Ahogy a múltkor írásom végén tömören írtam, most végre jelentkeztem összesen három állásra is. A versenyszférásokból nem volt túl könnyű kiválogatni azt, ahol nem kell (személyesen) ügyfelezni, sem jogosítvány, sem nyelvtudás; de azért találtam egyet. A Közigállás.hu-n meglepő módon most egész sok olyan volt, ami nem tűnt teljesen elviselhetetlennek és még meg is felelnék rá.
A magánszférással szinte semmit nem kellett tennem, csak a Prof.hu-s önéletrajzomat elküldeni, egy kattintással (meglepve láttam, hogy abban a nettó fizetési igényemet is beleírtam anno – ezt teljesen elfelejtettem már).
A két magánszférásnak viszont el kellett küldenem a – frissített – önéletrajzomon kívül még a beszkennelt bizonyítványaimat, meg motivációs levelet, meg nagyanyám születési anyakönyvi kivonatát is. Király… Ezek szerencsére megvoltak valahol, ami nem a gépemen, az a gmailes fiókomban, még régről, amikor erre az állásra jelentkeztem.
A motivációs levelet is csak frissítettem és a szervezetre szabtam. Hogy miért kell ezeknek motivációs levél…. Bakker, az őszinte az lenne, hogy „Annyira szar már a jelenlegi munkahelyem, hogy akárhová elmennék”, de hát ezt persze nem lehet. Ha mondjuk kiskutyákkal foglalkoznék, vagy a Vámpírok Bálja zenekarában zenélnék, na akkor lenne motivációm, de így? :-D
Mindegy, elküldtem őket; ez mind egy pénteki napon történt. És megnyugodtam, mert mintha mindhárom helyen úgy írták volna, hogy megvárják az összes jelentkezést és majd utána hívnak be interjúra. Ez mindhárom esetben még minimum egy hét volt, így megnyugodtam, hogy most van egy kis időm szusszanni, mielőtt bármi történne.
Ehhez képest már következő kedden, pontosan, amikor a liftben voltam munka után, látom, egy nem fogadott hívás…. Azonnal felment a pulzusom, félreálltam az előtérben és visszahívtam a számot, de csak automata rögzítő volt. Állati! Ez már tuti valamelyik munkahely lesz. És nem tudják, hogy nálam a 15.25 már a hazafelé indulás ideje.
Ezek után rohantam haza, hogy majd otthonról újra visszahívjam, mert utcáról gyűlölök telefonálni, és nem is nagyon lehet, ha egyszer jegyzetelgetni is kell közben; ráadásul pontosan akkor – naná! – iszonyatos eső kerekedett, tehát útközben semmi esetre sem vettem volna elő a telefont.
Otthonról még kétszer visszahívtam ezt a számot, másodszorra sikerült. Egy férfi vette fel – na, ez biztos a magáncég! – aki nem, az egyik közszférás állás miatt hívott. Nagyon meglepődtem, mert ennek a határidejéig is volt még vagy egy hét… De a lényeg, hogy behívott még azon a pénteken interjúzni! És mellesleg elhangzott egy fizetési ajánlat is, ami a jelenlegi bruttómnál vagy százezerrel több volt. (Ennyi pénzért talán még az Állatkert pókházában is dolgoznék.)
Egyfelől nagyon örültem, másfelől meg totál lámpalázam lett. Egymillió éve nem voltam állásinterjún… Na jó, múlt novemberben. De mindig izgulok. Mit mondjak, mit fognak kérdezni és effélék… Próbáltam fejben összerakni, hogy „adjam el magam”; mit csinálok a mostani melóhelyemen, miért akarok eljönni stb. – Azt persze már tudom, hogy ne mondjam azt, azért akarok váltani, mert a mostani egy fostalicska, és csak minden héttel egyre rosszabb lesz…
Az állásinterjú pénteken reggel 8.45-kor volt, ami nekem egyrészt jó, mivel 7.00-kor kezdek dolgozni, és akkorra már megettem a reggeli szendvicset és ami a fő, a kávét. Másrészt rossz is, mert el kell kéredzkednem, és olyan sok a meló és annyi ember mínuszban vagyunk, hogy a főnök mindenféleképpen pofákat fog vágni.
… Szerdán felhívott a másik közszférás melóhely is, ahová jelentkeztem, hogy be tudnék-e menni másnap (csütörtökön) hozzájuk interjúra…
Elképesztő. Mindkét hirdetés határideje még jóval odébb volt, és én úgy gondoltam, hogy azt a határidőt (ami még most sem telt el, miközben ezt írom!) kivárják, és majd azután hívják be a legígéretesebb jelölteket.
Mindegy, ennek a másik melóhelynek megmondtam, hogy most sajnos nem tudok; ami igaz is, mert rohadt sok a meló. És mert végiggondoltam, hogy ez a másik hely szintén a rabszolgatörvény alá tartozik, valamint – amit jelentkezéskor nem gondoltam még végig – a sokféle szervezeti összevonásnak köszönhetően ez igazából az én mostani melóhelyemmel kapcsolódik, szóval csak egy sima áthelyezés lenne, és még a végén a mostani főnökeim bosszúból utánam nyúlnának. Ezért abban maradtunk, hogy majd a jövő héten hívnak újra.
A pénteki állásinterjúra csütörtökön elkéredzkedtem, de természetesen nem mondtam meg, hogy hová megyek.
Szerencsére a hely relatíve közel van a mostani melóhelyemhez, de csütörtök délután azért, szokásom szerint, tettem oda egy próbautat, hogy pontosan hogy is néz ki az épület és mennyire van a buszmegállótól.
Pénteken idegesen ébredtem, de nem annyira, mint hittem volna. Úgy éreztem, ha ez most nem is jön össze, de legalább beindult valami!, és a következő már biztosan bejön, vagy ha nem is, akad majd más lehetőség.
Mivel az interjú ilyen baráti időpontban volt, a melóhelyen még betoltam az erős kávét, ettem, és jó időben elindultam. Korán odaértem. A főbejáratnál egy nagy porta volt; mondtam az ember nevét, akihez megyek, mire elirányítottak egy másik, kisebb portához. Ott igazolványos beléptetés, majd nemsokára lejött értem egy lány. Mondta, hogy kicsit várni kell, mert még van más jelentkező is előttem.
Ettől ideges lettem. Nem szeretek (túl sokat) várni, ha munkából kéredzkedtem el, ahol úgyis pofákat vágtak; és mindig feszélyez, hogy mások is jelentkeztek ugyanarra az állásra. Persze nyilván vannak mások is, de azokkal miért kell nekem összetalálkoznom?
Így várnom kellett egy folyosón ülve, és hogy még hülyébb legyen a szituáció, pont akkor jött valami munkásember létrával, aki az álmennyezeten javított valamit, és persze hogy pont ott, ahová engem helyeztek el :-D
Nem vártam túl sokat, talán tíz percet, de többnek éreztem. Aztán végre behívtak! És maga az interjú sokkal gördülékenyebb volt, mint az a sok izgulás és készülődés előtte.
Csak egy fickó volt ott, meg egy nő a személyzetiről. Hogy a fickó a leendő főnök (képviseletében van ott), vagy ő is személyzetis, az passz… Biztos mondta, de izgalmamban rögtön elfelejtettem. És úgy volt, hogy a helyi nagy-nagyfőnök is itt lesz, de most kiderült, hogy ő ma nincs, szóval majd utólag beszámolnak neki. Remek!
„Könnyű” volt az interjú. Kb. megkérdezték, miért akarok itt dolgozni, mit csináltam eddig, mire én nagyjából felmondtam az önéletrajzomat, meg hogy mit dolgozom jelenleg. Mondtam, hogy néhány ismerősöm dolgozott itt, és azt mondták, hogy ez egy jó munkahely (talán valamivel értelmesebben fogalmaztam, nem így :-D) Kérdezték, hogy kik? Mire őszintén megmondtam, hogy X. Y. ismerősöm, meg a tesóm.
Utólag jöttem rá, hogy talán nem kellett volna X. Y-t említenem, akivel pár éve nem találkoztam, és lehet, hogy azóta ötmilliót sikkasztott a cégtől; Öcsém pedig pont hogy felmondott, és átment a magánszférába. No de mindegy, mit felelhettem volna erre a kérdésre? „Két ember is, de nem mondom meg, hogy kik azok!”
Kérdezték, miért akarok eljönni a mostani melóhelyemről, mire – végre értelmesen gondolkodva – nem azt mondtam, hogy a fizu kevés, a főnök ostoba, megszűnt a munkahelyi büfé és en bloc egyre szarabb az egész –, hanem ’csak’ annyit, hogy 6 emberrel kevesebben vagyunk, a meló meg ugyanannyi, szóval váltani szeretnék.
Ők röviden vázolták az ottani melót, említették a fizut – igeeeeeen…. megint egy nagyságrenddel magasabb bruttó, aminek ha kevesebb, akkor is jó a nettója –, aztán szóba került, van-e gyerekem. Persze ez az a kérdés, amit „nem szabad” feltenni állásinterjún, de nyilvánvalóan minden munkáltató megkérdezi, ha a jelöltről feltételezi, hogy 12 évesnél kisebb gyereke lehet, akihez betegség miatt gyakran otthon kell maradnia… Rögtön rávágtam, hogy nincs! Sőt dicsekedve hozzáfűztem, hogy betegácsiban sem nagyon szoktam lenni, öt év alatt nyolc napot voltam csak.
A légkör olyan volt, hogy éreztem, elég sanszos, hogy felvesznek. A gyerektelenség és a közszférás múlt itt előnynek számított. De mivel sanszos, hogy felvesznek, ezért tudat alatt azt is éreztem, hogy biztos nem ez a földi paradicsom, mert ahová könnyen hajlandóak felvenni, ott valami gebasz van, vagy így, vagy úgy. De mindegy, a lényeg, hogy a mostani helyemről elszabadulhassak!
Alig tíz perc volt az interjú, utána elköszöntünk és engem visszakísért egy csaj a portára. Onnan elnyargaltam a buszmegállóig, és vissza a melóhelyre.
Csini ruci volt rajtam, de hogy ne tűnjön fel, hogy „a Csendes Macska ma elkéredzkedett egy órára, és szokatlanul elegáns volt!” – azon a héten több napon is roppant elegánsan öltöztem, nyaklánc, körömcipő, a fekete skinny naci stb. De a péntek volt az éles bevetés.
Visszavonszolódtam a melóhelyre, visszaállítottam az agyamat a mostani munkára és örültem, hogy túl vagyok az interjún. És hogy péntek van, és már csak pár óra van a munkaidő végéig.
Az interjún azzal kecsegtettek, hogy majd hétfőn hívnak, mert a fő-fejes ma nincs itt, ha itt lenne, akár már azonnal választ adtak volna, de így majd hétfőn.
Megfogadtam, hogy ha felvesznek, hét egymást követő napon nem eszem (mesterséges) édességet, valamint megteszek egy napon belül 20.000 lépést :-)
