Megint sok esemény történt munkafronton. Igyekszem tömören leírni, mert este van és fáradt vagyok, viszont ha most nem írom le, „elsikkad”, vagyis a későbbi események eltörlik a pontos emlékezést :-D
Pénteken össze lettünk hívva, és közölte a főnök – a mostani, új – hogy rettenetesen sok a hátralék, ami a home office, illetve a váltott műszak ideje alatt felgyülemlett, ezért napi két óra túlóra lesz. És/vagy szombaton is be kell jönni.
Természetesen hatalmas lázadás zaja tört ki erre, egyrészt, mert rengetegen nem is voltak sem home office-ban, sem váltott műszakban, mert ebben az intézményben még ezt is képtelenek voltak megoldani, hogy legalább egységes legyen a szabályozás – tehát van, aki egy órát sem „mulasztott” a járvány alatt, de most mégis vonatkozik rá a túlóra.
Többen pedig – én is – kategorikusan kijelentettük, hogy szombaton NEM JÖVÜNK BE. Pont. Ha nagyon kajabálnak, közlöm, hogy én minden péntek este elutazom, vasárnap késő este hazaérek, nyugodtan kapják be.
Ez pénteken volt, szerencsére a Lukács fürdőbe mentünk utána Faterral, ahol teljesen ellazultam és kikapcsolódtam, különben talán a guta is megütött volna.
A megbeszélés végén úgy mellesleg kiegészítette a főnök azzal, hogy ez csak egy hétig lenne. Na, ez már elviselhetőbb, mint a beláthatatlan „amíg le nem lesz dolgozva a hátralék!” intervallum.
Én, mondjuk, előre sejtettem, hogy sok haszna nem lesz a túlóráknak, mivel már a „rendes” napi 9 órás munkaidő vége felé is annyira ki vagyunk merülve, hogy a nevünket sem tudjuk leírni, plusz két óra alatt nem fogjuk megváltani a világot. Nem robotok vagyunk basszameg. De ha ezt így okosan kitalálták, tőlem…. És nem mi akartuk a váltott műszakot, aminek szintén nem volt valami sok értelme.
Egyébként pénteken este még írt az informátorom az előző osztályomról, hogy senki nem akart helyettem átjönni, így Éva Carmelát választotta ki helyettem.
Hétfőn aztán csakugyan túlóráztunk, három szendvicset vittem kettő helyett, és pont két órát ráhúztunk. Valamivel többet tudtam megcsinálni, mint egyébként, de nem kiugróan, mert volt egy csomó javításom is. Így a napi anyaggal nem lehet haladni, mert a javítás az első. Estére persze holtfáradt lettem, a szobatárs is.
Hétfőn napközben felhívott Carmela, akivel már közölték, hogy ő lesz a váltótársam. Mondta, hogy most azt mondta neki az egyik csicska, hogy változott a terv, nem jövök vissza, hanem maradok itt, és ő is átjön. Részben örültem, részben nem, mert mostanra már az új osztály előnyeit tartottam szem előtt. Ugyanakkor Carmela nagyon pletykás, így mégsem örültem 100 %-ig.
Szintén hétfőn hívott Bogi, volt kolléganőm még a 4 és fél évvel ezelőtti helyemről, hogy nem keresek-e új állást, mert náluk épp munkatársakat keresnek!! Sokkal több a fizetés, és tök könnyű meg kevés a munka.
Ez a hívás úgy jött nekem, mint homárhoz a vörösbor, de kicsit túl szép volt, hogy igaz lehessen. Habzottam, hogy pont engem vennének fel?? És részben titkársági meló, amit a múltkori rossz tapasztalatok miatt eléggé rühellek, de viszont a sokkal több fizetésért azért többet is elvisel az ember. Az állás ráadásul nem is nyilvános, hanem így, belső kapcsolatokon keresztül keresnek ember(ek)et. Húzódozva vacilláltam – Bogi már megkeresett effélével úgy két éve, és akkor nemet mondtam, de azóta történt már annyi fordulat (kivéve fizetésemelést, mert az nem történt), hogy most azt válaszoltam, gondolkodom rajta és majd visszahívom.
A jelenlegi osztályunkról egyébként már két ember van felmondás alatt, és a szobatársam is fontolgatja.
Hazafelé menet és otthon, este is gondolkodtam, mérlegeltem, felsorakoztattam az érveket a Bogi ajánlata és a jelenlegi meló mellett és ellen. A jelenlegi mellett szól kétségtelenül, hogy tényleg biztos, innen senkit nem rúgnak ki, hisz a fene se jön ide, a meló pedig, mint kiderült, rohadt sok. Amellett nem kell reprezentálni meg ügyféllel személyesen beszélni, meg kijárni helyszínre, amit nem szeretek. És a kollégák zöme aranyos. Kb. ennyi az előny, a hátrányokat pedig leírtam itt a blogon az évek során, most nem ismételném önmagamat.
Bogi ajánlatában már csak a több fizetés is szuper csábító… Nem mintha éhen halnék, hisz a családi albérletben lakom jelképes összegért, de azért nevetséges, hogy 203 a nettóm 44 évesen!!! Ennél hússzal több volt 4 és fél éve, az előző helyemen (csak onnan mindenképp el akartam jönni). És ezért a szar pénzért egyre többet kell dolgozni, le kell dolgozni a nemlétező ebédszünetet, meg annyi napi darabot kell teljesíteni, amennyit nem tudok, sőt most már ingyen túlórázni is kell. – A szombati munkanappal nem számolok, mert arra akkor sem vagyok hajlandó, ha a hivatal összedől, vagy az igazgató sírva könyörög.
Írtam is Öcsémnek egy mailt, amiben röviden összefoglaltam ezt az új lehetőséget, mire ő visszaválaszolt, hogy majd másnap felhív és mond pár szempontot még.
Másnap aztán megint túlóra volt, de most a szobatársam előbb elment, én egyedül voltam egy jó órát. Napközben szintén volt esemény: megint csak felhívott Carmela, és most azt mondta, hogy a legutolsó verzió az, hogy ő változatlanul jön a mostani osztályomra, viszont én nem maradok, hanem mégiscsak visszamegyek a régi helyemre.
Nagyon fasza. Most már komolyan eldurrant az agyam: ez kb. az ötödik verzió, amit hallok, de hivatalosan valami főnökféle még egy kukkot sem nyígott nekem semmiről. Ha a kollégák nem tájékoztatnak, állnék, mint fasz a lakodalomban. Azt mellesleg sem Carmelával, sem velem nem közölték, hogy mikortól lesz a személycsere, holnap, vagy két hét múlva, vagy augusztus közepén. (Másnap kiderült, hogy Carmelát a főosztályvezető visszautasította, és helyette másik ember jön egy másik osztályról, de ezt Carmelának senki nem mondta meg hivatalosan, csak nekünk mondta ez a másik ember. Én hívtam fel Carmelát a hírrel, hogy ne idegeskedjen.)
Ez kérem a magyar közigazgatás. És akkor álmélkodnak, hogy nem lojálisak az emberek, meg felmondanak…
Másik esemény is volt napközben. A szobatársamat ugyanis felhívta a régi főnöke – mázlista, neki rokonszenves főnöke volt –, és mondta, hogy intézett neki 3 %-os béremelést. A szobatárs örült, habár ez azért nem egy nagy összeg, pláne, hogy bruttóban értendő. Állítólag van/lesz valami bérrendezés, és többen is kapnak emelést, vagy efféle, nem igazán figyeltem ezekre a hírekre, mert lázasan dolgoztam, hogy valami látszatja legyen a túlórának.
Délután aztán megint összehívtak minket. Most azt közölte a mostani főnök, hogy itt valamiféle pletykák terjednek, hogy béremelés lesz. Hát nem lesz béremelés (fú, annyira sajnáltam, hogy nem vettem maszkot, mert így az arcomra ülő gúnyos, cinikus, kimondottan Dr. House-ra hasonlító vigyorgást muszáj volt valahogy elfojtanom – „naná, hát már hogy a picsába’ is lenne!” – mondtam magamban). Hanemhogy valami bértömeg-átcsoportosítás lesz – most nem mindegy? nem ugyanaz? – és ezt azt jelenti, hogy egyesek kapnak 3 % béremelést.
No azonnal tudtam, hogy én nem vagyok benne ebben az „egyesek”-ben, és még az volt a szerencse, hogy évek óta nem is számítottam effélére, így egyáltalán nem rázott meg.
Azonban a főnök még hozzátette: - És aki meg nem kapott, az gondolkodjon el rajta, hogy miért nem!
Lehet, hogy paranoid vagyok, de ezt magamra vettem (de nemcsak én), és kurvára dühös lettem. Baszki, megteszek mindent, ide küldtek, igyekeztem mindent megtanulni, erre az első két hét bénázásai után azonnal közlik, hogy kevés vagyok, mint mackósajtban a brummogás és visszaküldenek, de ezt velem még véletlenül sem közlik (a régi helyemen már ki lett hirdetve). Évek óta nem volt fizetésemelés, a szabadságom 23 nap, a bruttóm pedig annyi, hogy csak röhögni lehet rajta.
Az ember dolgozik - nem kap elismerést - ettől elkeseredik, szarabbul dolgozik - akkor meg azért nem kap elismerést, mert szarul dolgozik - mire még jobban elkeseredik és még szarabbul dolgozik - mire még kevesebb elismerést kap.
Azt hiszem, ez a 3 %-os megbeszélés, azon belül is ez a gondolkodjon el rajta-beszólás volt nálam az utolsó csepp a pohárban. Ekkor eldöntöttem, hogy megmondom Boginak, hogy érdekel az álláslehetőség. – Persze hogy összejön-e, az más kérdés…. Sőt, annyira berágtam, egész délután ezen puffogtunk a szobatársammal, hogy még azt is eldöntöttem, hogy ha a Bogi-féle dolog nem jön össze, én keresek bármi mást, de nem maradok itt.
Tesóm délután hívott is, és meg is mondtam neki ezt. Ő mondott is sok értelmes érvet, többek között, hogy ennél rosszabb melót úgysem találhatnék – ebben mondjuk nincs teljesen igaza, mert sajnos mindig van lejjebb; de a lényeget tekintve viszont igaza van. Még azt is mondta, hogy én tulajdonképpen élve el vagyok itt temetve. Ez már nekem is többször eszembe jutott. Felkelek embertelen időben, bevonszolódom ide, és csak számolok és írok, mint egy gép. Még ha legalább gyönyörű fizetésem lenne mindehhez, de nem. Estére már kiesik a szemem.
Öcsém még azzal is kecsegtetett, hogy gondoljak arra, hogy a mostani albérletemből nem fognak kirakni, ha pár hónapig nem tudnék fizetni (feltételezve, hogy nem jön össze új állás, innen viszont lelépek, és így nem lenne fizetésem). Ez mondjuk nagyon jó érv volt, mert erre eddig nem gondoltam. Az előző lakás esetében nagyon erős volt az aggodalom, hogy a bérleti díjat mindenképp fizetnem kell, tulajdonképpen a korábbi melóhelyemet is azért húztam még olyan sokáig, mert a lakbér.
Arra gondoltam, hogy másnap szabin leszek, majd utána felhívom Bogit, de alighogy letettük a telefont Öcsémmel, Bogi már hívott is, hogy hogy döntöttem? Megmondtam neki, hogy OK és köszönöm szépen a lehetőséget, de egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy meg fogok ott felelni, de nyugtatgatott, hogy biztos beválok, meg hogy küldjek önéletrajzot. Mondtam, hogy másnap szabin vagyok, de utána küldöm.
Telefonálás után kinyitottam az irodaajtót, nehogy rám zárják – már nagyon késő volt –, így a főnök, aki elment, pont látta, hogy én még ott vagyok. Két héttel ezelőtt örültem volna, hogy lám, most szereztem egy jó pontot, de az azóta történteket figyelembe véve pont leszartam.
Szabi utáni napon terveztem hazavinni a kinevezésemet, ami az irodában van, hogy az utolsó munkaköreim precíz megnevezését átvezessem benne, és gondoltam, majd pénteken elküldöm Boginak. De ő még aznap rám telefonált, hogy küldöm-e az önéletrajzot?
Így este felfrissítettem, kiegészítettem, és elküldtem neki, nagy reményekkel, de azért igyekeztem nem nagyon beleélni magam, mert sokkal jobb kellemesen csalódni, mint beleélni magam és utána pofára esni.
Pénteken pedig fel is hívott Bogi főnöke, hogy a következő héten menjek be egy személyes elbeszélgetésre állásügyben!
Hát, teljesen boldog lettem. Akkor egy pár órára úgy éreztem, már meg is van az új állás, mintha már felmondás alatt lennék és csak viccből dolgozgatnék még itt…. Úgy kellett visszarángatnom magam, hogy nem, még nincs meg az új állás. Pedig pénteken is túlóráztunk, igaz, hogy nem két órát, mert addigra rájöttünk, hogy nem lehet ledolgozni a hátralékot, vagy több ember, vagy több túlóra kéne hozzá. Több embert nem óhajtanak felvenni, több túlórát pedig mi nem bírunk. Így ezt a túlóra/hátralékledolgozás témát én a magam részéről elengedtem.
Direkt mondta az „új főnök”, hogy nem kell a bizonyítványaimat vinnem a megbeszélésre, de én azért itthon feltúrtam az irataimat, hogy megkeressem őket. Régi visszatérő rémálmom volt ugyanis, hogy eltűnik a diplomám, és onnantól soha az életben nem kapok felsőfokú végzettséghez kötött állást (és fizetést). No, hát ez valamelyest megelevenedett, mert a diploma, illetve az érettségi meg a szakvizsga-bizonyítvány sincs a lakásban. De valami rémlik, hogy mintha a nagyon fontos személyes irataimat átmenekítettem volna az őseimhez az előző albérlet vége felé, amikor már felbukkant a tulaj új ribanca és félő volt, hogy esetleg bemászkálnak a lakásba. – Ez már csak azért is így lehet, mert a könyv, amiben a színházjegyeket tartom, szintén a szüleimnél van és már többször is ellenőriztem, hogy megvannak-e a tavalyról idénre áthozott Sakk és Vámpírok Bálja-jegyek (megvannak). Tehát, amikor ezt a könyvet átvittem, akkor vittem át a diplomát és társait is, az fix. Csak most nincs előttem az a kép, hogy elrakom, és ez aggaszt.
Direkt írtam ezt le, mint ahogy a rossz álmokat is el kell mesélni és akkor nem válnak valóra…
Most az állásinterjúra készülök fejben, de arról majd külön írok.
Azt viszont leírom, hogy miért haboztam kifejezetten, mikor Bogi felhívott. Ugyanis ő olyan jóindulatú, naiv, aranyos valaki, aki mindenkiről a legjobbat tételezi fel. És pont ő fázott rá ilyen baráti állásajánlatra, mert ő azért ment el a korábbi közös melóhelyünkről, mert egy barátnője hívta, hogy ilyen-olyan vezetőhelyettesi meló van a magánszférában, Bogi másik szakmájában, remek pénzért. Ő el is ment, aztán tisztára összeroppant, mert noha a fizetés tényleg király volt, de a meló kb. három ember munkája volt, és nem havi egyszer kellett 12 órázni, hanem hatszor. Ezt azonban a barátnő elfelejtette említeni, különben is gyorsan lelépett szülni.
Bogi akkor megkereste a régi közös főnökünket, hogy vegye vissza, de az nem vette; a régi főosztályvezetővel is beszélt, akivel jóban volt, de az se. Sőt mindenkivel beszélt, akinek volt egy kis hatalma a házban, és akikkel jóban volt, mert Bogi olyan aranyos és mindenkivel jóban van, és mindenki hogy szerette is őt szemtől szemben, de amikor szüksége lett volna rá, hogy visszavegyék – akár másik állásba is –, akkor a sok kedves ember közül már hirtelen senki nem segített neki.
Aztán végigjárt még vagy négy állást, mire ezt a mostanit megtalálta, ahová engem is hívott.
Ezért – is – aggódtam most én egy kicsit, mert Bogi, aki mindenkiről a legjobbat tételezi fel, hátha azt gondolja, hogy nekem szuper helyem lesz ott szuper pénzért, de a többiek meg hátha azt gondolják, hogy lószart mama.
Reménykedjünk, hogy nem így van. Bár – erre is teszek, ha nem ez, akkor egy másik állás, de ezt a mostanit lecserélem, ez most már ezer.
És ha majd óbégat a főnök, akkor megmondom neki, hogy „ha egy osztályról egyszerre hárman is felmondanak, akkor az osztályvezető gondolkodjon el szépen rajta, hogy miért lehet ez!”
