl az utcákon, közelgett a negyed hat, mire ír a tulaj, hogy jaj, a dugóban áll, késni fog. Jó, sétálok tovább le-föl. – Bassza meg, ha előbb szólt volna, akkor nem rohanok állat mód a villamoshoz, hanem megkajálok otthon, vagy eleve gyalog jövök otthonról, és akkor nem kéne most itt sétafikálnom, mint egy japán turista.
Majdnem fél hatkor írt újabb sms-t, hogy menjek nyugodtan fel a nyanyához, ő most felhívta és vár engem az öregasszony, aztán majd ő is érkezik.
Kezdhetted volna ezzel is, vazze…. OK, indulok az öregasszonyhoz, miután félórát sétálgattam a környező utcákban.
A nyanya már teljesen kétségbe volt esve, hogy hol vagyok, mert úgy emlékezett, hogy 16.00-ra megyek. Ez abból fakadt, hogy előző hónapban – amikor csak ő volt otthon – mondtam neki, hogy fél négyig dolgozom és négyre érek haza, mire ő felírta a négy órát, mire én mondtam, hogy húzza ki, mert négyre érek legkorábban HAZA, de mire a lakbérrel idejövök hozzájuk, az tutira öt óra. Mire felírta az öt órát is, de aztán a négy óra valamiért jobban megragadt benne, ezért engem 16.00-ra várt, és most ki volt akadva, hogy miért nem mentem négykor. Oh, hogy az a...
Na, nekifogtam levezetni az összegeket, hogy kábé mennyi szokott lenni a rezsi – persze hogy a csekkek, amin a pontos összeg van, nem voltak kikészítve, de nagyjából ugyanannyi szokott lenni minden hónapban –, és már a végénél tartottunk, amikor beesett a tulaj. Pedig mennyire szerettem volna elkerülni a vele való találkozást, mert iszonyatosan féltem, hogy elkezd kavarni a lakásfestéssel kapcsolatban!! (Addigra már elterveztük, hogy ketten csináljuk Faterral, házilag, költséghatékonyan, és így idegen szobafestők sem másznak bele a személyes terembe, a cuccaim közé.)
Na, köszönést követően a tulaj rákezdte, hogy mi a véleményem erről? és elém tartott egy kivágott újságcikket a Habony-lapból (lokál, vagy ripost, vagy melyik az….). Először csak annyit láttam, hogy „albérlet” meg „horror”, ú vazze, ezek valami elmebeteg albérlőről olvasnak cikket, aki feldarabolta a lakástulajdonost, vagy mi?! Mér kell nekem ezt olvasnom…. De aztán látom ám, hogy „horror áron az albérletek” vagy valami ilyesmi. Na, helyben vagyunk, lakbéremelés…. Ettől tartottam már mióta, de persze, érthető, hisz három éve nem volt megemelve. (Igaz, hogy én is ritka rendes lakó vagyok.)
Mondjuk a hatásvadász cikkben olyan Beverly Hills-i árak voltak, mint pl. 210.000.- Ft/hó egy csepeli 5 nm-es komfort nélküli udvari lakásért, szóval nem volt teljesen komolyan vehető….
Mondja a tulaj, hogy ők kiszámították, és az én kerületemben egy ekkora lakás az piaci áron tulajdonképpen 123.000.- Ft/hó lakbérű lenne.
Én igyekeztem profin viselkedni, végül is várható volt ez a fordulat (és még mindig jobb, mintha a lakásfestéshez oda akarná tolni a képét!). Mondtam, hogy hát igen, nagyon elszálltak a bérleti díjak, és persze indokoltnak tartom a lakbéremelést, végül is még nem is volt egyáltalán, de persze 123 rugót nem tudok kifizetni egy hónapban, mert a fizum maga alig több ennél.
Na, ekkor egy udvarias – és vicces – alkudozás kezdődött :-D Hogy kb. mennyit tudnék fizetni? Hát, mondtam, hogy max. 75-öt…. (A jelenlegi bérhez képest még ez is elég nagy emelés.) Végül aztán megállapodtunk hetvenben. (Igen, igen, tudom, hogy ez is kedvezményes ár, de aki most olvasná a fizetési papíromat, az belátná, hogy éppen elég ez a lakbér, főleg úgy, hogy nincs egy Zsóti vagy Endivajna mellettem, aki a rezsi és lakbér felét kiperkálná nekem.)
Azért ellamentáltam még egy sort arról, hogy az árak persze mindig emelkednek apránként, de bezzeg a fizetések meg a nyugdíjak, azok totál stagnálnak, és milyen szörnyű, amivel persze egyetértettek, de hát ebben maradtunk. Szerencsére az emelés csak a következő hónaptól lépett életbe (bár volt nálam annyi lé a biztonság kedvéért, hogy ha kérik, már akkor is többet tudtam volna fizetni).
Kérdezték, hogy én is ilyen lakbéreket tudok-e az ismerősi körből, mire őszintén megmondtam, hogy nem (negyven meg ötven rugókért adják ki ismerőseim a lakásukat, igaz, hogy szintén ismerősnek), és ezek a baromi durva árak inkább a vidéki egyetemista kölyköknek szólnak, akiknek a vidéki gazdag kocsmáros meg vállalkozó papájuk csont nélkül ki bír ennyit perkálni egy pesti lakásért.
A lakásfestés is szóba került, mondtam, hogy apámmal, öcsémmel, sógorommal megcsináljuk simán családilag, tök jó lesz, és sugaraztam magamból a magabiztosságot („oda ne gyere, és meg ne akard nézni, és ki ne találj még valami hülyeséget, mert megőrülök”) – mire ezt el is fogadták és annyiban maradtunk. Legalább ebbe nem kavartak bele, király!
… Hazafelé igyekeztem magamhoz térni, hogy végül is egy sima lakbéremelésről van szó, ami lássuk be, már rég aktuális volt, és csoda, hogy eddig megúsztam, és végül is még így sem egy nagy összegről van szó. Csak ugye, még ott van a rezsi is, a takarékszámlám, a nyugdíj- és egészségpénztáram, és ezen felül alig marad még valami, mert a fizu az tényleg nem akar emelkedni valamiért. (És még Öcsikémtől folyton hallom, hogy nyissak lakástakarékot, bár azt nem mondja meg, hogy honnan akasszak le még plusz annyi pénzt havonta. Főleg, ha Viktorék idővel ezt is ellopják majd, mint anno a magánnyugdíjpénztári kétmilliómat.)
Hazaérve egészen megnyugodtam már, és este összekészítettem a másnapi füredi kiruccanásra szánt poggyászt, könyveket stb., és szinte örültem, hogy ennyivel megúsztam ezt a napot.
Hogy a hirtelen nagy stressz és az előzetes idegeskedés mennyire megviselt mégis, azt csak másnap, az indulás reggelén vettem észre, amikor durva torokfájással ébredtem, amit először arra fogtam, hogy nyitott szájjal aludtam és csak kiszáradt a szám, de a torokfájás nem múlt el, hanem durva náthába torkollott, aminek semmi előzménye nem volt. Mármint semmi más, mint az előző napi lakbér-mizéria.
Az egész négynapos nyaralás alatt gyötört az a kurva nátha, és ebből leszűrtem a következtetést, hogy igenis VAN pszichés alapú betegség (jó, nátha), ami órák alatt megszállja az embert.
