Még októberben volt az a „csapatépítés” nevű esemény, amitől már akkor égnek állt a hajam, amikor először szóba került. Nem vagyunk mi színtársulat vagy baleseti sebész team, hogy csapatot kelljen építeni…. Alapvetően mindenki megkap x db munkát, amit meg kell csinálnia, önállóan; legfeljebb segítséget kérünk a másiktól, ami ügyenként öt-tíz perc, és ennyi a „csapat”. Mindössze arról szólt a dolog, hogy az ostoba főnökünk pár órán keresztül nem az irodában, hanem egy másik helyszínen vihorásszon a barátnőivel.
A melóhely kihirdette ősszel, hogy fejenként 2.500.- Ft-ot juttat a csapatépítésre. Mi rögtön gondoltuk, egészséges ösztönnel, hogy inkább adják ide nekünk azt a pénzt, és továbbra is dolgozunk úgy, mint eddig :-D Persze azt nem lehetett.
A buta főnök meg nekiállt kapkodni, hogy jaj-jaj, minél előbb menjünk csapatépíteni!, mert aztán jön az őszi szünet, és a gyerekesek nem érnek rá! – Most nem tök mindegy, hogy október közepén, vagy november elején vihorászik más helyszínen a kis cimbijeivel…
Emiatt a kapkodás miatt aztán a melóhely igazából még nem utalta ki ezt a pénzt – ja, közigazgatást, pénzt kiadni, azt nem szeretnek, főleg a dolgozókra –, ezért nekünk kellett megelőlegezni ezt az összeget. Ahogy már írtam korábban, nekem eszem ágában sem volt elmenni, de a főnök vágta a pofákat és másnap is visszajött erősködni, így belementem, mert a., úgy tűnt, mindenki más is megy, és b., nem akartam, hogy kibasszon velem emiatt, ha majd lehetősége lesz rá (például karácsonyi pénz osztásakor, már ha várható ilyesmi).
Sajnos, már megígértem, hogy elmegyek, és már le is foglalták azt a tetű bowlingpályát, amikor is kiderült, hogy mi magunk fizethetjük az egészet. Különben simán megmondtam volna, hogy nem adok egy kanyit sem. De hát így alakult, befizettük a 2.500.- Ft-ot azzal, hogy majd ha „odafönt” számfejtik, visszakapjuk. Mondjuk, majd decemberben. (Október első fele volt, ugye.)
Utólag derült ki, hogy két másik kollégának sem kellett elmennie a „csapatépítésre”, az egyik simán megmondta, hogy családi oka van, a másikat nem is hívta a főnök, merthogy ő „aszociális”. Vazze, én is az vagyok!!! Vagy, miután engem becserkészett, már megvolt az aznapi adrenalin, és a másik fickó már nem is érdekelte tovább. Fasza. Miért nem a másikkal kezdte, és hagyott volna békén engem?
Megvolt a bowling, természetesen az égvilágon semmi haszna nem volt. A főnök más helyszínen vihorászott a kis barátnőivel, a „csapat” nem lett jobb, semmi a világon nem változott, mindössze kiadtam 2.500.- Ft-ot. (Jó, annyi haszna volt, hogy egy órán át nem kellett a monitort bámulnom. De erre miért kell ennyi pénzt kifizetnem!)
Nemrég aztán jött a hihetetlen hír, hogy megvan a pénz! a melóhely számfejtette a csapatépítés költségeit, és most visszaadják! Gyűljünk össze, pénztárcával!
Hurrá, örültem. Mindig jól jön a pénz, főleg ha a saját, feleslegesen kiadott suskámat kapom vissza.
Erre visszaadott 2.000.- Ft-ot fejenként és közölte, hogy az 500.- Ft áfát lenyelte a melóhely.
Majd’ megfőttünk a dühtől. Főleg én, aki nem is akartam menni! Most nem az összegről van szó, ötszáz forintot kiadok egyebekre simán, de hadd én döntsem már el, mire költöm a saját pénzemet!
Nem elég, baszki, hogy se fizetésemelés, se szabadság, se semmi, de még el is lopják a csapatépítési suska egyötödét, amit nem mi találtunk ki, a melóhelynek volt az ötlete, nekik kellett volna kifizetni – az egészet! –, ehelyett mi szívunk. Főleg én!
Most tényleg nem a pénz bassza a csőrömet, hanem ez a tetű smucigoskodás. Mi az, hogy „az áfát nem fizették vissza”? A bowlingos helynek 2.500.- Ft-ot kellett fizetni, ergo annyi az ára, és ha csak pár héttel később megyünk, a melóhely bizony fizette volna a 2.500.- Ft-ot. De mert az ostoba luvnya főnökünk jaj, hamar, jaj, mielőbb!!! akart más helyszínen vihogni a cimbijeivel, így mi előlegeztük meg a lóvét és így volt lehetősége a melóhelynek lenyúlni azt.
Valahol a „felsőbb szinten” döntik el az ilyesmit, ahol azt is, hogy az aktuális fő-fő-főnöknek évente le legyen cserélve a bőrkanapéja, mert az nagyon fontos, de a dolgozók 500.- Ft-ját, azt ellopják.
Még soha nem kívántam annyira, hogy bár lenne egy időgépem, visszamehetnék az időben és mikor a főnök megkérdi, hogy megyek-e, tagoltan azt mondom: „EGY NAGY BÜDÖS LÓSZART!”
Azt is eldöntöttem, hogy a munkahelynek egyetlen petákot sem fizetek soha többé, mármint ha pl. „önkéntes” (= kötelező) karácsonyi buli vagy efféle lesz, amire majd „jelképes” összeget kell fizetni, vagy rászorulóknak gyűjtés, ami így karácsony előtt szokott lenni. Majd megmondom, hogy ott van náluk ötszáz forintom, költsék arra (és/vagy gyógyszerre is).
Tessék. Igazam volt, amikor előre megmondtam, hogy baromság a csapatépítés – mármint a mi munkánkban –, előnye nulla, mindössze lenyúlták a pénzünket. Soha semmiféle munkahelyi „rendezvényre” nem megyek el. – Nem mintha olyan sok várna rám, hisz eleve dobbantani fogok innen, de addig is!
