Most már két hete nem találkoztam a gyerekekkel, nagyon hiányoznak is. Előtte viszont két egymás követő hétvége is volt!
Talán észrevehető, hogy „szívesebben” írok a Vámpírok Báljáról vagy az oltásról, mint a saját unokagyerekeimről, de ez nem amiatt van, hogy nem érdekelnek, épp ellenkezőleg. Egy órából átlagosan 40 percet biztos, hogy Zétény jár a fejemben (és Zsófi csak azért kevesebbet, mert ő még olyan pici, még nem szaladgál, szed le dolgokat és mond vicceseket).
Azonban sosem érzem fesztelenül magam, ha a gyerekekről írok, mert – úgy tudom – a blogot olvassák Öcsémék is, én pedig néha úgy érzem, már megint nem csináltam jól valamit. Vannak az ő nevelési elveik, és amit épp én mondok vagy teszek, arról mostanában szinte soha nem bírom eldönteni, jó volt-e, vagy elbasztam? Csomó dologról utólag derül ki, hogy nem kóser, vagy fordítva.
Például volt olyan eset, hogy Zétény kakacsolt a kertben. Ezt már egyszer megtette tavaly is, akkor rögtön szaladt is egy vécépapírral, és összeszedte a kakacsot. Kicsit vártam, hogy talán most is ezt fogja tenni, de nem…. Erre – persze – összeszedtem én. Még az életben nem szedtem össze senki kakacsát, sem emberét, sem állatét, és szívesen mellőztem volna ezt az élményt, de hát a saját hároméves unokaöcsémét még mindig a legkellemesebb összeszedni az összes közül :-D Ági pedig Zsófival éppen szunyókált a teraszon, Zétény jelentette neki:
-Macka összeszedte a kakacot!
-Ó, köszi! – mondta erre Ági, én pedig jól éreztem magam, hogy hősies voltam és összeszedtem.
Valamikor egy másik alkalommal viszont szintén a kertben voltunk Zétivel, amikor is Zéti mutatott egy kicsit korábbról ott maradt kakacsdarabot (mármint az övét), hogy szedjem fel! Hát, felszedtem most is – mégse maradjon kakacs a kertben. Zétény megint elégedetten jelentette be, hogy én összeszedtem, mire a szülők valami olyasmit mondtak, hogy őket bizony nem tudja ilyesmibe beugratni.
Tiszta tanácstalan lettem. Most ott a kakacs, talán hagyjam ott? Akkor meg az a baj. Hogy várhatom el a háromévestől, hogy felszedje? Ha meg felszedem, én vagyok az ostoba nagynéni, akiből hülyét csinál a gyerek. (Ezt persze már csak utólag gondoltam végig.) A múltkor direkt örültek, hogy felszedtem.
De egyébként remek volt a két utolsó alkalom, amikor találkoztunk. Ebből az egyik esetben fát pakoltunk talicskával, pontosabban főleg én talicskáztam, Tesóm pedig felstószolta a fáskamra oldalánál. Zéti pedig a kertben játszott, felváltva csatlakozva hozzám, vagy Öcsémhez. Előszeretettel került a talicska útjába, míg toltam, úgyhogy különösen kellett vigyáznom, de szerencsére nem történt semmi gebasz.
Következő alkalommal családi hajókirándulás volt, átmentünk a szomszéd városba, Ági szüleivel együtt, és másfél órás hajókázáson vettünk részt, ami nagyon jó volt. Előtte és utána játszótereztünk kicsit Zéténnyel, ami jólesett, miután már hónapok óta nem voltunk kettesben játszótéren.
És épp itt jön az, amin hetek óta rágom magam.
A fapakolásos napon – vacsoráig ott voltam – szóba került, hogy elvihetném egyszer Zétényt az Állatkertbe! Teljesen gyanútlanul mondtam, hogy de hiszen most már ők is elvihetik, most (éppen) nem kell a védettségi baromság az Állatkerthez.
De nem, hanem az lenne a jó, ha csak mi ketten mennénk. Ha rám lehetne bízni Zétit hosszabban is, mondjuk egy teljes napra, mert Ági szülei már nem igazán fiatalok, az enyémekre meg nem lehet számítani, és hát tulajdonképpen ’csak én vagyok’.
Asszem kicsit elsápadtam a gondolatra, hogy három járművel, két átszállással vigyem full egyedül a derekamig érő kis háromévest a 20 km-re lévő Állatkertbe. Illetve pontosítok, mert egyszerre öntött el a rémület erre a gondolatra, és a boldogság, mert hiszen Zétivel együtt lenni gyakorlatilag az életem csúcspontjait jelentik. Mit sem szeretnék jobban, mint az Állatkertben – vagy bárhol – vele lenni, no de a dögkert kurva messze van, ha szombat reggel 8.01-re érek Öcsémékhez, ahhoz nekem 6.46-kor el kell indulnom otthonról (és az Állatkert tőlem még kijjebb van!) Tehát kb. 1 óra 20 perc. Nekem. Hároméves gyereknek legalább másfél óra. Csak oda. Oda-vissza három óra, és akkor még nem is számoltuk az ott-tartózkodás idejét. Már mire kiérnénk, fordulhatnánk is vissza, hisz hazaérkezésre már elfárad és jön a délutáni alvás ideje (vagy adjak neki kávét?)
Arról nem beszélve, hogy rég nem voltunk kettesben a külvilágban, és Zéti nekem nem minden esetben fogad szót, már amikor utasítanám valamire, ami ritkán van, hisz többnyire játszunk vagy focizunk, ott meg nemigen kell „szót fogadnia”.
Jeges görcs állt a gyomromba, de ugyanakkor az rendkívül jólesett, hogy Tesómék számítanak rám, és felmerül Zéténnyel való kettesben mászkálás – amire számítottam is, mióta csak megtudtam, hogy nagynéni leszek, csak valahogy úgy gondoltam, hogy mikor majd valamicskével nagyobb lesz.
De mintha az aggodalmaimat illusztrálnánk, ekkor elindultunk – részben a szülinapomat megünneplendő – a közeli cukrászdába, mindnyájan. Tesóm, Ági és Zsozsó elöl, mi ketten Zéténnyel utánuk. Fogtam a kezét, és hát izgultam, mert mint írtam, rég nem járunk kettesben a külvilágban. Ráadásul olyan zebrán kellett átmennünk, ahol lámpa nincsen. Jó, nem volt semmi baj.
De ahogy átértünk a másik oldalra, Zéti meglátott valami vackot a földön – persze a cél, hogy ne szedje föl, főleg most, hogy cukrászdába indulunk. Mivel most én felügyeltem, mondtam neki a szüleitől eltanult határozott hangon, hogy nem kicsim, ezt most szépen otthagyjuk! (mert a „ne”, azt nem szabad mondani). De fütyült rám, és már hajolt is volna le a vacakért, mire én a kezénél fogva kissé elhúztam.
Erre mondták Tesómék, hogy nem úgy kell azt, nem az a megoldás, hogy „erőből elrángatom”. OK, tudom én, hogy nem az, nyilván nem így kezdtem, hanem mondtam neki, de csak nem tágított, mégis, mit tegyek, hogy ne szedje fel??
Gyerekkoromban a mi szüleink ilyenkor simán lekevertek nekünk egy pofont (most pedig büszke ez a generáció, hogy „az ő gyerekeik bezzeg jól viselkedtek!”), no de hát ez nem megoldás, eszembe sem jutna bántani Zétényt semmi körülmények között. Elhúzni sem szívesen húztam el, de ellenkező esetben meg azt látják, hogy én „hagyom”, hogy piszkos szemetet szedjen fel a földről.
Cukrászdáztunk, és nagyon jó is volt, aztán indultunk hazafelé. Megint elöl Tesómék, mögöttük Zéti és én. Zétényke jött szépen egy darabig, aztán viccből képlékennyé vált, mint egy macska, és kacagva a járdára olvadt. Gondolom, a szüleivel ezt nem teheti meg, velem viszont…
Megint ott álltam a tanácstalanságban (persze csak fél perc volt az egész jelenet). Zétényt nem szabad felvenni, le kell szoktatni róla, már nehéz, és Zsófi cipelése pont elég a szülőknek. Ezért aztán próbáltam szép szóval győzködni, majd szigorúan: - Zéti, picikém, kelj fel szépen és menjünk tovább! – és ennek különböző változatai, de csak maradt a porban heverészve. Erre aztán lehajoltam és mégiscsak felvettem a karomba, és így vittem pár lépést.
Öcsémék pont ekkor fordultak hátra, és azt látták, hogy felveszem a gyereket, holott jól tudom, hogy nem szabad.
No de ha nem veszem fel, akkor meg azt látják, hogy hagyom a porban heverészni! Mit csináljak? Vingardium leviosa? Bocsi, ma pont otthon felejtettem a varázspálcámat… Vagy álljak ott addig, míg magától fel nem kel? És ha este hatig elheverészik a járdán?
Na, erre mondom, hogy bármit teszek, tuti nem lesz jó. Persze tudom, „el kellene érnem”, hogy hallgasson rám, no de hogy?
Ez alkalommal elbúcsúztunk, és következő héten találkoztunk megint, amikor a jó kis hajókirándulásra mentünk. Ekkor is követtem el hibát, mert csináltam egy rövidebb fotósorozatot a telefonomon, és gondoltam, megmutatom Zéténynek, hogy sikerült. Ő nézte is érdeklődve a családi képeket, aztán az előtte lévő kép jött be, ami nagyon tetszett neki: a flamingók voltak rajta a veszprémi állatkertből. Húzogatta a kis ujját a kijelzőn, hogy milyen jó, ahogy nagyobbak meg kisebbek lesznek a flamingók. Ági épp ekkor nézett hátra, és meglátta a telefont nálunk, és rögtön mondta, hogy nem szabad Zéténynek telefonozni! El is tettem rögtön a telefont, és tudom, hogy amiatt nem szabad, mert Zéti unokatesója, aki (azt hiszem…) 8 éves, tök rá van gyógyulva a telefonra, ami persze hogy nem jó és nem normális dolog.
De mi most nemhogy hülye játékra nem használtuk a telót, de még konkrétan telefonnak sem, csak afféle digitális fényképalbumként, a veszprémi flamingókat néztük, amik szép és ártalmatlan madarak. Nem horrort vagy politikai hirdetést mutogatok a gyereknek, gondolhatják, hanem hasznos és/vagy szép dolgokat, a flamingó pedig kóser, nem?
De azért a telefont persze elraktam és azóta nem is vettem elő Zéti jelenlétében, ami nem volt nagy kihívás, mert azóta nem is találkoztunk.
Azóta a Zétényes-állatkertes kalandon sokat töprengtem, és végül is szívesen bevállalnám. Csak. Tesóm mindig lebasz, hogy (feleslegesen) aggódom mindenen, holott nem örömömben aggódom, hanem végiggondolom, hogy mi sülhet el balul, és igyekszem felkészülni rá, hogy ne érjen váratlanul az a helyzet, persze csak amennyiben bekövetkezik.
Például mikor egy éve először mentünk Café Freibe Öcsémmel, hogy megkóstoljuk a cibetmacskás kávét, akkor én azért átolvastam a teljes választékot, és kiírtam pár alternatívát, hogy ha mégsem lenne a cibetmacskás kávé… És tényleg nem volt!! De nekem készen állt a B tervem, mert előre felkészültem rá! Jó, ez nem a legjobb példa, és apróság, de jól tükrözi a helyzetet.
Többnyire le vagyok baszva az ’aggódás’ miatt, mert ha minden OK, akkor naugye, fölöslegesen aggódtam, én vagyok a hülye. Ha pedig beüt a ménkű, akkor bevonzottam, én vagyok a hülye.
A harmadik verzió, miszerint 1. aggódom – 2. beüt a gebasz – 3. de én már felkészültem rá és ezért megoldom, mint pl. az albérlet visszaadása, tehát nekem van igazam, azt hagyjuk is.
Pont ezért tartom marhaságnak azt a hozzáállást, hogy minden rendben lesz, és kész! Persze hogy én is azt szeretném minden esetben, hogy minden jól alakuljon, de amennyiben ez nem 100 %-ig tőlem függ, akkor igyekszem felkészülni a rosszabb eshetőségekre is.
Ezért van az, hogy én – lehet, hogy pesszimistán – de átlátom a kockázatait egy három járműves tömegközlekedésnek, egyméteres gyerekkel, aki alig szokott tömegközlekedni. Ízelítőül: a HÉV hétvégén félóránként jár. Onnan átszállás a villamosra, ami nekem – ha jól kilépek – öt perc. És a villamos is tízpercenként jár. A BKK-n gyakran előfordul szakadt, részeg kéregető, vagy drogos, agresszív (cigány) csöves, pl. a Combinón a Király utca és a Boráros között soha nem tudok úgy végigmenni, hogy legalább egy agresszív részeg vagy drogos ne lenne rajta.
Magamat még ’megvédem’ úgy-ahogy, Terminátor arccal és gyors futással, vagy a leglerobbantak ellen az is használ, ha az arcába ordítasz, hogy TAKARODJ!, no de mikor egy háromévest kellene megvédenem efféle helyzetben? Emlékezzünk arra, mikor a 28-as villamoson megkéselték a cigányok a kutyáját védő srácot. Mi van, ha ugyanígy, odajönnek Zétényhez, hogy de szép kisfiú, mire ő megretten, mire én rájuk szólok, hogy kotródjanak és hagyják békén, mire ők belém basszák a kést. És most nem is az zavar, hogy én megdöglök, hanem ha belegondolok, hogy ott áll a tömeg közepén az a szerencsétlen kiskölök, és az egyetlen embert, akit ismer itt a nagyvárosban, most nyírták ki.
Persze ilyesmi nyilván meg sem történhet, hisz az agresszív cigánycsürhék kizárólag a 28-ason fordulnak elő, mi meg nem azzal utazunk.
Oh wait… Ja, nem is, mert efféle volt már az 1-esen, a 99-es buszon, a 17-es villamoson és sorolhatnám. Szóval oda szállnak fel, ahová akarnak.
Jó, ez persze csak a legrosszabb forgatókönyv, ami ne következzen be, de ez volt rögtön az első negatív, ami eszembe jutott. Az továbbra is ott van, hogy Öcséméknél a HÉV-megálló járdaszigete szó szerint 20 cm széles, én magam sem merek ráállni, ha már ittam előtte egy sört, és így kellene felemelnem vállmagasságig – lépcső – Zétit. Villamoson hasonló. De szerencsére a villamos vonalán egy idő után normálisabb környék jön. A földalatti meg az Állatkert pedig már okés, csak addig már egy óra eltelt.
Ez meg a másik. Zétény kora délután aludni szokott, természetesen. Már tudom, hogy ha pl. dörzsölgeti a szemecskéjét, akkor álmos. Ekkor gyorsan elviszik pisilni, és szunya! Na és, ha a mi túránk napján ezt a fázist mondjuk még a Városligetben érjük el? Akkor még másfél óra utazás hazáig? Vagy vigyem el a lakásomba, és aludjon ott – aminek kimondottan örülnék persze, csak nem tudom, Zéti mennyire nyugodtan aludna nálam, ahol még csak egyszer járt életében. Mi van, ha sír, és rám hívják a rendőröket a szomszédok, mert azt hiszik, hogy elraboltam?
Természetesen hívhatnék taxit, bár azzal is majdnem egy órácska Öcsémékig az út. De taxit sem hívhatok csak úgy, hanem csak olyant, amiben egyméteres gyereknek megfelelő gyerekülés van. Fogalmam sincs, van-e ilyen taxi, ha igen, mennyi, és nem foglaltak-e éppen.
Sajnos akik 100-ból 99-szer autóval járnak, azt hiszik, hogy a tömegközlekedés voltaképpen egy nagy kék limuzin, ahol csak elnyúlsz és a sofőr mosolyogva szállít háztól házig. Hát nem. A nagy kék limuzin megáll százméterenként, plusz a pirosban, összezsúfolódva ötven másik emberrel. Ja és néha kimarad a járat. Öcséméknél jártam úgy, hogy a HÉV-végállomáson bemondták, bocsika, de a következő kimarad, majd az azután következővel lehet utazni! – Én ráadásul a menetrendhez képest is még jó tíz perccel korábban kint voltam, szóval majdnem gyökeret eresztettem, mire igazán megjött a HÉV. Mindezt egy álmos háromévessel?...
… De ezeket csak úgy röviden gondoltam ám végig, hátul az agyamban, csak leírva ilyen átok hosszú a gondolatmenet.
Aztán felmerült bennem, már több órával később, hogy hiszen oka van annak, hogy már rég nem jártunk a külvilágban Zétivel. Mivel ugyanis, mikor tavasszal? novemberben? már a f*szom se tudja, szóval amikor kitalálták, hogy MINDENHOL kell maszkot hordani, én pedig megszoktam, hogy Tesómék városában nem kell, meg parkokban amúgy sem, ergo mikor Zétivel kalandoztunk a szokásos park-játszótér sétánkon, hát nem is volt rajtam, sem nálam, és csak a séta közepén, mikor megláttam a közteresek kocsiját, szartam össze magam, hogy bassza meg, most már MINDENHOL kell!!
De akkor nem is lett belőle baj, ezután pedig már mindig volt a zsebemben egy vacak textilmaszk (persze nem vettem fel, csak ha konkrétan jöttek volna felénk a zsaruk).
Ezután az eset után még voltunk kint kettesben legalább kétszer, de inkább háromszor, azután pedig azt mondta Tesóm vagy Ági, már nemtom, hogy inkább ne menjünk Zétivel a parkba, mert mikor én megrémültem, hogy nincs nálam a maszk, akkor ő azt átvette és ő is stresszes lett.
Igaz ugyan, hogy ezután még többször kint voltunk és Zéti a füle botját sem mozgatta, és utána már én is nyugodt voltam, hisz volt nálam maszk; meg különben is, egyre nyugodtabb lettem minden alkalommal, hogy lám, már sétáltunk kettesben egyszer, kétszer, ötször, és nem történt semmi baj – de azért inkább ne menjünk ki, mert a kölök stresszel (én ugyan nem igazán láttam rajta).
Aztán eltelik így vagy három hónap, és egyfajta csendesen szemrehányó hangon érkezik váratlanul, hogy tulajdonképpen milyen jó lenne, ha kettesben elmennénk Zétivel a 20 km-re lévő Állatkertbe.
WTF!? Gondoltam, mikor ez eszembe jutott. Hiszen ti mondtátok, hogy még a parkba se menjünk ki ketten! Holott én kimondottan megszerettem ezeket a parkos-játszóteres sétáinkat, Zéti pedig többször mondogatta is nekem, hogy „Menjünk a játszótérre!” – mire én kénytelen voltam azt válaszolni, hogy nem, kicsim, maradjunk csak itt a kertben.
Ez olyan, mintha azt javasolnák nekem, hogy ne fussak 3 meg 5 meg 10 km-eket, mert nyápic vagyok én ahhoz, majd később váratlanul megkérdeznék, hogy ugyan miért nem futom le a maratont?
Most éppen Zéti már el van szokva attól, hogy velem közlekedjen, én meg el vagyok szokva attól, hogy egy derékmagasságú porontyot óvjak az esetleges forgalomtól (Öcséméknél szerencsére szinte nincs is). Szóval azért menjünk Állatkertben. Szívesen megyek vele persze, csak ezt a logikát nem értettem így hirtelen, azóta sem értem, hogy a park az ne, de az Állatkert az igen. Igaz ugyan, hogy momentán épp nem kell maszk sehol, hacsak persze Viktor nem álmodik valami mást holnapig.
Már nem egészen ide tartozik, de még azt is végiggondoltam, hogy az én idegeskedésemet átveszi Zéti és ő is ideges lesz. Persze hogy ezt én nem akarom, és szívesen sugároznék totális nyugalmat magamból nonstop, mint Bonnie a Hatalmas kis hazugságokban, csak hát aztán Bonnie-ből is kijött, ugye, az elfojtott feszkó a végén ;-D
És Zéti most hároméves, még nem kell óvodába mennie, de jövőre már biztos menni fog. Ott az óvónő nem biztos, hogy éjjel-nappal sugarazza magából a csít. Könnyen lehet, hogy az egyik óvónőnek fájni fog a foga, a másiknak bukásra áll a gyereke a suliban, a harmadikat csalja a faszingere, a dadus pedig nem bír kijönni a fizetéséből és ezért feszült. Bármennyire is imádom Zétit és szívből kívánnám, hogy sose szembesüljön semmi rosszal, de egyszer majd kimegy az emberek közé és nem tart örökké a rózsaszín unikornisos tündérország. Persze a saját ismerősök, családtagok többnyire mind boldog és kiegyensúlyozott emberek, kivéve ugye engem, de előbb-utóbb kikerül a külvilágba, és ott bizony lesz, aki ideges vagy feszült vagy valami baja van. Már eleve az óvónő, akiket, ha jól tudom, kurva szarul fizetnek meg, ami már önmagában is egy ok a nyugtalanságra.
No ez van most. Azóta nem is találkoztunk, pedig én mindig az utolsó pillanatig várok, mielőtt szerveznék valamit péntek délutánra-hétvégére, mert már volt, hogy aznap szóltak, hogy nem mennék-e ki. Barbitól, akinek Zéténynél kicsivel idősebb unokája van, kértem tippeket kiskölyökkel való tömegközlekedésre, és ő írt is vagy két A/4-es oldalnyi jótanácsot. De nemtom, lehet, hogy most nemszemély lettem, mint a szcientológusoknál, aki belekérdez a dolgokba.
Tényleg imádom mindkét kölyköt, csak talán – ezt mailben le is írtam már – előbb térjünk vissza a környéki kóborlásokhoz, és inkább kissé később kalandozzunk 20 km-re. Mert a legrosszabb félelmem sokáig az volt, hogy Zéténnyel akkor történik valami, amikor épp én vigyázok rá (azóta belegondoltam, és ez már csak a második legrosszabb félelmem).
Hát ez van most. Emiatt a sztori miatt van, hogy szívesebben írtam inkább a Vámpírok Báljáról szétázott szandálostul, mint a családról, holott pedig pont fordítva van a valóságban, mert a család jár a fejemben az ébren töltött idő nagy részében, csak róluk nehézkesebb írni, mert esetleg olvassák és berágnak. De viszont ez egy napló, és ha nem írom ki magamból, még vakbélgyulladást kapok.
Megyek is zuhanyozni, mert közben teljesen beleizzadtam a nagy gépelésbe.
