Idén először vettem ki szabit. Egy egész napot, Zétényke születésnapjára, mert a tavalyit egész napos programmal ünnepeltük, és a szabis terv összeállításakor feltételeztem, hogy most is így lesz. Idén végül „csak” délutáni ünneplés lesz, de addigra a szabis tervet már leadtam és gondoltam, 5 hónap nonstop dolgozás után egy nap szabit igazán megérdemlek.
Délelőttre nem terveztem túl sok mindent, Mekis reggelit és Café Frei kávézást (természetesen!), utána talán Fény utcai piac, Szamosban islert venni Öcsémnek délutánra, esetleg Lindt csokit (magamnak és anyámnak is, akivel holnap találkozunk). És még bepillantok a Decathlonba, ahol kapható sort fazonú bikinialsó nem is túl drágán! Ami ugyan szörfözéshez van, de gondoltam, felpróbálom, és ha nem túl gáz, akkor megveszem és azt fogom hordani.
Ezután hazarohanok, ebéd, bedobok egy mosást, délután pedig ünneplés!
Nem valami hatalmas nagy program – mármint az első fele – de hétközbeni kikapcsolódásnak igen jó.
Tegnap este még futottam egyet, nagyon büszke voltam magamra, aztán betoltam a rántott májat, alkoholmentes sört és eldőltem, mint a rohadt nád. Az ébresztő 7.10-re volt beállítva, így kényelmesen meg tudom inni az itthoni első kávét, zuhany, és indulás a délelőtti körre.
Ezzel szemben kb. 6.30-kor már felébredtem magamtól, de előtte is fel-felriadtam. Fél 7-kor viszont azt éreztem, hogy fáj a bal bokám. Gondoltam, hogy elfeküdtem az az ínt, ami néha szokott fájdogálni. Ugyanis gyakran felteszem a bal lábamat a jobbra, és ahogy a bal bokám „lelóg”, az az ín így 40 fölött néha húzódik, így erről le kell szoknom – már csak azért is, mert a bal csípőm is szokott fájni, ahogy a bal lábamat klasszikus módon keresztbe rakom. Szóval ezt a bal láb felrakást el kell hagynom. Feltételeztem, hogy álmomban valahogy rossz szögben lógattam a bal bokámat, így most alágyűrtem a paplant, hogy majd jobb lesz, de nem lett jobb. Akkor alágyűrtem máshogyan a paplant, de nem lett jobb. Átfordultam a másik oldalamra, de nem lett jobb. Hát, bakker, nagyon elfeküdtem!
Végül felkeltem 7.05-kor, beindítottam a kávéfőzőt, és a bal bokám külső fele továbbra is fájt. Gondoltam, hogy majd a járástól, mozgatástól szépen bemelegszik az ín, és OK lesz. De nem lett.
Az első, itthoni reggeli alatt azzal kellett szembesülnöm, hogy fáj a bokám és nem múlik el. A csont OK volt, az Achilles-ín OK volt, „csak” a külső bokaszalag (vagy ín?) fájt, ha bármilyen irányban hajlítani próbáltam a bokámat.
Egyszerűen nem múlt el. Eltelt egy óra és a helyzet talán még rosszabbodott is. Emlékeztem, hogy Tesóm fogfájáskor rozmaringteát ivott, ami gyulladáscsökkentő, így én is lefőztem egyet, de sokat nem használt.
Ekkor már rákerestem a neten, hogy „futás utáni külső boka fájdalom”, és azt állapítottam meg, hogy valószínűleg peroneus tenditis nevű izém lehet, amit a legjobb pihentetni, és/vagy óvatosan nyújtani, és magától elmúlik, de ha pár nap alatt nem, akkor lehet dokihoz/gyógytornászhoz menni. – Mivel tudom jól, hogy ha elmegyek a háziorvoshoz, beutalót kapok és időpontot kérek szakorvoshoz, kb. akkorra jutok dokihoz, amikorra a nyugdíjkorhatárt is elérem, így az első tervem az, hogy igyekszem magánúton elmúlasztani, pihenéssel, rozmaringgal, meg esetleg veszek a gyógyszertárban valami kencét, végső soron itt az Algopyrin is.
Azon mondjuk nagyon röhögtem, hogy ez a futósérülés a futástól lett, pedig este még semmi bajom sem volt. Nálam lassabban talán senki nem fut, és igazán nem volt sok sem: három rekortánkör, ami csak 6 km, meg az oda-vissza út, összesen 8 km.
Arra gyanakodtam, hogy részben pszichés okokból tört ki rajtam a bokafájás, mert sok minden összejött mostanában: túlórák, új állásajánlat, amik jól felkavartak, és lehet, hogy most ez az egész manifesztálódik a bokámban (majd még írok ezekről).
No de mi legyen a délelőtti programmal?? Egy kis bokafájás csak nem állíthat meg… Esetleg a Decathlont kihagyom. De a mekis reggeli és a Frei kávé kell!! Így lezuhanyoztam és felöltöztem, de már a zoknit felvenni is kínszenvedés volt, mivel ahhoz muszáj hajlítani a bokát. A kényelmes túracipőmet vettem fel, bár az cipőfűzős és nem simán bebújós, viszont az a legkényelmesebb. Előre aggódtam, hogy fogok lemenni a kisföldalattiba a lépcsőn…. Induláskor jöttem rá, hogy hiszen van lépcső még a házon belül, a lakásomtól az utcáig is… No, hát ezen lemenni szintén kínszenvedés volt, marhára fájt minden lépés. Az utcán a vízszintes menés még csak-csak, aztán megint le a földalattiba… Állva vártam a járművet, a jobb lábamra nehezedve, de a bal így is úgy fájt, hogy majd’ elsírtam magam. Hja, túl egészséges típus vagyok, ritkán vannak fájdalmaim, nem vagyok ehhez szokva.
Sikerült eltotyogni afféle gésás lépésekkel a Mekiig, ahol nem is kellett emberrel beszélni, mert érintőképernyős rendelés van. Lerogytam az asztalhoz, és kihozták a kajámat. Megjegyzem, ez isteni volt, ekkor kezdtem érezni, hogy fájdalom ide vagy oda, mégiscsak szabadnapom van és nagyon finom sonkás toastot, illetve tojásos-baconos szendvicset eszem!
Ezután kellett a kávé. A Mammutban lévő Frei volt az elsődleges célpont, mert ott kevesen szoktak lenni. Tegnap még úgy terveztem, hogy a Margit-hídon gyalog sétálok át, nézve a hegyeket. Ez természetesen most szóba sem jöhetett. Visszaszálltam a Combinóra, és úgy a Széna térig.
A Freiben tényleg kevesen voltak, és most megkóstoltam azt a narancsvirágos lattét, amit eddig még csak egyszer ittam, és nem tudtam eldönteni, megromlott-e a tej benne, vagy direkt savanykás? Mivel most is savanykás volt, megnyugodtam, hogy ez szándékosan ilyen.
Ezután gondoltam, lemegyek a gyógyszertárba valami bokakencéért, aztán a Westendbe akartam menni Lindt csokiért, de addigra úgy fájt a lábam, hogy sztornóztam mindezt, csak a DM-be mentem be és ott vettem Naturlandos kenőcsöt, és a Szamosban islert Öcsémnek. Ezután hazautaztam.
Most persze meg kellett terveznem az utat, mint egy 89 éves csípőprotézises néninek. Adott lett volna, hogy a Combinóval elmegyek az Oktogonig, és onnan földalattival haza, de az Oktogonon lépcső van, lefelé, ami rettentően fáj. Ezért a másik irányba szálltam fel, és metrókkal mentem hazáig.
Folyt. köv. lesz ez a poszt, mert most itthon vagyok, bekentem a lábamat és óvatosan mozgatom, de főleg pihentetem; várom, hogy javuljon, illetve hogy Fater értem jöjjön délután és menjünk Öcsémékhez. Nagy örömmel várom a szülinapi ünneplést, de most aztán tutira nem lesz kertben rohangálás az édes Zéténnyel, legfeljebb lassan vonszolódom utána, mint egy fáradt éticsiga…
Folytatás. Itthon lefeküdtem, felpolcoltam a lábam, de nem tudtam pihenni, így felkeltem, keresztrejtvényt fejtettem, filmet néztem és idővel megebédeltem. Egy-két óra után mintha egy leheletnyivel kevésbé fájt volna a lábam.
Összepakoltam a Tesóméknak szánt ajándékokat, Fater pedig kissé késve jött értem. Addigra a bokám egyértelműen javult, épp csak egy kicsit, de már könnyebb volt lemenni a lépcsőn.
Mire Tesómékhoz eljutottunk és kiszálltam a parkolóban a kocsiból, a bokám már határozottan jobb volt, de azért még mindig eléggé fájt, de nagyon messze volt már a délelőtti elviselhetetlenségtől. A kapuban pedig a pici Zétény és Öcsém fogadott minket; ez persze rám szintén levél Algopyrinként hatott :-D
A születésnapi ünnepség roppant jó volt (kivéve, hogy nem gondoltam rá, hogy több rokon is itt lesz, mert ha tudom, akkor nem szűk fehér pólót veszek fel). Játszottunk Zéténnyel a kertben, illetve fociztunk az unokaöccsével, aki szintén ott volt. Ja, mert egy-két óra elteltével javult annyit a lábam, hogy ha ráálltam, a jobb lábammal tudtam focizni. Más kérdés persze, hogy a labda sosem oda ment, ahova szántam :-D Igazi magyar focista vagyok.
Ági magára kötötte Zsófit, aki békésen aludt, sapkában, így igazából nem is láttuk. Aztán remek szülinapi ebéd jött, bográcsos piros leves, és a mellé evett kenyér még annál is remekebb volt. Aztán jött a torta! Epres-piskótás-csokis volt, természetesen házi, kicsi tűzijáték és három gyertya volt rajta. Zéti még sosem látott eddig ilyen, nagyon tetszett neki. A csillagszóró elfogyása után elfújta a gyertyákat, aztán közölte: - Kérem a tortát.
Nevetgéltünk, megköszöntöttük, helyezkedtünk, de ő a lényegre koncentrálva le se vette a szemét az epertortáról és megismételte: - Kérem a tortát!
Még egyszer el kellett mondania, mire tényleg nekifogtunk a desszertnek, de nagyon nevettünk, hogy mennyire céltudatos, és arra figyel, ami fontos! :-)
Délután még bújócskáztunk is, ajándékokat osztogattunk, Zéti már azt sem tudta, melyiket fogja a két kezében. A vendégség vége felé már Zsófi is felébredt, Ági leoldozta magáról, és most végre megcsodálhattuk. Hát még mindig picike, és kismadárra emlékeztet, de már nem olyan piros, és a kis arca már kerekebb. Borzasztó aranyos volt! Sajnáltam, hogy a sapi miatt nem láttuk a haját, ami még külön édes.
Zéti ceruzákat – is – kapott szülinapra, és kértem, hogy a csomagolópapír egyik darabjára rajzoljon nekem valamit, így is tett, és ezt eltettem emlékbe. Jó, elég nonfiguratív, de Zéténytől van és ez a lényeg!
A vendégség sajna túl hamar véget ért, legalábbis én úgy éreztem, hogy félórát sem voltunk ott, holott még sört is ittam. Tisztára szombati hangulatom volt, és el se bírtam képzelni, hogy másnap reggel fel kell kelni és dolgozni menni…
A lábam estére eléggé megjavult, az eredeti állapot kb. 85 %-ára. Azért még másnap is sántítottam kicsit, és gyalog helyett trolival mentem a metróig, ami hiba volt, mert előttem húsz méterrel ment el az előző troli, a következőre meg annyit kellett várnom, hogy majdnem elkéstem. De nem akartam végiggyalogolni a szokásos útvonalamat, miután 24 órája sem volt, hogy alig bírtam lépni.
Hát így telt az idei első szabadságom napja. Az első fele nagy kínok, a második fele nagy örömök közepette :-D
