Közeleg a nyár, nyaralás lefoglalva, Zsófi megszületett, oltást megkaptam és eltelt a két hét, súly 52 kg alatt, szóval úgy személyesen nincs különösebb gondom, csak a címben szereplő két tényező zavaró. Azok sem úgy, hogy éjjel-nappal pörgök rajtuk, hanem hangulattól függően néha nagyon felb*sszák az agyamat, néha meg inkább szarok rájuk. …
1.: A munkahely. Már vagy három hete vagyok az új helyen, és hát nem éppen földi paradicsom, de azért elvagyok.
A szobatárs jó fej és segítőkész, bár kicsit sokat dumál, és a folyton szóló rádió néha kicsit idegesít, de alapvetően nincs gond. Érdekes, hogy előzetesen azon aggódtam, hogy szörnyű emberekkel leszek körülvéve, és a melóval könnyen boldogulok majd, ehhez képest épp fordítva történt: a kollégák nagyjából rendesek, szerencsére nem sokkal kell kontaktálnom, viszont a melóval szenvedek. Ezt a fajta munkát eddig nem, illetve állati ritkán csináltuk, vissza is kaptam egy csomó javítást, aztán igyekeztem mindig felírni, hogy hol mit basztam el, és legközelebb már jól csinálni, illetve az utóbbi egy hétben viszonylag egyszerű anyagokat kaptam, amiket viszonylag simán megcsináltam.
Nagy előnye még a mostani munkahelynek, hogy pont szemben vagyunk a konyhával, mindig tudom, van-e ott valaki vagy mehetek-e nyugiban kávét főzni, továbbá a főnök sem rángat össze minket hetente háromszor kisértekezletre. Valamint ez a főnök 90+ kg, tehát ha jön a folyosón, azt észrevesszük, nem úgy, mint az előzőt, aki csak hipphopp ott termett a semmiből.
A régi kollégáim közül azok, akikkel jóban voltam, hiányoznak ugyan, de igyekszem inkább az új melóhely pozitívumaira koncentrálni, és meglátni a jó oldalát ennek is. Mivel most már nem jöttek ötpercenként a revizorok a javításokkal, hanem csak naponta négyszer-ötször, akkor sem hatalmas nagy hibákkal, már kezdtem is úgy érezni, hogy lassan belerázódom a dolgokba és fokozatosan, de azért úgy-ahogy haladok.
…. Erre föl a múlt héten a Messengeren bejelentkezett az a volt kolléganő, akitől a „bort” kaptam. Nem szeret írni, tehát felhívott és beszéltünk vagy 50 percet. A lényeg az volt, hogy én, úgy látszik, még nem tudok róla, de a régi helyemen már volt kisértekezlet – naná –, aminek az volt a lényege, hogy engem visszaküldenek a régi osztályomra, és helyettem valaki másnak kell lejönnie a mostani helyemre.
Nyilván sem köpni, sem nyelni nem tudtam. Először is mélyen meghökkentem, hogy hisz nekem úgy tűnt, egész jól haladok – úgy magamhoz képest persze –, holott közben én vagyok a leggyengébb láncszem (jó, ez utóbbit azért sejtettem. A kettő egyszerre is lehet igaz :-D) Másrészt, hogy nekem nem is szólt egyik főnök sem, csak úgy a hátam mögött helyeznek ide-oda. Mondjuk, ez a (fidesznyik) közszférában nem meglepő, fejétől bűzlik a hal. Különben is leszarom.
Ezenkívül egyrészt elkeseredtem és bánatos voltam, mert hisz egész jól megszoktam már az új helyet, főleg ha az előnyöket veszem (konyha, főnök stb.), ugyanakkor örültem, mert a régi helyen a kollégák egy részét igencsak kedvelem. A munka kábé egyforma, ugyanannyi előny és hátrány van itt is, ott is. De azért összességében elkenődtem, de mérges is lettem, mert mégis mit várnak tőlem három hét után az új helyen??! És annyira megalázó is, hogy pár hét után kevés vagyok és visszaküldenek...
A kollegina még olyasmit is említett a telefonban, hogy mi – az újak – „nem vagyunk hajlandóak” túlórázni, ez is egy panasz, és igaz is, hisz ledolgozom a munkaidőt, de kizárt, hogy egy percet is ráhúzzak. Ingyen! Majd ha normális pénzt és szabit kapok. Addig egészen nyugodtan kapják be, illetve túlórázzon helyettem az, akinek két anyja van, vagy akinek nettó százzal több a fizetése, mert állítólag van olyan ember (még csak nem is a főnök).
Másnap tisztára szótlan voltam az irodában, nem szóltam semmit, az informátor kérte, hogy ne mondjam el, hogy tudom, főleg ne, hogy tőle. De azért úgy a munkaidő utolsó negyedórájában a jelenlegi szobatársamnak elmeséltem a történetet, ő is ki volt akadva. Részben azért is tettem, hogy „felszivárogjon” a vezetői szintre – ha a csaj továbbadja –, hogy nemcsak a vezetők kavirnyálhatnak a dolgozók háta mögött, hanem a dolgozóknak is megvan a saját információs hálózatuk.
Hivatalosan még nem szólt nekem egyik bátor osztályvezető sem; már előre elképzelem a jelenetet, hogy majd bejelentik, akkor én tök közömbös arccal felvonom az egyik szemöldökömet és aszondom: - Aha. Mire esetleg megkérdezik, hogy: Hát te tudtál erről? Mire én azt mondom: Naná hogy! Mire még megkérdezik talán, hogy Na és mit szólsz hozzá, mire azt felelem, hogy leszarom/teszek rá/nem érdekel.
Tiszta szerencse, hogy míg ezen rágódtam, Ági felhívott és „soron kívül” kihívott magukhoz aznap délutánra, így nem is volt agykapacitásom a visszahelyezésen morgolódni aznap, mert rohantam hozzájuk, és Ágival meg a kölkökkel, főleg Zétivel töltöttem a délutánt, ami kiöblítette a gondolataimból ezt a szarságot.
Megjegyzem, nekem azóta sem szólt senki egy szót sem hivatalosan, holott a bejegyzés megírása óta több nap telt el.
2.: A szomszédok. No, hát úgy látszik, bevonzottam egy nagyjából hasonló kategóriás szomszédságot, mint amibe annak idején belefutottam :-( Ezek azért talán némileg jobbak. Egyrészt csak két példány, egy fiú meg egy lány, kb. huszonévesek lehetnek, nem pedig egy felmérhetetlen létszámú cigány család, idegbajos csivavával súlyosbítva. Másrészt valszeg ezek dolgoznak, vagy legalábbis napközben elmennek itthonról és/vagy nagyjából csöndben vannak, mert estig nincs is gond. De valamiért este tíz körül – nem mindennap – rájuk jön, hogy hangokat adjanak ki.
Lekopogom, de az idegesítő diszkózenét kb. egy hete nem hallottam; amikor legutoljára éjszakába nyúlóan nyomatták, akkor én másnap ébredéskor (fél öt) elindítottam Mozart Varázsfuvoláját, hasonló hangerővel. Azóta nem volt diszkózene. De persze nem biztos, hogy Mozart miatt, lehet, hogy csak simán bedöglött a CD-jük, vagy – jó esetben – egy másik szomszéd szólt nekik, hogy nem kéne.
Viszont a pofázást is este kell ezeknek elkezdeni. Délután, kora este vagy nincsenek itt, vagy képesek kussban lenni, de este 22.00 körül…. Mintha addig csöndben olvastak volna, majd felrezzennek, hogy „Basszus! ma még nem is óbégattunk/veszekedtünk/nyomattam egyórás nonstop monológot!” A csajnak valami kurvára idegesítő hangszíne van, vagy csak a falon az idegesítő frekvencia szűrődik át. A csávó meg néha csak úgy felordít a semmiből. A fasz tudja, focit néz vagy videójátékozik, vagy mit csinál…
Péntek este volt az eddigi mélypont, lefeküdtem a normális időmben, szombat hajnalban futást tervezve. Erre ezek nekiálltak veszekedni kb. 23.00-tól kb. 03.00-ig, szünetekkel, de kibaszott hangerővel. Nem olyan cigánymódon, hanem mint egy „normális” párkapcsolati veszekedés, de teli torokból üvöltött mindkét példány. Egy ponton komolyan azt hittem, hogy az egyik kinyírja a másikat. Mondjuk a csávó, aki becsavarodott, vagy a csaj, aki belevágja a kést a csávóba önvédelemből. – A részleteket nem hallgattam, mert aludni próbáltam, és a fejemre húztam a paplant.
Komolyan megfordult a fejemben, hogy kihívom a rendőrséget, de tudtam, hogy legalább félóra, mire kijönnek, és azt is tudtam, hogy az ilyen párkapcsolati üvöltözések addigra elcsitulnak, és mire kijön Kovács 13. törzsőrmester, ezek már nagyban kefélnek: „Ó, Mari, mégiscsak te vagy nekem az igazi!”, „Ó, Béla, te is nekem!” – ekkor csönget a rendőr; ó biztos úr, nincs itt semmiféle ordibálás, ugyan ki mondott ilyent, melyik szomszéd, no majd jól megverjük a lépcsőházban!
Hát hiányzik ez nekem? Nem. Abba is hagyták az ordibálást, aztán újra kezdték, aztán már csak dumáltak, de mivel marha vékony a fal, a sima beszéd is egész jól áthallatszott. Ez eltartott kb. éjjel 3-ig. Ezeknek fogalmuk sincs, mennyire áthallatszik a közönséges beszéd is, mert hisz én egyedül nem szoktam beszélni. De a filmeket azóta kissé hangosabban hallgatom, hadd vegyék észre idővel ők is.
Különben is, gondoltam akkor, ha az egyik megöli a másikat, akkor az már nem fog zajongani, a másikat pedig lesittelik, tiszta nyereség lenne.
Másnap reggel aztán, mikor az alig pár óra alvás után futottam, megintcsak betettem a Varázsfuvolát, nagyobbacska hangerővel, de akkor meg azon rettegtem, hogy mi van, ha most meg ők jönnek át reklamálni, hogy mi ez a hangzavar hajnali 7.00-kor. Persze erre mondhatnám, hogy én is szerettem volna aludni 23.00 és 3.00 között, csak az ordítástól nem tudtam, de ez már nyílt konfliktus lenne és mindennap gyomorgörccsel jönnék haza, mint annak idején a cigány szomszédok esetében, és ezt még egyszer nem akarnám.
Tegnap aztán még idegesebb lettem, mert esett az eső, és ahogy elmentem itthonról délután, láttam, hogy a két kis köcsög kitette csöpögni az esernyőt az ajtó elé. De a folyosó kb. 30 centi széles, a buzi esernyő az egész szélességét elfoglalta. Most bassza már meg az isten! Hát nem veszik észre, hogy nem lehet elférni a szarjuktól?! A legrosszabb, hogy már csak én vagyok mögöttük, tehát ha pl. rálépek a vackukra, rögtön tudják, hogy az én voltam. Ha lenne még 5 db lakás ezen a szakaszon, lelkifurdalás nélkül belerúgnék vagy valami, azzal, hogy az lehetett a 6 lakás közül akárki.
Ma meg amikor délelőtt elindultam, egy kisebb fregoli volt kint a folyosón…. De most komolyan baszki, az ilyen emberek nem veszik észre magukat? A cigányok pont ilyenek voltak. Kitesznek minden szart, de ha én pl. rálépek, akkor hű de nagy felháborodás van. Jó, most nem volt nálam szemét vagy poggyász, de mi lesz, ha akkor pakolnak ki, 0 cm helyet hagyva, amikor majd nyaralni indulok, hátizsákkal, polifoammal és két nagy sporttáskával?! Akkor mégis hogy fogok elférni? (Igaz, mire pár óra múlva hazaértem, a fregoli már nem volt kint. De nem szeretném, hogy ez egy tendencia legyen.)
Most azért valamivel nyugodtabban viselem ezeket, mint 15 évvel ezelőtt, de azért most is idegesít. Visszasírom az afgán csávót, akinek a szomszédságában olyan jól lehetett aludni, és egyáltalán nem zavart. Most komolyan az van, hogy szinte félek este lefeküdni, mert tudom, hogy 50 % az esély, hogy 22.00 után elkezdenek veszekedni, vagy legalábbis hangosan vitázni, vagy a csávó nekiáll videójátékozni (vagy mi) és hangosan kurjongatni közben.
Talán fel kéne fogadnom valami vidám társaságot, akik pár éjjelre idejönnek a saját lakásomba, és hangosan óbégatnak, nevelési célzattal. … Mert az elég rossz, hogy nem tudok normálisan pihenni. Illetve persze nem megy ez minden éjszaka, de átlagosan heti kétszer-háromszor igen, és előre nem tudható, mikor lesz kuss – mert persze volt olyan is –, és mikor lesz műsor.
Sokan, pl. Tesómmal az élen, ilyen esetben azt szokták javasolni, hogy „Beszélj velük!” Az ilyen tökéletes életű emberek abban vannak, hogy ha az ember szépen megbeszéli a problémákat, akkor az mindig meg is oldódik. Vannak olyan mázlisták, akiknek ez valóban sikerül is. De pl. Tesóm 186 centi magas fiú, én 163 centis nő vagyok, aki egyedül él. Ha a hátam mögött állna egy kétméteres, izmos pasi, amíg én „beszélek” a szomszédokkal, akkor tutira lenne is változás. De csak egyedül vagyok. Zsuzsinak elmeséltem az esetet, ő is egyedülálló 163 centis nő, és ő is átlátta a helyzetemet.
Az a helyzet, hogy ha „szólok” a szomszédoknak, a legjobb, de legvalószínűtlenebb esetben belátnák, hogy valóban, vékonyak a falak, talán halkan kéne lenni, főleg 22.00 után. Na ez a legvalószínűtlenebb. Mert aki eddig ordibált meg csapkodott, az majd holnaptól bársonytalpú, csendes ember lesz. Aha. Valszeg az impulzív, ordítós veszekedés a természetük része, mint nekem pl. az olvasás. Ha most hozzám jönne át a szomszéd, hogy ne olvassak, mert őt zavarja a lapozás, hát 1., elküldeném a vérbe, 2. továbbra is olvasnék, mert nem tudnék lemondani róla, 3. ESETLEG nem olvasnék többé, de gyűlölném a szomszédot, mint a szart, és esetleg elkapnám a lépcsőházban a pasimmal és megfojtanám, vagy legalábbis lépten-nyomon beszólnék, és az illető szomszéd gyomorgörccsel járna haza.
Ezért van az, hogy én nem szólok. Abban „reménykedem”, hogy talán a Varázsfuvola – illetve ha az lement, Wagner-operák vagy a Carmina Burana – nagyobbacska hangerővel majd hatni fog. Mert, akik éjjel háromkor még rikoltoznak, azok reggel hétkor még alszanak, amikor is én – aki éjjel szerettem volna aludni – már ébren vagyok, tehát a reggel 7.00 órai Mozart az kb. úgy hat rájuk a falon keresztül, mint rám a hisztis faszfejek éjszakai óbégatása. Amikor nem műsoroznak éjjel, akkor én sem nyomatok hangos zenét reggel, mert én tök szeretem a csöndet és egy hang nélkül egész jól el tudok lenni napokig. De a „módszerem” az, hogy műsoros éjszaka után reggel jön a hangos komolyzene. Előbb-utóbb csak felfedezik az összefüggést, és mint a majmok vagy Pavlov kutyái, csak rájönnek, hogy ha ők kussban vannak éjjel, én is kussban leszek reggel.
Ha pedig pl. lakógyűlésen vagy más hasonló helyen kinyitják a szájukat, akkor én is kinyitom. A legjobb persze az lenne, ha a másik oldali, vagy az alsó szomszéd, akik mondjuk többen vannak és vannak köztük magas férfiak is, gyakorolnának rájuk nyomást.
Illetve még ennél is jobb lenne, ha eltakarodnának a picsába és valahol máshol laknának, és mondjuk visszajönne vagy az afgán csávó, vagy valami csöndes fajta szomszéd. Hátha csak pár hónapra bérelték ki ezt a lakást, mert a postaládára ki se tették a nevüket. De persze mindennél lehet rosszabb is, szóval, ezek azért a leírt zajongást leszámítva még úgy-ahogy elviselhetőek – a lakásajtót nem tartják nyitva, igaz, hogy nincs is még nyár –, de ha elmennek, még az is lehet, hogy valami rosszabb jön helyettük. Úgyhogy már nem is tudom, mit reméljek.
Lehet, hogy gyakrabban fogok esténként telefonon beszélni, akkor egyértelmű, mennyire áthallatszik a beszéd.
Egyébként jellemzően hétköznapokon többnyire nyugi van, valamiért hétvégén szoktak csak műsorozni, gondolom, akkor ők sem mennek dolgozni másnap. Ami OK is lenne, csakhogy én is nyilván a hétvégéken akarnám kialudni magam, amikor nem kell 4.30-kor felkelnem, hanem ráérek akár 8.50-kor is.
No, hát ez a két tényező zaklat fel az utóbbi napokban. A melóhelyen, hogy bárhogy töröm magam – úgy a saját korlátaimon belül – mégis én vagyok a leggyengébb láncszem. Illetve hogy ha megfeszülnék, és napi 2-3 túlórát lenyomnék, és nem lenne hátralékom, akkor sem történne semmi, mármint fizetésemelés, szabadságnövelés az nem lenne, legfeljebb a főnök megsimogatná a fejemet, hogy „Ügyes vagy, Macska!” Ez viszont engem nem érdekel, kizárólag a pénz vagy a szabi motivál. De az tuti nem lesz, így nem fogok megfeszülni, az kurvaisten.
A szomszédokkal, hát, nem tudok mit tenni, azt remélem, hogy vagy megtanulják a ’leckét’, vagy a többi szomszédok is rájuk szólnak, vagy ha így marad a helyzet, hát legalább nincs idegbajos csivavájuk, és nem basszák itthon a rezet éjjel-nappal.
Még az jutott eszembe ma, hogy megkérem Fatert, időnként járjon ide napközben és töltsön itt félórácskát, csak hogy lejöjjön, nem ám én egyedül létezem itt, hanem van egy felnőtt férfi is, aki időnként itt van. Csak úgy pszichológiai okokból.
De azért lehet, hogy el kéne mennem egy igazi pszichológushoz – most, hogy megszűnt a korlátozások zöme – aki talán segítene, hogy könnyebben vegyem ezeket a szarságokat, és ne húzzam fel magam rajtuk. Bár most még mindig jobban tűröm mindkettőt, mint fiatalabb koromban. …
