Életem első „hivatalos” 10 km-es futása minden ellenkező előjel ellenére remekül sikerült. Mármint persze magamhoz képest :-)
A szombat délelőtti depresszióm napközben enyhült; egyébként is általában reggel és délelőtt vagyok a legnyomottabb.
Délután, este már jó. Szombaton például betoltam egy erős levendulateát alvás végett, mivel rég nem sikerült nyugodtan és mélyen aludnom; aztán arra gondoltam, meg kéne nézni egy filmet, de mi legyen az…. Végül rájöttem, hogy misztikus, romantikus, vámpíros kell, így az 1992-es Coppola-féle Drakula lett az, amit már ezerszer láttam. De imádom!! És futóverseny előtti estére egyszerűen tökéletes volt.
Vasárnap reggel megint korábban felriadtam, izzadtam, egyértelműen fájt a torkom. Próbáltam visszaaludni legalább az ébresztőig. De micsináljak a torokfájással? Hogy elmegyek a Vivicittára, az nem volt kérdés. Mindenképp elmegyek. De ha fáj? Talán mégis be kéne venni azt a Cataflamot, amit felírt a doki. De nem, mert évek óta nem szedtem, ki tudja, mit tesz a belemmel egy 10 km-es futóverseny előtt… Legfeljebb Algopyrint. És hogy megyek dolgozni? Vagy szégyenszemre térjek vissza a dokihoz, aki pénteken kiírt táppénzről, hogy bocsi, visszamennék? (Miközben meg vasárnap lefutom a Vivicittát…. hát ez se kóser.)
Mire megszólalt az ébresztő, harciasság alakult ki bennem és úgy döntöttem, pozitív gondolkodással fogom vezérelni a napot. Először is mondogatni kezdtem magamban, hogy „egyre jobban vagyok” és télleg egyre jobban lettem; meg hogy minden jól fog menni, és reggel úgy nézett ki, ez is működik. Algopyrint nem is vettem be.
Kellemesen hűvös volt, és borús, de nem esett. Megnéztem a félmaraton élő közvetítését, és így már megvolt az alapozás a futóhangulatra. Aztán felhívott Tesóm és beszéltünk egy csomót (Zétényke ott aludt a babakocsiban, legszívesebben szóltam volna, hogy ébressze fel, hadd halljam a hangját, de hát ezt mégsem lehet :-)
Az izgalomtól alig bírtam enni, de azért erőltettem, és sokat is ittam, és folyton vécére jártam, ezért beszedtem egy marék széntablettát, nehogy rám jöjjön a hasmenés a versenyen.
Indulás előtt még gyorsan megnéztem a laptopon Zéti utolsó adag fotóit, hogy erőt adjanak :-) Mindig energiát merítek belőle.
Mivel a rajt és a női öltöző rohadt messze esik egymástól idén, ezért kivételesen már itthon beöltöztem és úgy mentem ki a Szigetre. Fater ott várt. Volt egy óránk a rajtig. Én először is elmentem pisilni – a délelőtti sok víz ugye – aztán sétáltunk, megettem egy banánt, átkötöttem a cipőmet (otthon csak úgy bekötöttem, de futás előtt jó sokat lazítottam rajta most).
Mivel tök sok időnk volt, lazultunk, aztán egyszercsak úgy felgyorsult az idő, ahogy szokott. Hirtelen már csak 25 perc maradt a rajtig, és én még nem tettem fel a rajtszámomat! Na, gyorsan feltűztem magamra – kis híján elfelejtettem!! – és a karórámat is átcseréltem a stopperre. Ezek után az utolsó pisi. A mobilvécék előtt sor állt, hiába volt ott vagy százötven darab… Ezekből sosem elég. Közben ment az idő! De végül sikerült pisilnem, rohantunk a rajthoz.
Én a 4-es rajtzónába hazudtam be magam, azaz 6 perc/km sebességgel, ami nem igaz, de el akartam kerülni az utolsó rajtzóna tökölődését, és mivel hullámos a rajt, azok még később indulnak. Az én sebességem inkább a 6:30-hoz áll közelebb… Sőt most, mivel 10 km-ről volt szó és a világért sem akartam térdfájást, hasmenést, gyomorpanaszokat, direkt „megcéloztam” a 7 perc/km-t – ha gyorsabban sikerül, OK, de ez az alap. Megtanultam a 7-es szorzótáblát (amit eddig csak 35-ig tudtam), hogy a kilométerjelzéseknél követni tudjam, hol tartok az idővel.
A rajtzóna előtt még volt idő betolni egy szőlőcukrot és inni, és bőven volt idő a rajtig – a második hullám voltunk ugye – így hiába idegeskedtem, jól álltam az idővel.
Bár érdekes módon ezúttal gyakorlatilag nem melegítettem be :-D Egyrészt elment az idő és jött a kapkodás, mikor eszembe jutott. Másrészt ilyen hosszú futás előtt nem szeretek futással bemelegíteni, annyival hosszabb ideig rázkódik a bélésem, ami nem hiányzik. Így csak nyújtogattam a derekamat és karkörzést csináltam, már bent a rajtzónában :-D Igazából az 1-2. kilométereket szántam bemelegítő lassú futásnak.
Na, aztán végre elrajtoltunk. Én direkt intettem magam, hogy csak lassan, kényelmesen. Az út felkunkorodott a Margit-hídra (remek, rögtön emelkedővel kezdünk), de aztán szépen lejtett a hídon és a lábánál a kunkornál. Ott volt az 1. km. Az én időm 6:44 volt. Ajjjaj…. Hát ennyire azért nem akarok lassú lenni, egy picit legyünk gyorsabbak, bár ez még mindig nincs 7:00.
Még mindig lassan folytattam, a saját egyenletes, kocogós tempómban, bár bírtam volna gyorsabban is, de a dupla Szigetkörök tapasztalatából tudtam, hogy nem okos dolog nyargalni a 2-3. kilométernél. Mert eljön még a 8. is, amikor szintén kéne erőnlét! Így nem húztam bele, és csak azokat az embereket hagytam le, akik egyértelműen és sokkal lassabban futottak nálam.
Az idővel jól álltam. A 2. és 3. kilométereknél jóval kevesebb percem volt, mint a 14, illetve 21. Megnyugodtam. A 4. kilométernél megengedhetem magamnak a 28 percet. Ez már a Lánchíd volt. Még életemben nem futottam át a Lánchídon! Egyébként olyan hamar eljutottunk eddig, és tisztára élveztem, nem is hittem volna. Korábban kifejezetten aggódva néztem a Margit- és a Lánchíd közötti távot…. „A híd túl messze van!” Most meg szinte pikkpakk ott voltunk.
A 4. kilométernél már láttam, hogy magamhoz képest egész gyors vagyok, még messze volt a 28 perc és én már lehagytam a jelzőtáblát. Bár tudtam, hogy ne igyunk előre a medve bőrére, mert majd a második fele lesz a kemény, de azért örültem. Ha lelassulnék is, szereztem egy csomó előnyt.
Jött a fordító – basszus, de sokat kellett még dél felé futni a Lánchíd után, szinte az Erzsébet-hídig! –, aztán vissza északnak. Ott volt az első frissítőpont. Itt nagyon kellett figyelni, mert vizes volt az úttest és az elhajigált poharak miatt szlalomozni kellett. Az idővel továbbra is jól álltam. Talán itt az 5. és 6. km között kezdtem egy picikét fáradni, de éreztem, hogy van még bennem erő bőven, de talán lassíthatnék egy kicsit, és akkor jobban bírnám. Próbáltam is lassítani, de már úgy bennem volt a lendület, hogy nem volt ez valami számottevő.
A pálya szélén voltak időnként zenekarok meg buzdító emberek, sőt a sima utcai közönség is biztatott minket, amit most nagyon pozitívan éltem meg, néha még a fejemet is felemeltem és rájuk mosolyogtam (biztos rémisztő látvány lehetett), holott máskor ilyesmit nem teszek. A fotósoknál is igyekeztem normális arckifejezést ölteni :-D
Aztán végre jött a Margit-híd, azzal a sunyi emelkedővel, ahogy felkunkorodunk a hídra. Valahol itt volt a 7. km. És a híd a szigeti lehajtóig még mindig emelkedő!! Jó, nem a Himalája, de futva, pláne a 7. km-nél nagyon érezte a lábam… Mellettünk ment el a villamos, csak az úttest jobb fele volt lezárva. Érdekes volt. Ezen a ponton azért már kicsit fáradt voltam. Örültem, hogy már csak 3 km van hátra, de tudtam, hogy az azért még kemény lesz.
Végre lekanyarodtunk a Szigetre – végre, végre lejtő!! –, aztán egyenesen előre. Itt majd le kell fordulni balra. De mikor már?! Hol van már az a forduló? És hol van a 8. kilométeres jelzés? A 7. km-nél 49 perc volt a maximum tervezett időm, de még a 43 percnél sem jártam. Így a 8. km-nél 56 percnek kell lennie (legfeljebb!). Vártam, de semmi. Basszus, ennyire lelassultam, hogy ezer éve jártam már a hetesnél, és még mindig nincs itt a nyolcas?!
Végül rájöttem, hogy valahogy nem vettem észre a nyolcast, vagy elbújt a tábla, vagy elvitték a migránsok, mert egyszerűen nem volt sehol. Végre befordultunk a budai oldalra, a rekortánnal párhuzamosan (mennyit futottam erre!). Már letelt az 56 perc és sehol a 8. tábla. Viszont a 9. már látszott a távolban! Hú… Ekkor már komolyan fáradt voltam. De egy kilométer van hátra, az már tényleg semmi! De azért nem kezdtem el vadul vágtázni. Úgy gondoltam, ha valamikor, hát majd a célegyenesben.
Különben a mezőnyben babakocsis szülők és Suhanjosok is voltak körülöttem, ők direkt inspiráltak :-)
Az utolsó kilométer már marha kemény volt, éreztem, hogy már nem sokáig bírom, de most már próbáltam tartani ezt az élénk tempót. (Magamhoz képest mármint, kérem az igazi futókat, ne röhögjenek nagyon :-D) A szokatlan gyorsaság miatt a gyomrom már kezdett kissé kavarogni. De már jött végre az utolsó forduló!
Hálistennek ki volt írva: „az utolsó 100 méter!” Innentől már tudja az ember, hogy közel a vég! Ennél a feliratnál a legtöbb ember nekifogott szinte sprintelni. Én is éreztem, hogy a célegyenes közelsége új erőt ad. Belehúztam, próbáltam közben emberien kinézni – a fotósok ugye –, meg most már kétoldalt rengeteg szurkoló állt. Tekertem ezerrel, és végre itt volt a célegyenes, a chipet érzékelő csík, a fotós csávó, és lehetett lassítani!
A célba érve gyalogolni kezdtem, közben markoltam a szívemet meg a gyomromat, és csak fél perc elteltével jutott eszembe, hogy a stoppert leállítsam. Az akkor 1:04:59-et mutatott. Akkor szinte fel sem fogtam, hogy ez életem leggyorsabb 10 km-e! Csak annyi jutott el a tudatomig, hogy 1 óra 10 percen belül vagyok!
Fater ott várt egész közel a cél után. Ő is csodálkozott, hogy ilyen hamar lefutottam :-) Átvettem a befutócsomagot, az érmet, a mentes sört (mmmmmmmmm…..), fotózkodtunk, átöltöztem, gyors sms-t írtam a szeretteimnek, pisiltem (végre, nem toi-toi, hanem a Szabadtéri Színpad normális mosdója!).
Aztán szép lassú sétával a Szigeten keresztül, elindultunk haza, közben megettem a második banánt. Bennem ott volt az endorfin, nagyon boldog voltam, hogy a rémes, izzadt, torokfájós reggel után ilyen isteni teljesítményem lett, remek mezőny, remek időjárás, normális futótársak, inspiráló babakocsisok és handbike-osok.
Dumáltunk Faterral, útközben beugrottunk a vadasparkba, ahol megsimogattam azt a fehér pónit, amit a futások során gyakran szoktam látni, és magamban unikornisnak hívom, mert pont olyan, csak szarva nincs.
Aztán szétváltunk, és én hazajöttem. Már itthon jöttem rá, hogy a nagy izgalmak közepette nemcsak bemelegíteni, hanem lenyújtani is elfelejtettem :-D Így tessék-lássék nyújtogattam egy kicsit, majd lezuhanyoztam. Milyen isteni dolog a meleg víz…
Ettem egy kis rakott krumplit, felbontottam az alkoholmentes, gránátalmás Drehert, amit a befutócsomaghoz osztogattak, megnéztem az Ally McBeal-epizód hátralévő részét, amit reggel félbehagytam. Ja és megettem két csíkot a direkt ez alkalomra tartogatott fehércsokis, epres Stühmer csokiból is :-) Momentán, mikor ezt írom – késő délután – nem fáj a torkom és jókedvem van; remélem, ez majd kitart hétfőn, illetve az egész munkahéten is. Mindenesetre bármi történjék is, az az egy már „megvan”, hogy lefutottam egy 10 km-es versenyt marha jó idővel, és nem sétáltam bele, még csak vizet inni sem álltam meg, és minden tökéletesen rendben ment. Bármi lesz is, ezt már senki nem veheti el tőlem!! :-D
… Most pedig meg kéne nézni egy kellemes lefekvés előtti filmet – még süt a nap, de nekem már most meg kell terveznem, melyik kétórás film legyen az, hisz megint eszméletlenül korán fogok felkelni –, és asszem, felbontom az alkoholos sört is, amit szintén a futás utánra tartalékoltam. Öcsém is ezt javasolta délelőtt, tehát így lesz!
Mindenkinek köszönöm a drukkolást ez úton is!
