Rendes körülmények között szilveszterkor jó későn kelek, sétálok egyet a városban, aztán késő délután haza, még alszom egyet, hogy jól bírjam az éjszakázást. Aztán nagy adag Macska-salátát főzök, és sörrel meg filmekkel fent maradok jó sokáig.
Idén nem teljesen így történt. Elsősorban sajnos dolgoznom kellett, utána pedig – hogy jól folytatódjon a nap – Tesómékhoz mentem. Így a szilveszter három szakaszra oszlott: meló, család, majd az egyszemélyes otthoni évvége.
Valamiért csütörtökön elég későn feküdtem le, így pénteken elég indiszponáltan keltem fel. Annyi agyam volt, hogy mindent összeszedjek, amit Tesómékhoz akartam vinni, viszont már csak a metrón jöttem rá, hogy a saját kajámat viszont a hűtőben felejtettem (pedig alma és szaloncukor is volt benne!). Szerencse, hogy a Fornetti nyitva volt, mert ott vettem végül kaját.
Morcosan dolgoztam, mert a főnök is bent volt, meg sajnos Annamária is. És nem tudtuk, pontosan meddig is tart ma a munkaidő, ami csak azért zavart, mert Öcséméknek így nem tudtam megmondani, mikorra érek oda. A HÉV, mintha csak hétvége lenne, ma is félóránként járt, tehát lehet, hogy vagy épp lekésem, vagy várhatok rá egy csomót.
A nagy-nagy-nagyfőnök már tegnap írt körlevelet, hogy 12.00-ig tart a munkaidő. Igen ám, de ők ott a központban 8.00-kor kezdenek, mi pedig már 7.00-kor – ergo logikus lenne, ha minket már 11.00-kor elengednének. Vártuk, hogy szól-e valaki valamit ez ügyben, de egyik főnökféle sem volt elég tökös hozzá. Maga az osztályvezetőnk viszont lelépett kb. 10.00-kor, a kis helyettese ugyanakkor 7.00 helyett csak 8.45-ra méltóztatott befáradni. És már 11.50-kor nem volt sehol. Fasza, ez még jobban emelte a hangulatunkat. (Nem.)
Álmos is voltam, ezért még egy fekete teát is benyomtam, de már sejtettem, hogy Öcsémtől fogok kérni egy kávét is, amivel majd kihúzom éjfélig.
Délben tehát leléptünk. Pont elértem a villamost, ami egyenesen elvitt a HÉV-ig. Sajnos a menetrend miatt még 24 percet kellett várnom a következőre. Tiszta szerencse, hogy pisilnem is kellett, így volt időm bemenni a Tescóba és ott elintézni.
Tesóméknál remek volt, és azonnal kértem egy kávét. Zsófi nemrég ébredt, és iszonyú édes volt. Zétény nemkülönben. Sajnáltam, hogy fizikailag olyan álmos vagyok, de most legalább nem reggel 8.05 volt, mint általában, mikor megérkezem hozzájuk. Ezenkívül az időjárás is remek volt, sütött a nap, és langyos volt a hőmérséklet.
Kiderült, hogy vendég fog jönni, és jó lenne, ha én azalatt ’lefoglalnám’ Zétényt, hogy ők beszélgethessenek. Bevallom, hogy kicsit morcos lettem magamban. Nem szeretek idegenekkel találkozni, pláne úgy, hogy ezt előtte egy órával tudom meg; amellett minek kellek én, ha egyszer jön vendég, akivel beszélgetni akarnak… De aztán átcsoportosítottam a gondolataimat, mert ez itt most kisgyerekes család, ahol valóban kell segítség és „figyelemelterelés”. Különben is, mint kiderült, az a csaj jött, akivel már egyszer ugyanígy, ugyanitt találkoztam, és igazán jó fej volt.
Zéténnyel játszottunk, mert ő játékvonatot (is) kapott karácsonyra. Ezzel jól elvoltunk. Aztán finom uzsonnát ettünk, felváltva pátyolgattam Zsófit és játszottam Zéténnyel. Zsozsó már rendkívül ügyesen és gyorsan kúszik-mászik, tulajdonképpen már rendesen négykézláb, ami nagyon remek, csak most már még jobban kellett ügyelni arra, nehogy veszélyes helyekre tévedjen, vagy a szájába vegyen valamit, amit nem kéne.
Délután aztán, mikor Zsófi álmos lett, felkerekedtünk mind, hogy nagy közös sétára indulunk. Az már csak az utcán derült ki, hogy én és Zétény menjünk külön, ők pedig (három felnőtt plusz Zsozsó) másik irányba mennek, hogy beszélgethessenek. Ezzel nem lett volna semmi baj, de mivel úgy tudtam induláskor, hogy mind együtt leszünk, a telefonomat nem tettem el. És már 16.00 óra volt, lassan kezdett alkonyodni. Hmmm…. Nem örültem maradéktalanul.
De később aztán mégis örültem, mert Zéténnyel sétálni mindig nagyon szeretek :-) És, hála a jó égnek, most nem akart bemenni a játszótérre – ami szuper, mert épp más családok is voltak ott. Így csak megtettük a szokásos körünket a lassan leszálló alkonyatban. Közben beszélgettünk, kicsit szaladtunk, és csipkebogyót is szedtünk volna, ha lett volna ehető a bokron.
Amikor kiértünk a nagy füves térségre, ahol kutyákkal is szoktak sétálni, már egészen sötét volt, és a kutyák nyakán világító nyakörv volt, így szaladgáltak le-föl.
Meglepetésemre Zéti habozva megállt, aztán kicsit nyugtalanul a lábam mögé bújt. Ilyesmit még sosem láttam tőle. Sőt kezdeményezte, hogy vegyem fel. Fel is vettem azonnal a karomba, és ellágyultan gondoltam, hogy talán így a sötétben kicsit fél a világítós nyakú kutyáktól. Furcsa, mert általában szinte semmitől nem szokott félni. De kimondottan örültem, hogy a karomban vihetem, ő pedig rögtön nyugodtabb lett.
Már csak azért is jó volt, mert így feltűnés nélkül távolabb sétáltam a vízparttól, és az utcán haladhattam tovább :-) Zétényt valamivel könnyebb volt vinni, mint Zsófit, mert hiába nagyobb súlyú, de hosszabbak a végtagjai és így valahogy jobban eloszlott rajtam a súlya. Egyébként nagyon örültem, hogy mindennap csinálok 30 db fali fekvőtámaszt, mert kisgyerekeket emelgetni és tartani, noha remek dolog, de elég komoly izommunka ;-)
Ahogy odaértünk, ahol balra kellett volna fordulni és úgy haza, Zétény egyenesen előrefelé ment – ekkor már a saját lábán – és közölte, hogy menjünk fel a töltésre, és onnan a titkos ösvényen le! Hajjaj… Ekkor már, mint mondtam, teljesen sötét volt, noha még 17.00 sem lehetett. És szilveszter napja. Egy leheletnyit aggódtam, mi van, ha rókák, farkasok vagy részeg szilveszterezők akadnak az utunkba. De végül is, miért ne… Így felmásztunk a töltésre a kis ösvényen. Ami némileg csúszós volt, ezért hálát adtam az égnek, hogy reggel volt annyi eszem, hogy a napközbeni +12 fok ellenére mégis a vastag, vízhatlan és csúszhatlan új hótaposómat vettem fel, mert abban most nem csúsztam egyáltalán. Zétény sem.
Átbújtunk a korláton és így ki a keskeny bicikliútra. Ami, megjegyzem, szintén nem volt kivilágítva, így idegesen sasoltam, nem jön-e biciklis, de mindössze egy darab jött, akit szerencsésen elkerültünk.
A bicikliút egyenesen Öcsémék utcájába torkollt, így simán hazaértünk volna, de Zétény inkább úgy döntött, hogy még előtte ereszkedjünk le a „titkos ösvényen”, ami egy kis zsákutcába vezet, ahol amúgy már jártunk. De nem vaksötétben. És ez az ösvény most gyakorlatilag egyáltalán nem volt látható. Próbáltam meggyőzni, hogy inkább menjünk végig a bicikliúton, és úgy be az utcába, de ő az ösvényt akarta. Még érveltem, hogy „de kicsim, sötét van és eléggé csúszik itt a talaj”, mire ő megnyugtatott: - Majd fogom a kezedet!
Nagyon örülök :-D Végül tényleg fogtuk egymás kezét, ő ment elöl a meredek lejtőn, én mögötte – hála az égnek a csízmáinkért –, és igyekeztem erősen tartani, hogy még ha megcsúszna is tudjam fogni a kezét. De egyikünk sem csúszott meg! Szerencsésen leértünk a kis, eldugott zsákutcába.
Itt, megjegyzem, hogy szintén nem volt egyáltalán közvilágítás. De most komolyan! Jó, tudom, hogy ez nem az Andrássy út, de azért vannak itt házak is, meg mégiscsak járnak erre gyalogosok… De nem lett semmi gond. Zéti kérésére még szedtem is neki egy késői, piros almát, amit csodával határos módon vettem észre a sötétben a fán. Ezt követően pedig most már egyenesen hazamentünk.
Otthon átöltöztettem Zétit a házi ruhájába, kicsit játszottunk, aztán negyedóra múlva hazaérkeztek a többiek is. Nagy csillagszórót gyújtottunk a teraszon, beszélgettünk még kicsit, én búgócsigát pörgettem Zsófinak, akinek ez nagyon tetszett, nagy csillogó szemeivel figyelte, és nevetett rám :-)
Zéti a délután folyamán még elénekelte nekem a Kiskarácsony, nagykarácsonyt is, amitől nagyon meghatódtam, mert borzasztó édes volt, holott az énekhangja kb. olyan, mint Öcsémé vagy az enyém ;-)
Még ittam egy kupica búcsúpálinkát, aztán a fél hetes HÉV-vel hazaindultam. Kissé aggódtam előzőleg, mégiscsak szilveszter este van, ki tudja, mennyi részeg, agresszív barom indul a városba ma este… De tök simán telt az út. Az is igaz, hogy a fáradtság, a sok esemény és a pálinka miatt már nem is aggódtam annyira :-D A villamoson és a kisföldalattin is OK volt minden.
Erősen reménykedtem, hogy talán a szomszédok nem lesznek itthon ma éjjel, főleg mert már pár napja nem hallottam őket, így gondoltam, hogy elutaztak, és ki az a hülye, aki pont december 31-én érkezik haza a téli szüneti elutazásból? Már eleve azt reméltem, hogy majd az egész téli szünetet a tanyasi rokonságnál töltik, ezzel szemben karácsonykor itthon voltak, de 27-től egészen mostanáig csönd volt… Reménykedtem, hogy legalább szilveszterre is szépen ott maradnak, ahol most vannak.
De természetesen – Murphy rám gondolt, mikor a törvényét megírta – ezek itthon voltak, és akárcsak Halloweenkor, mintha most is lett volna itt egy vagy két vendég (komolyan, legalább bulikázni húztak volna el éjszakára!). De hát erre már számítottam, hisz mindig akkor vannak itt, mikor nem kéne, amikor pedig én nem vagyok itt, akkor ők is gyakran elhúznak, szóval, mindig pont fordítva vannak a kívánatoshoz képest.
Most azonban mégiscsak szilveszter volt, így megbocsátóbb voltam. És a terveimnek megfelelően azonnal elő is vettem a barna Kozelt és korsóba töltöttem. Közben nézni kezdtem A bárányok hallgatnak-ot, melyet már ezer éve nem láttam, holott minden idők egyik legzseniálisabb filmje. Különösen magyar szinkronnal. És minden szilveszterkor megnézek egy horrort vagy thrillert :-)
A Bárányok alatt elfogyott a Kozel, akkor kinyitottam a 4,8 %-os Guinnesst, és virslit meg nosztalgiakiflit ettem mellé (idén nem volt sem időm, sem kedvem salátát készíteni). Második filmnek a Wong Foo-t néztem, amit imádok és kellemes kis könnyed film. Közben éjfél lett. A Guinness elfogyása után – csak lassan kortyolgattam, és mellé vizet ittam – kinyitottam az Öcsémtől kapott kézműves sört, mert az volt a legerősebb a három közül, 6 %-os. Az éjszaka folyamán megettem a megmaradt Stühmer szaloncukrokat is.
Harmadik filmnek elkezdtem a Cápát az eredeti szinkronnal, de akkorra már olyan fáradt voltam, hogy mikor hárman kihajóztak levadászni a cápát, lekapcsoltam és szépen nekifogtam lefeküdni. Akkor már úgyis 02.30 volt, és másnap kb. 9.50-kor terveztem felkelni, mert ebédre az ősökhöz mentem.
Legnagyobb meglepetésemre reggel egyáltalán nem voltam másnapos, mindössze némi gyengeséget éreztem, a három sör ellenére. Érdekes!
