Nem vagyok jó feszültségkeltésben, nem igazán tudom izgalmasan leírni azt, amin már túl vagyunk. Szerencsére ez nem regény, hanem blog, úgyhogy írom, ahogy tudom!
Már a nyaralási beszámolónál is írtam, hogy Fater kurva lassan jár és csomó helyre már el se megy (pl. a vacsora utáni sétákra). Már vagy pár éve alapból úgy ment, mint mikor az ember vasárnapi ebéd után a Duna-korzón sétál, csak idővel vettem észre, hogy mindig ilyen tempóval megy.
Még ha sietni kéne is. De most nyaraláskor ez már kimondottan nagyon szembeszökő volt, mivel még lassabban ment, és apró léptekkel. Előadta, hogy „meghúzta a lábát”, és fáslizta is, no de tudom én, hogy két hét alatt egy húzódás elmúlik, és az nincs is mindkét lábon.
Már nyaralás közben érszűkületre gyanakodtam, és egyszer rá is kerestem az érszűkület tüneteire, amik kb. 100 %-ban ráillettek Faterra. A rizikófaktorok, idős kor, cukorbaj, dohányzás is mind megvoltak. De nyaralás közben ezt nem akartam említeni.
Pár nappal később azonban, mikor a születésnapomon felugrottam hozzájuk, mégiscsak megmondtam neki négyszemközt, hogy szerintem érszűkülete van, és kurvára el kéne mennie egy dokihoz ezzel. De ne a haverodhoz (hangsúlyoztam) – mert van egy nagyon baromi nagy tekintélyű cukrászorvos haverja, akihez jár évek óta; csakhogy előle eltitkolja, hogy cigizik, illetve minden laborvizsgálat előtt egy héttel elkezd úgy élni, mint egy apáca, semmi mentes csoki meg kóla, holott egyébként tömi magát ezekkel is; így a nagyon okos cukordoki tisztára azt gondolja, hogy a Fater egy mintapáciens.
Mondjuk, hogy a hurutos krahácsolásból hogy nem képes rájönni a rémesen okos faszi, hogy dohányzik a Fater, azt nem tudom; vagy esetleg sejti, csak leszarja/nem akar konfliktust.
De most megmondtam Faternak, hogy most már ez kurvára nincs rendjén így és menjen érsebészhez.
Sőt még a szülinap estéjén, míg az Operaház Fantomja kezdésére vártam, a Madách Színház előtt állva a telefonomon magán érsebészek rendelését csekkoltam, akik várakozás nélkül fogadnak, és ezekből listát képezve át is küldtem neki még aznap este.
De még ekkor se történt semmi. Aztán valamikor július közepén a Játszma c. filmet néztük együtt a Puskinban. Kíváncsi voltam rá, mert a Vizsga folytatása, meg Kulka játszik benne; Fatert is érdekelte. Én értem oda előbb, és aztán csak vártam, vártam, vártam, vártam, vártam. Végül – már elmúlt a kezdés ideje – előkerült Fater a metróból, de olyan kurva lassan mászott, hogy először dühös voltam, de aztán rögtön aggódó rémület fogott el. Baszod, ez már tényleg nem normális dolog!
Berohantunk a terembe – a film már persze elkezdődött –, aztán utána, a metró felé menve rákérdeztem, hogy van a lába. Mondanom sem kell, hogy gyök kettővel ment és 3 cm-es lépésekkel.
Erre mondja, hogy nem jól, mert egy vérhólyag lett az egyik lábujján, azzal elment dokihoz, de a seb nem gyógyult be; mire kért időpontot érsebészetre, és novemberre akartak neki időpontot adni (ekkor július volt!!!), úgyhogy holnap visszamegy a háziorvosához, hátha ő tud valamit csinálni.
És még hozzátette, hogy ha ő kórházba kerül vagy valami, akkor majd nekem kell intézni a háztartási utalásokat meg az effélét.
Megfordult velem a világ. Azt minden hülye tudja, mit jelent, ha egy cukrosnak nem gyógyuló seb van a lábujján. Ha még erre jön, hogy lépni is alig bír, az kurvára rossz.
Próbáltam persze nem mutatni, hogy bokáig összefostam magam a rémülettől meg az aggódástól, biztató fejet vágtam és mondtam, hogy feltétlenül írjon másnap, mi volt a háziorvosnál.
Másnap, hétfőn szabin voltam – a kilépés előtti utolsó ilyen nap – de nemigen tudtam élvezni. Kimentem Szentendrére, mert úgy gondoltam, hétköznap van, tehát nem lesz istentelen mennyiségű tömeg, de nyár is van, tehát valamennyi turista biztos lesz ott. Ezzel szemben alig lézengett ott valaki, tök kihalt volt az egész város, ráadásul negyven fok volt árnyékban. Én pedig idegállapotban voltam egyrészt a felmondás meg az új meló, másrészt – most már – Fater lába miatt is.
Korán hazajöttem Szentendréről és délután moziba mentem, de még előtte beugrottam a sarki bioboltba és kértem valami direkt dohányosnak való, érszűkületre javasolt gyógytablettát, amit nagy konzultációk után adtak is a bio-eladók (igen drága volt, de hatásosnak tűnt, és addigra már úgy aggódtam, hogy gondoltam, ártani nem árthat).
Másnap meló után pont az ősökhöz mentem, terv szerint. Fater nem volt otthon, csak anyám mesélte, hogy a házidoki rögtön intézkedni kezdett és a saját titkos kapcsolatai révén érsebészetre meg vizsgálatokra küldte Fatert, aki most éppen ott van. Rögtön ott is tartották, már délelőtt óta, érfestést meg fasz tudja, még mit csináltak vele. Míg ott voltam, Fater telefonált is a mutternek, aki utána elmondta a szitut.
Hát elég rosszak az eredmények, Faternak elég súlyos érszűkületet találtak az egyik lábában (baszki!! nem megmondtam?!! Nem megmondtam?!!), amit sürgősen operálni kell, és már másnap befektetik a kórházba.
Majd’ összerogytam. Na és a lábujjával mi lesz? – kérdeztem (mert Mutter már elmesélte, hogy a Fater lábujja tegnap még normális színű volt, de mára bordó lett.
-Hát azt le kell venni – felelte könnyedén (mármint, Fater is „könnyedén” mondta, mert a nagy érszűkület-műtét mellett a lábujj már elhanyagolható kicsiségnek tűnt rögtön).
Szűzanyám! Fater még mindig nem jött haza, mert a vizsgálatok tovább folytatódtak; ezen a napon gyakorlatilag nonstop vizsgálták szerencsétlent.
Azt hiszem, már hazamentem, mikor Mutter értesített telefonon, hogy Fater másnap bemegy a kórházba és már lehet, hogy rögtön meg is műtik aznap.
Hát ez volt az első éjszaka abban az időszakban, amikor nem bírtam aludni. Illetve este rendesen elaludtam, aztán felébredtem 1.00 körül, pisiltem, és nem ment a visszaalvás. Feküdtem, forogtam jobbra, balra, semmi.
Másnap természetesen abszolút nem bírtam a melóra figyelni. Nem is igen érdekelt, meg ez már az utolsó hetem volt. Már a leszerelés és kilépés is idegessé tett, Fater miatt pedig pláne görcsben volt a gyomrom. Még enni is alig bírtam, ami nemigen jellemző rám.
Délelőtt aztán írt sms-t anyám, hogy Fater hazaszaladt a kórházból pár cuccért, és aznap mégsem műtik, majd csak másnap valószínűleg.
A következő napon nekem már megkezdődött a leszerelésem; először a saját épületemben. A sétálócédulámmal elmentem arra a három helyre, amik ebben a házban laktak. Megjegyzem, az egyik irodából visszajövet el is tévedtem, mert eddig ott szinte sosem jártam, csak egy titkos folyosó köti össze azt az épületet a miénkkel, és öt év alatt egyszer sem volt ott dolgom. Természetesen egész idő alatt azon fostam, hogy Fatert hátha épp most operálják, és hogy fog sikerülni.
Az már addigra kiderült, hogy kiszedik az elmeszesedett eret a lábától, és kicserélik egy – saját – működő érrel. Egyúttal leszedik a lábujját is, ha már a műtőasztalon van. A leírásból már sejtettem, hogy nem valami apró műtétről van szó. Tehát még idegesebb voltam, ahogy mindnyájan. (A műtét nap nap utáni tologatása miatt még pláne ideges voltam, mert paráztam, mi lesz a lábujjával? mi van, ha továbbterjed az a fertőzés egy másik ujjára??)
Közben persze meg is látogattam Fatert a kórházban többször, és tételesen lejegyzeteltem, hogy melyik fiókban tartja a titkos dossziékat, melyeket Mutternak nem kell tudnia, azoknak hol van a kulcsa, és melyik számlát mikor kell bediktálni, illetve elutalni. Pár éve a bankszámlájához engem is felvett társtulajdonosnak, csak én ezt egyáltalán nem szoktam használni, de most itt volt a lehetőség, hogy a havi háztartási pénzeket majd én utalhatom el.
Emiatt is ideges voltam, és azért is, mert ezeket a cuccokat el kellett volna hozni az ősök lakásából úgy, hogy Mutter ne vegye észre. Csütörtöki napon épp voltam is anyámnál, meg is találtam a Fater íróasztalkulcsát és ki is szedtem a saját lakásom dossziéját, de a többit nem mertem, mert volt ott még egy csomó és mindegyik nem kell, és mert féltem, hogy Mutter közben előkerül. Ő ugyanis szintén rohadt lassan mászik, bár ő a túlsúly miatt, de ha nem lát tíz percig, elkezd keresni és még a végén meglátja, amint a Fater íróasztalában kurkászom.
Itt megjegyzem, hogy Fater a kórházba kerüléskor azonnal abbahagyta a cigizést. Ami örvendetes természetesen, de mégis a hajamat téptem volna. Basszameg: évek óta pofázom neki, hogy ne cigizzen, hogy cukros, inzulinos, nem tesz jót stb; erre csak nevet, hogy de hát jók a leletei és a dokija (= a haver) mindig elégedett vele. Erre baszki, mire oda jut, hogy le kell vágni a lábujját, hirtelen rögtön leteszi a cigit. De miért kellett ezt megvárni, miért nem hallgatott rám már 5 évvel ezelőtt!?
Csütörtökön nem volt műtét, azt mondták, hogy valószínűleg másnap reggel. Nekem másnap volt a leszerelésem utolsó napja, amikor a központban kellett kezdenem, ahová tartozunk, a sétálópapírommal. És közben síkideg voltam, hogy hátha a Fatert pont most műtik.
Három különböző épületben kellett mászkálnom, épületenként átlagosan 5 irodában. Az egyik épületben ráadásul épp költözés volt, egyik emeletről-irodából költözött egy másikba az, akitől nekem aláírás kellett; néhol ki is volt írva, hogy „a 412-be költöztünk”, de a 412-esben kiderült, hogy ott tök mások ülnek, és fingjuk nincs, hogy az aláíró csaj, aki nekem kell, hová költözött valójában. Néha rendesek voltak és telefonon addig űzték, amíg meg nem lett. Persze az emberek nagy része szabadságon is volt – újra csak megfogadtam, hogy nyáron lehetőleg soha nem mondok fel többet.
Több órás mászkálás során végül meglett az összes kilépős aláírásom. Ezután beültem egy Freibe meginni egy flat white-ot, majd vissza a régi irodámba, jóformán már csak a bögrémért. Ezen a ponton örömet éreztem (végre túl vagyok a kilépésen!), de némi rémületet is (basszus, a kocka el van vetve!). De most mindent felülírt a Fater miatti aggodalom. Persze nem írhattam neki sms-t, hogy „na hogy vagy?”, hisz, míg műtik, nemigen tud írni és még utána sem, amíg tart az altató hatása. Anyámat sincs értelme hívni, jelentkezett-e Fater, hisz neki is csak ébredés után tud majd írni, és anyám akkor úgyis szól nekem. Szóval, nem jött semmi, de semmi hír, és én síkideg voltam, bár legalább a kilépésem már megvolt.
Az irodában elbúcsúztam a bent lévő csajoktól, mert sajnos pont a szomszéd irodában dolgozó kettő, és a másik szomszéd irodában dolgozó egy, akikkel kb. egy húron pendülünk, épp szintén szabin voltak.
Közben jött az üzenet, hogy Fatert ma mégsem operálták. Ez azt jelentette, hogy most két napig megnyugodhatunk, mert hétvégén nincs műtét.
Én már elterveztem, hogy ma délután visszalopakodom a szülői lakásba, és elhozom a Fater fiókjából a többi szükséges dossziékat is. Szerencsére úgy volt, hogy anyám elmegy valahová délután, így nyugi lesz, és nem fog ott ugrándozni a sarkamban. 11.47-kor fel is hívtam, akkor épp reggelizett, hogy most zuhanyozik, és utána indul.
Én hazamentem, ebédeltem, felhívott egy – mostanra már – volt kolléganőm (a szomszédos szobából!), aki szintén felmondott, míg én a sétálópapírral mászkáltam :-D Háromnegyed órát beszéltünk, aztán indultam az ősök lakásába.
Már a metróból léptem ki, amikor hirtelen megtorpantam. Túl jól ismerem én Muttert, hogy milyen istentelenül el tudja baszni az időt. Talán rácsörgök, hogy hol jár most.
Rá is csörögtem, mire közölte, hogy „épp most indul” – 15.00 volt ekkor. A biztonság kedvéért még félórát járkáltam a környéken le-föl, míg úgy nem gondoltam, hogy most már tutira eltakarodott. Akkor felmentem a lakásba (tényleg üres volt), kinyitottam Fater fiókját, kivettem belőle a szükséges dossziékat, és visszazártam mindent.
Szombaton Öcséméknél jártam, és délután együtt látogattuk meg Fatert a kórházban. Egyébként szimpatikus volt a kórház, kellemes háromágyas a kórterem, ha nem betegségről lenne szó, el tudnék ott pihenni (természetesen egyedül).
Akkor már úgy állt a helyzet, hogy hétfőn most már jóformán tuti, hogy megműtik végre. Bármibe le mertem volna fogadni, hogy persze hogy hétfőn fogják: augusztus elsején, az új melóhelyemre való belépésem napján. Egyébként is síkideg voltam a leszerelés-tananyagok-új munkahely miatt, de persze ezek jóformán eltörpültek a Fater miatti aggódás miatt. Majd pont így lesz remek becsekkolni egy új helyre, jó első benyomást kelteni, észnél lenni, megjegyezni az új neveket; azzal a tudattal, hogy közben Fater egy 4-6 órás műtét alatt van.
Ezen a héten amúgy minden éjszaka jött az alvászavar: pár óra alvás után felkelés pisilni, majd nem visszaalvás. Visszafeküdtem, de többnyire semmi nem történt. Tisztára zombi voltam napközben. Kajálni is csak keveset bírtam az aggódástól (én!). Ez a súlyom miatt remek volt, de egyébként nem tetszett. Összeszorult a gyomrom az idegtől.
Konkrétan főleg Fater miatt aggódtam, és sajnáltam szegényt nagyon, de azt is be kell vallanom, hogy saját magam miatt is gyötört az egzisztenciális szorongás. Amolyan aspergeres módon nagyon is előjött a „mi lesz velem??” félelem.
Az ősök közül Faterral lehet normálisan kommunikálni, és rá számíthatok a legtöbb kisebb-nagyobb vészhelyzetben; amellett nyugdíjas és ráér, ha pl. jön a villanyóra-leolvasó, és ott van mellettem, ha fel kell mondanom a régi albérletet vagy más hasonló történik. Eddig 90 %-ban csak azért nem zakkantam meg teljesen, mert Fater afféle biztos hátországként ott volt a hátam mögött (átvitt értelemben persze, és azért jó sok dolgot elintézek én magam is, de amihez nagyobb/komolyabb segítség kell, az Fater). Na most ha Faterral valami történne…. Ebbe még bele se mertem gondolni, de természetesen nem tudtam kiűzni a fejemből. A magyar egészségügy ugye. Altatási komplikációk, kórházi fertőzés, nem adunk elég hálapénzt és le se szarják stb.
Persze mindig tudtam, hogy Fater nyilván nem lesz ’mögöttem’ életem végéig, hacsak meg nem halok viszonylag hamar, de nem gondoltam, hogy ez a lehetőség ilyen korán felbukkan. Anyám totálisan szétesne, ha Fater legalább minimálisan nem fogja vissza; teljesen becsavarodna az elmebeteg dolgaiba, a tébolyult gyűjtögetési mániáiba meg az 50+ éves sérelmei dédelgetésébe. Én ahhoz kevés leszek, hogy egyedül kordában tartsam. Max. ha bebaszom valami diliházba – amire komoly az esély, hogy idővel megtörténhet – no de az se megy egy csettintésre, és egyelőre még meg tudja téveszteni (talán) a dokikat; aztán meg felkúrja az agyát annyira, hogy mondjuk a több tízmilliós lakást, Öcsém és a gyerekek és az én nagy családi örökségemet, ráhagyja valami fityfasz haverjára (noha már mindenkivel összeveszett, de még mindig akad pár félbolond öregasszony a templomi gyülekezetben).
Szóval, mindennek a tetejében, még ott volt az irracionális, de mégis teljesen reális rettegés Fater elvesztésétől és hogy utána mi a francot fogok kezdeni a mutterral.
Szombaton jobb volt, legalább azon nem kellett aggódni, hogy hátha ma műtik. Szinte jókedvem is volt ébredés után, de aztán azonnal az eszembe villant: „Hé, csak ne örüljünk! Fater műtétjén még nem vagyunk túl!”
