Nem paródia ez, tényleg így történt a decemberi téli szünet :-D
A tavalyi évem nagyrészt a melóhely/melóhely-váltás/új melóhely körül forgott. Csomó egyéb dolog is volt persze, de mégiscsak ez befolyásolja leginkább a mindennapokat, szóval most erről akarok írni.
Új melóhely, több szabi.
Közben a kormányunk már nem tudja, honnan lopjon még az emberek zsebéből, hát kitalálták ezt a zimbabwei méretű hiperinflációt; pont amikor végre egy kicsivel több lett a fizetésem, ami így jóformán mintha nem is lett volna több. Ugyanakkor a rezsi is köcsög magas lett az energiaárak miatt (Hatvanpuszta építése szerencsére nem állt le, hála az égnek!).
Ez csak annyiból érdekes, hogy közeledett a tél és vele a fűtési szezon.
Az ősz folyamán már jó korán megegyeztünk az irodán belül mi négyen, hogy a téli szünetben ki mikor és hogyan és hány napra megy el szabira. Szépen beosztottuk a szabijainkat, mindenki kiírta a kis naptárjába és OK volt.
No erre – mint fentebb írtam – bejött a rezsi-Armageddon, juj de hideg van és nem szabad fűteni, mert az energiaárak ugye! Noha nálunk már – mint írtam korábban – idővel fellázadtak az emberek és azóta van némi tessék-lássék fűtés. De a lényeg, hogy a nagyon okos kormány kitalálta, hogy kötelező igazgatási szünet lesz majd a két ünnep között, meg még január első hetében is, hogy a közintézményeket ne kelljen fűteni!
Ezért vissza az egész, amit korábban szabadságtervezés címén összehoztunk, merthogy mindenki szabin lesz a két ünnep között meg még január első hetében is, punktum! Zárva lesz az épület és kész!
Ez valamikor október tájban lehetett. Örültünk, mert persze ki ne szeretne jó két hetet otthon lenni. Másrészt viszont mégsem örültünk szívből, mert mostantól egyáltalán nem mehettünk szabira, mivel az összes megmaradt szabit be kellett tervezni erre a hosszú igazgatási szünetre. Tehát se októberi, se novemberi hosszú hétvége vagy egy-két napos pihenés.
Szerencsére nekem volt épp annyi szabim, hogy a két ünnep közöttre megmaradt, viszont a január első hetét már a 2023. évi szabadságból kellett kivenni, aminek nemigen örültem, mert most azért fogyasztani az én saját szabimat, mert a Nagy Vezetőség nem óhajt fűteni…. Na mindegy, örüljünk, hogy otthon lehetünk!
... De azért éreztem én, hogy mégis túl szép ez, hogy igaz legyen; és volt egy másik csaj is a főosztályunkon, aki az első perctől mondogatta, hogy dehogy lesz itt igazgatási szünet, figyeljük meg, hogy el fogják rendelni, hogy „oh, nekünk sajnos mégis dolgozni kell…” Mint ahogy pl. a Magyar Államkincstár sem zárhat be 100 %-osan, mert ha nem utalják a nyugdíjat meg a segélyt és főleg a fizetéseket, akkor kitör a forradalom.
Ezért én például nem is nézegettem semmiféle többnapos utazást a két ünnep közöttre, egyrészt, mert a karácsony és a decemberi születés- és névnapok után már nem is maradt volna rá pénzem, másrészt, mert nyilván a teljes közszféra rászabadul a wellnes-szállókra a SZÉP-kártyákkal; harmadrészt, mert – 29 éves munkavállalói tapasztalat birtokában – tudom jól, hogy ami túl szép, hogy igaz legyen, az valszeg nem is igaz.
Teltek a hetek; már ki is derült, hogy ezen meg azon az osztályon ügyeletet kell tartani…. Mondtam, figyeljétek meg, itt is ez lesz. Áááá, biztos neeem!...
No, december első felében egyszercsak összehívott minket az osztályvezető és közölte – terjengősebben, most csak a lényeget írom le – hogy a miniszter, amely alá tartozunk, azt mondta, hogy nálunk (a mi főosztályunkon) nem kell dolgozni a szünetben; de a helyi nagyfőnök mégiscsak kitalálta, hogy „sok a hátralék” és emiatt dolgozni kell mégis a 30 %-nak.
De tudtam, bazmeg, de tudtam!!
A hátralék tényleg nem kevés, de ez most már nem olyan SOS melóhely, hogy az ügyfél megdöglik, ha az ügyét nem intézzük el 5 napon belül; sőt ellenkezőleg, az ügyfélnek kifejezetten ráér a mi ügyintézésünk. De hát az ilyen felsővezetők, akik a más farkával verik a csalánt, előszeretettel dobálóznak ezekkel a „ötezer hátralékunk van! Hatezer hátralékunk van!” dumákkal. Ő maga persze nem dolgozik effektíve semmi érdemit, csak vezetői értekezletekre járogat.
Na, összeültünk megint négyen, mint egy hónapja, és újra megbeszéltük, hogy ki mikor és hány napot dolgozik, és mikor van szabin. Ezt terveztük egy órát. Persze, ugrott a gyönyörű hosszú egybefüggő téli szabadságom, amilyen vagy 10 éve nem volt…
Leadtuk a szabis tervet, és elkönyeltem magamban, hogy OK, az a pár nap dolgozás igazán nem vészes, lehetne rosszabb is, még épp elég szabadságom lesz így is.
Eltelt még egy hét, és mit tesz Isten, most már a főosztályvezető hívta össze az egész főosztályt egy rögtönzött főosztályi értekezletre. Hogy hát most a nagyfőnök már azt vette a fejébe, hogy ez se jó, ne dolgozzon a 30 %, hanem dolgozzon mindig 50 %!
Oh, hogy a kurva anyját a nagyfőnöknek! Ha ott lett volna, mind agyonverjük, mint az olaszliszkai horda. Csak most indokolt lett volna.
De nem baj – vigasztalt minket a főov. –, mert majd a fele társaság felváltva elmegy home office-ba, és hát ő nem akar tippeket adni, de HO-ban napi 10 ügyet kell megcsinálni; hát majd olyan ügyeket viszünk HO-ba, amik tök egyszerűek, két-három óra alatt végzünk és hawaii lesz.
Menjünk és egyeztessünk újra.
Mentünk és kezdhettük megint elölről a tervezést. Annyira tudtam, hogy kavarni fognak, de hogy az utolsó két héten belül, azt azért álmomban sem hittem volna…
Ráadásul külön gond, hogy én nem megyek home office-ba. Egyrészt egyelőre még nincs is hozzáférésem, és – lévén közigazgatás vagyunk – az valami iszonyatos informatikai-ügyintézési macera, mire az összes köcsög adatbázishoz külső hozzáférést adnak (és most már december közepe volt). Másrészt az én vacak kis laptopom örülök, ha az otthoni internetezgetésre úgy-ahogy működik. Harmadrészt a melóhelyen két monitor van, és kell is annyi, az otthoni laptopnak pedig ugye mindössze egy monitorja van. És végül, de talán ez a legfontosabb: én egyszerűen nem vagyok hajlandó a köcsög munkahelyi vackokat beengedni a lakásom szentélyébe!! Hogy a buzi akták meg határozatok meg jogszabályok meg számítások az otthonomba bejöjjenek??! Én a lehető legszigorúbban szétválasztom a melót és a magánéletet, és abban a percben, ahogy kiléptem a kapun, a munkahely szó szerint megszűnt létezni számomra másnap reggelig.
Hacsak nincs közvetlen életveszély, mint a Covid első hulláma, vagy valami természeti katasztrófa, én nem akarok egy pillanatot sem dolgozni otthon.
Arról nem beszélve, hogy – ez csak később derült ki számomra – az otthoni munkához iszonyú sok előzetes készülődésre van szükség, mert a fizikai aktákat nem lehet hazavinni, be kell őket szkennelni egyesével, aztán ide feltölteni, oda feltölteni és a f*szom tudja még mi mindent kell csinálni előzőleg – mindezt azért, hogy majd otthon megcsinálja őket az ember. De amíg a HO-ra készülsz (= több óra), addig az aznapi saját benti melóddal nem haladsz, tehát egyáltalán nem csökken a hátralékunk, mivel a HO-ra készülés alatt pedig a többi munka áll.
Közigazgatási informatika és szervezés. Írtam már, hogy nagy rakás fos az egész?
A többi három ember lázasan tervezgette, hogy ki mikor lesz szabin és ki mikor lesz HO-ban a szünet idején; én pedig, mivel nincs HO-m és lehet, hogy már nem is lenne rá idő, végig szabin leszek.
Ezzel remek módon úgy alakult, hogy pont, mint a kettővel ezelőtti verzióban, végig szabin leszek és pihenhetek, csak közben át kellett szervezni és már felidegesítettem magam; és így mégiscsak elfogy 11 nap szabim (6 decemberben, 5 januárban). Akkor ezt már fájlaltam és mondtam, hogy én szívesen bejövök január első hetében dolgozni, esetleg talán hétfőn nem. De azt nem lehet, mert az épület zárva lesz és nem lesz fűtés, hisz pont azért lesz a szünet!
Végül így is lett. Az emberek felváltva home office-oztak és szabin voltak; én végig szabin voltam, de nem mentem sehová, mert mivel így az utolsó pillanatig kavart a vezetőség, igazán a faszom se tudhatta, lesz-e végül szünet vagy nem lesz; meg persze a pénzem is elfogyott. De még ha nem fogyott is volna el, tudom, hogy minden szálló tele volt közszolgákkal.
Így aztán én szabin voltam, a kollégák felváltva dolgoztak.
Mikor aztán januárban újra bejártunk, a következő izgalmasságok derültek ki a nagy okosan megtervezett HO-ról:
Senki nem tudott semmit az ügyintézési határidőkről (beleszámít? nem számít bele? mi legyen az olyan ügyféllel, aki telefonos felvilágosítást akart, de az épületben senki nem vette fel a telefont?).
A szünet alatt egyszer volt valami áramszünet vagy frissítés, amitől a bekapcsolt számítógépek leálltak (hogy HO-zni lehessen, a benti munkaállomást bekapcsolva kell tartani). Gizi szobatársam gépe is így leállt, miáltal ő nem tudott otthonról dolgozni, és bejött bekapcsolni a kurva számítógépét, márpedig ő rohadt messze lakik az agglomerációban (a biztonsági őr nem léphet be az irodáinkba). Másfél órát utazott oda a szerencsétlen, másfelet vissza, hogy egy kurva gombot benyomjon.
A home office-ban elvárt akta-darabszám ugyebár napi 10 ügy volt, ami tényleg nem sok, főleg ha szépen kiválogatjuk a könnyűeket. Aztán Gizi mesélte, hogy míg otthon voltak, folyamatosan jöttek a telefonok és mailek a vezetőségtől, és az a napi 10 akta először csak napi 20-ra, aztán napi 30-ra emelkedett.
A legszebb az egészben, hogy karácsony környékén direkt +12 fok volt, tehát szinte egyáltalán nem is kellett volna valami nagy fűtés, holott arra hivatkozva jött be ez a szünet, hogy „ne kelljen fűteni”. Február közepén ugyanakkor volt némi -10 fok, akkor fűtöttünk mint állat (már amennyi fűtés itt van) – de hát nem baj az! Kit érdekel! Mi így szállunk le a bicikliről!
No, szóval így volt a téli szünetem. Előre tervezni itt nem lehet. Közigazgatás, írtam már?
Majd írok persze arról is, mi volt a szünetben és hogy telt, most csak magát a munkahelyi folyamatot akartam elmesélni, amíg eljutottunk idáig. Az a baj, hogy mindig van valami felsővezető vagy miniszter vagy más főfütyi, aki kitalálja, hogy mi hogy legyen, de igazából fingja nincs sem a melóról, sem arról, hogy az ember egy téli nyaralást esetleg 1-2 hónappal előbb kellene hogy lefoglaljon és ahhoz az kell, hogy ne egy héttel korábban találjanak ki műsorváltozást csak úgy a semmiből (csettintés).
… Pár kolléga belengette, hogy ők majd azt mondják, külföldre utaznak a rokonokhoz és kész, kapja be mindenki; nem tudom, hogy ebből végül is mi lett :-/
