Kalandos volt az elmúlt hétvége, amit tökre tudnék élvezni, ha nem lennék fizikailag ennyire kialvatlan, és nem lenne a lakásfelmondási stressz.
Szombaton volt a családállításos program, így pénteken Öcséméknél aludtam. Ez már eleve jó volt, főleg hogy volt időm előtte hazamenni, kajálni, csomagolni. Öccsel a városban találkoztunk és kocsival mentünk ki, tehát még dumálni is tudtunk útközben, mert jó hosszú volt az út (péntek délutáni csúcsforgalom).
Tesóméknál tök jó volt, kellemes kaja, utána Stühmer csoki és 3 %-os sör. Persze a legjobb mégiscsak a kicsi poronttyal való játszás volt! Ez a poronty amúgy már nem is annyira kicsi, noha még mindig alacsony, de már egyre több helyre felmászik, egyre több mindent mond és egyre játékosabb. A Lappantyú verset már kívülről tudja – Öcsém mondta, de nem akartam elhinni, amíg magam nem tapasztaltam, hogy Ági a versben szüneteket tartott, mire Zéti folytatta a következő szóval! Én még ilyen okos 20 hónapost bizisten nem láttam :-)
Játszogattunk, játszogattunk, én persze bénán játszom, de azért egy 20 hónaposnak még éppen megfelel. A fő gond sajnos az volt, hogy a kölök egyszerűen túl édes, így legszívesebben csak simogattam és puszilgattam és ölelgettem volna, értelmes játszás helyett…. Aztán eljött a fürdés ideje, ami után Zétit világoskék pizsibe csomagolták és iszonyú álmos lett, én jól megpuszilgattam, mert tudtam, hogy reggel már nem találkozunk. Ezek után ő elment aludni Ágival, Öcsém elment futni, én olvastam a Mester és Margaritát a sörömmel, aztán Ági még lejött a laptophoz dolgozni, Öccs hazajött, zuhanyozott, ő is dolgozott a laptopon, de ekkor már 22.30 körül volt, és én már nem bírtam tovább az ébrenlétet.
Úgy bealudtam, hogy azt sem hallottam, hogy Öcsém felment az emeletre, holott mindenre felriadok. Éjjel a töpörtyű kétszer is felébredt és sírdogált, de nem zavart, mert épp akkor én is ébren voltam (szaggatott alvás).
Reggel fél ötkor keltünk és fél hat után indultunk. A sötétben kocsikázás erdélyi emlékeket idézett. Útközben meg kellett állnunk – természetesen – kávézni, viszont pont időben, sőt még kissé korábban is célba értünk.
A családállításról most nem írnék, egyrészt, mert azt javasolták, hogy 21 napig ne beszéljünk róla, másrészt, mert még nekem is emésztenem kell :-) A fő konklúzió, hogy egyértelműen pozitív élmény volt, holott rettegtem előzetesen és nem is értettem, mi a fenéért mentem bele egyáltalán ÉN, akinél introvertáltabb ember nincs az országban. De a nap végére annyira egy csapat lettünk, hogy mindenkit szerettem a csoportból és mindenkihez közel éreztem magam. Rengeteg elérzékenyülés is volt, mindenki részéről. Szóval, amiről azt hittem, hogy a felmondás előtt 2 nappal egy plusz, nagy stressz lesz, az végül egy nagy pozitív élmény lett hálistennek! :-)
Az egyetlen hátrány az volt, hogy egész héten fél ötkor keltem, és a családállítás kb. 19.00-ig tartott. Összességében viszont majdnem 20.00 lett, mire hazaindultunk. Bár Öcsém becsületes tempóban vezetett és forgalom sem volt, de mégis fél 11-re értem haza, és sajnos ezek után még megettem egy csípős csirkés chipset, mert arra nagyon vágytam… :-/ Képzelhető, mikor feküdtem le ezek után.
Viszont vasárnap hajnalban muszáj volt futnom, mert a héten még csak egyszer voltam, és vasárnap délután nem lehetett, mert a leendő régi/új lakásomat késő délután néztük meg Faterral. Utána pedig már nem indulok el futni.
Így vasárnap 6.25-kor felkeltem, embertelenül fáradtan, de nem számított, mert úgyis fél éjszaka csak fetrengtem.
Mivel hideg nem volt, viszont erős szél fújt, sok vacillálás után felvettem az Orsitól karácsonyra kapott csősálat. Nem szeretem ezt a dolgot – már próbálkoztam vele –, mert sálnak használtam, és úgy nem jó. De aztán láttam, hogy fejre is lehet tenni, meg száj elé hideg ellen. Most „csak” sál & sapkaként kellett – így a fejemre tettem, miáltal remekül melegítette a füleimet, és a nyakamat is becsületesen körbefogta. Sajnos miután felvettem, szembesültem vele, hogy egészen pontosan úgy néz ki, mint a hülye női arab sapka, a hidzsáb. (Utálom az iszlám dolgokat, ennek ellenére/éppen ezért elég sokat tudok róluk, így minden női arab fejfedőnek egészen pontosan tudom a helyes megnevezését :-D) Szóval ez hidzsábra hasonlított. De teljesen!
Haboztam a tükör előtt, mert barna szemem is van, kicsit izgultam, mi van, ha arabnak néznek és megvernek. De olyan fáradt voltam és ha már egyszer felöltöztem, most át nem vedlek – fogtam magam és lementem így futni.
Sajnos már 200 méter után sikeresen összetalálkoztam egy dizsiből jött surmó huszonéves társasággal, akik roppant viccesnek tartották, hogy a rakparton fut valaki hajnalban (Budapest, 2020, csókolom…), és beszóltak mindenféle tirpákságot, mire én felmutattam a középső ujjamat – beszóláshoz lett volna szókincsem, de levegőm nem –, de hogy ne kergessenek meg, kissé felkapcsoltam a tempómat. Nem is jöttek utánam, csak kajabáltak.
Futottam, futottam, de pár kilométer után éreztem, hogy erősen ver a szívem. Egész héten fél ötkor keltem, iszonyú ideges voltam a másnapi albérlet-felmondás miatt, és még mindig a hatása alatt voltam a tegnapi napnak, szóval full kimerült voltam, és ezért most a futás nem különösebben esett jól. A túl gyors pulzus kimondottan idegesített. A fordulónál láttam, hogy kb. egy perccel gyorsabb vagyok a szokottnál.
Visszafelé azonban totál szenvedés volt. Szembefújt a szél, és nagyon erős szél volt ez! Annyira, hogy egy szakaszon konkrétan pánikroham jött rám – olyan érzésem volt, mintha egy ellenállhatatlan, láthatatlan erő el akarna söpörni. Nevetséges, hiszen csak szél, de akkor is ezt éreztem. Kezdtem megérteni a Djatlov-csoportot, amennyiben tényleg a bukószél miatt menekültek pánikszerűen.
Kénytelen voltam kétszer is belesétálni, a szél, a pulzus meg az általános gyengeség miatt. De azért végigkocogtam.
Pozitív dolog volt viszont, hogy a hidzsáb nagyon jól teljesített. Nem csúszott sem előre, sem hátra, a fülemet remekül melegítette, de túl meleg sem volt, és a torkomat is prímán védte még ebben a rohadt erős szélben is. Összességében meg voltam magammal elégedve.
Zuhany, nyújtás és reggeli után elmentem megnézni az új Guy Ritchie-filmet, ami eléggé tetszett (4*), utána vettem egy diktafont a MediaMarktban, ha esetleg a felmondáskor szükség lenne rá, utána vásároltam, majd hazajöttem és még másfél órát aludtam.
Szunya után kajáltam és úgy mentem Faterral találkozni a kiürített lakásba.
Most kellemesebb benyomást keltett a lakás. A házat szépen felújították, a szomszéd cigányok nem voltak sehol, sőt az ő lakásukat kettéosztották, és a közvetlenül mellettem lévő lakás kimondottan kicsi; így remélhetőleg randalírozó családocskák nem fognak ott lakni.
Maga a lakás így üresen kopár és vigasztalan volt ugyan, de ez nem csüggesztett el, hisz minden lakás ilyen, amíg nincsenek benne a személyes holmik, könyvek, mécsesek, Zétényke fotója és egyéb dolgok. A legnagyobb pozitívum az ágy, elképesztően kényelmes matraccal, ami külön boldogság, miután a jelenlegi albérletben egy kinyitható kanapén alszom, ami 3 szakaszból áll és a tagok közti izéket bizony érzi a derekam, még ha hozzá is szoktam mostanra és tudom, hogyan kell helyezkedni rajta.
Hát ez volt a hétvége. Nagyon érdekes és tanulságos, csak fizikailag eszméletlen fárasztó, és sajnos rányomta a bélyegét a lelkemre a felmondástól való rettegés. De azért igyekeztem a legpozitívabb dolgokra, Zéti babára és a családállításra koncentrálni, és ezeket a jó dolgokat ’megtartani’ a hétvégéből :-)
