Tessék, mindig akadnak egészen kis apróságok, amiknek lehet örülni…. A nagy dolgokat most nem is említem, mint család meg egészség és effélék.
Ezt mondjuk inkább tegnap kellett volna megírnom, mert akkor még jobb hangulatom volt, sajna éjszaka a szomszédok megint műsoroztak, így ma kialvatlan és morcos vagyok. A fasz se érti, honnan jönnek ezek haza éjjel fél egykor – hétfő éjjel! – és hogy utána miért kell még egy órán keresztül fennhangon vartyogni, illetve döngő léptekkel le-föl császkálni a lakásban. Én persze ráadtam a rádiómra még egy hangot, de így viszont az szólt hangosan a fülem mellett. Szóval keveset aludtam.
De! A múlt heti jó apróság azért megvan! Ugyebár, sajnos Annamária nevű kolléganőm már egy év négy hónapja ül az én szobámban, azzal, hogy ha majd a kezdő srác, aki az ő régi helyére került a több személyes irodában, elmegy, akkor majd visszatér.
Hát erre reményem sem volt elég sokáig, már kezdtem bánkódni. No de nemrég szerencsére beindultak a dolgok, két fő lelépett nyugdíjba, további három példányt pedig lenyúlt a társosztály. Tehát öt emberrel kevesebben vagyunk. Abból kettő abban a háromszemélyes irodában ült, ahonnan Annamária érkezett, így most ott csak egy ember van, akivel ő egyébként is jóban van, együtt járnak kávézni meg effélék.
Ahogy ez az öt ember elment, máris reménykedtem, hogy most majd Annamária végre visszaköltözik és én visszakapom a jó kis nyugis életemet. Nincs vele nagy gond, de én nagyon szeretek egyedül ülni, már csak azért is, hogy nyugodtan olvashassak egy-két bekezdést az aktuális könyvemből, ha kedvem tartja, meg ha állásügyben telefonálok, azt nyugodtan bonyolíthatom. Aztán most itt a tél, ha az egyikünknek melege van, a másik fázik és fordítva. Ami az egyik legrosszabb, én mindig csukva tartom az ajtómat, amióta pedig Annamária itt van, állandóan nyitva kell tartani. Közli, hogy „mert olyan meleg van”. Aha, ezért találták ki az ablakot. Most miért a folyosón keresztül akarunk szellőzni, és mellesleg hallgatni/látni az idegesítő jövés-menést, amikor ott az ablakon bejövő friss levegő… Pont elég idegesítő Annamáriát elviselni, nemhogy még a folyosói mászkálást és dumálást is.
Annamária strébersége amúgy is idegesít, főleg ha rossz napom van, olyankor legszívesebben beszólnék valamit. Jó napokon elnézem. A két ünnep közötti szabadság ügye miatt komolyan berágtam rá, na akkor fordult meg a fejemben, hogy mikor megy már vissza???
Most komolyan, felszabadult a régi helye, ott úgyis mindig nyitva az ajtó, az neki tetszik, ott van a kávézópajtása is, mit rontja itt nekem a levegőt… Vártam, vártam, hogy mikor jön a hír, a bejelentés, hogy na, költözés lesz! De semmi!
Én magam egyenesen nem mertem rákérdezni tőle. Tudtam, amilyen rosszul palástolom az érzelmeimet, bármit mondok, az tutira úgy hangzana, hogy „Nem akarsz már végre elmenni innen a bús fenébe?!”
Hátulról, két másik irodában is rákérdeztem, nincs-e valamiféle hír a költözésről. Arra már rájöttem, hogy Annamária, amilyen egy csicska robot, saját magától biztos nem megy oda a főnökhöz, hogy „na, mikor költözhetek vissza?”, hanem csak ül a seggén és várja, hogy majd a nagy okos főnök szóljon neki. Akkor se mozdulna saját maga, ha én cigarettacsikkekkel dobálnám, vagy vízzel locsolnám egész nap.
Azt is tudom, hogy a hátulról körbekérdezés hatásos módszer, mivel nálunk nincs titok, valahogy minden kijut, így amit el akarunk hinteni, arról elég ártatlan képpel megkérdezni egy-két embert… Én is így körbekérdeztem és mondták, hogy még senki nem tud semmit.
De aztán megkérdeztem a szomszéd szobában ülő három csajt is, akikkel jóban vagyok, és ők mondták, hogy nem tudják, de a főnök azt találta ki, hogy közülük is egyet elültetnek máshová – és nyilván a két költözés majd egyszerre lesz; ez a csaj pedig lehetőleg nem akar minél hamarabb elköltözni, mert jól elvan itt a szomszéd szobában.
Így egy kicsit meg voltam lőve. Ha még tovább erőltetem vagy konkrétan rákérdezek az Annamária-költözésre, akkor óhatatlanul előkerül a szomszédcsaj-költözés is, vele pedig nem akarok kicseszni. Így minden maradt a régiben. Gondolom, a hülye főnökre várt mindenki, hogy ő lépjen, ő meg buta is, feledékeny is, kitalál ezt-azt, aztán vagy lesz abból valami, vagy nem… Én magam csak abban reménykedtem, hogy ha bemegy pletykálkodni az Annamária régi szobájába és ott meglátja a hatalmas üres teret, talán az eszébe villan, hogy miért is nem ül itt most senki…
Na, aztán végre egyszer a múlt héten meglátta a főnök egy reggel a szomszéd lányt és rögtön felkiáltott, hogy „Ó! Most, hogy megláttalak, eszembe jutott a költözés!” Sajnáltam szegény csajt, de boldogan megdobbant a szívem. Pláne, mikor húsz perc múlva az Annamáriát hívta be a főnök magához. Ő rögtön visszajövéskor már neki is fogott felírni a gépe leltári számát, hogy az informatikusok át tudják majd költöztetni.
Rezzenéstelen pofával dolgoztam tovább, de belül úgy szétszaladt a szám, mint Jokernek. Hurrááááá! Már leltári számokat jegyezget, akkor végre belátható időn belül van a költözés! De nem kérdeztem rá, hogy mégis mikor, meg ugye hamar, nehogy kihallja a hangomból a boldog örömöt.
Aztán péntek lett, meg hétvége, hétfőn pedig teljesen elfelejtettem rákérdezni, de most majd a napokban megkérdem tőle. Vagy a szegény szomszéd lánytól, nyilván együtt zavarják le ezt a kettőt.
Istenem, olyan boldog leszek…. Lelki szemeim előtt láttam egy Annamária nélküli irodát! Reggel, ha bejövök, én oltok villanyt, és egy pillanatig nézhetem az éjszakai városképet… Akkor nyitok ablakot, amikor tetszik. Az ajtóm folyton csukva lesz. Káromkodhatok és magamban beszélhetek – halkan – ha dühbe jövök. Ha Tesóm felhív, nem kell rövidre zárnom vagy virágnyelven beszélnem. Ehetek halkonzervet vagy más büdös kaját is!
Persze mivel most már tényleg új melót akarok, nem fog sokáig tartani ez az aranyélet, de örüljünk az apró örömöknek is. Az Annamária lelépése utáni iroda olyan lesz, mint mikor gépfegyverrrel kell futni, és mikor végre letehetik az újoncok, akkor belátják, hogy gépfegyver nélkül aránylag milyen kellemes.
Alig várom!!!
