Múltkor úgy látszik, korán ittam a medve bőrére, mikor arról volt szó, hogy Annamária végre visszaköltözik a régi helyére és nálam megint csönd és nyugi lesz. Azóta se történt semmi! Az ostoba főnökünk, aki 20 perc alatt elintézte az ún. „csapatépítőt” magának, mivel szeret bulikázni, ilyenkor, mikor valamit csinálni is kellene, fel nem emelné a tetves telefonkagylót.
Teltek, teltek a napok és nem történt semmi, láttam, Annamária a nyakamon marad, mert ahhoz is csicska, hogy ő maga szóljon az ügyben.
Morcos voltam, mert a halálba idegesítenek az idegesítő dolgai, de aztán fordulat következett. Ugyanis már valamikor tavaly év végén egy hét betegácsiban volt, valami kisműtét miatt. Én nem kérdeztem, miért, ő nem mondta; különben is teszek rá, fő, hogy csönd volt egy hétig.
Aztán később a főnök nyögött be valamit az egyik értekezleten, hogy Annamária majd sokáig nem lesz, mert hosszú betegácsiba megy. De ezután is eltelt egy hét, két hét, nem történt semmi, el is felejtettem a dolgot.
Aztán valamikor az elmúlt hetekben megint beindult ez a betegácsiba megyünk-dolog. Én már nem is mertem reménykedni, hogy Annamária visszaköltözik, vagy bármilyen módon hosszabb Annamária-mentes időszakom lesz. És persze rosszkedvem volt ettől, beleszámítva azt is, hogy így még állásügyben is nehéz telefonálni, hogy ez állandóan itt bassza a rezet. (Külön rosszkedvem van amiatt, hogy még nem is találtam olyan állást, amire én megfelelő lennék, illetve az állás is megfelelne nekem, szóval még nem is volt alkalmam telefonálgatni. Pedig gyakran nézem.)
Végre aztán pár hete Annamária nem jött egy nap, mert dokihoz ment, akihez a nap közepére kapott időpontot – hurrá! becsüljük meg az apró örömöket – és aki majd megmondja, mikor kezdődjön a kezelése.
Ohh. Hát tényleg belátható távolságban van a hosszabb betegácsi? De nem mertem reménykedni. Magyar egészségügy, komplett műtétekre is másfél évet kell várni. Nyilván majd Annamária is augusztusra kap időpontot a titokzatos kezeléseire.
Jött is be másnap, de nem mondott egy szót sem – nem is igen szoktunk beszélgetni –, én meg nem kérdeztem, holott rohadt kíváncsi voltam. De furcsa lett volna, ha rögtön azzal kezdek, hogy „Na mi van, mi volt tegnap??”, mikor nem szoktunk beszélgetni. Erőt vettem magamon, és csak valamikor három nap múlva kérdeztem rá közömbös hangon, hogy na mondott valamit az orvos?
Erre ő, hogy igen, kb. két hét múlva kezdődnek a kezelések, és legalább egy hónapig tartanak majd, de inkább tovább.
Eszméletlenül boldog lettem. Köszönöm, Istenem, köszönöm! Legközelebbi pisiléskor a vécében összefontam a kezem és csókot hintettem az ég felé. Kegyes vagy hozzám, Istenem, hogy adsz nekem pár hét csöndet és nyugalmat. Végre, nem kell hallgatnom, ahogy az ostoba kölykét hívogatja naponta négyszer, és totál alapvető dolgokat rág a szájába (a gyerek 16 éves, mint most kiderült!), nem kell az idegesítő stréber csicska dolgait végignéznem, ésatöbbi…. Ezek idegesítettek eddig is, de mint már írtam, a két ünnep közötti bejövésén húztam fel magam véglegesen, és akkor kezdtem igazán őszintén kívánni, hogy bár húzna el az irodámból a halál faszára, vagy bárhová.
Persze ha rengetegen lennénk a munkahelyen, és alig férnénk el, akkor eltűrném, hogy itt ül, de bakker, pont most lépett le tőlünk öt ember, konganak az irodák, újak – természetesen – nem jönnek, hát miért kell ezt a szerencsétlent kerülgetnem, amikor imádok egyedül ülni, ezt meg úgy ültették a nyakamra. És az ő régi helye most töküres, és rengeteg szabad hely van ott. De nem megy! De végre most mégis, még ha csak rövid időre is!!
Az az igazság, hogy több óra, vagy akár egy nap is eltelt, mire realizáltam, hogy milyen szívtelen vagyok, hogy a más bajának örülök. Ez a szerencsétlen baltaképű barom végül is kezelésekre megy, sőt azt nem mondta, hogy rákja/rák-kezdeménye lenne, de mivel sugárkezelést kap, hát feltételezem. Én önző módon addig csak annak örültem tiszta szívből, hogy végre egyedül leszek az irodában, azt csinálok, amit akarok, káromkodhatok vagy babos halkonzervet ehetek, és már maga az egyedüllét is komolyan javítani fog a hangulatomon.
De most elkapott a bűntudat. Miféle gonosz ember vagyok, hogy a más baján örvendezek. Persze nem hangosan örültem, sőt nem is mosolyogtam, és igyekeztem elfojtani a feltörő derűs vidámságomat, és próbáltam aggódó fejet vágni.
Az a helyzet, hogy semmi nem fekete vagy fehér – mármint a legtöbb dolog –, és most Annamáriával is így vagyok. Nem kívánom, hogy szenvedjen vagy meghaljon, sőt, gyógyuljon meg, engem nem zavar, de még előtte legyen jóóóóóóó sokáig távol…. Lehetőleg addig, amíg új állást találok, és már ne is kelljen többet együtt dolgoznunk.
De ugyanakkor, bevallom, nem ejtek érte könnyeket és nem aggódom különösebben. Nem vagyunk barátok, őt úgy ültették a nyakamra. Olyan, mint a szocializmusban volt egy nem kíván társbérlő. Itt van, hát itt van, nem tehetek ellene, de nem fogok ébren hánykolódni, hogy uramisten, az a szegény Annamária….
A jobb napokon tényleg sajnáltam és kicsit azért aggódtam, hogy mi lesz szerencsétlennel, de általában rosszabb napok vannak, ezer munkával és seggfej revizorokkal, hajnali munkakezdéssel stb. Ezeken a napokon direkt csak ront a hangulatomon, ha látom Annamária csicska stréberkedését, és ilyenkor leszarom, hogy beteg (nem is látszik annak), sőt magamban legbelül még olyant is mondtam, hogy „Baszki, tőlem akár megdögölhet”. No, ez nem jelent valami jó karmát…
Most, így a kezelése közeledtével már ő is idegeskedett azért már egy-két dolgon, de általában tényleg mint egy robot, „csinálom-mert-így-kell”, holott a legtöbb munkafolyamat felesleges, szar, a rendszerek lefagynak, a munkakörülmények szarok. És ha én puffogok vagy kifakadok, hogy „Hát így nem lehet dolgozni, már megint ez vagy az történt, ez az egész egy fostalicska!”, akkor csak hallgat nagyokat.
Nem azt akarom én, hogy vadul helyeseljen, „Ó, igen, Macska, nagyon is jól mondod, szítsunk lázadást, akasszuk fel a királyokat, máris bemegyek az osztályvezetőhöz és a tűzőgéppel fejbe vágom!” Csak, ha egyetért, akkor legalább nyögjön annyit, hogy „Aha”; ha meg nem, akkor mondhatná, hogy „Hát én nem értek egyet, szerintem ez a földi paradicsom és óriási boldogság itt dolgozni.” De nem, ő annyira csicska, hogy még nekem sem meri megmondani a kósert, csak kussol nagy lojálisan.
A másik meg, ami már régóta tudat alatti információ, hogy állítólag, amikor a legutóbbi választások voltak, akkor Annamária alighanem a Fideszre szavazott. Akkoriban ezt többen mondták, mert az irodában a legtöbben ellenzékiek, csak egy ember mondta, hogy „miért, jól van ez így” a szavazás másnapján, illetve Annamária, a néma stréber, aki viszont elégedett pofával járkált akkoriban, és örülni látszott. – Az ilyenekre mondtam én, hogy kárörömöt éreztem a rabszolgatörvény bevezetésekor: te akartad bazmeg, te szavaztál rájuk!
Szóval egy valószínű Fidesz-szavazóval ülök együtt, miközben nálam jobban szinte senki nem gyűlöli a „kormányt” az egész országban. Ez persze röhejes, hisz ő maga is érzi a szar intézkedéseket, kezdve a rabszolgatörvénytől, folytatva az egészségügy szétbaszásával, de azért jó’van az úgy…. És ezért is éreztem most egy kis kárörömöt Annamáriával szemben. A Fideszre szavaztál? No most megnézheted, hogy kúrták szét az egészségügyet. Jó étvágyat hozzá!
Tudom, tudom, tök demagóg és buta dolog az egyes szavazókat hibáztatni a fos „kormányintézkedések” miatt, de baszki, ha ezek a seggfejek nem szavazzák meg őket, akkor ez most nincs.
Egyébként valszeg ezért is ekkora csicska, mivel mi ugye közintézmény vagyunk, az egyik minisztérium alá tartozunk – persze azok le se szarnak minket, csak utasításokat adnak, fizetésemelést például nem –, és úgy gondolja a buta fejével, hogy lojálisnak kell lenni, és ha a Munkahely azt mondja, hogy ezt így kell, akkor úgy kell, hiszen a Munkahely a Szent Kormány alá tartozik, tehát csakis jó lehet, punktum.
Na, ez a hozzáállás nem tetszik. Pláne, hogy napi szinten szembesülünk vele, hogy ez se működik, az se működik, egyre kevesebb az ember, viszont a munka megmaradt, ergo egyre több a munka, és már belebegtettek 12 órázást is (amit mondjuk ha bevezetnek, én még abban az órában felmondok).
Egyre szarabb és szarabb minden, én puffogok, ez meg csak hallgat. Néha eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha a főnök behívatná és közölné, hogy „Nézd, Annamária, sajnos jött egy olyan utasítás, hogy minden osztályról egy embert tarkón kell lőni, és mi téged választottunk, sajnos ez van.” Ez a csicska képes lenne erre azt válaszolni: „Hát, nem örülök, de hát ha ez van, akkor ez van, mit tehetünk….” – míg én, vagy bármilyen más normális ember azt mondaná, hogy „A jó kurva anyátokat, lődd tarkón anyádat, vagy a minisztert, de hozzám ugyan nem nyúlsz, mert eltöröm a kezedet!”
Hát ezek az előzmények, amik miatt ambivalensen viszonyulok az Annamária betegségéhez/kezeléséhez (nemigen látszik betegnek, ezért inkább kezelésről írok).
Végül aztán azzal nyugtattam meg magam, hogy ugyan örülök, de nem a bajának, hanem hogy nem lesz itt láb alatt. Tőlem megnyerheti a lottó ötöst és elköltözhet Floridába, azt se bánom, csak kerülgetnem ne kelljen. Ha már úgy alakult, hogy beteg, nem én akartam így, nem is kívántam neki rosszat, de így lett, akkor hát legalább annak a pozitív folyománynak hadd örüljek, hogy végre egyedül ülhetek.
Nemrég aztán valami foggyulladása lett, el is ment egy napra betegácsiba. Következő héten aztán hívta a sugárdokit – most már nem mentem ki tapintatosan, míg telefonált, mert sosem veszik fel elsőre, félórát hívogatni kell, hát addig nem lébecolhatok a folyosón. De a teljes beszélgetést nem hallottam, csak hogy a fogát magyarázza, és hogy így is belekezdjenek a kezelésbe?
Az arcom sem rezzent, de belül felsikoltottam. A jóistenit neki! Hát persze hogy kezdjetek bele!! Én már vágom a centit… Most nehogy már elhalasszák, mert akkor tutira szeptemberre kap időpontot…. De nem bírtam rájönni, miben állapodtak meg, mert Annamária csak ezt mondta: „Aha, én is így gondoltam”…. Hogy így?? Hogy elkezdjék, vagy hogy elhalasszák?
De erőt vettem magamon és nem kérdeztem rá, csak valamikor órák múlva közönyös és enyhén aggódó pofával, és akkor kiderült, hogy igenis megkezdik a kezelést.
Hála a jó istennek! Boldog voltam, de magamban hozzátettem, hogy a szerencsétlennek is jó lesz, ha mielőbb elkezdik kezelni, mert nem jó az ilyesmit halogatni.
Úgyhogy most már van egy fix dátum, ami úgy néz ki, hogy marad is; én türelmetlenül várom, és bevallom, hogy meg is fogom ünnepelni, Szamos islerrel és finom májas fornettivel azt a napot. Hogy végre visszakapom a nyugodt munkahelyi életemet. De most már semmit nem merek elkiabálni, úgyhogy először látni akarom az üres irodát, és majd csak utána fogok örülni.
….Most, mikor ezt írom, délután végignéztem a Csillagainkban a hibá-t, attól megint feltámadt a bűntudatom. Meg az is végigfutott az agyamon, hogy micsoda nyomorult élet ez, hogy annak örülök, ha a szobatársam (akármi miatt) megszűnik, meg ha a szomszédaim kussolnak éjjelente és tudok aludni, ami orosz rulett mindig. Most már tényleg találnom kellene normális állást, mert napról napra lejjebb megy az önbecsülésem. Még szerencse, hogy nemrég újrakezdtem a futást, és ez egy kicsit azért helyreállítja.
