Az albérlet hivatalos visszaadása nagyjából úgy zajlott, ahogy előzetesen elgondoltam. És tkp. mindenben nekem volt igazam: meghatalmazás nem kellett, zárcsere kellett, és valamin balhézni fognak, de pont nem azon, amire gondolnék; valamint hogy valamennyi pénzt tutira kérni fognak.
Az átadás előtt már halálosan ideges voltam, csak az tartotta bennem a lelket, hogy legalább végre túl leszek rajta. A költözést követően két napra rá volt az átadás. Írtam egy átadási jegyzőkönyvet a neten találtak alapján, amiből kb. a felét kihúztam, mert két oldal lett volna és tudtam, hogy a tulaj húzódozik mindenféle aláírástól, meg ha hosszabb a szöveg, akkor rákezdi, hogy ő nem érti a jogi dolgokat stb., így csak annyit hagytam benne, hogy én, adatok, átadom az ilyen és ilyen cím alatti lakást neki, adatok; mérőóraállás; lakást megtekintve visszaadtam; további követelésük nincs (az ügyvéd tanácsára), keltezés és aláírás.
Tesóm és Fater is azt mondták előzetesen, hogy eszembe se jusson pénzt fizetni a tulajéknak, ha netán kérnek, az átadási jegyzőkönyv aláírásáért. De én szinte biztos voltam benne, hogy hőzöngeni fognak a kaució/elmaradt lakbér miatt, így vittem magammal egy tetemesebb összeget – és átvételi elismervény nyomtatványt is!!! –, mert biztos voltam benne, hogy egy meglengetett, szemmel látható tíz- vagy húszezres azonnal pozitív hatást kelt majd. Még akkor is, ha igazából nekem járt volna vissza pénz a kaucióból, még a februári lakbéren és rezsin felül is.
Emiatt volt több vitánk Öcsémmel, mert én tudtam, hogy már ezerszer felélték és nulla az esélyem a visszakapásra, sőt még nekik áll majd feljebb, Öcsém pedig az ellenkezőjét bizonygatta, és nekem lett igazam. Mármint jogilag neki volt igaza, de abból a szempontból, hogy nekem KELL egy aláírt jegyzőkönyv (benne, hogy nincs további követelése felém), és ezt csak így lehetett elintézni, abban nekem. És minden haverom is velem értett egyet utólag :-)
Az átadás kedd este volt, 19.00 után, mert Fater akkor ért rá. Már előbb találkoztunk és felmentünk a lakásba, lefényképeztem a mérőórákat és eltettem a WC-papírt meg a szappant.
Ez kicsinyességnek tűnik, Tesóm le is cseszett érte, és én magam is így éreztem, és más esetben otthagytam volna ezeket a dolgokat, de ezek után, ilyen szaros népeknek, kéthavi folyamatos, sírógörcsös idegeskedést követően, úgy gondoltam, nagyon is megérdemlik, hogy ha majd másnap jönnek rendezkedni és retyóra kell menniük, sápogjanak: „Jaj Töhötöm, nincs nálad egy papírzsepi?” Szemétség, tudom, de öncélúan soha nem vagyok szemét, csak olyanokkal, akik bőven megérdemlik.
Eltelt a hét óra és nem volt semmi, ültünk az üres lakásban és beszélgettünk Faterral. Fél nyolcra kicsit ideges lettem, hogy végül is mi lesz? A nő azt írta, hogy „kedden este”. Az lehet 22.00 óra is. Vazze, én másnap dolgozni megyek… Végül sms-t írt a nő (ez már teljesen átvette az uralmat), hogy ¾ 8-ra érnek oda.
Én direkt vettem egy kis diktafont, és most elrejtettem a táskám zsebébe, amit a fotelben hagytam (ha a saját zsebembe teszem, zsizseg a mozgástól). Nem mintha kellett volna, de előzetesen úgy gondoltam, nem árthat.
(Még most is remeg a kezem az idegtől, ahogy elővettem ezt a diktafont és visszahallgatom a beszélgetést!)
A felvétel: Megjönnek a tulajék, Fater és a nő bemutatkoznak egymásnak, mert ők még nem találkoztak.
Nézegetik a lakást. Nő: Egy hatéves kapcsolatnak van most vége…
Én: Rendet raktam, kitakarítottunk, amennyire lehetett… Mérőórákat lefényképeztem (fontosnak éreztem, hogy a fényképezést mint lehetőséget megemlítsem, hogy vegyék, fotózva van itt, nehogy valami utólagos zúzást próbáljanak rám kenni).
Közösen leírtuk a mérőóra-állásokat ekkor (igyekeztem átvenni a kormányzást, nehogy a tulaj megszólaljon, mert olyan szemrehányó volt a pofája, és eddig egy szót sem szólt, mintha Brutus lennék, aki elárulta Caesart).
Most le-föl mászkálás zaja hallatszik. A nő a kopogó cipőjével, nyomában a tulajjal végignézte a lakást, én mutogattam, hogy minden működik és nagyjából tiszta… Mutattam a kimosott hűtőt – amit direkt nem húztam ki, hogy látsszon, ég benne a világítás, ergo működik (persze hogy ezt is lefotóztam). Mosógépet néztük. Előszoba beépített szekrényeit néztük, ahol volt egy csomó edény még korábbról, de azokat egyáltalán nem használtam (nem volt gusztusom hozzájuk nyúlni), mert voltak sajátjaim, amit meg elfértek a „rendes” konyhaszekrényben.
Az előszoba nézegetése közben a tulaj: - Valami zár itt le volt cserélve, én nem tudok ide bejönni.
(Mit mondtam! Mit mondtam?! Tudtam előre, hogy megpróbálnak bejönni a sunyik az üres lakásba!! Tudtam, hogy zárat kell cserélni, és nem szabad visszacserélni a régire, amihez nekik is volt kulcsuk!)
Én: - Ja, a lakásajtó zárja az le lett cserélve, mert most a költözés során, pár nappal ezelőtt valahogy eltört a betét benne, és kicseréltük így házilag.
(Fater cserélte ki, aki ért hozzá és több zárbetétje is van otthon.) Mondtuk, hogy van hozzá két kulcs. Tulaj: olyan nincs, öt kulcsnak kell lenni. Mondtuk, hogy csak kettő van. De csak erősködött, hogy mindig öt kulcsot adnak hozzá. Mire én, hogy igen, ha szerelő csinálja, de mi csináltuk házilag, és csak két kulcs volt hozzá – Fater belefolyt nyugodt hangon, hogy ha szerelő csinálja, akkor több tízezer forint, ő pedig ingyen ki tudta cserélni a zárbetétet.
Tulaj nézegeti az ajtón lévő külön kulcsot. Magyarázom, hogy az a szemétledobó kulcsa (levettem a kulcscsomóról, minek hurcoljam magammal folyton?). Tulaj: Teherlift-kulcs is volt. (A 4. lift egy teherlift, kulccsal működik.) Mondtuk, hogy a kulcscsomón eleve nem is volt teherlift-kulcs és nem is kellett használni, ha kellett volna, a gondnoknak szólunk. De a tulaj még percekig rágódott a nem létező teherlift-kulcson, hogy szerinte az is volt… Fater: Nem is volt olyan dolog, amire kellett volna nekünk a teherlift. (Elloptuk a teherlift kulcsát, vazze, gondoltam közben. Mire mennénk vele?)
Az eddigiek az előszobában zajlottak, ekkor bejöttünk a szobába, közelebb a diktafonhoz.
A falon hagytunk egy olcsó festményt, ami azt a hibát takarta el, amit még a festés idején ejtettünk, mikor Fater túl gyorsan ment rá a második réteggel :-( Erre a tulaj rákérdezett, hogy nem-e baj, hogy itt hagyjuk, mire mi látszólagos közönnyel, hogy á, nem kell az nekünk…
Megnéztük a szobában lévő bútorokat, azokkal nagyjából rendben volt minden. Nagyon féltem, hogy netán elhúzzák a függönyöket és meglátják azt a hosszú szakadást-kopást, amit 40 év alatt a molyok vagy szúk vagy mik hagytak, de ez szerencsére elmaradt.
Mutatom a fűtést, milyen szépen lehet tekergetni a radiátort; kaputelefont, hogy működik. Azzal engedtem be őket.
Fürdőszoba. Tulaj: Mi van a mosógéppel? Én: Az működik, egyszer állt le, akkor is csak a fali csap romlott el, azt én kicseréltettem. Gáz is működik-e? Mondom, igen. Sütőt nem használtam sosem (ami igaz is. Azt nem tettem hozzá, hogy ki sem mostam…) Tulaj rákezdte, hogy nem volt-e egy olyan edénytartó, kanállal meg minden…. Mutattuk, hogy a beépített előszobaszekrényben (amit nem használtam. Vazze, ilyesmikre emlékszik, de hogy mikor megyek lakbért fizetni, azt képes elfelejteni, többször is.)
Ezután tulaj észreveszi a UPC-kábelét. Mondtuk, hogy az az internet madzagja, internetet én lemondtam, de itt a madzag, erre majd rá lehet kötni, ha az új lakó bekötteti a netet. (A tévét is otthagytuk – az a sajátom volt, de erre nem kérdeztek rá, ami jobb is, mivel ez már nagyon ócska tévé és reszket a kép rajta, de szándékosan nem dobtuk ki, többek között azért sem, mert mikor beköltöztem, egy elromlott hűtő állt az előszobában, amire ígérte a tulaj, hogy el fogja szállíttatni, de cseszett elszállíttatni, így most igazán méltányos, hogy cserébe ő meg szállíttasson el egy elromlott tévét. Tudom, tudom, kicsinyesség!)
Tulaj (az új lakóra): igen, két hét múlva jön külföldről valaki.
(Itt dőlt meg Tesóm elmélete, miszerint az ő érdekük engem simán „elengedni”, hogy mielőbb meghirdethessék a lakást. Hát nem kell meghirdetni, mert már van egy fix ember, ráadásul két hét múlvára, vagyis nem sürgős nekik.)
Tulaj kétszer egymás után is elmondja, hogy száztízezerért veszi ki két hónapra. Havi száztízezerért. (Én csak röhögtem magamban. Most érezzem magam rosszul, hogy én meg nyolcvanat fizettem? Majd ha a fizetésem a lakbérrel arányosan emelkedik, akkor.)
Fater tesz néhány megjegyzést az internet-előfizetésről. Tulaj leül az íróasztalhoz, megjegyzi: Az édesapámé volt ez az íróasztal. (És nyilván ő is tizenöt éves korában vette, hatvan évvel ezelőtt, mert olyan állapotban van… A világért egy újat nem vettek volna azóta.)
Tulaj: Jó! Most mi legyen? Írjunk valamit, vagy három-négy nap múlva, vagy hogy legyen? (Fel nem bírom fogni azóta sem, hogy mi a fenét akart ez még húzni ezen a dolgon?! Ha már itt vagyunk, intézzük el végre véglegesen!) – No és innentől jött a műsor. Tudtam én előre, hogy amint az aláírnivaló előkerül, siránkozás lesz, és lőn.
Én: Hát én már nem érek rá sajnos a héten, és utána meg vége van a bérleti jogviszonyomnak. Írtam egy ilyen átadás-átvételi jegyzőkönyvet… Hát végül is már csak alá kell írni, mert a villanyóra-állásokat írtam csak bele.
Tulaj nekiáll olvasni. A nőhöz: „Olvasd te is, Kati.” Nő mint öregasszonyok társalkodónője, vázlatosan felolvassa a kurva egyszerű, netről leszedett egyoldalas (keltezéssel együtt) átadási jegyzőkönyvet, mert a tulaj úgy látszik, a betűkkel nehezen boldogul, vagy a szemének nem akar hinni…
Tulaj közbeveti, hogy valami szék nem volt itt? (Az íróasztalnál.) Ahol csak a saját forgószékem volt, amit költözéskor elszállítottunk. (Érdekes, a tulaj hat év távlatából hogy fedez fel egyre újabb tárgyakat, amik szerinte „itt voltak”… de azt képtelen fejben tartani, hogy a hó első hétfőjén megyek lakbért fizetni :-D)
Én: nem tudom, hány példányban kellene, de csináltam hatot (a neten ennyit javasoltak). De a tulaj már vágta a vonakodó fejet, és nem kezdett aláírni, úgyhogy ahogy magamban már jóelőre sejtettem, itt már tudtam, hogy most fog akadékoskodni.
Tulaj nézi az első bekezdést…. 2014. február 14-i szerződést… 2014 óta, ez most arról szól? Mondom igen, 2014. februárban írtuk alá a bérleti szerződést. És most miért kell ezt most… (nézi az átadási jegyzőkönyvet).
Fater: ezt egy ügyvéd ismerősöm csinálta, aki így tartotta praktikusnak, de semmi probléma nincs ebben. Én: csak ezzel van lepapírozva, hogy én visszaaadom a kulcsokat, és ugye kimegyek a lakásból hivatalosan.
Nagy kuss. Fater a nőhöz: hölgyem, én meg úgy gondolom, hogy akkor mi ketten tanúként írjuk alá. Leszignáljuk.
Tulaj: hát szerintem mutassuk meg… mutassuk meg (kinek, b*szod?!) Hát úgy van, hogy 110.000.- volt a kaució, és ugye most nem fizettél 80-at, meg kétszer tízet (ez a három havi közös költségből, amit nem kellett befizetni, az általam valóban felajánlott 10-10 rugó havonta, a januári telefonálásunk értelmében, de akkor még úgy volt, hogy nem akarok elköltözni a lakásból és inkább fizetek ennyit.), meg egyszer a villanyszámlát.
Én: nem volt ott a villanyszámla (az albérlet február eleji felmondásakor a nyanyánál. Ha akartam volna sem tudtam volna kifizetni.)
Tulaj: hát…. 8.200.- ….
Én: 110.000.- volt a kaució. Három hónapig nem kellett közös költséget fizetni (ezt már annyiszor mondtam el, hogy már magam is untam), a bérleti szerződésben le van írva, hogy az én dolgom a közös költség fizetése, tehát az én felelősségem. De el is mentem egy ügyvédhez és meg is kérdeztem a biztonság kedvéért, és ő mondta, hogy ebben az esetben ugye egyáltalán nem kell kifizetni. (Na ez teljesen igaz.) - Nő valamit duruzsol a tulajnak. - Én, tovább: A szerződésben az van, hogy az összes rezsi költség, meg a közös költség az én felelősségem. Tehát most közös költség nincs – sóhajtottam – ugye most senkinek nem kell befizetni. Szóval amit én most lelaktam ebben a hónapban a kaucióból, ami 110, az a 80 ezer lakbér, maradt 30. Ez a 30 ezer az fedezi esetleg a rezsit, amiről nem láttam számlát. Decemberben fizettem utoljára csekket, villanyszámlát meg a gázt. És mivel kéthavonta szokott jönni, tehát most lett volna, de amikor mi ott voltunk felmondani, fizettem volna, de ugye nem láttam a számlákat. (Direkt többször elismételtem, mivel januári telefonáláskor többször is elmondtam, hogy legyenek ott a csekkek, hogy pontosan tudjak fizetni, ennek ellenére seggfejkém a világért elő nem készítette volna februárra a csekkeket, sőt megjegyzem, most a lakásátadásra sem hozta el. Tehát még most sem tudom, hogy ötezer vagy harmincötezer volt-e az utolsó villanyszámla.) 7.800.- szokott lenni a villanyszámla két hónapra, olyan kétezer-valahányszáz a gáz két hónapra, az összesen…. (fejszámolás) tizenötezren belül van, tehát így is marad olyan tizenöt-valahányezer forint. (A kaucióból.)
Nagy kuss.
Én: Én arról hajlandó vagyok lemondani.
Tulaj: én úgy olvastam a szerződésben, hogy akárhogy is áll, a közös költséget azt mint a rezsit, ugyanúgy fizeted.
Én: Ha kell!
Fater: Bocsánat, hogy ezt mondom, valamit értek a joghoz, mert 30 évig így dolgoztam (kivételesen most jól jött ez a megjegyzése, ami különben idegesített volna). A közös költségnek az a tartalma, hogy a háznak a közösen használt dolgait, tehát lépcsőház-takarítást, közös villanyt ebből fizetik. A szerződésben az szerepel, hogy ez a bérlőnek a feladata. Ha a ház azt mondja, hogy most két hónapig, három hónapig nem kell fizetni, mert előzőekben annyi pénz gyűlt föl, hogy bőven fedezi, akkor nem terheli a bérlőt sem.
Nő valamit mond, ami nem kivehető a diktafonon.
Én: de én beszéltem egy ügyvéddel, és hát… (pedig direkt nem akartam szóba hozni az ügyvédet, nehogy ez nekik is eszükbe jusson) … (a többi nem kivehető)
Tulaj: én is azért beszélek eggyel… mert én azt gondolom, hogy a tulajdonost érinti az a megtakarítás, és nem a bérlőt. A szövegben egyértelmű…
Én: Oké, ha a közös képviselő ír egy papírt, hogy téves volt a decemberben kiállított papír, és mégis kell fizetni azt a három hónapit…
Tulaj: Én a tavalyi… a tavalyi 39 ezer is (= mármint a három havi kk.) úgy gondolom, hogy engem illetett volna, csak én azt elengedtem….
Én: Nem. A közös költség befizetése az én dolgom. (Itt már kezdtem kicsit felpaprikázódni. A 14. percben járunk egyébként.) Tehát ha nekem kell fizetni. Tehát ha nem kell fizetni, akkor…
Nő valamit mond. Talán hogy itt van-e a bérleti szerződés. Amit direkt nem hoztam el, nehogy nekiálljanak molyolni rajta (az három oldal! még most is ott ülnénk). Keresse elő a kuplerájából a sajátját.
Én: Nincs, Töhötömnek van saját példánya, én már átvittem az összes papírt. Persze nálam is van.
Tulaj: Na! Akkor én azt mondom, hogy… akkor ebből egyet mi is megmutatunk a jogásznak… És… Akkor egyszer még találkozzunk.
Fater: Nem.
Én: Ne találkozzunk, mert én el fogok menni külföldre dolgozni (ez a végső esetre előkészített hazugságom volt, direkt ilyen helyzetre kitalálva). Most, ezen a héten már nem érek rá, most már a költözésemet intézem, és nem leszek az országban. Azért költöztem el ilyen nagyon hamar.
Tulaj: aha. Aha.
Én: szóval ezt intézzük el most, mert most már …
Tulaj: akkor… hogy van ma, kedd… És akkor már se holnap, se holnapután, se azután, se szombaton… (na még azt kéne vazze! A sötét fejedet látni hétvégén!)
Én: ezen a héten már egyáltalán nem, és most már a külföldi utamat intézem…
Tulaj: És a jövő héten? (Na itt bukott el Öcsém érvelése. Mert ezek ráértek szarakodni, mert fix új bérlő jött két hét múlvára.) Akkor édesapádnak írsz egy meghatalmazást.
Fater: Nem.
Én: Nem szeretnék. Jó. Ha valami követelés van, akkor ügyvéd útján, a postacímemre – ami rajta van a szerződésen, meg a felmondáson is a postai címem, ott megtalálnak engem.
(Hosszú szünet.) Tulaj: jó. Akkor maradjunk ebben.
Fater: jó, de akkor kérek szépen egy aláírást. (Az átadási jegyzőkönyvre mármint.)
Én: Bocsánat, a mérőóra-állásokat is ráírom.
Tulaj: Én ebből egy példányt kérek szépen.
Fater: Persze, aláírt példányt fog kapni.
Tulaj: De hát akkor az olyan, mintha már beleegyeztem volna mindenbe. (Mibe, bazdmeg!? Hogy visszaveszed a lakást, és ezt aláírod?)
Fater: Nem. Ha bármilyen követelése van, akkor azt akár ügyvéd útján, akármilyen más úton meg tudja tenni. Ajánlva, tértivevénnyel, a Macska címére elküldik…
Tulaj: Fizetési meghagyásra gondol? (Jaj de megijedtem. Szerintem nincs ügyvéd, aki a közös képviselő által leírt „három havi közös költséget nem kell befizetni” összegről fizetési meghagyást ír, de hát pont azt akartam nagyon elkerülni, hogy egyáltalán ügyvédhez menjenek.)
Fater: Ha ilyesmiről lenne szó…
Tulaj: Hát én, én inkább akkor írnám alá, ha egyetértek vele. (Ezen a ponton nagyon szerettem volna, ha ott van Öcsém is, és látja ezt a csökönyös faszt, mert nekem nem hitte el, amikor utóbb meséltem. Na most győzze meg a tulajt, hogy tessék aláírni!)
Én: Hát én ezt nem tudom a világ végéig húzni ugyebár…
Fater: A Macska most kiköltözik…
Tulaj: A felmondásban az áll, hogy 28, vagy 29…
Én: Február 29-vel mondok föl, és megállapodtunk a mai napban.
Fater: Tehát: ezzel önök is nyernek három napot.
Nagy kuss.
Tulaj: Hát én szeretnék még egy nap gondolkodási időt. Vagy kettőt. (Más albérlők csak úgy lelépnek szó nélkül és még százezres kifizetetlen számlákat hagynak maguk után. Én full korrektül járok el, átadási papírt írok, és erre itt cigánykodik ez a skizofrén velem.)
Én: Sajnálom, de nincs több időm.
Tulaj: Akkor viszont egyelőre… (nem érthető a többi).
Én: Jó, de akkor nem tudjuk odaadni a kulcsokat sajnos.
Tulaj: Hát akkor nem.
Én: És akkor mi lesz a szekrényszállítással? (Mert elvileg már másnapra szervezték a szekrények cseréjét, legalábbis a nő ezt mondta nekem a telefonban.)
Tulaj: Hát akkor az is vár négy napot.
Én: Töhötöm, én nem tudok többet tökölni. Én egy fillért nem fizetek. (Öcsémnek hallania kellett volna.) Hogyha pénzt szeretnének, akkor menjenek ügyvédhez, ügyvédi meghagyásra fogok majd fizetni. Tehát én semmiféle követelést nem ismerek el. Ha aláírod, akkor …
Nő: Beszéljük meg…
Tulaj: Én szeretnék gondolkodni rajta két napot…
Én: De mit szeretnél gondolkodni rajta?
Tulaj: Azért szeretnék rajta 48 órát gondolkodni, mert én, én azt éreztem, hogy olyan hangon beszéltél velem, annyira megbántottál, és megsértettél…
Én: Mivel bántottalak meg?
(Itt a januári telefonbeszélgetésünkre gondolt a faszfej. Amikor 6 év után először a sarkamra álltam, miután annyiszor elfelejtették, hogy megyek, soha meg nem javíttattak volna semmit és mindent én intéztem a lakásban, és akkor még az elengedett kk.-t követelte rajtam, na akkor valóban határozott voltam és megmondtam, hogy írjon szerződést a felemelt bérleti díjról, és készítse elő a rezsicsekkeket. Természetesen ebből egyik sem történt meg. Ja, és persze – Öcsém tanácsára – mondtam neki, hogy a 3 havi kk. az jogtalan haszonszerzés lenne.)
Tulaj: Azzal, hogy én jogtalanul akarok gazdagodni.
Én: Azt a jogász mondta, hogy ha olyan költséget követelsz rajtam…
Tulaj: Én nem jogtalanul akartam gazdagodni, én úgy éreztem, hogy tavaly elengedtem neked 39.600.- Ft-ot.
Én: Nem engedtél el nekem, hanem nem kell kifizetni…
Tulaj:… szeretetből (bazzeg, ezt a szektáját még ide is behozza, de ez már full röhejes volt ezen a ponton).
Én: … a közös költséget egyáltalán.
Tulaj: Én másképp látom.
Én: Jó. Ha megmutatod azt a papírt…
Tulaj: Én ebből azt olvasom ki, hogy te az én tulajdoni jogomba nem vagy jogos beleszólni, úgy gondolom.
Én: Hát nem is szóltam bele. A közös költséget egyáltalán nem kell kifizetni, tehát én se fizetem ki neked… És egyértelműen le van írva…
Tulaj: Én másképp látom…
Én: …. hogy engem terhel a közös költség…
Tulaj: Én is elolvastam a szerződést, nekem is megvan a szerződés, és én máshogy látom. (Valószínűleg hazudott, mivel szerintem a kuplerájban meg sem találta a szerződést, de ha mégis, ott annyira világosan le van írva, hogy az én dolgom a közös költség, hogy már jobban elmagyarázni tényleg lehetetlenség.)
Tulaj: Tehát szeretném, ha nem úgy mennél el, hogy „még otthagytam háromezer forintot”, (oh, bár itt lett volna Öcsém, mert ezt a jelenetet nem tudtam vele megértetni másnap a telefonban!), hanem ha tudnád, hogy nagyon jól, nagyon méltányosan voltál itt…
Fater: Persze, semmi probléma nincs ezzel. (Fater igyekezett mérsékelni a feszkót diplomatikusan :-)
Tulaj: Mert ezt 125 ezerre jön ki az az ár, ami a kerületi ár.
Én: Hát… (itt azt akartam mondani, hogy ha annyira akart 125 ezret, akkor miért nem mondott fel ő korábban, vagy miért nem emelte fel ő a lakbért. De rájöttem, hogy ezt felesleges mondanom.)
Tulaj: Én minden hónapban adtam neked körülbelül (WTF?!)…
Én: Hát én azt hiszem elég megbízható bérlő voltam, én jártam hozzátok fizetni… Volt olyan, hogy elfelejtettétek, hogy megyek fizetni és ott álltam a kapuban… Többször előfordult… Azt hiszem, elég méltányos voltam.
Tulaj (az elfelejtésre persze nem reagált): Úgy éreztem, hogy nem… becsülted meg azt, ahogy mentek a dolgok (WTF?!)
Én: Szerintem mellérendelt viszonyban vagyunk, és nem alá-fölé rendelt viszonyban.
Tulaj: És egyetlenegyszer sem tetted szóvá, hogy a szóbeli megállapodás ne lenne elegendő… hogy valójában milyen csaló vagyok, vagy erre utaltál, hogy nem volt szerződés.
Én: Nem erre utaltam, csak ugye nem volt papír.
Tulaj: Hogy ugye bizalmi alapon, és ráutaló magatartással 55-ről emeltük 70-re, aztán 80-ra… Tehát én bíztam benned, és te meg… te meg úgy éreztem, hogy egy ilyen jogi csavarral…
Fater: (diplomatikus megnyugtató hangon): Ha jogi csavar lett volna, akkor egész mást akarunk. Nem akarunk mi semmiféle csavart. Mi megköszönjük azt, hogy itt voltunk, a lakást saját költségen kifestettük…
Én: A bojler felszerelése harmincezer forintba került, amit én szeretetből kifizettem neked.
Fater: A csaptelep felszerelését saját pénzből csináltuk.
Én: Az nyolcezer volt. (Az általunk fizetett költségek felsorolására csak olyan fejjel nézett a tulaj, mintha albán nyelvű tévéhíradót nézne. Nulla reagálás.)
Fater: Tehát nem hiszem, hogy arról lenne szó, hogy akár maga, akár mi követeléseket tudnánk támasztani egymással szemben. Tehát azért nincs értelme ennek, mert ha most elkezdjük, hogy én ezt tettem, én azt tettem…
(Kb. ezen a ponton lehiggadtam és rájöttem, hogy Faternek van igaza a nyugodt hangnem tekintetében, meg a nőnek, aki nem szólalt meg, de olyan gyógypedagógusi módon csitítgatta a tulajt a háttérben. Távol volt sajnos a diktafontól. Tehát hangszínt váltottam és diplomatikussá változtam én is.)
Én: Én nagyon örülök, hogy itt lakhattam, és nagyon jól érzem magam, és jött egy jobb lehetőség, azért kell most ugye elmennem, és tudom, hogy ti sokkal többért ki fogjátok adni, és ez természetes. Szóval nem akarok semmiféle viszálykodást…
Tulaj: Én csak annyit mondok, hogy én a 39.600.- Ft-ot úgy érzem, hogy ajándékba adtam tavaly is, és idén ebből (alig hallani)… tízezret állapodtunk meg…. Csak mondom, hogy én így olvasom ki. Végül is nincs jelentősége, ha annyira nem akarjátok…
Én (félig Faternak mondtam, félig kérdezve): És ha én most átadok 20.000.- Ft-ot és átveszi átvételi elismervénnyel, (tulajnak) akkor aláírod a lelépési nyilatkozatomat, hogy többször ne kelljen találkoznunk?
Fater: Jó.
Én: Mondtam.
(Itt hangos zaj, miközben kinyitottam a táskát és elővettem a tárcámat.)
Fater: Tényleg azt mondom, hogy nem érdemes ezen vitatkozni.
(Tulajék nem szólnak. Elővettem egy húszezrest és megmutattam, majd zsebre tettem. Ezek után már az átadási jegyzőkönyv lett a téma.)
Fater: Maguknak mennyi kell?
Tulaj: Jó volna fele-fele. … Én fizettem az adót utána…
Fater: Jó, semmi probléma, adóhatóság, az nem a mi dolgunk.
(Én közben átvételi elismervényt vettem elő, merthogy olyant is készítettem, direkt erre az esetre. A beszélgetés közben világosság gyúlt az agyamban: a tulaj még mindig a rohadt három havi közös költségen rugózik, csak azon jár az agya… Nem beszélt ez ügyvéddel, vagy ha mégis, nem került szóba maga a lakbér. Csak arra van rápörögve, hogy őt megfosztották a három havi kk.-tól. Amiből én tényleg megígértem, hogy kifizetek havi tízet, igaz, hogy akkor még nem akartam elköltözni, de csak megígértem. Ha most kifizetem neki ezt a húszezret, akkor aláírja végre azt a kurva papírt, és nekem mindennél fontosabb volt, hogy egy aláírt átadási jegyzőkönyvem legyen.)
Tulaj (nőnek): Aláírhatom? Vagy megmutassuk… Ne mutassuk meg senkinek? Mert én nem értek a jogi nyelvhez…
Fater és én együtt: Az csak az átvételi elismervény… A másik meg az átadás-átvételi jegyzőkönyv, hogy leadjuk a lakást, a kulccsal együtt.
Tulaj ezek után már a jegyzőkönyvben szereplő személyes adatainak kitöltésével van elfoglalva. A kulcscsomókon lévő kapunyitón rugózik, hány van belőle, mondjuk, hogy kettő (Faternél és nálam egy-egy). Na és ekkor végre aláírja!!
Tulaj: na és akkor ebből csinálunk ötöt… (Igen! Igen! Igen!)
Tulaj és én egymás után írjuk alá, én gondosan megvártam, hogy először ő tutira aláírja, csak aztán én, majd Fater és a nő is tanúként (bár nem szabályosan, mert csak a neveiket írták alá, de szerintem ez is elég arra, hogy eszükbe ne jusson utólag belecseszekedni).
Keltezéskor tulaj még megjegyzi, hogy ma van az anyja születésnapja. Én aláírás közben feszültségoldásul rákérdezek, hogy hosszú távon lesz-e később kiadva a lakás? Tulaj újra elmondja, hogy most jön valami szektás társuk Angliából, és 110 + rezsiért lesz kiadva. Fater udvariasságból rákérdez, melyik szekta, mire a tulaj megmondja, meg hozzáteszi, hogy engem is mennyiszer hívott (majd biztos elmegyek, mikor rosszul leszek a szektáktól, pláne ha a tulaj is ott van, hisz már minden lakbérfizetés előtt egy héttel a hideg rázott.)
Miután az összes jegyzőkönyv aláírásra került, odatoltam a tulaj elé az átvételi elismervényt a húszezerről.
Azért a tulaj itt még rákezdte (de tudtam, hogy erről is szó lesz!): Hogy ő gondolkodott azon, hogy az törvényes-e, hogy valaki a kaucióból vonja le a lakbért… Hogy ő úgy tudta, hogy jogilag a kaució, azt ő állapítja meg, amikor úgy látja, hogy nincs kár a lakásban. (Lehet. De az meg viszont biztos, hogy egy kanyit sem fizettek volna vissza ilyen-olyan ürügyekkel, én meg nem óhajtok ügyvédhez szaladgálni emiatt.)
Én: Amikor kötöttük a szerződést anyukáddal, az ingatlanügynök is itt volt, akkor rá is kérdeztük, hogy akkor a kaució visszajár, vagy le lehet-e lakni, azt mondta a mama – mert ő írta alá a szerződést (tettem hozzá hangsúlyosan) –, hogy vagy lelakom, vagy visszaadják. (Ez teljesen így volt.)
Fater társalgásképp megjegyzi, hogy a Ptk. szerint Töhötömmel nem is köthettünk volna szerződést, csak a kedves mamájával.
Tulaj: ja, mert ő volt itthon?
Fater: nem, ő a haszonélvező. És amíg a haszonélvezet él, addig a tulajdonjog korlátozva van. (Itt Fater részéről kiselőadás a haszonélvezet témájáról.)
Tulaj: A szerződéskor volt baj, hogy én pont valahol elvoltam, és azért az ő nevére kötötte az ingatlanügynök (akinek a nevére is emlékezett 6 év távlatából!) a szerződést.
Én: Törvény szerint mind a kettő. (Mármint hogy tudtommal a haszonélvező és a tulaj is bérbe adhatja a lakást.)
Tulaj: Hát én ezt nem értem. Anyuka ennek a lakásnak nem haszonélvezője.
Fater: De.
Én: Nekem azt mondta. Ő írta alá a szerződést.
Fater: Igen, ő írta alá. (Fater is ott volt a szerződéskötéskor.)
Példányok és elismervények osztogatása zajlik, majd miután minden papírt eltettem, adtam csak át a húszezret a tulajnak. A két kulcscsomót Fater és én egyszerre tettük ki az íróasztalra.
Ezen a ponton még fel sem fogtam, hogy a vénasszony, aki a bérleti szerződést aláírta (meghatalmazás nélkül), és ő is, meg az ingatlanügynök - aki az ismerősük volt - is simán a pofámba hazudta, hogy ő a haszonélvező, holott nem is haszonélvező, hanem csak épp ráért akkor. És én mennyi órát elfecséreltem arra, hogy tépelődjek, neten utánanézzek, Öcsémmel vitatkozzak, hogy kérjek-e a vén kurvától meghatalmazást a lakás visszaadásához!!
Azért ahhoz az ingatlanirodához lesz még pár kedves szavam. R betűvel kezdődik a nevük. Asszem írok nekik pár kedves sort. Vagy kiírom valamelyik albérletes fórumba a neten.
Pakolás, beszélgetés; tulaj megjegyzi, hogy jó állapotban van a lakás. Volt itt olyan albérlő, aki légpuskával lövöldözött! Azóta is sajnálom, hogy nem jött a számra: „Reméljük, a következő nem ilyen lesz”… :-D
Távozás a lakásból, az akusztika már a folyosó visszhangzását tükrözi. Ezek után már tulajdonképpen érdekes dolog nem történt. A mérőórákat a nő lekapcsolta, én a lépcsőn akartam lemenni, hogy ne kelljen a többiekkel együtt öt emeletet liftezni. Nem volt kimondottan okos ötlet, mert a nő is lépcsőzni akart velem együtt, ami csak azért volt ciki, mert útközben rákérdezett, hogy hová megyek külföldre? Én pedig, agyilag már totálisan kimerülve képtelen voltam értelmesen gondolkodni és rávágtam, hogy Angliába. Hogy miért nem Olaszországot mondtam, ahol már jártam is és tudok is valamennyire olaszul, azt nem tudom, szóval nagyon ciki volt.
Aztán a ház előtt elköszöntünk, ők a metró felé mentek, mi pedig az ellenkező irányba, Fater hazahozott. Nagyon jó hangulatban voltunk!!
Én: Így legyen lottó ötösöm!
… Ezen a ponton jutott eszembe, hogy a diktafon be van kapcsolva, és kikapcsoltam, majd elmagyaráztam Faternak az előzetes elméletemet, miszerint a tulaj tutira csak (valamennyi) pénzért lesz hajlandó aláírni a jegyzőkönyvet, és ez így is lett :-D Nagyon boldog voltam, hogy ezen is túl vagyunk, amitől a legjobban paráztam hetek óta, sőt tulajdonképpen mindig, valahányszor eszembe jutott, hogy egyszer majd ki kell költöznöm ebből a lakásból.
Csak Öcsémmel volt némi vita a későbbiekben erről, de azt majd máskor írom le.
