Ez a havi lakbérfizetés is vicces volt. Főleg most, hogy már túl vagyok rajta :-D
Meglepő módon ebben a hónapban nem paráztam annyira, mint általában szoktam, talán most belefáradtam, vagy a múlt hónapban már eléggé kiparáztam magam miatta. Szóval most nem egy héttel előtte idegeskedtem, csak úgy aznap.
A hétvége kimondottan kellemesen telt, lefeküdtem vasárnap este, éjszaka pedig jött egy vihar. Ez remek dolog, mert nyitott erkélyajtónál alszom – pláne ekkor, amikor még nyári meleg is volt – így a villámok fénye és a mennydörgés hangja remekül ébren tartott. Két mennydörgés közt elszunyáltam, aztán mindig újra felriadtam a következőre. Aztán mikor kellemesen visszaaludtam volna, jött egy AKKORA mennydörgés, hogy konkrétan azt hittem, a házunk tetején sütöttek el valami légvédelmi ágyút. Hát erre már fel is keltem.
Aztán visszaaludtam, de az se volt jobb, a vihar ugyan abbamaradt, de akkor meg azt álmodtam, hogy én vigyáztam Zéti unokaöcsémre, akit a melóhelyemre vittem be, de az valahogy a Nyugati aluljáróhoz hasonlított. Próbáltam szemmel tartani a kölyköt, de valaki dumálni kezdett hozzám, Zéti meg messze volt és emberek álltak köztünk, én intettem neki, hogy gyere ide, de addigra már tök kitakarták az emberek és nem volt meg. Én azonnal odarohantam keresni, de egyszerűen eltűnt; aztán meg Ágival együtt keresgéltük zseblámpával, de ébredésig nem lett meg.
Kimondottan örültem, mikor szólt az ébresztő, és totál az álom hatása alatt volna (elkenődve) egész délelőtt. A kölök nem lett meg és mindenféle rémeseket gondoltam, hogy elrabolták és sír meg fél. De persze tudtam, hogy csak álom volt, de akkor is rémes…. Az érdekes az volt, hogy ugyan Zétinek hívtam álmomban és konkrétan az unokaöcsém volt, de kinézni úgy nézett ki, mint én kétéves koromban, és kislány volt. Más szóval, mintha a saját gyerekkori énemet veszítettem volna el, vagy ilyesmi.
Szerencsére van orbáncfű tabletta, így a kiborulás normálisra mérséklődött napközben.
Akkor a lakbérfizetésen kezdtem aggódni. Dobtam sms-t a tulajnak, mint minden hónapban, hogy ma megyek. Kora délután vissza is válaszolt, hogy a mamája vár engem. Hurrá, ez duplán jó: egyrészt tudomásul van véve, hogy megyek, másrészt meg ő nem lesz ott!
Így már kicsit megnyugodtam, és délután indultam a pénzzel. Gyalog, mert jó időben voltam.
Odaértem tök pontosan a házuk elé és megnyomtam a kapucsengőt. Semmi. Jóóó…. A nyanya süket is, lassú is, lehet, hogy vécén van. Vártam pár percet és újra megnyomtam a kapucsengőt (megjegyzem, meg van beszélve, hány órára megyek, és annyi volt pontosan. Nem lehet észben tartani, hogy ekkor és ekkor figyelni kell a kapucsengőre??)
Második csengetésre sem volt semmi, ekkor már kezdtem kicsit ideges lenni… Istenem, olyan szépen haladt eddig a dolog, süt a nap, itt állok a lakbérrel, nyomja már meg azt a kurva kapunyitó gombot! Le-föl sétáltam a ház előtt, hogy hátha csak nagyon lassan cammog a nyanya a kapucsengő felé, aztán még újra próbálkoztam, de semmi.
Ezen a ponton egyszerre voltam dühös, és aggódtam. Mi van, ha rosszul lett a nyanya, sőt mi van, ha meghalt?! Fogtam a mobilt és megcsörgettem a vonalas számukat, az meg foglalt volt. Na, lehet, hogy igazam van, a nyanya rosszul lett, hívni akarta a mentőket, de kiesett a teló a kezéből és meghalt. Most pont ez hiányzott még nekem.
De a másik lehetőség, hogy otthon van és jól van, csak locsog a vonalason, azért nem hallotta a kapucsengőt sem! Erre építve újra és újra rácsörögtem a vonalasra (ekkor már negyedórája szobroztam a kapu előtt, mint egy hülye) – na és egyszer végre felvette a nyanya! Hurrá, nem halt meg!
Némi hallózás és ordítozás után megértettem vele, hogy itt állok lent a kapuban, nyissa már ki. Jó. Aztán csak vártam és vártam és vártam, kapu nem nyílt ki…. Most hívjam fel újra?! Vagy csörögjek megint a kapucsengőn? Vagy csak ilyen soká tart, míg a vonalas telefontól elvergődik a kapunyitó gombig?...
Miközben ezen morfondíroztam, hirtelen kinyílt mögöttem a kapu, mert a nyanya lejött és kinyitotta kézzel.
Hogy mi az istenért nem nyitotta ki a lakásból a kapunyitó gombbal, azt nem fogom fel; már korábban is volt, mikor azt mondta, hogy most siet és nem tud lejönni, hogy kaput nyisson nekem, mire mondtam, hogy hát a kapunyitó gomb, mire mondta, hogy ja tényleg.
Na de mindegy, mindegy, ezen a ponton már csak örültem, hogy itt van, nem halt meg, van kinek odaadnom azt a kurva pénzt. A lakásban aztán elmesélte, hogy rossz a telefon, pont várja a szerelőt, meg hogy sokan próbálták hívni, de nem jó a vonal. Hogy a kapucsengővel mi van, abba már bele sem kérdeztem.
Maga a lakbérfizetés aztán már gyorsan lezajlott és simán, de addig lepergett előttem az életem… Istenem, de gyűlölöm ezt a stresszt. Őszintén be kell vallanom, hogy már a nadrágzsebemben is volt egy nyugibogyó, és azt, mikor kiléptem a házból, már ott az utcán bekaptam – úgyis csak félóra múlva hat –, mert jól ki akartam aludni magam az előző éjjeli rémálom és vihar miatti nem alvás, meg a mai lakbérstressz miatt.
Az alvás jól is sikerült, és másnap nagyon boldog voltam, azóta is egész jó a hangulatom magamhoz képest, pedig azóta már több nap eltelt és a tartós jó hangulat nálam meglehetősen ritka :-) De azért több ilyen éjszakát nem akarok, és milyen jó lenne az is, ha a tulaj anyja egy hangosabb kapucsengőt szereltetne fel.
