Vicces módon maga az állásinterjú gyorsabb és zökkenőmentesebb volt, mint az előtte, illetve utána történt idegeskedés és stressz.
A jelenlegi munkahelyemen pont előző nap jelentették be hivatalosan az egész osztály előtt, hogy én visszamegyek a régi helyemre, helyettem meg jön egy másik ember, aki olyan okos, hogy épp most is betanít kezdőket (mint utóbb kiderült, ez egyáltalán nem így van). És hogy mivel még két ember elmegy az osztályról – no, mit ad isten! – majd felvesznek újakat. Honnan? Hát az utcáról.
Gratulálok. Az utcáról, remek. Ez olyan, mintha egy kórházban hiány lenne sebészorvosban, és sima járókelőket fognánk be, ahelyett, hogy a nővéreket vagy a beteghordókat kérnénk fel, akik mégiscsak láttak már szikét meg műtétet. De ezen már csak röhögött mindenki. Magyar közigazgatás, mi mást várunk.
Az interjú napján délelőtt pedig behívott ez a jelenlegi főnök, hogy sajnálja, hogy én elmegyek, de hát az első két hét tapasztalatai alapján kellett dönteni, és én azóta tök jól dolgozom, meg csendben elvagyok és nem járok hozzá panaszkodni, és maradjak is ilyen, és sajnálja.
Ezt pont az állásmegbeszélés előtt pár órával mondta, így csak vigyorogtam magamban az egészen, de azért az önbecsülésemnek némileg jót tett.
Majdnem másfél órával az interjú előtt már megpattantam, hogy még legyen időm pisilni a plázában, és biztosan elérjem a járműveket. Előtte még a munkahelyen átvettem a sima melltartómat az új, szivacsos Triumphra – ez annyira kényelmes volt, hogy a következő órákban még annak sem voltam tudatában, hogy egyáltalán van rajtam melltartó, nemhogy egy új szivacsbetétes (ez itt a reklám helye :-D)
Ezután elrohantam. Most bezzeg egész jól jött minden jármű. Épp a pláza vécéjében festettem ki a számat, amikor csöngött a mobilom – egy ismeretlen, de kijelzett szám. Épp az állásinterjú előtt háromnegyed órával!! Nem gondolhattam másra, minthogy eltévesztettük az időpontot és nem fél négyre, hanem fél háromra kellett volna mennem, mely esetben már el is késtem.
De nem, hanem a futár volt, aki házhoz szállította a Rocky Horror Picture Show CD-t, amit két napja rendeltem, és az őseim nem nyitottak nekik ajtót a csengetésre, holott mindkettőnek direkt megírtam, hogy figyeljék a futárt!
Most felhívtam a muttert és ráordítottam, hogy figyelje a futárt, aki negyedórán belül visszatér a csomaggal!!!
Ez hihetetlen, baszki, hogy ez is épp az állásmegbeszélés előtt kell hogy történjen…
Olyan korán értem a buszhoz, hogy az eggyel korábbi épp előttem ment el, így a másik busszal elmentem két megállót a közös megállójukba, és ott vártam a saját buszomra, de az nem akart jönni a menetrend szerinti időben, így kezdtem idegeskedni, míg végül megjött pár perc késéssel. Hja, a keskeny utcában a dugók.
Így pont időben, illetve még kicsit korábban is értem oda.
Maga a megbeszélés már tényleg a legsimább mozzanat volt az egész mizériából… Szinte egyetlen jó dolog a közszférában, hogy állásinterjún nem mindenféle HR-es kispicsákkal kell beszélni, hanem rögtön a leendő főnökkel meg esetleg a helyettes főnökkel, itt is ez volt. A leendő nagyobb főnök egy velem kb. egyidős nő volt, két helyettes főnökszerű volt még jelen, akik nálam talán kicsit idősebbek voltak. Ők elmondták, hogy mi ez a hely és miféle munkára keresnek embert; én is elmondtam, hogy miféle ember vagyok és mit dolgozom mostanában, és hogy a titkársági/iratkezelési melóba persze vissza kell rázódnom, mert évek óta nem csináltam, de szerintem biztos vissza fogok majd (Bogi mondta, hogy mindenre pozitívan feleljek). …
Mellékesen megkérdezték, hogy van-e gyerekem, mire mondtam, hogy nem, egyedülálló vagyok; sőt beteg sem nagyon szoktam lenni. (Ilyen kérdést persze hivatalosan tilos feltenni állásmegbeszélésen, de persze mindig felteszik, és az ember nyilván válaszol, hisz ha azt mondom, hogy „Ezt nem szabad megkérdezni! Ezért én nem is árulom el!”, akkor alighanem megköszönik, hogy befáradtam, és felvesznek valaki mást.)
Húsz perc után abban maradtunk, hogy a főbb főnök majd ír nekem egy mailt, amire én válaszul írjam meg, ami kérdésem még van, meg a fizetési igényemet is.
Ezek után elköszöntünk és én bezuhantam a Bogi ajtaján, aki ugyanazon a folyosón dolgozik.
Még tiszta ideg voltam, de ő meg a szobatársa nyugtatott, hogy biztosan felvesznek, és hogy feltétlenül kérjek minimum 450, de inkább 490 vagy 500 bruttót, mert itt mindenki annyit kap. Meg beszéltünk a felmondás/kilépés/áthelyezés/közös megegyezés témaköréről is. Ez a Kit., a korábbi hibáin túl, még a kilépést is baromira megbonyolítja – komolyan azt kívánom, hogy mindenki, aki kitalálta és érdemi köze van hozzá, haljon meg nehezen és még más baja is legyen.
Erről tárgyaltunk még egy ideig, aztán leléptem. Még nagyon ideges voltam, de azért örültem, hogy egyáltalán túl vagyok a megbeszélésen anélkül, hogy elhánytam vagy összefostam volna magam, el sem késtem, és még úgy-ahogy értelmes mondatokat is meg tudtam fogalmazni.
Mentem egy megállót, aztán beálltam a buszmegállóba, aminek jönnie kellett volna – most a másik irányból, ahol nincs dugó és keskeny utca, gondoltam, csak jön. De nem jött…. Jött viszont az egyik kolléganő az állásmegbeszélésről – pont az, akinek érzésem szerint kevésbé voltam szimpatikus! –, és Bogi szobatársa. Jaj de kínos… Miért álltam ide a buszmegállóba??! Igazán mehettem volna gyalog még egy megállót, az új körömcipő meglepően kényelmes volt. Állásinterjú után szerintem fel kell szívódni, mint első randi után, hogy a leendő főnökfélék/kollégák emésztgessék a benyomásokat. Nem szabad összefutni velük húsz perccel később a buszmegállóban, főleg úgy, hogy épp a Vesztőhely c. izlandi krimit olvastam.
Pont gondoltam rá, hogy én inkább elindulok gyalog – bár ez is ciki lett volna – amikor szerencsére ők indultak el gyalog. A busz továbbra sem jött! Komolyan, mi a francnak jár itt egyáltalán ez a busz, ha soha nem jön… Vártam még több percet, aztán én magam is elindultam gyalog, de direkt lassan, hogy be ne érjem a két hölgyet. Hálistennek, legalább ez az egy nem következett be.
Ezután beültem a Freibe, Öcsém javaslatát követve, és ittam egy jeges kávét, ami nem volt jó ötlet, szerintem a jegeskávé fogalma egy eleve elhibázott koncepció. Mint a hideg rántotta vagy a forró sör.
Mindenkinek írtam mailt, aki drukkolt nekem, illetve Tesómmal még beszéltem is telefonon.
Másnap aztán valóban jött a leendő főfőnök mailje, hogy van-e még kérdésem és mennyi a bérigényem. Nem válaszoltam azonnal, mert még eléggé reggel volt és nem tisztult fel teljesen az agyam. Azután meg gondolkoztam. Miféle kérdésem lehetne még?... „Valami hibája van?” Kicsit túl szép ez a jól fizető, kevés munkájú meló ahhoz, hogy tényleg igaz legyen. Érdemi kérdést nem bírtam kiagyalni – ezek a dolgok mindig ott a helyszínen derülnek ki, amikor már csinálja az ember a munkát. Esetleg kérdezhettem volna, hogy van-e mikró és hűtő a tejeskávénak, mert anélkül nem tudok létezni, de ezt elvetettem.
Végül kora délután lett, mire összeszedtem a bátorságomat és visszaírtam, hogy nincs kérdésem és 450-490 közötti a bérigényem. – Bogi a lelkemre kötötte, hogy 450-nél kevesebbet ne merjek kérni, már csak azért sem, mert ez a fizetési sáv 450-nél kezdődik. Kicsit pofátlannak éreztem magam, mikor leírtam ezt a számot, de végül is olyan rég keresek tök keveset, hogy azt gondoltam, legfeljebb nemet mondanak és kész. De én már lélekben ott tartottam, hogy ha ez az állás nem jön össze, akkor elmegyek bárhová máshová akár.
Eközben a szobatárssal, nem elbizakodottságból, hanem hogy felkészüljünk minden eshetőségre, és mert ő is le akar majd lépni, a felmondás/felmentés stb. módozatain agyaltunk. Mert közben eszembe jutott, hogy van valami elhelyezkedési korlát is a Kit-ben (még egyszer mondom: rákban dögöljön meg mindenki, aki kitalálta) – ami azt jelenti, hogy egyes esetekben ha lelépsz, három évig nem helyezkedhetsz el ilyen közcégnél. No de melyek ezek az esetek?
Így ezen a napon ahelyett, hogy érdemben dolgoztam volna, a munkaidő nagy részében a Kit-et tanulmányoztam a céges jogtárban. Ki is nyomtattam volna a vonatkozó részeket, csakhogy ez a céges jogtár olyan remek, hogy nem lehet kijelölt részt nyomtatni, csak az egészet; illetve a kijelölt részt nem lehet átmásolni Wordbe sem, hogy onnan nyomtassam ki. Gondolom, ugyanazok a haverok csinálták, akik az oltási regisztrációt.
Végül kiderült – ha jól értelmeztük – hogy „csak” kirúgás meg mindenféle átszervezés esetén van a hároméves korlát. Én megpróbálhatnám a közös megegyezést, ami két hónap; vagy ami régen az áthelyezés volt, de természetesen azt is máshogy hívják és máshogy működik (ugyan miért is ne lenne minden máshogy, és lehetőleg megbonyolítva?) Ez az áthelyezés-más-néven dolog lehetne akár 30 napon belül is.
Na itt jött egy gebasz. Egyrészt, hogy – feltéve, hogy felvesznek! – én még nem állok készen lelkileg, hogy máris lelépjek egy tök új helyre. Másrészt, hogy én 9 napot nyaralni fogok, alig több mint egy hét múlva, és nem akarok ez idő alatt kilépéssel meg elszámolással meg személyzetisnek telefonálgatással foglalkozni egyáltalán.
Ezért arra gondoltam, hogy a közös megegyezés kéne. De azért megkérdeztünk egy másik csajt az osztályunkról, aki szintén most megy el, és ezzel az áthelyezés-féle dologgal lépett le, hogy ő hogyan csinálta?
Hát kérem ez a következő módon zajlik: írni kell egy „jognyilatkozatot”, hogy a kormányzati jogviszonyt az XY szervnél akarom folytatni, 30 nap múlva, és tudomásul veszem, hogy 30 nap múlva a jogviszonyom „nyugszik” és nem leszek jogosult fizetésre, valamint ha 30 nap múlva nem létesítek új jogviszonyt, akkor megszűnik az egész.
Ebben azonnal nem tetszett az, hogy meg kell benne neveznem az új munkahelyet!!
Abszolút semmi kedvem hozzá, hogy a régi helyen, ahonnan nem jó szájízzel jön el senki, konkrétan megtudják, hogy az XY szervhez fogok menni. Azt akarom, hogy annyit tudjanak, hogy lelépek, és kész.
Másrészt a 30 nap az kevés, főleg ha abból 9 napot nyaralással töltök (márpedig azzal töltök, ha a fene fenét eszik is).
Ugyanis ez a másik lány elmesélte, hogy a (fő?)osztályvezető először nem akarta tőle átvenni ezt a papírt (wtf?). Aztán nagy nehezen mégiscsak átvették, aztán a mostani személyzetis és az új melóhely személyzetise felváltva telefonálgatott neki, hogy nem úgy van az, meg hogy nem lehet ezt; akkor ő visszaválaszolt, hogy dehogynem lehet. Akkor meg még ugráltatták, hogy még ezt intézze el, még azt intézze el, ilyen papírt adjon le, olyan papírt adjon le...
Ezzel nem lenne nagy bajom, ha nem mennék közben szabadságra. De megyek. És annál pokolibbat el sem tudok képzelni, hogy sétálok a Tagore sétányon egy fagyival a kezemben, mire hív a személyzetis Pestről, hogy „Macska, van itt egy sürgős-fontos papír a kilépésedhez, amit azonnal alá kellene írnod, és rögtön gyere ide!” Lófaszt. Én, ha szabin vagyok, akkor megszűntem létezni arra az időtartamra!
Miután elküldtem a válaszlevelemet, miszerint nincs kérdésem és mennyi a bérigényem, nem jött válasz erre. Kicsit megszeppentem, hogy hátha pofátlan a bérigény és így már fel sem vesznek. Őszintén szólva nem is tudtam, minek örülnék jobban: ha felvennének, vagy ha nem…. Azt biztosan tudtam, hogy a mostani helyemről mindenképp lelépek. Már a Lidl vagy a Meki is vonzó karrierlehetőségnek tűnt, és most, hogy megtettem az első lépést, már valahogy el tudtam képzelni, hogy egyszer – hamar – megszabadulok innen.
A következő munkanap reggelén aztán hívott a leendő főnök, hogy szeretettel várnak és felvesznek!!
Egyrészt nagyon boldog voltam – bár ekkor már szinte számítottam erre –, másrészt rögtön meg is rémültem az előttem álló teendőktől. Mondtam, hogy nagyon örülök, és akkor itt felmondok, de – rögtön előkészítettem a terepet – valószínű ám, hogy nem engednek el 30 nap múlva, csak 2 hónap múlva (ami csakugyan valószínűbb). Mire mondta a nő, hogy nem gond, megvárnak. (Bogi mondta is, hogy más új kolléga is van, akire várnak két hónapot, csak én egyszerűen nem mertem ezt elhinni, mivel négy éve olyan melóhelyen dolgozom, ahol rögtön megáll az élet és tömegpánik tör ki, ha az ember egy-két hétre elmegy akár szabira, akár betegácsiba, annyi meló van itt.)
De azt még hozzátette a nő, hogy most még ne is szóljak, mert még a fő-főnökhelyettessel vagy kivel tárgyalnia kell apróságokról, például a bérigényről. No remek! még van egy hétvégém, hogy szokjam a gondolatot, gondoltam.
A bérigény nem is aggasztott annyira, végül is kevesebb egyszerűen nem lehet, mint amit most kapok, és ha nem is 490 vagy 460, az én nevetséges fizetésemhez képest már pl. a bruttó 400 is királyság lenne (persze minél több, annál jobb).
Munka után Bogi hívott, hogy mi van. Elmondtam neki, és rögtön azt is, hogy majd csak 2 hónap múlva megyek, hisz úgyis megvárnak, és így sokkal nyugodtabban intézhetem a kilépésemet, mintha csak pár hetem lenne erre, aminek a felét nyaralással töltöm. Lehülyézett, hogy mennyivel jobb lenne, ha már egy hónap múlva ott lennék és többet keresnék, de én egyszerűen azt túl sürgősnek éreztem. Nem beszélve a fent leírtakról: nem biztos, hogy belemennek; meg kell neveznem az új munkahelyet; illetve nyaralás alatt nem vagyok hajlandó intézkedni.
Ha a sima, két hónapos felmondási időm lesz, nyugodtan mondhatom a személyzetisnek, hogy figyi, most szabadságon vagyok, de majd jövő szerdán beviszem azt a papírt, végül is van még időnk.
Sőt már az is megfordult a fejemben, hogy – elkerülendő a „de hát csak a Balatonon vagy! Szaladj fel vonattal!” szöveget – simán azt hazudom, Erdélyben vagyok ismerősöknél. Külföldről már igazán nem szaladhatok haza pár órácskára, nem igaz?
Pénteken még a másik felmondott lánnyal és a szobatársammal boncolgattuk az áthelyezés/felmondás témakört, a lány megmutatott minden papírt, amit azóta kapott, én pedig egyre erősebben eldöntöttem, hogy nem áthelyezést, hanem közönséges közös megegyezéses jogviszony-megszüntetést fogok akarni.
Noha Bogi még azzal is érvelt, hogy de hát akkor hat hónap próbaidőm lesz!! Azt nem akarhatom! De viszont nekem az állásinterjún azt mondta a főnök, hogy mindenképp lesz próbaidő. Akkor meg már nem mindegy?
Közben rémülten jöttem rá, hogy – talán ez most hülyén hangzik – nincs mintám a felmondásra! A legutóbbit lehet, hogy kimentettem valamelyik pendrive-ra, vagy találok a neten – még nem kerestem – de olyan írás kell, amibe nem lehet belekötni, és egyértelműen tartalmazza, hogy mit akarok és milyen dátummal. Basszus, négy és fél éve írtam ilyesmit utoljára, akkor még nem volt Kit., vajon jogszabályra kell hivatkoznom, vagy csak úgy?... És mi lenne, ha nem két hónapos, hanem másfél hónapos határidővel írnám? Mondjuk augusztus 1-jével? Ez lenne a legjobb. No de mi van, ha a munkahely azt nem fogadja el, újat kell írnom, és közben eltelik pár nap, megkezdődik a szabi és én a Balatonon leszek, ahol ugyan van laptop, de nincs nyomtató, mert én fontos esetekben a saját kezű tollas aláírásban hiszek. Nem fogok a szálloda irodájában kuncsorogni, hogy „csókolom, hadd nyomtassam ki itt ezt a felmondást!”.
Valamint kinek is kell adni ezt a felmondást? A jelenlegi osztályvezetőnek, vagy a jelenlegi főosztályvezetőnek, vagy a személyzetisnek, de hát az itt nincs is, mert mi csak egy külsős szerv vagyunk; vagy küldjem el postán a legfőbb fő-fő-fő fejesnek, de az mire megkapja és kiadja a személyzetiseknek válasz végett, belecsúszom a nyaralásba. Asszem, a mostani osztályvezetőmnek fogom átadni. De mi van, ha nem írja alá, hogy átvette? (A másik, most felmondott lánynak állítólag először nem volt hajlandó aláírni. Üssem a fejét, hogy de igenis írd szépen alá? Vagy küldjem el postán a fő-fő-fő fejesnek, és lásd fentebb?)
Aztán még attól is félek kicsit, hogy esetleg a két hónapos felmentési idő lesz, és noha az új melóhely azt ígérte, hogy megvárnak, de mi van, ha mégsem? Ez azért egy orosz rulett, állásváltoztatáskor. Az ember felmond A. cégnél, és ígéretet kap B. cégtől, hogy igen, Pista, március 20-től jöhetsz hozzánk dolgozni! Pista szépen elkezdi a felmondási idejét tölteni, de mi van, ha február 25-én hirtelen felhívják, hogy izé, Pista, az a helyzet, hogy mégiscsak nem veszünk fel inkább ide embert/van egy még sokkal megfelelőbb ember erre a pozícióra, aki mellesleg az igazgató unokaöccse. Akkor Pista ott áll, mint szarvas a reflektorfényben, A. cégnél már nincs munkája, B. cégnél meg nem is lesz. Valami írásos kötelezvényt kellene kiszedni minden leendő munkahelyből, amiben leírják, hogy igenis, megígértük Pistának, hogy felvesszük hozzánk.
No, már csak ezért sem akarom a 30 napos „áthelyezést”, amiben konkrétan le kell írni az új melóhely nevét, mert mi van, ha a hátam mögött a régi főnökség felhívja az új főnökséget és kígyót-békát hazudozik rólam. És ez nem beteges paranoia, hanem személyesen tapasztaltam már pár ilyen beosztott-kibeszélést, amiről az illető nem is tudott, de utána nem kapta meg azt az állást.
… Hát ezért mondtam, hogy maga az állásinterjú volt még a legkönnyebb mozzanat az egész időszakban :-D
Most tiszta stressz vagyok. Egyelőre nem léphetek, míg az új főnök nem telefonál és szabad utat nem ad, amint ez meglesz, rögtön be kéne adnom a közös megegyezéses felmondást, hogy a szabadságom megkezdéséig szépen tudomásul vegyék és meginduljon a gépezet, úgy, hogy engem 9 napig békében hagyjanak.
Tudat alatt persze tudom, hogy valszeg úgy lesz, ahogy ilyen esetekben lenni szokott: túlagyalom és túlaggódom a dolgokat, de aztán simán megoldódik minden… Valszeg az lesz, hogy telefonál az új főnök, én összeütök egy felmondást, azt a mostani osztályvezetőm átveszi fejcsóválva, beindulnak a dolgok, én pedig pénteken délután a., hazajövök, pizzát rendelek és sört iszom, vagy b., Tesómékhoz megyek és a rokonság körében kiszellőztetem a stresszt.
De most még nem tartok ott, és ilyenkor mindig síkideg vagyok, szóval, jó lenne már ezen a fázison is túl lenni… Amint meglesz, leírom.
