a hallgatag macska naplója

 Amennyiben a legszebb öröm a káröröm, akkor most egyszerre örülök és dühöngök. Az a köcsög kopasz „kolléga” (idézőjelbe teszem, mert hiszen semmi haszna nincs az érdemi munkát illetően) ma nem először, de most már végérvényesen bebizonyította, hogy ostoba barom, akire a legegyszerűbb feladatokat is csak alaposan meggondolva érdemes rábízni.

A barmot – nevezzük Barom Tódornak – nyáron hozta a nyakunkra az év elején kinevezett nagyfőnökünk. Állítólag régen együtt dolgoztak valahol, onnan a szerelem. Az öreg közölte, hogy Tódor „titkárságvezető” lesz (ilyen beosztás hivatalosan nincs), az ő jobbkeze meg minden. Tódorka amikor elkezdett „dolgozni” (idézőjel okát lásd fentebb) bemutatkozni elfelejtett, viszont világossá tette, hogy a passzátszelet ő fújta, és mostantól kábé a főnöke ő mindenkinek itten.

Köztük az én közvetlen főnökömnek, aki vagy húsz éve űzi az ipart, és mindent tud a szakmáról, meg a hivatali ügyintézésről is.

Személy szerint a második napjától rühellem Tódorkát, midőn berohant hozzánk – egyáltalán, mindig jön, ahelyett hogy telefonálna, holott rém ocsmány – valami alapvető, orbitális hülyeséget kérdezett, mire én felvontam a szemöldökömet erősen kérdő arckifejezéssel, mire ő közölte, hogy „kikéri magának, hogy én itt pofákat vágjak” – mire nekem kinyílt a szemem, mire még hozzátette: „mint most is”.

Innentől Tódor elvágta magát nálam.

De persze lehetett volna ez egy rossz kezdés is, ha normálisan folytatja, de nem. Az arroganciája megmaradt, a fontoskodása és az „én vagyok itt a nagyfőnök után az első”-hozzáállása is. Nálam, mint írtam, elvágta magát; bocsánatot amúgy azóta sem kért (hét hónapja történt az eset). Egyszer kiderült, hogy fél évvel még fiatalabb is nálam, noha a kopasz, pszichopata arcával vagy tíz évvel idősebbnek saccoltam. Ugyanolyan diplomám van, mint neki, tehát semmivel sem magasabbrendű.

A nagyfőnök minden egyes fontos iratot a Tódorra szignált ki. Ebből rettentő kavarodások lettek, de a nagyfőnöknek 1. eleinte senki nem mert szólni, 2. később, mikor szóltak neki, akkor sem változott a helyzet. Tódor az őrá kiszignált fontosabb ügyiratokat, amelyekhez nem értett, két módon próbálta megoldani: elsősorban berontott valamelyik kolléganő szobájába, a pofája előtt lengette a papírt, és kvázi lediktáltatta magának a választ. Az se érdekelte, ha a kolléga éppen mással foglalkozott – már írtam, hogy drasztikus létszámcsökkenésen estünk át, egy ember kb. 2-3 fő melóját végzi; még pont egy ilyen csökött, arrogáns seggfej hiányzik, aki feltartja az embert.

A második megoldási módja az, hogy elrakja magához az ügyet, mindenféle intézkedés nélkül, és ez annyi, mintha a Bermuda-háromszögbe került volna az irat, mert ami Tódorkához kerül, arra kb. keresztet lehet vetni. Sajnos az öreg nem hagyott fel az imádatával, és továbbra is minden fontosat a Baromra szignált ki, holott év végére már legalább három-négy lényeges irat volt, ami az ő kezén tűnt el.

Volt olyan, hogy egyszerűen letagadta, hogy nála van valami, és a titkárnőre kente a dolgot. Később persze megtalálták nála a cuccost. Ettől fogva még inkább elvágta magát nálam, a titkárnőnél, illetve az összes kollégánál, kivéve a nagyfőnököt, aki továbbra is imádattal csüngött Tódorkán.

Na de! Időnként vannak kellemes fordulatok is az életben :-)! Jött az új jogszabály, miszerint aki nyugdíjas korú, azt el kell hajtani a fenébe. Ettől fogva Tódorka pofára esett, hiszen a Nagyfőnök simán ebbe a kategóriába tartozik, de azok a kolléganők is, akik az ő csoportjukban Tódor helyett elvégezték az érdemi munkát. Ezek most mind, mind távoznak tavasszal. Marad két ösztöndíjas, szintén csak tavaszig, tehát mostantól Tódorkának a saját kezével kell(ene) dolgozni.

A nagyfőnök még megpróbálkozott azzal, hogy Tódorkát kineveztesse valami csoportvezető-félének, ettől eleinte erősen megrémültünk, hisz ez már afféle házi világvége lenne – rendes helyen az ilyen embert max. istállótakarításra használnák, bár a lovak megsértődnének tőle. Ezt a kinevezési javaslatot Odafent okosan figyelmen kívül hagyták. Most Tódorka szembesül azzal, hogy nemsokára nem lesz, aki fújja neki a hátszelet, és előtörnek a saját képességei. És ez a része a jóleső káröröm, amelyben az egész kollektívánk osztozik :-)

A másik rész a dühöngés. Tódorka iratkezelési moráljára tekintettel január 1-jétől mindent, de mindent aláírással vetetünk át vele. Egy héttel ezelőtt volt határidős az a jelentés, amelynek az egyik felét én, a másikat Tódorkáék kis csapata készíti el. Én is csak tegnapelőtt végeztem vele, de jobb később, mint soha… Ma kérdezem, hogy hol az ő részük, adják ide, postázom.

Hát ők nem is tudnak ilyenről. Mi volt az, mikor volt az?

Elöntötte a szar az agyamat. Elővettem az átadókönyvet – ciki, hogy kell ilyen, de mint ez a példa is ékesen bizonyítja: kell ilyen – és megnéztem: igeeeen, Tódorka vette át azt a dolgot (úgy tudtam!), még emlékszem is, sokat röhögtünk rajta, mert a keresztnevét írta alá, mintha egy kocsma vendégkönyve lenne.

Tíz nappal ezelőtt vette át. Elvitte a tőlünk húsz méterre lévő irodájukba, és onnantól se kép, se hang. Ő – természetesen – nem csinálta meg, oda nem adta annak, akinek esze van, hogy megcsinálja, és ha én nem szólok, meg se tudja az illető, hogy dolog van. Még egy kézbesítést sem lehet rábízni a töketlenre!

Lefénymásoltam a levelet, odaadtam a majomnak másodszor is – semmi „Bocs, hülye voltam, elnézést” – és ma egy napja volt rá a kollégának, hogy megcsinálja, a Barom miatt. Hogy az istenbe lehet eltökíteni egy papírt, amit csak vinnie kellett a kezében, és odaadni valaki másnak?! De a vicces az, hogy feltúrták az egész irodáját ennek a tirpáknak, hogy megtalálják a szóban forgó levelet, és nem volt sehol…. Megette? Valami féregjárat van a folyosónkon és a papír eltűnt a Delta-kvadránsban?

Volt már olyan kollégám, akire semmit nem lehetett rábízni, de hogy ennyire arrogáns bunkó legyen valaki, ÉS MÉG semmit ne is lehessen rábízni, ÉS ezek után még egyáltalán szóba kerül, hogy esetleg valami vezetőféle legyen ez, ez komolyan mondom, öt karton Red Bullal felér.

Mikor elszállt a dühöm, már inkább szórakoztam a dolgon, hisz most már mind tudjuk, hogy Tódorkára lehetőleg papírzsebkendőt se bízzunk, mert még azt is eltökíti. Még hogy csoportvezető…. bazzeg! Ne is lássam, na…

Csak két dolog van, amitől igazán, leküzdhetetlenül félek. Az egyik a pókok, a másik a sebesség. Mégis, a mindennapi életben az utóbbi a nagyobb gond.

A pókproblémát kordában lehet tartani. A kisebbeket eleve nem is látom, vagy szórakozottságomban nem veszem észre. Ha már akkora, hogy azt tényleg nehéz tolerálni, akkor az ember egyszerűen nem áll szóba a pókkal, esetleg agyontapossa, vagy ha azt nem bírja idegekkel, segítségét kiált a családtagjainak. Az állatkerti rovarházból ki lehet menni, a madárpókot ábrázoló fotót összetépni, pókot tartó ismerőssel összeveszni. Egyébként is, a nagy pók maximum évente egyszer kerül elém, ellenben a sebességfóbia napi gond.

Talán gyerekkoromból ered, amikor hegyen laktunk, és a busz vadul száguldozott lefelé. Ki kellett volna nőnöm, de inkább az ellenkezője történt. Tömegközlekedéssel járok, és mindenre fel merek szállni, mióta rájöttem, hogy biztonságosabb az, ha nem ülök le. Vannak biztonságos és veszélyes vonalak, illetve járművek. A metró elvileg biztonságos, hisz zárt térben mozog egyenesen, viszont nagyon hangos, és vannak túlságosan hosszú megállók, amikor már alig bírom lélekjelenléttel. Ilyenkor elő kell venni a mobilt, sms-t olvasni, vagy külföldi nyelveken számolni magamban, ez segít. Érdekes viszont, hogy ugyanez a megálló visszafelé nem veszélyes!

A Tátra villamosok is kellemetlenek, mikor a végállomásról kiindulva egyszerre csak úgy nekirohannak. A Combinóval semmi baj. Az új fehér metrók szép simán járnak, viszont túlságosan nagy az ablakuk, jobban ki lehet látni és érezni a sebességet, mert ezek még gyorsak is ráadásul, mivel kevésbé leharcoltak. Szerencsére legalább halkak. Kisföldalatti teljesen rendben van. Hegyi buszjáratok szörnyűek, sőt egyáltalán minden buszjárat, ami megtorpan a piros lámpánál, majd nagy ívben kanyarodva gázt ad – ilyenkor néha még állva sem biztonságos számomra. Régi, csuklós Ikarus busz valójában nem igazán gyors, de viszont annyira ráz, hogy a 30 km/h-t is többnek érzem, ráadásul úgy hullámzik, mintha tengeri utazáson vennék részt. Régi csuklós busz hátuljában ezért nem is tudok létezni, az új buszok már jobbak. És minél tömöttebb egy jármű, annál biztonságosabb az utazás, hiszen a sok ember tulajdonképpen „kipárnázza” a sebességérzetet. Az sajnos nagyon rossz, mikor nyár vagy, vagy egyszerűen csak büdös, és valaki kinyitja az ablakot, mert a bevágó szél miatt rettentő gyorsnak érződik a száguldás.

Autóban gyerek- és tinikoromban teljesen jól éreztem magam (igaz, gyakorlatilag felnőtt voltam, mire egyáltalán autó lett a családban), újabban ez is megváltozott, sajnos nem a jó irányba. Vannak rossz sofőrök, akik mellett azért félek, mert rosszul vezetnek. Vannak jó sofőrök, akik mellett közlekedésbiztonságilag nem félek, de ők viszont gyorsan vezetnek, és akkor meg ezért félek mellettük. Van, akivel nincs nagyobb baj, de a zöldre váltó lámpánál rátapos a gázra, mint állat, és nekem kiugrik a gyomrom, és szólnom kell, hogy lassítson, ami nagyon kínos, ha éppen 40 km/h-val haladunk. A legrosszabb, hogy sokan azzal akarnak imponálni, hogy milyen gyorsan vezetnek. Ez még annál is rosszabb, mintha azt mondanák: „tök szép madárpókom van, Jenő a neve, épp itt van a belső zsebemben, megmutassam?”

Az autók ablakán befúvó szél ugyanúgy rettegést keltő, mint a buszon, így sokszor kénytelen vagyok azt hazudni, hogy nem bírom a huzatot (teljesen jól bírom, a sebességérzetet nem bírom). Néha az sem érdekel, ha harminc foknál is melegebb van. Szerencsére amikor nagyon fáradt vagyok, vagy éjszaka van, vagy gyorsan, de csukott ablakkal, sík autópályán haladunk, akkor nincs pánikom. Reggel, lehúzott ablaknál, hangos rádió mellett többnyire kénytelen vagyok trükkökhöz folyamodni, amíg a belső idegközpontom rá nem hangolódik a haladásra, és meg nem nyugszom.

Az a legrosszabb, ha történetesen többen vagyunk a kocsiban, és kíváncsian rám bámulnak: „Neked meg mi bajod van?”, miközben én levegő után kapkodok…

Életem egyik legkínosabb esete volt, mikor pár haverral mentünk színházba, és utána egyikük hazafuvarozott mindenkit. Aggódtam, de aztán észrevettem a kocsit: egy Trabant volt! Azonnal megnyugodtam. Hiba volt. A srác, talán kompenzálásból, vagy bizonyítandó, hogy a Trabant is autó, vagy csak mert sietni akart, ezerrel ment, lehúzott ablakkal, azokon a szörnyű, néptelen este tíz utáni utcákon, amiken lehet repeszteni, mert nincs ott senki… lepergett előttem az életem.

… És itt külön köszönet a közvetlen főnököm megértéséért, amikor szóba került, hogy vidéki kiküldetésekre mehetnék kollégákat kísérni, és én kénytelen voltam tájékoztatni, hogy a fentiek miatt nem ülök autóba. Ezt megértette, és azóta szóba sem került, hogy kocsiba kelljen ülnöm, hivatali sofőrök mögé, akik minél gyorsabban oda, majd minél gyorsabban vissza akarnak jutni.

Persze azért előfordult, hogy másfél órás utazás során busszal közelítettem meg a város másik felén található objektumot, ahová rajtam kívül minden kolléga kocsival ment ki, de nekem ennyit megért a dolog.

A másféle pánikbetegeknek szerintem mégiscsak jobb a helyzetük, hiszen vegyünk egy klausztrofóbiást: mi az ehhez képest? Őket nem neveti ki senki, és viszonylag ritkán zárják az embert kis szűk helyekre, ahonnan nem lehet kijönni. Szűk kis helyekről ki lehet jönni, de például a hullámvasútról nem lehet leszállni, bár én azt is megpróbáltam hatéves koromban, mivel a szüleim felvonszoltak rá, lehet, hogy akkor kezdődött az egész – noha az óriáskerékre is felvittek, tériszonyom mégsincs. Még szerencse.

Nőnek lenni nem mindig öröm. Hogy egy vulgáris példával kezdjek, aki erdei kirándulás során rákényszerült már bokor mögé bújva tampont cserélni, nagyjából sejti, mire gondolok. A munkahelyi feladatokat a férfi főnökök találják ki, de a női beosztottak oldják meg, érdemi véleményünk viszont inkább ne legyen, bőven elég, ha szépek vagyunk. Kapunk cserép virágot nőnapkor, de amikor tíz kiló szakirodalmat kell cipelni, valahogy sosem tülekednek a férfi kollégák.

De egyelőre hagyjuk a feminizmust a hanyatló Nyugat ópiumának! Három dolog van, amiért jó nőnek lenni. Először is, mikor biciklizni tanultam, kifejezetten hálát adtam a sorsnak ezért, pedig még így is megviselt a dolog :-) Másodszor, nyugodtan sírhatok minden könnyezős filmen. Harmadszor, akár farmeros-pulóveres, akár szoknyás-körömcipős hangulatom van, mindkét verziót felvehetem anélkül, hogy bárki is beszólna. Járhatok tűsarkúban, de bakancsban is, felvehetek miniszoknyát és trapézfarmert – lehetőleg nem egyszerre. És a sminkelés! Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok egy állandóan sminkelős alkat, de élvezem a tényt, hogy ha akarom, megtehetem. Most például, a tél derekán, amikor amúgy egy vámpír is egészségtől kicsattanó spanyolnak tűnne hozzám képest, fogom a pirosítót és máris nem vagyok hullaarcú. Szempillaspirál, szemceruza, felül ezüst, alul szürke; vagy a kedvenc barna szemhéjtus (egyetlen hátránya, hogy roppant biztos kéz kell hozzá), arcpír, egy kellemes rúzs, és egyszerűen jobban érzem magam a bőrömben.

Ha van rá lehetőségem, reggel időnként kilakkozom a körmömet. Ehhez mondjuk sok idő kell, mert a két réteg + fedőlakk száradási ideje legalább húsz perc (és tíz ujjam van), valamint tudnom kell, milyen színű ruhában leszek aznap. Mivel időrendileg első a lakkozás és a második a ruhaválasztás, volt már, hogy csillogó, hideg rózsaszín körömlakkomhoz kellett választanom pulóvert, és éppen csak csupa meleg piros, vagy zöld pulcsi volt kéznél. További technikai hátránya a (munkanapon) reggeli körömlakknak, hogy igazából mintha soha nem száradna meg rendesen, vagyis úgy hiszem, hogy igen, de mikor kapkodva nekikezdek a fogmosásnak, hirtelen beleér valamibe és azonnal elmaszatolódik, és félórás munkám veszett kárba, nem beszélve a szükséges utómunkálatokról: azonnali lemosás és káromkodás, mert újrafesteni már végképp nincs idő. Ha a lakk valami sötét árnyalat vagy pláne fekete volt, akkor ráadásul úgy néz ki az ember a nap folyamán, mint aki puszta kézzel ásta ki frissen elhunyt rokonát a Farkasrétiből.

Egyszer kaptam ajándékba valami olyan baromi szívós, sötétkék / fekete (már nem emlékszem) lakkot, hogy noha órákon át gyaszatoltam a lemosós vattával, még hetek múlva is ott voltak az apróbb maradványok. Ezért körömlakkozás szempontjából résen kell lenni, piros lakkos nap után nem lehet rögtön fehéret tenni másnap, hanem mondjuk rózsaszínt. Persze az is rossz, amikor kék lakk után szeretnék pirosat. Vagy fordítva.

Lehetőségem van játszani a hajszíneimmel is. Az eredeti hajam sötétbarna, de évek óta festem. Nem hosszú, tehát egyszerű a művelet. De hogy milyen legyen a hajszín, annak eldöntése egy nehéz, gyönyörűséges, pro és kontra érveket felsorakoztató folyamat eredménye. Most éppen pontosan olyan, mint az eredeti, „kakaó” fantázianevű középbarna. Előtte „trüffel” fantázianevű, kicsit sötétebb, hideg barna volt. Még korábban szőke is volt. Van ez a rossz fodrászduma, miszerint hajat nem lehet (szabad?) otthon egy lépésben szőkíteni, hanem szívatni kell, meg ráolvasni, meg szakember kell hozzá blabla… Hát ez sóder. Az ember megveszi a szupervilágosítót – azt a fajtát, ahol kvázi fehér hajú nő van a dobozon – rákeni a fejére, rajta hagyja egy óra hosszat, és szőke lesz. Ha a következő hajfestéskor a már szőke hajra újra szőkét teszünk, akkor már tényleg igazi szőkék leszünk, mindenféle varázsigék és leszívatás nélkül. Én például egész nyáron szőke voltam, és roppantul élveztem :-) Most a jelenlegi kellemes középbarna és valami vöröses között vacillálok… Gesztenye, vagy sötét mahagóni?

Az ékszerválasztás legszívesebben meg sem említeném, az már teljesen természetes, hogy az ember felveszi az ezüstláncot ilyen medállal vagy olyan medállal, vagy gyöngysort, vagy rubinköves aranygyűrűt, amit még a dédmamájától örökölt, de az is lehet, hogy inkább vámpíros-koponyás ezüstgyűrűt és pókos fülbevalót, amikor kimondottan jól jön a fülpiercing, kispók-kispók-nagypók összeállításban :-)

Próbálom csökkenteni a koffeinfogyasztásomat. Megvan már egy hete is, hogy elkezdtem. Teljesen nem tudnék leszokni  róla, hisz hogy lennék képes kilépni egyáltalán a lakásból a reggeli tejeskávé nélkül? Jó, amikor valami éhgyomros orvosi vizsgálat van, akkor kénytelen vagyok így tenni, de olyankor a szellemi képességeim egy retardált szarvasmarháét közelítik.

Egyébként is alacsony a vérnyomásom, egészségügyi okokból is   k e l l   a koffein, meg tudom magyarázni. De annyi nem, mint egy héttel ezelőttig…. Nézzük csak: reggel otthon egy zöld vagy fekete tea és tejeskávé, nescaféból. Beérek a munkahelyre, a főnök által meghagyott főzött kávét felszippantom. Ettől magamhoz térek. Még egy zöld/fekete tea, amivel kihúzom reggel tízig. Akkor főzök egy tejeskávét nescaféból, és elkortyolgatom fél tizenegyig. Ideális esetben ezzel elvagyok kora délutánig, akkor meg már úgyis mindegy. Ha nem ideális az eset, akkor ebéd után betolok még egy tejeskávét a csökkentett koffeintartalmú nescaféból. És, ha mondjuk rettenetesen álmos vagyok, akkor délelőtt egy koffeintablettát is bekapok, amiben 100 mg koffein van.

Mindezekre talán mentség a 90/50-es vérnyomás, de úgy döntöttem, elég ebből. Már csak az anyagiak miatt is. A nescafé sem olcsó (főleg, mióta azonos áron 50 gramm, és nem 75 gramm van egy utántöltőben), a tej olcsó ugyan, de utálom folyton a doboz tejeket cipekedni a közértből ebédszünetben. És még tiszta szerencse, hogy alapból nescafét iszom; volt olyan időszak, amikor valamiért zsinórban két hétig főzöttet ittam az irodában, és a két hét végén már felfordult a gyomrom a szagától.

Az új rendszer a következő: reggel egy tea és egy tejeskávét. Munkahelyre beérve egy tea (zöld, fekete, mindegy) – megvárom, míg az szépen hatni kezd (a tea szép lassan emeli a vérnyomást, nem úgy, mint a kávé, ami rögtön fejbecsap…. áááá, de jó érzés is az!). Mikor a tea elfáradt, megfőzöm a tejeskávémat, és soha többé semmi koffein, egészen másnapig. Az első ilyen napon 14.00-kor úgy éreztem, mint akibe három altatólövedéket lőtt egy mesterlövész a szemközti ház tetejéről. Fekete pöttyök ugráltak előttem, a pulzusom pedig percenként kb. tízet vert. Mélyeket lélegeztem, lelógattam a fejem a földig – a kollégák érdeklődve néztek – aztán húsz perc után kissé jobb lett. Másnap már ilyen nem volt, azóta pedig – kemény egy hete! – már egész jól kibírom a 11.00 után kávétlan napokat.  

Estére így eljutok abba a kellemes álmossági állapotba, ami kívánatos a jó alváshoz. A túl sok vagy túl késői kávé úgy felpörget, hogy csak nagyon, nagyon késő este leszek álmos, és mivel mindenképpen fel kell kelni fél hatkor, nem alszom ki magam jó. Ettől aztán sok kávét kell innom napközben és így tovább, ördögi kör. Aludni imádok, főleg jól aludni, és a kevesebb koffeinbevitellel sikerült elérnem, hogy úgy kilenc felé egészséges álmosság tör rám, és viszonylag jól is alszom.

Persze egy idegesítő munkanap után és egy minden bizonnyal még idegesítőbb munkanap előtt 100 %-osan jól aludni lehetetlen, de legalább végigalszom az éjszakát, sőt, egyáltalán képes vagyok elaludni este félórás vergődés nélkül, már ez is szép eredmény. És ha kevesebbet költök kávéra, több pénzem marad, teszem azt, csokira (következő házi feladat: csökkenteni a szénhidrát-bevitelt! :-)

Az első munkanap egy hétvége és három nap szabadság után. Istenem, de utálok fél hatkor kelni! Pont addigra kezdenék belejönni az alvásba. De mivel szeretek jóóóóó hosszan reggelizni, tejeskávét inni, zuhanyozni, egyszerűen muszáj ekkor kelnem. Vannak kollégáim, akik reggeli nélkül indulnak munkába. Ezt én nem bírnám. És mikor fogok enni, ha valami SOS meló akad 8.00-kor? Vagy elájulok az éhségtől fél tízre?

Nem telt rosszul a munkanap, mert akkora volt a pörgés, hogy nem volt időm keseregni a szabi vége miatt. Január vége van, év végi zárások és ahhoz kapcsolódó melók vannak, ráadásul mintha mindenki most ébredne fel és akarna tőlünk valamit. Szerencsére ügyfél nem jött. Nem is magával a munkával van most bajom.

Egyszerűen néha kiborító, hogy egy titkárságon ülök! Főiskolám van, ügyintéző vagyok, mint a többiek. Nagy-nagy, állami hivatal vagyunk, a létszám megfeleződött a legutóbbi kormányváltáskor. Mármint látványosan kirúgtak 300 embert, aztán csendesen felvettek 350-et, de persze mindet a felsőbb szintekre, politikai posztok, főfő-vezetők, tanácsadók. Minket megfeleztek, és a továbbiakban nem szaporodtunk. Ez azt jelenti, hogy egy ember kétszer annyit dolgozik, mint korábban – beismerem, a korábbi munkamennyiség igen elviselhető volt. Én most három volt kollégám munkájának általam elvégezhető részét csinálom, plusz a saját korábbi munkámat, plusz a 40 év munkaviszonnyal nyugdíjba ment titkárnő helyett én kerültem a titkárságra, és még a titkárnő is én vagyok. Szerencsés vagyok persze, hogy annak idején nem rúgtak ki engem is, és a fizetés még mindig jóval több, mint a diplomás munkanélküli segély; és inkább szívjon az ember nyolctól négyig, mint az Andrássy úton álljon sorban… Voltam már „csak” titkárnő is, tehát nem esik le a gyűrű az ujjamról. De…

Nem csukhatom magamra azt a tetves ajtót. Ki-be járnak a népek, mindenki akar valamit: kifogyott a festék a fénymásolóból, hol van a szabis tömb, bent van-e a főnök, mikor lesz testület ülés, adjak borítékot. Be kell írnom a postát, fel kell vennem a telefonokat. A legrosszabb, mikor jópofizni akarnak velem – reggel nyolckor. Rákönyökölnek a pultra az asztalom előtt és a pofámba vigyorognak. „Na, mi a helyzet, kis szívem?” Brrr! Engem reggel MINDENKI hagyjon békén, ez a legalapvetőbb, amit rólam tudni kell, és mivel már második éve vagyok ebben az irodában, már mindenkinek tudnia is kellene, igaz, a legtöbben tudják is, de két-három ember még így is akad, aki fárasztani próbál reggel.

Nem azt mondom, hogy ha valakinek kell egy szem golyóstoll, akkor reggel tízig szteppeljen helyben, míg nekem jókedvem lesz. De mondja el, mit akar, aztán húzzon! Majd ha beszélgetni akarok, jelezni fogom! (Nem fogom, mert munkám is van.)

Reggel érkezéskor azonnal be kell írni a postát, mert különben nem viszik el. Közben jön a főnök, hogy SOS le kell fénymásolni egy 120 oldalas anyagot két példányban. Csöng a telefon – az ügyfél azt sem tudja, mit akar, kivel akar beszélni, de a telefonközpont szívesen kapcsol minden tanácstalan ügyfelet a mi osztályunkra. Mikor elirányítottam az ügyfelet és folytatom a fénymásolást, megint csöng. Nem tudom felvenni, mert a fénymásoló felső adagolójának a kis műanyag bizbaszát letörte egy kollegina egy éve, és nem lehet megjavítani, ezért az ujjammal kell tartani a fénymásolandó anyagokat. Addig csöng… Végül fel tudom venni, a vagyonnyilvántartási csoportunk hív, hogy az ilyen és ilyen ingatlanjainkat át kellene adni a másik osztálynak, de moströgtön, mert zárás van! Fogalmam sincs hirtelen, mit kellene az ügyben csinálni, az egyik nyugdíjba ment kolléga munkája volt, amit „örököltem”. Az egyik a három munkakör közül, amit örököltem. Majd ha lesz tíz percem, leülök és kipuskázom a régi fájlokból…. Az egyik nemkedves kolléganő odaáll az arcomba: Nincs egy töltőd? Kiderül, vidékre kéne mennie, tíz perce tudja, de a telefonja lemerülőben. Nincs töltőm. Telefon. Érkezett egy vendég a főnökhöz, de képtelen feljönni, ott áll a portán. A kolléganő rögtön lemegy önért! – ígéri a főnök a mobilba. Lemegyek. Magassarkú csizmában jöttem, végig az ötven méteres folyosón, le a lépcsőn (fáj a talpam), megfogom a vendéget, viszem az irodába. Jópofizás séta közben, nahát, milyen bonyolult épület, hogy el lehet itt tévedni... hát igen, hát igen. Vendéget átadom a főnöknek. Leülök, utánanézni, mit kellene kezdeni az átadni való ingatlanokkal? A főnök kidugja a fejét az ajtón, kéne egy cappuccino, sőt ő is inna egyet, akkor kettő. Felkelek, főzöm. Már csak kevés tej van – ezt is én vettem szabi előtt – ebédszünetkor kell majd még vennem. Repipénzt nem kapunk két éve, zsebből dobjuk össze a kávéra, tejre, kockacukorra valókat, vagy ha ajándékba kapunk ilyent, behozzuk. Én pl. a külsős intézményeinktől karácsonyra kapott kávékat dobtam be a közösbe, és a tejeket szinte mindig én veszem, mert én tejeskávét iszom.

Hónap utolsó napja van, gyorsan megírom a februári jelenléti ívet. A januárit lefénymásolom, az eredetit elviszem a Személyzetire. Viszem a pénteki véradásról szóló igazolásomat is, amiért jár majd a két nap szabadság :-) A nap fénypontja. A Személyzeti amúgy az épület másik sarkában van, két emelettel fölöttünk és a százméteres folyosó túlfelén, tíz perc oda, tíz perc vissza. A rendes lapos sarkú bakancsomban egy jó gyaloglás, kopogós sarkú csajos csizmámban kecses vagyok, de már délelőtt fáj a talpam.

A vendég lemegy, reméli, hogy eltalál a főbejárathoz. Én is remélem, mert semmi kedvem megint végigkísérni a baromi hosszú folyosókon. Megjön a posta, átnézzük, mielőtt beadnánk, van-e benne sürgős. A legellenszenvesebb kolléganőnk, aki az utóbbi időben túlságosan ránk szokott, betelepszik a titkárságra és cappuccinót főzöget magának. Direkt azért kapott saját mikrót már évekkel ezelőtt, hogy a szobájában főzhessen akármit, de nem, ő a miénket szereti. Elmegy végre a vacak cappuccinójával, aztán félóra múlva visszahozza a koszos csészét. Majd mi elmosogatjuk. A szabadságom alatt volt ennél pofátlanabb eset is: a szobatárs-kolléganőm elmosogatott minden csetreszt, majd félóra múlva tele volt a mosogatós lavór megint, beszáradt, többnapos kávéscsészékkel. Valamelyik kolléga gyűjtögette magánál, aztán egyszerűen visszacseszte hozzánk.

Tízkor főzök végre magamnak is egy tejeskávét. Nehéz időszak ez nekem, megpróbálom csökkenteni a koffeinbevitelt, ami azt jelenti, hogy lehetőleg 11.00 után már nem iszom kávéfélét. Nem könnyű.

Tizenegykor kiszaladok a közértbe tejért és kifliért, aztán vissza; felfalom a kiflit egy üres irodában, amihez kulcsom van. Erre nemrég szoktam rá, ugyanis a titkárságon NEM LEHET enni. Szó szerint nem tudtam még egy közönséges kiflit megenni anélkül, hogy vagy a telefoncsörgés, vagy egy ember ne szóljon hozzám. Őszintén bevallom, gyűlölöm, ha evés közben baszogatnak. Legalább arra az öt, tényleg nettó öt percre hagyjanak békén!! OK, a telefonáló nem tudhatja, hogy kajálok, de aki személyesen jön! Nem az ügyfél: ő sem tudhatja előre, és nyilván nem ér rá. De a kollégák! Bejön, látja, hogy eszem, de nem hagyja abba, odaáll a pofám mellé és mondja a baját. Én mikor megyek be a többiek szobájába, és állok oda a nyakukba: „Juliskám, látom ám, hogy eszed az otthonról hozott disznótorost, de nekem nagyon kellene ez a kimutatás, és légyszi segíts már ebben a dologban, mert ezt nem értem…”

Ezért tele lett a tököm egy idő után, és evés idejére átköltözöm az üresen maradt irodába – az egyik előnye a létszámleépítésnek, hogy akad még üres iroda – és egy Metropol újsággal felfalom a kiflimet, tényleg nem több mint tíz perc alatt.

És ekkor még az érdemi munkámhoz nem is jutottam hozzá.

Telefonálnak az intézmények, hogy hogy is kell kitölteni azt a vagyonkimutatásos Excel-táblát? Én se nagyon tudom. Közben próbálom elolvasni az igazi ügyintézői melómhoz érkezett leveleket. A szabadságos tömb betelt, míg én magam is szabin voltam; nyitom a szekrényt, ahol az üres tömbök laknak, de nincs ott egy sem. Ki lop itt szabis tömböket?? Írnom kell egy rendelést a raktárnak, mire meghozzák, az két nap, addig senki nem ír ki szabit, majd utólag pótolják.

A saját írószereimet egyébként az íróasztalfiókomban tartom. Nem tehetek róla, de amióta egy gyomorfertőzés következtében egy hétig hánytam, nem szívesen adom a saját tollamat mások kezébe. Van, aki nem mos kezet WC után – a női WC-ről beszélek!! Nekem van saját – úgy értem, pénzből vett, „magán” – tollam, ceruzám, sorkiemelőm. Amióta az ellenszenves, „cappuccino-főző” kolléganőm rászokott, hogy áthajolva a vállam fölött, elveszi a tollamat, a sorkiemelőmet, a tűzőgépemet, a…. amit ér (aztán visszaadja, de akkor is), azóta mindent a fiókomban tartok. Amit kiteszek, az a., eltűnik, b., elromlik. A pulton lévő golyóstoll hetente eltűnt. Nem túlzok. Végül a legrozogább állapotú, csúnya Pax-tollat tettem ki. Az már nem kell senkinek (egyelőre).

12.00 után már jobb a hangulatom, a nyüzsgés is csitul valamennyire. Még az a jó, hogy ma nem néztek minket különleges tudakozónak. Egyes kollégáknak ugyanis az a szokásuk, hogy odaállnak mellém és megkérdik (rendszeresen): Van-e valaki a főnöknél?

Igen, van.

(És most figyelj!): SOKÁIG FOG TARTANI?

Ezt kérdezi tőlem. Hát én vagyok a főnök? Vagy én vagyok a vendége? Van nekem fülem odabent? Honnan a fészkes fenéből tudjam, meddig fog tartani? A jövőbe látok én? Lehet, hogy két perc múlva abbahagyják, de lehet, hogy még másfél órát fognak pofázni. … Ilyenkor szép lassan emelkedik a vérnyomásom… A legcsökönyösebb kolléganő – hálistennek, elment tőlünk – egyszerűen lecövekelt, és ott állt, és állt, és állt, és állt. Negyven perc után takarodott csak vissza a szobájába, azzal, hogy majd visszajön…

Különleges tudakozónak néznek még minket, amikor feltesznek valami kérdést, amit ők sem tudnak, de mi sem, és nem is hallottunk a dologról még sosem. Bejön egy pénzügyi területen dolgozó kollegina, és kérdezi, hogy mikor küldi az APEH/NAV/mifene az 1 %-okról szóló igazolásizémicsodapapírt, amit szeptember 30-ig kell?

Mivan? Most hallok róla életemben először! – És erre néz rám, mintha elvettem volna tőle az üveggolyóit, fájó arccal. Vagy megkérdik, hogy kell megírni egy olyan dolgot, amit speciel tudok, de azt is tudom, hogy az elmagyarázása tisztán 45 percet vesz igénybe, és nekem most maximum három tőmondat elmondásához van időm és energiám. A szóban forgó dolgot különben minden kolléga tudja az osztályunkon (új kolléganő kérdezte). De miért nem megy be bármelyik másik munkatárshoz kérdezgetni, ahol magukra csukhatják az ajtót, nem csöng a telefon, nem jön az ügyfél, nem szaladgál egy izgága főnök és nem jön izgága ügyfél / vendég a mi főnökünkhöz? Miért mindig hozzám jönnek? Tényleg, mintha Albert Einstein és valami speciális gésahálózat keveréke lennénk néha.

Az ügyfelek is egy külön állatfaj. Nemrég jött egy nem öreg, de hihetetlenül leharcolt nő, aki azonnal a főnökkel akart beszélni. Nem ér rá, mondtuk, telefonáljon, kérjen időpontot. Nemsokára megint jött bejelentés nélkül,akkor már a portán megállították. Ott a helyszínen írt egy beadványt, hogy időpontot kér személyes megbeszélésre. Felhívtam, megbeszéltük az időpontot. Félóra késéssel jött, a főnöknek addigra el kellett mennie. Adtam új időpontot két hét múlvára, akkor már el sem jött. Akkor mi a fészkes fenét akart??

Másik ügyféltípus, aki, mint sok kolléga, hostess-szolgálatnak néz minket. Jött egyszer valami önkormányzati képviselő, várnia kellett negyedórát. Azalatt ő társalgott. Ezer dolgom volt, két kezemmel hat dolgot csináltam. Ő csak azt látta, hogy íme, titkárnő, most akkor ő beszélget. Ott volt a helyi újság, azt olvasgatta, kommentálta a híreket, én nem is hallottam, úgy elmerültem a munkában, végül némileg megsértődve, de elhallgatott.

… Hát ezek az apróságok nyomasztanak, amikor a titkársági munka miatt nyavalygok. Mert még ezen kívül egy teljes ügyintézői munkakör kell(ene) ellátnom, amit elég hiányosan tudok csak, a fentiek miatt. De mindenki csak annyit lát a kis szemével, hogy „No, ez itt a titkárság!”, és klubhelyiség-teakonyha keverékének véli az irodát.

Néha van persze könnyebb időszak, nekem is van sokszor jó napom, de most, mikor ezer a munka és még január is van, nagyon-nagyon nem vagyok szociális és bűbájos kedvemben, sőt, kifejezetten Aragog és Smaug keveréke vagyok, vagy éppen szó szerint egy magyar mennydörgő sárkány :-)

Pénteken, négy napja volt a 28. véradásom. Büszke vagyok magamra, ráadásul a 28 a szerencseszámom. Először 1996-ban, tizenkilenc évesen adtam vért. Szervezett véradás volt a Péterfy Sándor utcai kórházban. Másfél órát álltunk sorban a barátnőmmel, rettentően izgultam – persze én mindenhol izgulok –, végre aztán egy zsúfolt, relatíve levegőtlen szobában leheveredhettem a véradóágyra, és rám kötötték a tűs zacskót. Tíz perc alatt lefolyt a 4,5 deci vér, aztán leültem a folyosón, és mondtam a barátnőmnek, hogy én most itt kicsit leheveredek, mert sötét lett minden. Rögtön odarohant az orvos, hozott valami italt, amit cukros teának gondoltam, később megtudtam, hogy valami káliumos, cukros vérnyomásemelő folyadék.

Ez az elszédülés később még párszor megismétlődött, de nem adtam fel. Vért adtam, elszédültem, hozták a cukros piát, gondoltam, ez a dolgok rendje. De olyan remek érzés volt eldicsekedni az embereknek, hogy vért adtam – tudom: gyerekes dolog :-). Azt is tudtam, hogy az emberi vért pillanatnyilag még nem lehet semmi mással pótolni, tehát ha öt percre elszédülök, az igazán kis ár ahhoz képest, hogy valakinek az életét vagy legalább az egészségét megmentem vele. Valamint három havonta lehet vért adni, tehát ennyi idő alatt a szervezetem újratermeli a vért.

Egyszer egy nyári szabadság alatt mentünk a Karolina útra egy (másik) barátnőmmel. Leadtuk a vért, és én nem szédültem el. Sőt, felbuszoztunk a Normafáig, onnan elsétáltunk az Erzsébet-kilátóig, és nekem egyedül akkor dobogott kissé a szívem, mikor a kilátóban lépcsőztünk felfelé. Ekkor rájöttem: az elájulás nem törvényszerű!

A következő alkalommal (Moszkva tér, Vöröskereszt-székház) megkérdeztem a nővérkét, mi az oka a rosszulléteknek. Mondta, hogy a legtöbbször az előzetes idegeskedés: miután túl vagyunk a véradáson, a megkönnyebbüléstől hirtelen lezuhan a vérnyomás.

Innentől megvolt a stratégiám. (Az „Erzsébet-kilátói véradás” után egyébként nem is voltak már rosszulléteim.) Véradások előtt mindig betoltam egy kólát, és/vagy zöld teát, és/vagy kávét, de a kólát mindenképpen (koffein, cukor). Igyekeztem rettentő higgadt lenni, és nem odanézni a tűre. Kajálni előtte. (A véradás az egyetlen alkalom, amikor felfelé hazudom a súlyomat.)  És hacsak lehet, magammal vinni az öcsémet, aki remekül ért ahhoz, hogy felvigye és tartósan egészséges magasságban tartsa a vérnyomásomat :-)

A stratégia bevált, azóta minden véradás simán zajlik. Én persze mindig izgulok előtte, még most is bennem van a félsz, hogy el ne ájuljak, pedig 2000 óta nem fordult elő. Ideális esetben rágyúrok a dologra, pl. futok vagy szobabiciklizem a tervezett véradás előtt pár napig, hogy meggyőzzem magam, Jani vagyok, fogom bírni.

Egyszer volt csak némi szájkaratém egy dokival, akivel egy bevásárlóközpontban, kihelyezett véradáson hozott össze a rossz sorsom. Kb. 2011-ben lehetett, amikor már ósdi emlék volt csak a rosszullét. A tata azonban nem rám figyelt, hanem a számítógépes nyilvántartásra, ahová valaki beírta annak idején, hogy „Nyolc véradásból négyszer rosszul lett.”

Ezután szóváltás alakult ki (majd dulakodás… nem, az nem :-) a következő panelekből: „De hát maga mindig rosszul lesz!”, „De nem, az már régen volt!”, „De minek jön véradásra, ha mindig rosszul lesz?”, „De tessék már megérteni, hogy az utóbbi tíz évben semmi bajom nincs!!” – de az istennek sem értette meg a bácsi, így egyszerűen otthagytam. Különösen fájdalmasan érintett az eset, mert az akkori munkahelyemen a véradásért két szabadnapot is kaptunk.

A most pénteki véradásom a Karolina úton volt, amit szeretek, mert kényelmes, és mindig csak két-három ember van ott. Most nyolcan voltak előttem, ugyanannyian érkeztek utánam. Másfél órát álltam sorban, s ráadásul a menstruációm, ami reggel még csak épphogy megkezdődött, mostanra komolyan kezdte jelezni, hogy igen, ő is itt van. Kezdtem aggódni, hogy bírni fogom-e? Fél hat óta talpon voltam... Végül, mikor bekötötték a tűt, azt a ravasz figyelemelterelési taktikát találtam ki, hogy az étkezési utalványon – mert ezt még kapjuk, bár a finom uzsonnacsomagok azóta megszűntek – szereplő számjegyeket adtam össze fejben. Ez a művelet teljesen lekötötte minden agykapacitásomat, mivel a számokhoz totálisan hülye vagyok. „8+0+9+5+4+4+7+3+1+ … micsoda, már készen vagyunk??” …

Három nap múlva már olyan erősnek éreztem magam, hogy felpattantam a szobabiciklire, fülemre tettem a Vámpírok Bálját, és tekertem 1 óra 18 percet!

És a két szabadnap még mindig jár….

Viszonylag régen rájöttem, hogy sok szempontból fordítva vagyok bekötve, mint a legtöbb ember. Emiatt én néha hülyén érzem magam, a többiek pedig annak tartanak (vagy legalábbis „furcsának”, ami nagyjából ugyanaz).

Pár példa erre: ha választanom kell, hogy szombat este egy buliba menjek vagy otthon maradjak olvasgatni / tévét nézni, én szinte biztosan az utóbbit választom.

Mindenki a kezét-lábát töri, hogy jogosítványt szerezzen, de én annyira rettegek attól, hogy balesetet okozok, és persze annyira bonyolult számomra a vezetés, hogy a forgalmi oktatás közepén abbahagytam az egészet.

A legtöbb lány boldog és izgatott, ha randira megy. Én izzadok, ideges vagyok, és úgy érzem magam, mint egy állásinterjún. (Na jó, ha esetleg tényleg létezne első látásra szerelem – de én eddig nem találkoztam vele.)

Mindenki szereti a fagyit, én nem :-)

Sokan imádnak bulizni, diszkóba járni, társaságba menni, „szórakozni”, én pedig akkor érzem jól magam, ha egyedül, vagy minimális társaságban (én és max. két fő), otthon, békés csöndben dumálgathatunk.

Sokan félnek a hüllőktől, én imádom őket. Talán mert Kígyó a kínai horoszkópom, de amióta először simogattam pitont az Állatkertben, és láttam, milyen gyönyörű, mintás, ridikül-tapintású bőre van, azóta nagyon szeretem ezeket az állatkákat. Persze a fekete mamba inkább kerüljön el!

Lány létemre jobban szeretem a jó horror- és akciófilmeket, sci-fiket, sőt még a jó bokszolófilmeket is, mint egy átlagos romantikus vígjátékot.

Sok ismerősöm csak társaságban tud igazán jó étvággyal enni, én pedig akkor, ha békén hagynak. Az alvással ugyanez a helyzet.

Több embert ismerek, aki nem szokott olvasni, én pedig el sem tudok képzelni egy olyan napot, amikor így vagy úgy, de ne olvasnék valamit, még ha csak tízpercnyit is. Ne Platón össze műveire gondoljunk persze, hanem egyszerű regényekre.

A legtöbb embernek kellemes élmény, jóleső kaland, ha új embereket ismerhet meg – minél többet, annál jobb –, én ideges és félős leszek ettől.

Mindenki azt mondja,  rémes dolog a monotonitás, hogy majd’ minden nap egyforma, én viszont szeretem, ha tudom, mikor mi fog következni, és utálom, ha valami kiszámíthatatlan, váratlan esemény jön közbe (hacsak nem valami nagyon jó dolog, ami ritka).

Minthogy szeretem a kiszámíthatóságot – egy bizonyos határig –, nem szeretem a túl sok embert és a nagy társaságot, még az is elképzelhető, hogy enyhe Asperger-szindrómám van. Sok mindent megmagyarázna. Szóban keveset beszélek magamról, már csak azért is, mert nálunk, ha egy kolléga kihúzza a lábát az irodából, a többiek már súgnak is össze: „Hallottad, hogy csalja a neje?” Én ezt nem szeretném, ezért a munkahelyen roppant zárkózott vagyok – lásd a blog nevét –, a család és a barátok pedig olyan elfoglaltak, és különben is olyan csekély létszámban képviseltetik magukat, hogy inkább naplóírásba fojtom a közlékenységemet. De mint írtam, a kézírás nagyon fárasztó, ezért ez a blog lett belőle.

Ezt személyes blognak szánom ("csak én és a világ angolul beszélő része tudhatja" :-). Lusta vagyok kézzel írni a naplót, a tinta is elmosódik egy idő után. Olyasmiről írok, ami velem történik, vagy ami arról jut eszembe. Tekintve, hogy főállású, harmincas irodai patkány vagyok, borítékolhatóan nem lesz 007-es szintű a feszültségfaktor: könyvek, filmek, munka, család, töprengés.