a hallgatag macska naplója

Csodálatos pénteki nap! Mintha évek óta nem lett volna ilyen: a főnök szabin van, a főnökhelyettes elment egy konferenciára és nem jött vissza. Kivételesen Felülről jövő baszogatások sem voltak, holott gyakran előfordul, hogy valakinek eszébe jut valami azonnaltessékmegcsinálni pénteken 12.00-kor. Ma ilyen sem volt, szinte nem is csörgött a telefon (pedig ki sem húztam).

Az átkozott vagyonbeszámolóval is, csodák csodájára, végeztem. Ez természetesen nem az én okosságomnak köszönhető. Két teljes napig kotlottam azon az utolsó összesítő táblázaton, de sehogy sem stimmeltek az összegek. Háromféle módon is megcsináltam a táblát, de ha az egyik rovat véletlenül egyezett, akkor a másik nem, és fordítva. Végső kétségbeesésemben e-mailen elküldtem az elszámolós csajoknak mindhármat, hogy válasszák ki, melyik lehet a helyes verzió, nekem totál mindegy, és amúgy is felakasztom magam most már! – Ráadásul még náthás is voltam, és mindettől erősen antiszociális. Azonnal ingerült lettem, ha bárki a szemem elé került. Barbi szerencsére már ismer és nem cseszegetett, de néhányan a többiek közül folyton kérdezgették, hogy mi a baj, ahelyett hogy békén hagytak volna.

Másnap hajnalban jött a válasz e-mail; a lányok bent maradtak és este 17.57-kor visszaküldték a helyesen kitöltött táblát (amit ők írtak meg, mert én egy csomó sort nem is tettem bele – ebből is látszik, mennyire képben vagyok). Hálakönnyeket ontottam, legépeltem, kinyomtattam, felcímkéztem mindent, aztán leküldtem az öregnek aláírásra, és fohászkodtam, hogy össze ne kavarja vagy el ne veszítse a papírokat. Sikerült is ügyesen aláírnia – tőle már ez is derék teljesítmény –, így ma reggel végre becsesztem a postába az egészet. Kb. ezen a ponton lépett le a főnökhelyettes is a konferenciára, és kitört az általános megkönnyebbülés :-)! (A lányok pedig kapnak tőlem egy-egy harmincdekás Milkát a jövő héten.)

Nem volt valami veszett munkakedvem ma. Kimentem a postára, feladni az önkéntes nyugdíjpénztáram elmaradt tagdíjhátralékát.  Jó fej csapat lehet: először levelet írtak, hogy hátralékom van, én e-mailt írtam, hogy rendben, küldjenek csekket. Ekkor méla kuss, majd két hét múlva szelíden szemrehányó e-mailt írtak, hogy ejnyebejnye, hátralékom van! Mire visszaírtam leheletnyit nyersebben, hogy KÜLDJETEK CSEKKET, ahogy már két hete kértem, ADDIG NEM KAPTOK PÉNZT! Lélekben felkészültem még pár levélváltásra, de végül felfogták a lényeget és megjöttek a csekkek. Persze nem örültem őszintén, mert így viszont fizetnem kellett.

A főnöktelen és csöndes pénteket meg kellett ünnepelni valahogy, másodszor is kimentem délben, és a tejivóból rongyos kiflit, majd a cukrászdából puncsos minyont vettem, majd Barbival elfogyasztottuk. Ennyit az egészséges életmódról. De nagyon jólesett! :-)

Lélekben nagyon nem voltam ott a munkahelyen egész héten, részben a megfázás miatt, de elsősorban Anthony Perkins & filmjei miatt. Kezdetnek végignéztem a Psycho folytatásait, ha már megvettem őket. Ha teljesen kizárom az agyamból az első (tökéletes, klasszikus) részt, akkor nagyjából nézhetőek, mint egy átlagos „B” film. Kivételt képez sajátos módon pont a 3., amit pedig Tony rendezett, ennek ellenére nem lett jó, nem is annyira a rendezés miatt, hanem a forgatókönyvírót kellett volna agyonütni bármivel, ami szilárd és dudoros. A 4. rész egész jó volt, pozitív befejezéssel – ez nagyon tetszett. Tudom, kriminálpszichológus kellene nekem.

Ezenkívül az egyik könyvesboltból megrendeltem az összes rendelhető Tony-féle filmet. Öt darab volt belőlük, de mire átvettem, már kettőre csökkentek, mivel a többi nem kapható. Csak akkor mi a fenéért szerepeltetik a honlapjukon!? Így most van egy kb. 1960-as meg egy 1984-es filmem. De ez csak a kezdet, tervezek felkúszni egy-két kifejezetten DVD-rendelős oldalra is, valamint a neten is találtam online nézhető filmeket (letöltés kizárva, ahhoz hülye vagyok). A rajongói fórum sokat segít. Bár konzervatív ember létemre nem győzöm ismételni, hogy ezeket mind megvenném legális DVD-n, ha kaphatóak lennének, de ha nem, nem….

Kiolvastam a Sakál napját, eszméletlen jó volt. Most úgy rémlik, hogy olvastam már valamikor, de annyi könyvet olvasok, hogy időnként egy-kettő kiesik. Bár szégyen, hogy éppen ez… Mázlinkra pont ezen a héten adta a tévé, én felvettem videóra, és apám pont most nézi. Mondhatnám, hogy „akkor még tudtak filmeket csinálni regényekből”, mert hallom a hátam mögött, hogy elég hűen követi a könyvet, nem úgy, mint az Azkabani fogoly vagy az újabb Agatha Christie-feldolgozások.

Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és a Psycho készítéséről szóló könyvet is megvettem. Rengeteg érdekes dolog van benne, köztük olyan, amiről halvány lila fogalmam sem volt: pl. hogy a mama hangját két nő és egy férfi hangjából kotyvasztották össze. Leraktam a hajam, ahogy ezt meghallottam, mert a letöltött szinkronos verzióban egyszerűen Komlós Juci a hangja, és kész. (Ezek után mindenképpen akarom DVD-n!!) Aztán meg, hogy micsoda rettenetesen brutális filmnek minősítették akkoriban. Ez mai szemmel mondhatni furcsa – persze, hogy nem egy könnyed esti mese és gyerekektől, valamint szív- és idegbeteg fűszerkereskedőktől távol tartandó, na de sokkal durvább filmek is vannak ma már, és különösebben nem mozgatja senki a füle botját sem. Tony Perkins is elég sokat kockáztatott, mert akkoriban csinos fiatal filmsztár volt, és nagyon szerették a rajongók – hát naná! állíthatom, hogy ez ma sincs másként –, akkoriban pedig teljesen szokatlan volt, hogy ilyen népszerű sztárok pszichopata gyilkosokat játsszanak. Ma direkt szereti a közönség, amikor egy sztár pszichopatát is játszik, meg családatyát, taxisofőrt, zsarut, tanárt, hajléktalant, politikust és más szörnyet, sőt gyakorlatilag elvárjuk, hogy ne mindig csinos fiatalembert játsszon egy csinos fiatalember. (Én mindenképpen.)

Azt azért be kell vallanom, hogy mióta most láttam a Psychót, nem tudok úgy belépni a fürdőkádba, hogy eszembe ne jusson a zuhanyozós jelenet. És leellenőrzöm, hogy zárva-e a fürdőszobaajtó (mi lett volna, ha a filmben – logikus módon – magára zárja a nő? Norman ott rángatta volna az ajtót, vagy berúgja, vagy felfeszíti egy piszkavassal?) Ezzel az idegeskedéssel nem vagyok egyedül, a film fórumán megírta valaki, hogy ő, mióta először látta a filmet, soha nem húzza be a zuhanyfüggönyt, inkább felmos utána, pedig fiú :-) 

Ebben a hónapban kihagyom a fodrászt, mivel az arra félretett pénz elment a Psycho-könyvre és a két Tony-filmre, de ezek ésszerű befektetések. A frufrumat roppant ügyesen én magam vágtam le a fürdőszobában, különben is egy női haj úgy szép, ha csak úgy összevissza ahogy esik, úgy puffan; lényeg, hogy ne lógjon a szemembe.

… Hmm, tényleg jó a Sakál-film, ahogy hallom a fülemmel. Sokszor gondoltam rá, milyen jó lehet, ha ismer az ember egy igazán jó, profi bérgyilkost. Nem olyant, aki elcseszi a gyilkosságot és az első talpasrendőrnek feldobja a megbízóját, hanem aki elvállalja, meggyilkolja, és aztán eltűnik, mint szürke szamár a ködben. Nem mintha lennének olyan ellenségeim, akiket meggyilkoltatnék, de esetleg egy pár jó irányzott pofonnal tudnék üzenni ennek-annak, ha lenne, aki jó pénzért kézbesíti őket helyettem. Ez persze csak elmélet. Vérfarkas meg lézerkard sincs…

Miért kell nekem számokkal foglalkoznom főállásban!?

Mármint természetesen nem örökké, furcsa is lenne, mivel diszkalkuliás vagyok és gyűlölöm a számokat, és örülök, ha a saját életkoromat ki tudom számítani a születési évemből és a jelenlegi dátumból. De most ez a rohadt vagyonbeszámoló, vagy elszámolás, vagy beszámolás van, aminek egy szeletét nekem kell összecsinálnom úgy, hogy passzoljon az összes többivel, majd az egészet összesíteni és leadni. Gyorsan.

Elméletileg ez a dolog február 28-i határidős volt, tehát jó szokásom szerint máris késésben vagyok (tavaly és tavalyelőtt is ez volt, nem ráz meg). Véres verejtékkel ma sikerült összecsinálni a gépi nyilvántartást, és az most legalább passzol valamelyik másik izével.

Most már csak egy nagy végső összesítő/eltérési tábla létrehozása van hátra, ami marha egyszerű lenne, mivel csak számokat kell innen oda bemásolni. Röhej, de ez az, ami nem megy… A tavalyi aktából puskázom ki ugyanezt a táblázatot, és másfél óra megfeszített agymunkával sem voltam képes rájönni, hogy a tavalyi táblában szereplő szám honnan jött elő?? Márpedig annak jónak kell lennie, mivel elfogadták és így került fel Egészen Magas Helyre.

Az az izé, ahonnan ezt a pár számot ki kellene bogarászni, egy sok számot tartalmazó másik izé, aminek elvileg megvan, hogy melyik két (vagy hány) sorában szereplő suskákat kéne összeadni, na de ezeket megszámoltam – mármint a tavalyit, mintának – és nem jön ki. Honnan vettem én tavaly azokat a számokat??

Egyszerűen nem értem. Ráadásul ha létrehozom a táblázatot, és jó, akkor ezt, és még vagy öt másik táblázatot sok-sok példányban alá kellene íratni a nagyon hülye öreg főnökünkkel, aki soha semmit nem képes úgy és ott aláírni, ahogy és ahol kellene (becsillagozás, felcetlizés ellenére sem), sőt időnként még a két oldalnál hosszabb aláírandókat is összekutyulja. Képzelem, mit fog csinálni az én tizenöt oldalas dolgommal, ami ráadásul még sürgős is…

Esetleg ha holnap nem lenne bent az öreg, akkor az én saját főnököm, mint helyettes, szépen aláírhatna helyette. Bár így lenne.

Sajnos némi megfázást is érzek magamban most, bár ez csak ma délután kezdődött. Talán a számokra reagálok így. Pedig a nap igen kellemesen indult, mivel reggel kávé közben a Psycho 4. részét kezdtem nézni, ami a 2. és 3. részekkel ellentétben kifejezetten ütős (a forgatókönyvírója ugyanaz, mint az első részé, azért ez már jelent valamit!). Tegnap este kezdtem el nézni, de nem néztem végig – álmos voltam –, így ez most a szakaszos DVD-nézések közé fog tartozni: este egy kis kóstoló (hogy szépeket álmodjak), aztán másnap a reggeli végén, kávéiváskor (hogy jól induljon a nap), és így tovább, míg el nem fogy a film :-)

Ennek ellenére délutánra rám jött a nátha, és a tömény idegesség, amiért nem passzolnak ezek a kurva számok. Komolyan nem értem azokat, akik ilyen számolós fajta szakmát választanak. Olyan az egész, mintha az ábécé csak 10 betűből állna, és azok teljesen logikátlanul követnék egymást összevissza. Nekem minden egyes szám totál kínai, amit csak látok – kivéve egyes évszámokat, esetleg, valamint a szerencseszámaimat – ami nem lenne baj, ha nem épp nekem kéne csinálnom ezt a melót most. És tavaly, és tavalyelőtt, mióta nyugdíjba ment a kolléganő, aki előttem csinálta, és aki 1. már tíz éve csinálta, 2. volt saját szobája, aminek az ajtaját magára zárhatta és nem nyektette senki, és 3. nem volt mellette igazgatási ügyintéző és titkárnő is egyben.

Én sajnos simán egyformának tekintem a 24.447e Ft-ot és a 29.447e Ft-ot, amíg nem szólnak, hogy ötmilliós eltérés van közöttük. De most komolyan, hát nem rohadtul egyforma ez a két számcsapat??

Talán felesleges is mondanom, hogy koncentrálni sem igazán tudtam a dologra, mert egész nap leginkább az járt a fejemben, vajon hogyan  fog befejeződni a kellemes horrorfilm (habár sejtem), és hogy Tordy Géza szinkronhangja mennyire remekül illik az idősebb főszereplő karakteréhez…

Fehér karácsony után most itt a fehér március 15. Nem vettem túl komolyan, mikor az előrejelzés azt mondta, jön a lehűlés, de tegnap reggel már hideg volt, mikor pedig hazaindultunk, már havas eső esett. Ma március 15-e van, és ötcentis hó volt az ablakomban reggel. Két nap múlva megint tavasz lesz. Mintha csak valaki szándékosan akart volna kicseszni azokkal, akik ezt a három napos hétvégét valami wellness-szállóban akarták tölteni. A nyilvános ünnepségek elmaradtak, bár engem egyébként is  hidegen hagy az ilyesmi.

Tegnap totálisan ünnep előtti hangulat volt a munkahelyen, én magam már konkrétan nem is pénteki, hanem dolgozós szombati kedvemben voltam („haza akarok menni, minek jöttünk be?”). Az egész ház kihalt volt. Meló azért volt: többek közt össze kellett egyeztetni a végösszegeit annak a nyavalyás beszámolóféle izének, amin hetek óta keccsölök. Már a vége felé jártam, amikor végre, 15.00-kor hazaengedtek minket. Nekem már csak az utolsó cég volt hátra, akik tizenhétmilliós eltérést voltak képesek a két leadott elszámolásuk végösszegei közé beletenni. Dobtam nekik egy e-mailt, hogy pusztuljanak el, de előtte sürgősen mondják meg, mitől van a különbözet, aztán már ott sem voltam (a túlórázós túlbuzgóságom elapadt).

Szerda reggel és csütörtök 13.00 óra között nem ettem semmi szilárdat, egyrészt hogy kipróbáljam, meg tudom-e csinálni (meg tudtam), másodszor, hogy hátha sikerül lecsökkenteni a súlyomat 50 kg alá (nem sikerült, bár nem sok hiányzott hozzá). De azért jólesett, hogy egy napon át csak teát, pezsgőtablettát meg természetesen tejeskávét ettem. És a tejeskávé igenis folyadék :-) - persze a passzírozott rántott hús is az.

Végignéztem azt az 1971-es francia krimit (bár mitől francia, amikor Angliában játszódik, és amerikaiak a főszereplők?). Sajnos tipikus példája lett annak, hogyan lehet egy jó ötletből, jó színészekkel, jól induló sztoriból a végére ellaposodó, érdektelen vackot csinálni. Ha még egyszer megnézem, azt már nem filmnéző, hanem kizárólag női szemmel fogom tenni, mert azért jóleső látvány volt.

Otthon már rendesen kajáltam. Rájöttem – nem először –, amit a böjtszakértők szoktak mondani, miszerint nem enni könnyebb, mint keveset enni. A vacsit ugyanis megettem, aztán egy kis sportcsokit (milyen jó, hogy csak egy szeletet vettem belőle), aztán meg még este egy kis párizsit… Az előző nap sokkal egyszerűbb volt, amikor semmit nem tettem a számba, ami nem folyt.

Becsíkoztam anyám haját – jó laaassan, hogy apámnak legyen egy órácska nyugta –, fürödtem, beliszteztem a kezem; aztán mikor már nem kerülgethettem tovább, beraktam a lejátszóba a Psycho 2.-t. Úgy néztem meg, ahogy a film fórumán javasolták: 100 %-ig elvonatkoztattam az első résztől, így azért nagy csalódás nem ért. (Hitchcock majd a túlvilágon kérdőre fog vonni engem, tudom :-) Persze jócskán „B” film lett, de még a nézhetőbb fajtából. Tony Perkins pontosan olyan volt, mint az elsőben (+20 év), leszámítva, hogy nem kajált cukorkát. De egyébként tisztára ugyanaz a kamaszos külső és viselkedés; jóformán szimpatikus is volt a figura, ha eltekintek arról, hogy – kis túlzással – kinyírt mindenkit, aki szembe jött. Bár erre nem vennék mérget, mert a film feléig megittam a beütemezett barna sört, aztán idegességemben a másnapra tervezett Heinekent is, ezért a végére egyes részek kiestek vagy összemosódtak. A lényeg, hogy kijött a sittről, gyilkolászott, megúszta. Csak azt nem értettem, hogy hozzám hasonlóan domináns balkezes létére miért mindig jobb kézzel kellett azt a nagy henteskést lengetni, de végül is nem lehet minden dublőr balkezes.

Azért ez a film sem a filmnézős, hanem a női szememnek esett jól. Bár Tony azért volt annyira jó színész, hogy legalább 50 %-ot javított a film színvonalán; de azért engem mégis jobban érdekelt, hogyan lehetett 51 évesen ennyire helyes, vékony és mégis diszkréten izmos? Vajon mit evett ez az ember? (Bár ezt a kérdést mindenkivel kapcsolatban felteszem, akin nem csüng narancsbőr.) Asszem, fel kellene mennem a rajongói fórumra, hátha ott írnak valamit ilyesmikről. Nem ártana elraktároznom, arra az esetre, ha esetleg én is megérem ezt a kort…

Kénytelen voltam beszedni egy szunyatablettát, hogy ma éjjel végre rendesen tudjak aludni. Ez két napja sehogy sem sikerül. Vasárnap este kezdtem olvasni a Sakál napját – hiba volt lefekvés előtt –, aztán egész éjjel kém meg bérgyilkos voltam álmomban, nagyon fárasztó volt :-) Hétfőn pedig túl izgis nap volt. Megérkezett végre a megrendelt Psycho 2. postán – igen, nagyon szégyellem magam, de borzasztóan örültem neki –, majd éjjel 0.35-kor felkeltem beindítani a videófelvételt. Egy 1971-es film kezdődött, amiben mit tesz isten szintén Anthony Perkins szerepelt (tiszta véletlen, hogy észrevettem). A videót beprogramozni mindeddig túl hülyék voltunk össz-családilag, így minden filmet kézzel kell indítani. Felkeltem, beindítottam; aztán megint felkeltem tíz perc múlva, hogy biztosan megy-e a felvétel; aztán egész éjjel villódzott a tévé fénye a nappaliból, és folyton felriadtam rá. Reggel aztán természetesen bele kellett néznem, hogy lecsekkoljam. Eddig egész kellemes kriminek tűnik. (Eddig!…) Anthony egy eléggé gyanús orvost játszik, de a hülye hetvenes évekbeli frizura és ruházat ellenére nagyon vonzó :-)

Hétfőn meghalt Cipő, amitől elkenődtem. Nem voltam nagy rajongója, de azért jó pár számát szerettem, emberileg pedig szimpatikus volt. Azt hallottam, hogy csak a szívátültetés segíthetett volna rajta, azt pedig elutasította. Én ezzel nem értek egyet: ha a halál a másik alternatíva, és csak 47 éves vagyok és gyerekeim vannak, én egész biztosan a szívátültetést választanám. Az se kéjmámor, de élni mégis jobb. Az egész Facebook-üzenőfalam gyászol :-(

A három lyukú fülem felső lyuka megint kicsit be van gyulladva. Ez eleve nehezen gyógyult még anno a belövéskor is: félig a porcban lakik a piercing, így elég érzékeny. Időről időre ez a felső lyuk kicsit belobban, kenegetem Betadine-nal, aztán megjavul. Most megint fájt a fülem, ahogy rajta feküdtem éjjel, kivettem a piercingeket és látom, hogy megint gyulladt egy kicsit. Tényleg nem értem, miért csinálja ezt évente egyszer, csak úgy magától. Úgy értem, hozzá sem nyúltam, a benne lévő állandó piercing pedig az az orvosi fém, amit belőttek annak idején.

Ma egész nap úgy dolgoztam, hogy alig győztem kivárni a kicsengetést és a hazarohanást, hogy folytassam 1. a Sakált, 2. a ’71-es krimit, 3. a Boltkóros naplója olasz kiadását. Utóbbi persze faék egyszerűségű sztori, éppen ezért tudom ilyen simán olvasni :-), de érdekel, hogyan alakul ez a nem bonyolult történet. A Sakál meg még jobban – habár mivel tudom, hogy De Gaulle ágyban-párnák közt halt meg, úgy istenigazából nincs tétje a regénynek, kissé olyan, mint az Eredet, ahol az álomban játszódik az egész. A krimi pedig hát természetesen a főszereplő(k) miatt érdekel – a másikuk Charles Bronson, akit szintén nagyon csípek. Őt ugyan kevésbé, mint a másikat.

Ma elkezdődött a pápaválasztás is. Most a híradóban bemondták, hogy még nincs nyertes, majd holnap tépelődnek tovább. És hazamennek szunyálni a szállásukra. Én komolyan úgy gondoltam régebben, hogy egyszerűen fizikailag bezárják ezeket a tatákat a Sixtus-kápolnába, az ajtórésen beadogatják nekik a kenyeret és a vizet, aztán csak eredményhirdetéskor jöhetnek ki :-) Most úgy tűnik, az én ghánaim lecsúszott az első helyről, sanszosabb, hogy Barbi jelöltje, az egyik olasz fog nyerni. Ezt sem bánnám, mert noha a parenyicát elveszteném, de Barbi túl – krhmmm… - pákosztos ahhoz, hogy ki ne nyissa ott helyben a parenyicát, viszont túl kedves ahhoz, hogy kihagyjon engem a kínálásból. Tehát én mindenképpen jól járok :-)

A nőnapi virágom jól érzi magát. Igazából három virágot kaptam: egyet a főnökömtől személyesen, egyet a Felső Vezetéstől (ez utóbbi egyszerű büdöske) – ezt a kettőt Barbinak ajándékoztam, aztán apámtól kaptam egy harmadik cserép valamit, aminek nem tudom a nevét. Ezt megtartottam, és egyelőre életben van az íróasztalom sarkán.

Alapvetően szeretem a virágokat, csak a szálas sajnos hamar elhervad, a cserepes pedig valamiért nálam mindig megdöglik. Talán ez most kitart egy darabig. Habár lehet, hogy ez éppen valami egynyári fajta, aki pár hónap után feldobja a pacskert.

A munkahelyen érkezett egy köremail, hogy menjünk ki a március 15-i ünnepségre pénteken. Állami cég … Vaddisznó módjára egy emberként röfögve röhögött az egész iroda, kifejtve, hogy mi a véleménye a pénteki nulla fokban való koránkelésről és a szabadban ácsorgásról a hóban, továbbá hogy abban az időben rendes ember 1. épp a másik oldalára fordul, 2. reggelizik, 3. sétáltatja a kutyát, 4. oltogatja a gyümölcsfákat stb. – a lényeg, hogy élvezi a munkaszüneti napot!

Én nemzeti ünnepeken sehová sem járok el évek óta, tehát most is otthon leszek, valószínűleg kivasalok mindent, filmeket nézve. Azért kokárdát kitűzök majd a pólómra.

Na tessék: csak egy napja, hogy dicsértem a netes videómegosztókat, és máris találtam rajta kellemes szombat esti szupermozit! :-)

A szombat amúgy sem volt rossz – már eleve azáltal, hogy nem kellett 5.25-kor felkelni –, relatíve sokáig henyéltem, olvastam A hitetlent az ágyban, zöld teát iszogatva; aztán reggeli, ami a tejeskávén kívül alig állt valamiből, mivel tudtam, hogy családi ebéd lesz délután. Születésnapot ünnepeltünk, jöttek tesómék, ami mindig kellemes élmény. A kaja is szuper volt. Sajnos mintha kezdene visszatérni az étvágyam… Nem kívánok most újabb stresszt magamnak, csak azért, hogy sovány maradjak, de imádtam az elmúlt két étvágytalan hetet.

Elkísértem egy darabon a vendégsereget, aztán visszafordultam. Este nyolc volt, mindenféleképpen meg akartam nézi egy Anthony Perkins-filmet, de a Psychónak nem akartam még egyszer nekifogni (nincs is annál rosszabb, mint mikor egy zseniális filmet annyiszor megnézek, hogy a végén csömöröm lesz tőle, aztán meg szégyellem magam). A Psycho folytatásait pedig – istenem, még leírni is rémes – nem volt lelkierőm előszedni… Más pedig egyelőre nincs tőle. Így rámentem a rajongói fórumra, ahol a lányok minden elérhető filmjét feltöltötték és belinkelték. Rákattintottam pár linkre, de volt olyan, amihez regisztrálni kellett volna (na, ezt este fél kilenckor nem!), és volt, ami az istennek sem akart megindulni, csak állt, mint szarvas a reflektorfényben, és akkor itt néztük egymást a monitorral igen bambán. Na de akkor hirtelen csoda történt („Charlie fiam! Csoda történt! Látok! :-), és egyszercsak valamelyik kattintásomra egyszerre előjött az 1961-es Phaedra, ráadásul magyar szinkronnal!

Én ekkor már ott tartottam, hogy lengyel hangalámondással, arab felirattal is bármit megnéztem volna, amiben szerepel ez az ember. De hogy pont a Phaedra, ami rajta van a halállistámon, amit a letöltős ismerősömnek megadtam – és még ő sem találta –, és amit az összes létező DVD-vásárló helyen kurkásztam a neten…!

… És most végre végignézhettem, ostobán vigyorogva az örömtől (és attól a fél pohár Martinitől, ami a szülinapi ünneplésből megmaradt). Filmkritikát nem tudok írni, és első látásra úgyis többnyire rosszul mérem fel a filmeket (vagy túlságosan el vagyok ragadtatva, vagy marhára nem tetszik – szóval mindenképpen kétszer kell látnom, hogy józan legyek), de ez tetszett. Egy 50 évvel ezelőtti film persze tartalmaz pár megmosolyogtató momentumot is, de egyáltalán nem volt zavaró. – Én az 1965-ös Belphegoron is tudok rettegni. – A történet a régi klasszikus, modern környezetbe helyezve: férj, mostohaanya és –fiú.

Mondhatnám, hogy mivel kizárólag Tony miatt néztem meg a filmet, le sem vettem róla a szememet és a többiek fel is fordulhattak tőlem akár, de nem így volt. Ezt a filmet nézve megértettem, hogy anyám miért volt oda a (relatíve) fiatal Raf Vallonéért. Hát kérem, marha jó pasi volt – igazság szerint még jobb is, mint Anthony … - , érdekes arccal, és persze jó színész is volt. Én már csak százéves korában láttam eddig, pl. a Keresztapa 3.-ban. Ahol pápa volt, és hamarosan meg is halt. Melina Mercouri volt a feleség és mostohaanya, ő pedig az a típusú érett szépség volt, akit nézve pontosan meg tudom érteni, hogy a fiatal – vagy a nem fiatal, vagy akármilyen – pasik odavannak érte. Ha fiú lennék és abban a korban találkoznék vele, szerintem én is beleszeretnék. És hát Tony Perkins… róla legszívesebben nem is írnék semmit, még annyira friss ez a film, de azért tőszavakban: borzasztó helyes, kisfiús, de éppen eléggé férfias is, nagyon bájos, de azért egy-két jelenetben kissé undok, nagyon fiatal, nagyon vékony, nagyon fekete szemű. Az autó becézgetése, vagy a frizbizés a tányérokkal feledhetetlen :-)! És hát a vége… - ezen a ponton ismét hálás voltam a rajongói fórumnak, ahol leírták, mi lesz vele a film végén, különben megrázott volna. Néha jó tudni a spoilereket. Főleg ha műveletlen barmok vagyunk, akik nem olvasták az eredeti darabot :-(

Hálistennek már igazán késő volt, mire végeztem a filmmel, különben nem tudtam volna elaludni a feldobottságtól, de azt hiszem, még álmomban is vigyorogtam.

Másnap megpróbáltam belépni a fórumra, hogy véleményt írjak és hálálkodjak a lányoknak a feltöltésért, de ez a fórum egy olyan makacs weboldal, ahová nem bírtam regisztrálni. Nem lehet az én ostobaságom, mert húsznál több alkalommal regisztráltam már ide vagy oda a neten; ez most kilökött vagy tízszer. Végül feladtam. Úgyhogy ha olvassa az érintett: ezúton köszönöm a Phaedra feltöltését és belinkelését!

A DVD-forgalmazóknak is üzenem, hogy én megvenném ezt a filmet – is – becsületes áron, ha lennének szívesek megjelentetni! :-P

Igaz, ma délelőtt kaptam egy gyomrost, amikor utánanéztem a Phaedrának, és utánaszámolva kiderült, hogy Melina Mercouri majdnem pont annyi idős volt a filmben, mint én most. … Na de hát ő egy érett, szinte középkorú, bár nagyon fiatalos, nagyon szép asszonyt játszott, én pedig most 2013-ban egy kifejezetten fiatal embernek számítok! Annak különösen, aki nem látta a személyi igazolványomat. Farmerben járok, kenegetem az arcomat, és nincs is ráncom! Mercouri egyszerűen gyönyörű, sokkal szebb, mint én valaha is lehetek, na de azért – hogy borzasztó bunkó legyek – kettőnk közül azért ő tűnik picit idősebbnek (abban a filmben). Igaz, nekem ott a retinolos krém, a Q10 és a fényvédők, de azért nyomasztó a tény, hogy hiába tűnt idősebbnek, azért az évek számát tekintve egyformák vagyunk, ő a Phaedrában, én meg most. Jujj, nem is szabad ilyen dolgokra gondolnom, soha többé nem fogom semmiféle színészember születési dátumát lecsekkolni és összevetni a filmek elkészítési idejével! Komoly hiba az ilyesmi!

Úgy néz ki, átbillentem a határon, és a két hete tartó folyamatos idegfeszültség valahogy ezen a héten végre szétfoszlott. Belefáradtam az idegeskedésbe. – Vagy csak kezdek teljesen becsavarodni, és ez egy természetellenes nyugalom? :-) A lényeg, hogy belenyugodtam az áthelyezésbe, a melót sem veszem valami véresen komolyan, bár gyakran túlórázom, annyi a munka most. Viszont úgy istenigazából nem különösebben érdekel. Talán a reggelenként ivott orbánfű-tea is ludas a hidegvéremben.

Belül kizárólag az „igazi” dolgok foglalkoztatnak, a könyvek, amiket olvasok, a filmek, amiket nézek vagy nézni akarok, és például a súlyom, ami örvendetesen alacsony (ma 51,9 kg!). Igaz, hogy amikor múlt pénteken futottam, bele kellett sétálnom a gyengeségtől, de nem izgat.

„Rákattanós” korszakomban vagyok – megint … Ez az az időszak, amikor az ember rákattan egy témára, könyvre, színészre, és akkor azonnal akarja a témához, filmhez, színészhez kapcsolódó lehetőleg összes könyvet, filmet. Gyerekes dolog, de hozzátartozik a bioritmusomhoz :-) Ilyenkor azt akarom, hogy ebédszünetben kirúghassam magam alól a forgószéket, kisétálhassak a boltba és ott feltankoljak az összes cuccból, ami kell.

Itt volt például a Hobbit egy évvel ezelőtt. Már készült belőle a mozifilm, de az istennek sem lehetett beszerezni a könyvet. Fogalmam sem volt, mi történik benne, már a guta kerülgetett. Végül mailt írtam a két könyvkiadónak, akik a korábbi kiadásokat megjelentették, amiben tömören vázoltam, hogy készül a film, lenne rá igény. Ki is adták pár héten belül, meg is vettem a megjelenés napján. – Persze nem gondolom, hogy én fújtam a passzátszelet, nyilván igen nagy volt az érdeklődés és sokan mások is jelezték, hogy örülnének végre egy Hobbit könyvnek.

Ugyanez rendszeresen előfordult több könyvvel is, amiket megkívántam, azonban nem voltak beszerezhetők. Nagy nehezen, netes könyváruházból vagy raktárkészletből rendeltem meg végül ezeket. Aztán biztos rájöttek, hogy van igény rá, és rendszerint kiadták őket újra, és most simán megvásárolhatók minden boltban. A piacgazdaság nagy előnye, gondolom, hogy a kereslet hatással van a kínálatra! :-)

Filmekkel is hasonló eseteim voltak. Utálok letölteni – illetve letölTETni másokkal, mert még ahhoz is béna vagyok –, én minden engem érdeklő filmet becsületesen megvennék legális DVD-n. De ha nem lehet kapni!? A Leon, a profi után úgy három éve szó szerint lejártam a lábamat, Moulin Rouge, Ford Fairlane kalandjai dettó, hálistennek azóta megjelentek és újra beszerezhetők. A Drakulát netes aukciós portálról vadászta nekem a tesóm, mert sehol máshol nem volt. Egy Gary Oldman-féle Drakula!! A Star Trek: Nemezist fájlcserélőről szedte egy ismerős – természetesen totál legálisan – , mivel egy boltban sem volt, és most sincs.

Szerencsére örvendetes tendencia, hogy ha egy film iránt több helyen is érdeklődöm, aztán türelmesen várok – ezzel a várással vannak csupán apróbb gondjaim –, akkor nemsokára megjelenik, mivel érzékelik, hogy van rá kereslet. De ha én most akarom!  

Most például nagyon akarok egy Psycho DVD-t. Az égnek hála, hogy pendrive-on megvan és bármikor megnézhetem a gépemen, de 1. nem szeretek monitoron filmet nézni, 2. a DVD-n extrák is vannak, amik nagyon érdekelnek, 3. a régi, klasszikus (király!) magyar szinkron ellenére néha átváltanék eredeti nyelvre. Talán mondanom sem kell, hogy nem kapható. De már felhívtam három boltot ez ügyben, tehát már csak idő kérdése :-)

Rosszabb a helyzet, ha a film, ami  kell  nekem, meg sem jelent Magyarországon. Ilyenkor vagy ráuszítom az ismerőst a fájcserélő oldalra (bár döbbenet, de még ott sincs fent minden), vagy pedig megrendelem külföldről. Egyszer annyira rá voltam kattanva egy itthon meg sem jelent filmre, hogy muszáj volt találnom egy netes céget, akik pont az ilyen beszerezhetetlen cuccokra szakosodtak. Elutaltam nekik a zsét, vártam, és három hét múlva Angliából megérkezett a film! Pontosan karácsony előtt, majd’ elolvadtam a boldogságtól.

Most hasonló helyzetben vagyok, mert a Psychón kívül is szeretném beszerezni lehetőleg az összes Anthony Perkins-filmet, főleg a régebbieket. Ez egyelőre apróbb akadályokba ütközik, mert ő egy egészen picit régebben született, mint ahogyan az ideális lenne, és a régi filmjeit vagy nem adták ki DVD-n, vagy ha mégis, azok már elfogytak; vagy egyik régebbi filmeket sugárzó tévécsatorna sem hajlandó egy Anthony Perkins-sorozatot indítani hirtelen az én két szép szememért.

Természetesen egyáltalán nem azért vagyok rá kíváncsi, mert balkezes volt (mint én), vagy mert nagyon helyes volt (mint én nem), hanem kizárólag kulturális érdeklődésből, azért, mert nagyon jó színész volt és sok jó filmet csinált ;-) És néha kevésbé jókat is. Például – remélem, hogy ezt nem olvassa senki ismerős – netről megrendeltem a Psycho három későbbi folytatását (mert az volt az egyetlen, ami azonnal hozzáférhető volt, és még ez sem ment egyszerűen), amikből az egyiket valamikor régen láttam is, de semmire nem emlékszem belőle. De Anthony van benne, tehát nem lehet annyira rossz.

... Vagy ha mégis, én azt meg fogom tudni magyarázni :-)

Szerencsére létezik fájlcserélő és netes aukciós oldal is. Sőt találtam egy rajongói fórumot, amitől könnyekig meghatódtam (mindig meghat, ha valaki szereti azt a színészt, akit én is): nyolcszáz hozzászólás, nagyon rokonszenves stílus, és csak úgy özönlenek az információk, fotók, filmcímek – mert  még nem is ismerem minden filmjét, olyan friss kedvenc számomra. És ami a legfontosabb: linkek, amik videómegosztó oldalakra vezetnek, ahová fel vannak pakolva részletek, vagy akár teljes filmek is. Hát igen, ilyenkor érzem, hogy imádom az internetet! :-)

Azért egy Psycho DVD-ről nem mondok le, az mindenképpen kell nekem fizikailag. De ha akármilyen formában találkoznék a Szereti ön Brahmsot? c., 1961-es filmmel, amiben Anthony ráadásul régi kedvencemmel, Ingrid Bergmannal játszott együtt, talán el is sírnám magam örömömben. Ezt egyébként leadta valamelyik tévécsatorna pontosan egy éve, nőnapkor – ami holnap lesz – de akkor oda se figyeltem, mert ilyen egy ló vagyok… Most bezzeg szívesen elcserélném az összes virágra és bonbonra, amivel holnap majd megszórnak :-)

Miért utáltam az iskolai tesiórákat, és miért járok felnőttként mégis futni?

Először is a tornaórák kötelezőek voltak, a futásról pedig  – vagy konditeremről, szobabicikliről, jógáról, úszásról, fegyencedzésről – én döntök :-) Másrészt a futás, szobabicikli, úszás vagy jóga tetszik nekem, és megfelel az igényeimnek. Akkor hagyom abba, amikor akarom. Senki nem ordít a fülembe, hogy „GYORSABBAN!! Pörgesd, pörgesd, pörgesd!!” mint  anno a tesitanárunk futáskor. Azt veszek fel sportoláshoz, amit akarok, és senki nem röhög, hogy mi van rajtam (vagy legalábbis a hátam mögött, és nem hallom meg). Leállhatok futás közben, mégsem kapok egyest. Annyit olvasgatok az uszodában két úszásadag között, amennyit csak akarok. Nincs hetente háromszor kötelezően futás, idétlen kölykök között, kajabáló hajcsárral a pálya szélén, hanem amikor úri kedvem úgy tartja, felrántom a futócipőt és lemegyek kocogni a saját tempóm szerint, nem pedig lihegve, szúró oldallal loholva, mint a hülye.

A suliban két tanóra közé egyszerűen beraktak egy tesiórát. A 15 perc szünetben kellett átöltözni, majd vissza. Zuhanyról szó sem volt – vagyis volt zuhany, kettő darab, de fizikai képtelenség lett volna 15 lánynak lezuhanyozni és még fel is öltözni a következő óra előtt. Bele sem merek gondolni, mennyire büdös lehetett az osztály a következő órán.

Felnőttkoromban ezzel szemben lezuhanyozok és kellemes izomlazító kencével is bekenhetem magam, ha netán fájna valamim (5 km után többnyire).

A futóruhát és mindenekfelett a futócipőt is én veszem meg, hosszas tájékozódás után, a saját pénzemből a saját igényeim szerint, szemben a gyerekkorommal, amikor azt kaptam, amire volt pénze a szüleimnek, és amin a menő vállalatigazgató-csemeték időnként jókat röhögtek az öltözőben.

Egyáltalán, átöltözni, levetkőzni mások előtt, ez gyerekkoromtól stresszelt engem. A sportolást is ezért kerültem sokáig – amíg egy magányos futásra alkalmas park közelébe nem költöztünk –, más, vetkőzést igénylő tevékenységekről nem is beszélve :-) A mai napig összerándulok, ha mások előtt le kell vennem a ruháimat, még orvosnál is, és tudom, hogy ez az általános iskolai tornaöltözőkből származik.

A második fő problémám a szemüveg volt. Anélkül alig látok, azzal együtt viszont „veszélyes tornázni”. Hogy emiatt fel legyek mentve, az természetesen elképzelhetetlen volt (bár mindig volt két-három állandó felmentett gyerek, akiket rohadtul irigyeltem). Ezért aztán a szemüveget le kellett vennem, és szart se láttam. Párszor magamon hagytam, olyankor meg a pofámnak dobták a labdát, a szemüveg meg már akkor sem volt olcsó.

A mai napig is fóbiám van attól, ha labdáznak a közelemben, még most is, ha a parkban futok, összerándulok a focizó srácoktól, holott tudom, hogy egy ketrecen belül fociznak, de akinek már párszor a fejéhez vágtak egy labdát, az sajnos mindig ideges lesz tőle…

A harmadik fő gondom pont a labda. Egyeseket valami megszállott szenvedély fűz ehhez a dologhoz. Nekem soha nem tetszett. Egyrészt képtelen voltam elkapni, másrészt képtelen voltam célba találni vele, harmadrészt folyton féltem, hogy hozzám vágják. Ha futás közben kellett labdát pattogtatni, az esetek 50 %-ában az én labdám megszökött, és akkor laposkúszásban a többiek lábai között kellett megkeresnem, miközben a tornatanár kajabált.

Mostanában azért kellemesen elszórakoztat, ha néha kutya van a közelemben, akinek labdát dobok, ő meg visszahozza, és még akkor sem röhög ki, ha nem pontosan neki, hanem úgy tíz méterrel tőle jobbra dobom :-)

A negyedik, elkerülhetetlen mumus, ami minden egyes tornaórán felbukkant: az istenverte csapatos labdajátékok. Ezt utáltam a legjobban, és mindenki más ezt szerette a legjobban, és alig várták, hogy „Végre röplabdázzunk/kosarazzunk/focizzunk!” A tesiórák első fele futással meg mindenféle gyakorlattal telt, ezt még el lehetett viselni, aztán ahogy közeledett az óra utolsó húsz perce, már csapatokat választottunk és valami csapatjátékba kezdtünk. Engem eleve mindig utolsónak választottak ki, amikor a többiek már az első gólt is berúgták talán. Aztán nekifogtunk az aktuális játéknak. Nem tudom, miért, talán én vagyok a hülye, vagy az én családom valami elmaradott népség, de halvány fogalmam sem volt semmiféle csapatjátéknak a szabályairól. Egyetlen tornaórán sem állt neki a tanár elmagyarázni ezeket, mintha a jólneveltség része lenne, hogy az ember tudja, mi a poén a röplabdában (a mai napig sem tudom).

Persze arra rájöttem, hogy a kosárlabda lényege az, hogy a kosárba dobjam a labdát (hogyan?! 163 centi vagyok most, nemhogy 12 évesen…), és lehetőleg ne a sajátunkba, hanem az ellenségébe. No de: a., melyik a „mi kosarunk”?, b., kik a csapattársaim?? Mert az osztályt felosztottuk secperc alatt két csapatra, fogalmam sincs, hogy én melyikben vagyok, max, arra emlékszem, hogy az Ákos a csapatkapitány…

A kézilabda is hasonló elven működött, azzal a különbséggel, hogy itt összesen – a nyolc év alatt – vagy két ízben sikerült is a kapuba dobnom a labdát, mivel az normális magasságban volt.

No de a röplabda! Azt az első pillanattól kezdve a mai estéig gyűlöltem. Itt nagyjából egyhelyben kellett állni – azt hiszem – ahelyett, hogy legalább szaladgálni és eközben a többiek mögé rejtőzni lett volna lehetőségem. Aztán néha „forogni” kellett, vagyis helyet cserélni a többivel; holott már olyan jól elvoltam a leghátsó sorban. És így idővel eljutottam az első sorig, a háló elé, ahol mindenki láthatott! És valami döbbenetes logikát követve, amikor a leghátsó, legtávolabbi sarokban állt az ember, akkor az ő feladata volt a labdát valahogy hülyén, nyújtott karral elütni; ami az én esetemben pattant egyet, majd leesett a cipőm orrától 15 centire. (A tornatanár kajabált.)

No és hogy hol kell leesnie vagy pattannia a labdának! Most az a jó, ha hagyom, hogy leessen, vagy ha visszaütöm az ellenfélnek? El kell kapnom, el kell ugranom előle (leginkább ezt tettem), vagy vissza kell ütnöm? Soha senki a büdös életben el nem magyarázta ezeket! (Azóta sem.)

Aztán még a csapatjátékok nagy hátránya számomra, hogy értelemszerűen csapatban kell játszani. Én tudom, hogy be akarom dobni azt a labdát a kapuba. De mit akarnak a többiek? Mert előtte passzolgatni kell egymásnak. Most azért dobja nekem a Sanyi, hogy én dobjam be, vagy cselesen passzoljam tovább? Rám néz, jobbra int a fejével, de bal felé dobja a labdát, és kacsint, most mit akar, balra dobjam vagy jobbra dobjam, vagy dögöljek meg? És egyáltalán…. honnan kellene tudnom, mit akarnak a többiek? Belelátok én a fejükbe? El kell futnunk vagy maradjunk itt a kapu előtt?...

Táncolni is ezért nem táncolok, mert ugyanezek a gondolatok gyötörnek: nem tudom, merre fog lépni a fickó, vagy lehet, hogy mondjuk meg akar pörgetni, én meg épp nem arra mozdulok? Bár a táncnak legalább van valamiféle menetrendje, biztosan olyan lehet táncolni, mint a négyütemű fekvőtámasz négy lépését egymás után megcsinálni. Igazából nem tudom, mert még sosem táncoltam partnerrel. (Kivéve egy esküvőn, rokonnal, de a sok alkohol miatt arra nem emlékszem.)

Futni egyedül a parkban ehhez képest mégiscsak sokkal elviselhetőbb. Igaz, hogy még 2013-ban is vannak, akik a padon ülve tátott szájjal csodálkoznak rá az emberre – „Jé, ez fut!” –, vannak sétálók, akik nem tudják eldönteni, hogy az út jobb vagy bal oldalán óhajtanak-e haladni; vannak kutyasétáltatók, akik 35 méteres pórázon legeltetik Bundást, aki viszont hol erre, hol arra szalad. Akadnak kiskutyák, akik valamiért kedvelnek, és hozzám csatlakoznak pár lépés erejéig :-) Olyan is előfordult, hogy egy spániel az eldobott botot nem a gazdájának, hanem nekem hozta oda :-)

De volt már olyan, hogy a kutyával ki akartuk kerülni egymást, ő jobbra ment, én is, aztán ő balra ment, én is, és így tangóztunk egymást körül – én helybenfutásban –, így tulajdonképpen mégiscsak táncolok időnként :-)

Sikerült végre végignéznem a Bombák földjén-t. Videóra vettem fel, és több  szakaszban, esténként néztem. Azért annyira nálam nem jó, hogy Oscar-díjat érdemeljen, de az Avatar volt abban az évben a másik nagy esélyes, és annál százszor jobb.

Az Avatart már a moziteremben untam, és konkrétan ki is jelentettem egyszer valakinek, hogy csakis akkor nézem meg másodszor is, ha fizetnek érte, mondjuk egy mozijegy árát :-)

Szóval a Bombák földjén ehhez képest remek volt, tele feszültséggel, vérprofin megrendezve. Az én ízlésemnek kicsit túl pasis film – ami azért érdekes, mert nő rendezte. Bombakereső katonák az iraki háborúban. És a főszereplő afféle „háborúfüggő” (the war is a drug), az a fajta fickó, akit soha nem bírtam megérteni, ha könyvben olvastam vagy filmen láttam ilyent. A férfiak mindig megvesznek a boldogságtól, ha végre háborúba indulhatnak. Menjünk! Zúzzuk le őket! Leverjük az északiakat, mint vak a poharat! … stb., aztán fél év múlva csodálkoznak, hogy elvitte a fél lábukat az ágyúgolyó, odahaza pedig éhenhalt a család.

A Bombák főhőse annyira belejön az életveszélybe, hogy miután már letelt a határozott idejű szolgálata és hazamehetett a csajához és a kisfiához, rövid idő múlva mégis visszatér a sivatagba, újabb bombákat keresni, és ezzel fejeződik be a film. Remek katarzis volt, és értem is én, csak … nem tudom megérteni!

Na de sebaj, ’csak’ film…

Feltétlenül szükségem van filmekre és könyvekre, az ilyen idegeskedős időszakban főleg. Ma 52,2 kg-ot mutatott a mérleg. Ezt az egyetlen hatását speciel nem bánom :-)

Alig várom, hogy péntek legyen, amikor csak 14.00-ig dolgozom. Már sokáig világos van, és végre futni akarok. Utoljára a januári véradást követő héten futottam, de még ványadt voltam a vérveszteségtől, és többször is meg kellett állnom szívdobogás miatt. Majd erőre kaptam, és folytattam, aztán megint belesétáltam és így szép apránként futottam le a szokásos három kört. Holnap akár órákon át is futnék, hogy kiszellőztessem a fejemet. Aztán a legszívesebben leinnám magam úgy négy doboz sörrel, de ezt valószínűleg nem fogom megtenni, mert bár a pia kiüt, de mire kimegy a hatása, éjszaka felébredek, és nehezen alszom vissza. Valami kellemes horrorfilmet viszont mindenképp néznem kell péntek este. Már csak azért is, hogy megnyugtassam magam, mennyivel kellemesebb a valódi gondjaimmal szembenéznem, mint mondjuk egy trancsírozós gyilkossal :-)

… Habár a trancsírozós gyilkos egyértelműbb probléma: vagy ő, vagy én. Le kell gyakni és kész. Addig ütöm a fejét, amíg mozog. (Igen, én is röhögök.) De a munkaügyi gond, ahol átszervezéssel, főnökökkel, kollégákkal kell szembenézni, kisebbfajta politikai játszmák részeként lavírozni, helyezkedni, sakkozgatni, manőverezni, megfontolni, hogy kinek és mit mondhatok – hát az sokkal macerásabb és stresszesebb dolog.

Különben nem is értem, mit tépelődöm itt magamban, amikor már most tudom, hogy a Psychót fogom újranézni :-) Annyira remek az a film, és annyira régen nem láttam, és amúgy teljesen mellesleg olyan édes benne a srác! No nem mindig. Például ott a végén nagyon határozottan nem az, de még akkor is kellemes látvány; és örömteli, szívmelengető érzés, hogy egy ilyen aranyos fiú a főszereplő, magasról tojok én arra, hogy ő a gyilkos…

Agatha Christie több könyvében is említi, milyen izgalmas dolog a bizonytalanság, amikor nem tudni, mit hoz a holnap, és hogy ezt mennyire lehet élvezni.

Hát én marhára nem élvezem. Az életben a sírba visz a stressz gyakorlatilag a legkisebb bizonytalanságtól is. Momentán úgy néz ki, megmarad az állásom, pontosabban lesz is, meg nem is: a mostani státuszom megszűnik, de a felmentési idő végén rögtön átvesz egy társszerv, és külsősként tovább dolgozom, a jelenlegi helyemen. A fizetésem még egy picit több is lesz, bár a szabadságom kevesebb.

Ez pár napja derült ki, azóta hol örülök, hol szomorú vagyok. Rossz, hogy pont az én helyem szűnik meg, de persze nagyon jó, hogy mégis lesz munkám.

Bár ez egyelőre még nincs leírva sehová sem, a főnököm szavában kell bíznom, s ez a helyzet egy kicsit A mélység titka c. film egyik kulcsjelenetére emlékeztet: „Te most megfulladsz itt, én meg majd újjáélesztelek!”

De hát legyünk pozitívak! Ha minden jól alakul – ez de hülyén hangzik itt – április elején felmondanak; a részarányos szabimat kiveszem, vagy kifizetik. Májusban elvileg fel vagyok mentve a munkavégzés alól. Bárcsak ezt a szabadidő-mennyiséget átvihetném a következő munkaviszonyomra, mert hát májusban nemigen megyek nyaralni, ellenben főszezonban jól jönnének ezek a napok. Június elején átvesz az új hely; papíron ott leszek, fizikailag itt. De mivel itt már nem leszek állományban, sok munkát átadhatok a Tódorék csapatának, akik nagyon ráérnek, és az ő főnökük – egyben közös nagyfőnökünk – az, aki csökönyösen ragaszkodott a saját létszámukhoz,  emiatt kellett a miénkből leadni.

Szóval bár relatíve jó a helyzet, de mégis kicsit ki vagyok borulva. Nem szeretem a változásokat. Nyugtalan vagyok. Éjszaka rosszul alszom, ez nem lep meg; de pár napja étvágyam sincs, ez pedig tízéves korom óta nem fordult elő velem. Nem örülök, hogy pont az én helyem szűnik meg, noha tudom, hogy ez nem személyes, ahogy a maffiafilmekben mondják. Nincs kinek kiönteni a szívemet, nincs, akivel egy jó sörözés mellett kibeszélhetném magam vagy bőghetnék a jelenlétében. Amikor éjszaka felriadok, nem jó, hogy nem alszik mellettem egy pasi vagy egy kutya – mindegy :-) –, még akkor is, ha egyik sem volt úgy igazából sosem, így nincs is, ami hiányozzon.

De hajnali háromkor azért jólesne, ha valaki szuszogna mellettem; mármint valaki olyan, akit szeretek. Ennek hiányában valamelyik éjjel kénytelen voltam félórát olvasni A barna ruhás férfiból, mert nem tudtam aludni.

És a családnak még nem is meséltem el a dolgot. Kivéve persze a tesómnak, de mivel mindig ő az első, akinek bármit is elmondok, mondhatni, az nem is számít :-) Apám aggódna miattam, anyámnak pedig az az 1972-ből berögzült fixa ideája – hiába magyarázzuk neki az ellenkezőjét –, hogy „Kirúgni csak azt szokták, aki rosszul dolgozik!”

Talán mégis jobb, hogy nincs gyerekem – bár amikor éjjel háromkor felriadok, pont emiatt vagyok kétségbeesve –, de én azért elvagyok száraz kiflin, de hová tenném a gyereket, amíg egy állást találok?És ha nem találok azonnal, csak fél év múlva? Nem a mostani helyzetemről beszélek, mert ez inkább mázli (már ha összejön, amit nagyon remélek).

Barbi kolléganőm két napja beteg, így egyedül vagyok; ráadásul kiderült, hogy az a fárasztó pénzügyi jellegű adatrögzítés, amit már hetek óta csinálok, és tök jól haladtam vele, tulajdonképpen felesleges, mert az egészet rossz számlaszámra vezettem fel. Honnan a francból tudjam, mi a különbség a 124978 és az 1229781 között? Most kezdhetem elölről, a helyes számlaszámokkal. Túlóráztam, hogy gyorsan végigmenjek az egészen, de a rohadt program a munkaidő vége felé elkezd lassulni, és mire egy órát ráhúztam, már olyan lassú, mint egy reumás lajhár, hiába dolgoznék rajta ezerrel, minden ötször annyi időbe telik, mint napközben. Amikor viszont a jövés-menés és egyéb munkák miatt kevéssé tudok vele foglalkozni.

53,1 kg-ra lefogytam az étvágytalanságtól, és a Boltkóros olasz fordítását olyan gördülékenyen olvasom (jó… szóval haladok vele), hogy még élvezni is tudom a sztorit – idegen nyelven!!! Ilyen még életemben nem fordult elő velem! OK, hogy nem kvantummag-hasadásról beszélnek, történelmi régmúltban, na de akkor is.

A régi pápa is pont most kezdi a felmentési idejét; most már tényleg kezdek kíváncsi lenni az utódjára. Bárcsak a ghánai lenne az, nemcsak mert nyernék egy parenyicát, hanem egyébként is szimpatikus feje van.

A tavasz is közeleg – próbálom pozitív dolgokra koncentrálva kirántani magam az önsajnálatból –, pénteken már március, és egész héten blúzban dolgoztam, pulóver helyett, olyan kellemes az idő. Ha még jól is tudnék aludni, fizikailag tényleg semmi gondom nem lenne.

Vacak idő van. Úgy vártam már a hétvégére ígért +7 fokot, de napsütéses koratavasz helyett borús, esős maszat lett belőle, mintha november lenne. Persze február van, ami nagyjából ugyanaz.

A hétvégét kétségbeesés és kikapcsolódás között ingadozva töltöttem. A melóhely bizonytalansága pénteken csak tovább nőtt, a nagyfőnököt lehetetlen meggyőzni, hogy minket hagyjon békén, és a Tódor & tsai csapat feleslegesebb tagjait áldozza fel a nagy hivatali létszámleépítés oltárán. A feladatok kiszervezésének köszönhetően a másik csapatnak már alig van munkája, nekünk pedig elég sok, de a szenilis nagyfőnök a másik csapat embere, és őket szereti. Őt pedig szereti „A” Nagy Hivatali Vezető, tehát az lesz, amit ő akar, még akkor is, ha az öreg két hónap múlva elhúzza a bélését nyugdíjba.

Ha ennyire szereti ezeket a kreténeket – javasoltuk, persze csak úgy egymás között –, vigye haza őket a nyugdíjba, az egyik legyen kertész, a másik szobalány, és mindenki jól járna. De nem úgy tűnik, hogy efelé hajlana, ergo nekünk nagyjából meszeltek.

Ettől természetesen rohadt ideges lettem. Amúgy is utálok minden változást, pláne, ha 1. hirtelen jön és 2. rossz. Ezért munka után elcaplattam a WestEndbe, és ott megnéztem a Zero Dark Thirtyt, amit eredetileg a hétvégére terveztem be, de most úgy éreztem, rögtön munka után szükségem van a kikapcsolódásra. Jó kis feszült film volt Oszama kinyomozásáról/kiiktatásáról, remek akcióval a végén, kissé kiszellőztette a gondolataimból a munkahelyet és az ottani helyzetet.

Este beszedtem egy macskagyökeres tablettát, ami segített elaludni, ám hajnali nyolckor magamtól felébredtem. Az ilyesmi kizárólag nagy idegfeszültség esetén fordul elő velem. Ezúttal éppen nem bántam, mivel nagytakarítást terveztem, ami szintén oldja a stresszt, egyébként is már kezdett oltári kupleráj lenni a szobámban.

Reggeli közben Agatha Christie-t olvastam. Hála a jó égnek, már végeztem a Bagdadba jöttek-kel, ami rémes volt, őrülten untam, a magyar fordításon pedig szó szerint sírva fakadtam. A Balhüvelykem bizsereg volt a következő – ABC-sorrendben olvasom most végig őket –, ez nagyságrendekkel jobb sztori. Bár ennek meg az a házaspár a két főszereplője, akik számomra ájulnivalóan unalmasak, de maga a történet jó.

Reggel tízkor – máskor ilyenkor kelek fel – belevetettem magam a nagytakarításba. A szobám elég nagy, és tele van bútorral, kütyüvel, szobabiciklivel, polccal, íróasztallal. Meghatározott sorrend szerint kell végigmenni a szobán, mindig az ágyamtól kezdve (talán említettem már azt a valószínűsíthető Asperger-szindrómát); az ember letörli az ágy melletti polcokat, aztán a kredencet, aztán a cipős sarkot, aztán át kell menni az íróasztalom mögé, ahol letörölgetem a kis íróasztalt, a nagy íróasztalt, a polcokat, a dohányzóasztalt, amin a hi-fi áll, és mikor minden porféle lekerült a földre, akkor kezdődhet a talaj feltakarítása.

Apám a porszívózást preferálja, de szerintem a söprés az igazi. Miután felporszívóztam egy szőnyegdarabot, még simán összesöprök róla egy nagyobb pormacskát. (Lehet persze, hogy ez csak az én szobámban van így.) Ezért kombinálni szoktam a kettőt, először porszívózás, majd a maradék porok alapos felsöprése. A söprés amúgy fizikai munka, amire a jelen hangulatomban roppant nagy szükségem is volt.

Futni is lementem volna a parkba, de esett, és vizes, csúszós földutakon futni viszonylag kevés élvezeti értékkel bír. Így maradt a söprés, mint házi sport. Lesikáltam a szobabiciklit, kidobtam minden szemetet, és kora délutánra végeztem is mindennel. Addigra kész lett az ebéd – sült krumpli, rántott hal, a világ legjobb kajája, habár addigra bármit megettem volna.

Ebéd után áztam egy órácskát a kádban, mert teljesen leizzadtam a takarításban. Addig Fater azt a Woody Allen-filmet nézte, amit nyáron együtt láttunk moziban, és most, hogy kijött DVD-n, megvettem neki. Tulajdonképpen részben emiatt mentem inkább a fürdőkádba :-) Őszintén szólva az újabb kori Allen-filmeket csak igen mérsékelten kedvelem, de ha pontos akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy ha az Éjfélkor Párizsban és a Vicky Cristina Barcelona után most a római filmet is meg kellett volna néznem, biztosan sírva fakadok.

Mire kijöttem a kádból, a takarítástól jó kis izomláz volt a jobb hátsó lábamban; ez azóta is tart. Mármint remélem, csak izomláz, nem pedig trombózis.

És ekkor következett a nap fénypontja, Barbi kolléganőm ugyanis letöltötte nekem a Psychót, és már pénteken átadta, de a rengeteg idegeskedéstől szinte meg is feledkeztem róla. Most betettem a pendrive-ot a gépbe és végignéztem. Istenem, mennyire szeretem ezt a filmet! Most láttam harmadszor, de nem lehet elégszer látni. Hogy is nem volt meg nekem eddig…? Fantasztikus volt ez a folyamatos feszültség, ami az első perctől jellemzi a filmet.

Itt kell bevallanom, hogy imádom a horrorfilmeket. Mármint nem a trancsírozós fajtát, hanem azt, ami inkább feszültséget, ijesztgetést tartalmaz. Jót tesz nekem, hogy ha rémületes dolgokat látok a vásznon (képernyőn), amik nem valódiak, jól kiijedezem magam, és aztán visszatérek a való életbe. Sajátos módja ez a relaxációnak, de nálam beválik, és gyakran alkalmazom is.

Persze a Psycho inkább thriller, és természetesen filmtörténeti legenda, a legjobb filmek egyike. Pusztán mint filmalkotást nézni is csodálatos volt, de ugyanakkor úgy ellazított, mint általában a horrorok: végig féltem és dobogott a szívem, és úgyszólván kiizzadtam magamból az idegeskedést. Nagyon jót tett; nem győztem magamban hálálkodni Barbinak, amiért letöltötte nekem. (Megvettem volna legális DVD-n, ha lehetne kapni, de nem lehet.)

… És hát nem hagyhatom szó nélkül, hogy a 28 éves Anthony Perkins hú, de nagyon helyes volt a sötét szemeivel és a kisfiús arcával :-) … persze ez nagyon perverzül hangzik, tekintve hogy miről szól a film és hogy ki a gyilkos, de akkor is így van! :-)

Este beszedtem egy szem Seduxent, amit szigorúan vészhelyzetre tartok a fiókomban, de most szerettem volna végigaludni az éjszakát hajnali felébredés nélkül. Sikerült is, teljesen kiütött a bogyó. Bár gyakran szedek szunyatablettákat, de mindig csak természetes alapú macskagyökér- meg citromfű-alapúakat, ami olyan, mintha teát innék, csak a főzögetős macera nélkül. Szintetikus nyugtatóm bár van (nem nekem írták fel), de azt max. évente egyszer szoktam beszedni. A 2013. évi Seduxen-éjszaka most jött el :-)

Ma vasárnap van, továbbra is ótvar időjárás. Plusz 7 fok, de minek, ha esik az eső? Kiolvastam a Balhüvelykem bizsereg…-t, aztán sétáltam a környéken egy órácskát. Kell a mozgás (futni nem lehet az eső miatt). Nem mentem be sehová, mert ha beteszem a lábam egy boltba, onnan nem jövök ki vásárlás nélkül, és most, az esetleges munkanélküliség árnyékában, vigyáznom kell a pénzre.

Ha már vásárlásnál tartunk, a Boltkóros könyv 2. részét is kiolvastam a héten. A harmadik része olaszul van meg, nemrég nekikezdtem, hogy elolvassam. Szándékosan nem vettem meg magyarul, hogy ne tudjak „puskázni”… Marhára nincsen nyelvérzékem. Angolul annyit tudok, hogy ha egy filmről írnak valamit, tőmondatokban, roppant egyszerű megfogalmazásban, akkor a leglényegesebb dolgokat felfogom – ha nagyon jó napom van. Olaszul ennél valamivel többet tudok. De mindkét nyelven csakis írásban vagyok képes megérteni bármit, a beszélt szöveg egyszerűen az egyik fülemen be, a másikon ki, mint a búvárpálinka (= lemegy, körülnéz, visszajön).

Egyszer régen vettem egy Agatha Christie-t olaszul – hála az égnek a sok idegen nyelvű könyvesboltért –, szintén egy olyant, ami akkor még nem volt meg magyarul. A Halál a felhők között, vagy fölött címűt. Egy kis repülőn történik a gyilkosság, ami igen érdekes szituáció. Hát ezt olvastam el olaszul elsőnek. Kemény dolog volt, de azért a fontosabb lényeget, és a gyilkost a végén megértettem. És akkor tanultam meg egy életre, hogy a „vespa” az darázs :-)

Most ugyanezt próbálom a Boltkóros harmadik részével (talán megveszem magyarul, és odaadom anyámnak, hogy tegye el és majd névnapomra adja nekem). Szerencsére jelen időben van! A sokféle igeidő és összetett igeidő a sírba szokott kergetni; mert másként kell ám mondani, ha valami épp folyamatban volt, amikor egy másik esemény éppen bekövetkezett…. most nem rohadtul mindegy, hogy „én éppen levelet írtam, amikor Luigi eltüsszentette magát” – ezt milyen fajta múlt idővel mondjuk? Miért nem elég egy múlt, mint a normális nyelvekben?

Szóval a Boltkóros jelen időben íródott, és teljesen egyszerű, érthető kifejezések vannak benne. Most vasárnap délután – ebből is tisztán látszik, hogy ki vagyok fordulva önmagamból – olvastam is belőle két teljes oldalt, és tisztára megdöbbentem, hogy viszonylag értem, mi történik, hol vagyunk, kinek az esküvőjére mennek és mikor, és hogy a főszereplő koszorúslány lesz, de még nincs kész a ruhája.

Kellenek az apró sikerélmények a sovány kis önbizalmamnak. Mégiscsak könnyebb szembenézni a munkanélküliség rémével, ha vigasztal a tudat, hogy képes vagyok elolvasni egy esküvőt olaszul, egy általam eddig ismeretlen regényben...

Nem vagyok kimondottan jó passzban, és ez a legfrissebb munkahelyi hírek miatt van. Persze, a legutóbbi választások óta lengedezik a fejünk fölött a fejsze. Állami munkahelyeken  minden kormányváltáskor kicserélődik a felsővezetés, akik aztán hozzák magukkal a saját embereiket. Nálunk rögtön az elején már volt egy nagy tisztogatás, akkor csökkentünk a felünkre.

Természetesen a felsőbb vezetés és annak különböző irodái, emberei, tanácsadói egyre csak duzzadtak számszakilag, és sajnos a mi részlegünkhöz is került épp elég szégyenfolt, hogy csak a már említett Tódorkára gondoljunk.

A hét elején felmerült, hogy ilyen meg ilyen százalékos leépítés kell minden részlegnél. Rémülten kezdtünk sakkozni, hogy vajon ha x embert kell kirúgni, akkor közülünk kik mennek?  …

Tegnap aztán kiderült, hogy a helyzet még rosszabb: több hullámban összesen annyi embert terveznek kirúgni, hogy a jelen létszám kb. 41 %-a marad meg. Ezzel értelmét vesztette a sakkozgatás, hiszen – mivel a politikai és haveri magasbeosztásúak nyilvánvalóan a helyükön maradnak – az egyszerű dolgozók közül gyakorlatilag mindenki repülni fog.

A Barom hozta a hírt, látszott rajta, hogy már ő is kezd aggódni magáért. Noha nem mondhatnám, hogy nagyon sajnáltuk :-) Azért fenntartással kezeltük a hírt, éppen mert ő hozta, és hát simán lehet, hogy valami fontosat rosszul értett.

De sajnos mindenkinek az az érzése, hogy kivételesen ez a pletyka igaz, legfeljebb az arányok fognak változni, de nekünk (= nekem és a három legkedvesebb kollégámnak) valószínűleg sehogy sem lesz jó. Vannak  szent tehenek – nem mi –, akikhez „nem lehet nyúlni”, mert az egyik semmit nem dolgozik és roppant ostoba, de a főnökasszony kedvence, a másik dolgozik ugyan, de rosszindulatú és a legtöbben utálják, viszont a főnök rajong érte, mintha édesgyermeke lenne. Ez a kettő tehát tuti marad, és így szinte az összes többi fennmaradó ember mehet is, mínusz a főnök. Hogy dolgozni ki fog, az nem szempont.

… Nem először kerülök ilyen helyzetbe, hogy inogni kezd alattam a munkahely, és soha nem én vagyok az a csókos, aki holtbiztosan megmarad. És még így is szerencsés vagyok, amiért  legalább rutinom van az ilyesmiben.

Egyelőre még fel kell dolgoznom a hírt, hogy nemsokára álláskeresés várható. Az sem ártana, ha teljesen biztos, végleges híreket kapnánk. Nagy a sunnyogás, egyszerűen nem jön egyértelmű, világos, tiszta duma „odaföntről”, és még ha jönne is egy jól érthető „Rúgjatok ki öt embert!, jó lenne tudni, ki lesz az az öt, és ez a főnökünktől függ. Vagy az is lehet, hogy kitör a parasztlázadás, és nem 41 % marad, hanem 61.

És én benne leszek-e ebben a 61 maradó százalékban? Ritkán vagyok beteg, nem lógok, viszonylag jól dolgozom – figyelembe véve, hogy egy rohadt titkárságon ülök, ami átjáróház és klubhelyiség is egyben –, gyerekem nincs, tehát amiatt sem hiányzom. A főnökkel semleges-pozitív a kapcsolatom. De nem vagyok csókos és a fentebb felsorolt két csókossal sem vagyok jóban, mert 1. rühellem a fejüket, és ezt nem is nagyon tudom titkolni, habár persze nem köpöm szemen őket, de az én arcomon nagyjából minden látszik, 2. egyszerűen nincs is időm jópofizni velük, még ha akarnék sem. Mi az esélye, hogy az én állásom megmarad, ha a főnöki szimpátiától függ, hogy melyik beosztottjáért fog lobbizni?

Tegnap a piacon megint észrevettem egy állatpatikát. Vagy elszaporodtak újabban, vagy csak én veszem észre őket azóta, hogy egyszer szükségem volt rá. Pár évvel ezelőtt történt, amikor a tesómék beszereztek egy kiskutyát, a kiskutya pedig egy bélférget.

Mivel én a városban tartózkodtam, ők pedig nem, kétségbeesett telefonhívás érkezett szombat délelőtt, mikor épp céltalanul bóklászgattam a városban, hogy az isten szerelmére, az új kiskutyában bélféreg van, és próbáljak szerezni ilyen és ilyen nevű bélféreg-ellenes kutyagyógyszert!

Természetesen felhagytam a bóklászással, és azonnal a cél felé fordultam: állatgyógyszertár!! Na de… És olyant én hol találok? Tudom a mozikat, színházakat, nagyobb könyvesboltokat, gyorskajáldákat, na de kutyapatika…

A város belsejében voltam, betértem egy nagy bevásárlóközpontba. Információs tábla: állatpatika nuku. No de emberpatika van, ez egészen biztos, mert többször vettem már ott ránctalanító krémeket. Betértem oda, és pirulva rákérdeztem: nem-e tartanak-e esetleg kutyának való féreghajtót; tudom, hogy ez emberpatika, de végső soron az ember is csak egy állat, nemde? De sajnos ők nem e logika mentén gondolkodtak.

Ekkor bementem a plázában lévő kisállat-kereskedésbe. Itt már nyuszit vagy papagájt simán vehettem volna, akár kettőt egy áráért is, de féreghajtó gyógyszert nem.

Kínomban átmentem egy másik plázába, és végigjártam ugyanezt az utat: emberpatika, sorry, a családi kutyánk férges, valami tipp…? Semmi. És ekkor már szorított az idő, hisz szombat kora délután volt! Úgy éreztem magam, mint III. Richárd, országomat egy állatpatikáért...

Bementem az ottani kisállatkereskedésbe is, letérdeltem és sírva fakadtam: – Kérem, a családi kiskutyánk szörnyen férges, az istennek sem találok állatpatikát az egész városban (némi költői túlzás :-), nem tudnának segíteni? Hol van féreghajtó, vagy legalább hol van állatpatika??

Ők szerencsére tudtak állatpatikát. Öt villamosmegállóval feljebb, egy kis bevásárlóközpontban. Repesztettem, mint a veszedelem, hiszen már fél kettő volt, és valahogy éreztem, hogy az ilyen kisebb boltok szombaton kettőkor könyörtelenül bezárnak. Végre odaértem! Be az ajtón, neki az információs táblának – közben minden bolt húzogatta lefelé a redőnyeit –, fel a mozgólépcsőn, na, hálistennek, végre itt az állatpatika!! Bezuhantam az ajtón és rávetettem magam a patikusnőre:

-         Csókolomvanféreghajtógyógyszerkutyának??? Nagyonfontoslenne!

-         Igen, persze, van. Kiskutya vagy nagy kutya?

-         Ööö… hát felnőttkorában lesz vagy hatvan kiló, de most még gyerek… izé… kb. tizenöt kiló lehet, ahogy a fotókról láttam, plusz a fülei.

-         Tíz kilónként egy tablettát kell neki adni. Adok egy dobozzal, abban van húsz szem, az sokáig elég lesz.

Elernyedtem a megkönnyebbüléstől, egészen addig, míg ki nem derült, hogy a kutyagyógyszer talán az embergyógyszernél is drágább, vagyis igen sokezer forintot kellett volna fizetnem. Annyi készpénz épp nem volt nálam, nyújtottam a kártyát, de kártyaterminál nem volt a boltban. Így lerohantam a bevásárlóközpont elé, ahol bankautomata volt, kivettem a pénzt, visszanyargaltam a patikába, átvettem a gyógyszert, és másnap, amikor kiruccantunk kiskutyanézőbe a rokonékhoz, szerencsésen át is tudtam adni az eb gazdáinak.

Fél évvel később a lakásunktól kétszáz méterre nyílt egy új állatgyógyszertár, és tegnap a piacon is találtam még egyet. Örültem ugyan neki, de a guta is majdnem megütött, mert miért nem voltak képesek akkor létezni ezek a boltok?? Nyilván a kereslet generálja a kínálatot. Most már persze gondosan elraktározom az agyamban, ha találok egy ilyent, hátha még egyszer szükség lesz rá. Bár szerencsére egészséges a dög, legalábbis bélféregről azóta nem hallottam; egy kicsit mohó és falánk ugyan a drágaság, de azt már nem én fogom megoldani :-)

Istenem, ma két nap után végre elmúlt a fejfájásom! Igaz ugyan, hogy az a két nap pont a hétvége volt. Szombat reggel kezdődött, de akkor még a melegfrontra fogtam és arra, hogy a tíz órányi alvással elfeküdtem a nyakamat. Kis adag Algopyrinre elmúlt, de délután megint visszajött, és ezt játszotta egész hétvégén: lüktetés, fájás – várakozás, hogy elmúlik-e magától – nem – fél tabletta Algopyrin (mióta receptköteles lett, baromira spórolok vele) – elmúlik – boldog vagyok – két óra múlva megint kezdődik – elmúlik-e? – nem – fél Algopyrin.

Ma volt a negatív csúcs – naná, hogy a hétfőre virradó éjszakán – mert most arra ébredtem 4.05-kor, hogy fáj a fejem! Beszedtem egy fél Algopyrint, aztán visszafeküdtem, de míg hatni nem kezdett a bogyó, sehogy sem bírtam úgy rakni a fejemet a párnán, hogy az ne fájjon. A koponyám tartalma hátralötyögött és lüktetni kezdett a fejem hátulja; akkor a jobb oldalamra fordultam, ott tovább fájt, aztán a bal oldalamra, ott kevésbé fájt (valahogy a nyakcsigolyáim állnak úgy, hogy a bal oldalon fekvés javít a fejfájáson), viszont akkor meg az orrsövény-ferdülésem miatt nem kaptam levegőt az orromon. A számon kezdtem lélegezni, mire kiszáradt a torkom és köhögni kezdtem. Ráadásul émelyegni kezdett a gyomrom. Rövid töprengés után (Mi ez? Migrénem van, vagy már agydaganatom, most meg gyomorrákom is?!) rájöttem, az Algopyrin kezdi kurkászni a gyomromat. De most éjszaka fél ötkor keljek fel és egyek egy falatot, hogy az Algopyrin ne érezze magát egyedül a gyomromban!?

Végre hatott a bogyó és pont kezdtem volna kellemes álomba szenderülni, mire természetesen megszólalt az ébresztő :-(

A reggeli, tejeskávé és zöld tea segített, de az irodába beérve megint lüktetni kezdett a fejem és émelyegni a gyomrom, ezért Zero Colát kezdtem inni – tudom, a vég kezdete, de két orvos is ajánlotta émelygés ellen –, és betoltam egy Panadol Extrát. A Panadol a második legjobb fájdalomcsillapítóm fejfájásra, az első az Algo – ha ez a kettő nem hat… nem, olyan még nem fordult elő.

A Panadol és a kóla idővel elkezdett hatni, én pedig azon vettem észre magam, hogy már eltelt egy óra, két óra, három óra, és se a fejem, sem a gyomrom nem fáj. Édes istenem, de jó érzés volt… A fejfájás az a fájdalom, amit a legjobban gyűlölök. OK, még nem szültem, vesegörcsöm sem volt, lábamat sem vágta még le a szegedi gyors, de azon fizikai fájdalmak közül, amikhez volt szerencsém, a lüktető, émelygős, migrénes, sokáig tartó fejfájást utálom a legjobban.

Fejfájás nélkül már egész kellemesen végig tudtam dolgozni a napot. „Gépfegyver nélkül aránylag milyen kellemes” :-) Még az sem idegesített különösebben, hogy hétfő van, hisz nem teljesen mindegy, milyen nap van, ha egyszer itt kell ülnünk fél ötig?

Elég mechanikusan dolgoztam, lélekben többnyire a tegnap látott Némafilmesre gondoltam, meg a Boltkóros-sorozat második kötetére, amit most olvasok. Néha kell ilyen baromi könnyű kis vacakot is olvasni, na… mindent meg tudok magyarázni ;-)

Délután adtunk az izgalmaknak: a közvetlen kolléganőmmel/szobatársammal véglegesítettük a leendő pápa személyére kötött fogadásunkat. Mindketten megmaradtunk az eredeti választottunknál, miután a hétvégén utánuk nyomoztunk a neten. Noha bíborosokról meglepő módon sokkal kevesebb érdekes információ van fent, mint mondjuk egyes filmszínészekről.  Például hogy szereti-e a kávét az enyém, vagy sem, arra nem sikerült rájönnöm (félmeztelen fotókról pláne szó sem volt). Barbi egy olaszra fogadott, én pedig a ghánaira. Szerintem egyébként Barbié fog győzni, de a ghánai igen szimpatikus, és miért ne lenne végre fekete pápa? Nem vagyok katolikus, tehát igazából nem érdekel, de milyen izgalmas dolog, hogy egy halom bíboros közül lehet válogatni. Teljesen lehátaztam, mikor meghallottam az öcsémtől, hogy online fogadóirodákban is lehet fogadni rájuk! Én azt hittem, hogy ilyen vallásos dolgokkal csak a magunkfajta komolytalan irodai tyúkok viccelődnek.

Mi ketten amúgy egy parenyica sajtban fogadtunk. Kellemesen meglepne, ha én nyerném azt a parenyicát, de a válogatás izgalmáért cserébe azt sem bánom, ha elveszítem :-)

Lazulós szombatot tartok egy közepesen fárasztó munkahét után. A lazulás abból áll, hogy ma nem csinálok semmi extrát: miután fejfájással ébredtem (melegfront, vagy elfeküdtem a nyakamat) egy órácskán át reggeliztem, fél Algoyprineket szedve és mélyeket lélegezve a nyitott ablaknál. Egyébként francia márványsajt volt a reggeli, az, amit még múlt pénteken vettem, és az utolsó adag ma reggelre tökéletesen érett lett. Utána tejeskávé. Apró örömök! :-) Ezután zuhany a kávés Yves Rocher tusfürdővel, utána rövid kiruccanás a DM-be. Azóta vasalom a blúzaimat és DVD-ket nézek. Gyönyörű az idő amúgy, süt a nap, és amíg kint jártam az utcán, kifejezetten melegnek éreztem a levegőt. Ha nem lennék ma ilyen ványadt, sétálhatnék vagy kirándulhatnék, de mintha tavaszi fáradtság lenne rajtam. Az éjszaka tíz órát aludtam, és a következő éjszakán is simán tudnék ennyit.

Én az ilyent tartom kellemes hétvégének, amikor kikapcsolódik és feltöltődik az ember. Vacsi után ázni fogok a kádban, aztán esetleg egy kellemes horrorfilm, vagy csak olvasás. Ez számomra sokkal kellemesebb, mintha el kéne mennem egy szombat esti buliba, ahol törhetném a fejem, hogy mikor indul hazafelé az éjszakai busz, hány fok lehet odakint, és nem esik-e útba hazafelé túl rémes környék.

Nem igazán jól indult a hét, mert enyhe megfázást vagy influenza-kezdeményt éreztem magamban. Az egyik kolléganőm ótvarul festett hétfőn, közölte, hogy „a Botond influenzás, és én sem érzem jól magam”, mindezt az arcomtól 30 cm-re, majd egy jó nagyot sóhajtott. Rögtön éreztem, ahogy átugrálnák rám a vírusok.

Azonnal nekifogtam napi 3000 mg C-vitamint zabálni, ennek ellenére kedden elég szarul voltam. Szerdára viszont, nyilván az ipari mennyiségű aszkorbinsavtól, jobban lettem. Ami jó volt, mert (akciós mozinap!) a Hitchcock c. film megnézését terveztem. Amikor legutóbb beteg voltam, az a szégyen ért, hogy – noha már előző napon megvettem a jegyet – egyszerűen nem bírtam elmenni az Elrabolva 2-re, annyira náthás voltam.

Munka után átvettem a mozijegyemet (internetes jegyfoglalás, ahol látom is, hová fogok ülni), aztán, tekintettel arra, hogy 1. a hal nagyon egészséges, és 2. a héten van a második keresztnevem névnapja, beültem a Nordsee-be és ettem egy csőben sült tőkehalfilét remuládmártással. Kétségtelenül EZ az étkezés volt a hét abszolút fénypontja :-) Lehet, hogy kissé túl kajaközpontú vagyok, de a gombás-sajtos tőkehal azzal az isteni mártással a világ egyik legfinomabb ételének tűnt. Az áráról ne beszéljünk.

A Hitchcock is nagyon jó volt. Lehetett volna még jobb is, de így is meg voltam elégedve. Hitchcockot is szeretem, Anthony Hopkinst is szeretem, a Psychót, ha lehet, még ennél is jobban szeretem, így ez tökéletesen nekem való film volt, a humoráról nem is beszélve. Filmkritikát nem tudok írni, de ha tudnék sem akarnék most, a lényeg, hogy roppant kellemes kis mozi volt.

És a mozival még nem volt vége, mert – névnap, hiába – ettem egy kis Szamos marcipános trüffelgolyót. Fél tízkor pedig végre láthattam azt az egyetlen Sherlock-epizódot, amit eddig még sosem sikerült elcsípnem. Most végre itt van a videón. Nagyon jó volt ez is – különben is csípem ezt a sorozatot – csak ekkorra már kezdtem fáradni, főleg, hogy öt darab reklámblokkal szakították meg a másfél órás filmet, miáltal fél tizenkettőre lett vége. Akkor már olyan fáradt voltam, és a forgatókönyv annyira csavaros volt, hogy hiába szoktam már hozzá a ravasz filmekhez, most egyszerűen képtelen voltam felfogni két fő fordulatot is. Kénytelen voltam másnap visszanézni a videóról, akkor persze már összeállt a kép.

A sok logika tisztára leszívott, így most vasalás közben éppen a Streetdance-ot nézem, ami tényleg nem igényel sok gondolkodást :-)

Olvasás terén is kevergetem most a műfajokat: kaja közben a szokásos Agatha Christie (bár ez épp rohadtul unalmas, a kémregényei nekem nem tetszenek); alvás előtt pedig a Halhatatlant olvasgatom, másodszorra. Ott is volt egy jó kis csavar a vége felé, ami teljesen átírta a korábbi történéseket, így most ennek fényében muszáj másodszor is elolvasnom. De ez olyan kissé súlyosabb fajta, romantikus-misztikus könyv, hogy ellenpontként elővettem az Egy boltkóros naplóját, és felváltva olvasgatom ezt a kettőt. Kivéve evés közben, akkor A. C., ahol senki agyveleje nem fröccsen ki.

A Boltkóros persze jobban hasonlít rám. Ennyire súlyos eset azért nem vagyok, de szokásom a hangulatjavítási célú vásárolgatás. Legfeljebb nem egy 15.000 Ft-os szoknyát, hanem egy 900 Ft-os körömlakkot veszek. Vagyis már megvettem, de lássuk be, fehér gyöngyházfényű körömlakk mindig kell, nem igaz? :-)

De most még valami kell nekem. A Psycho, DVD-n. Mostakarom!!!

Valamiért nagyon rossz az arcmemóriám. Ez rólam köztudott, és sokszor roppant kínos, de néha viszont igen vicces szituációkat eredményez. Gyakran előfordul, hogy faarccal megyek el valaki mellett a folyosón, akivel fél éve együtt dolgoztunk ugyan egy ügyön, de azóta nem láttam, és hát ugyanúgy néz ki, mint a többi…! Középkorú hölgyismerősök az iwiwen: tudom, hogy volt kolléganők, de a sok asszonynévből (Kovács Béláné, Nagy Józsefné és egyéb fantáziadús verziók) már egyszerűen nem emlékszem több év távlatából, hogy melyik munkahelyről és  melyik emberről van szó.

Másodikos voltam, amikor egyszer a mamámra vártam a munkahelye előtt. Odajött egy hölgy és kedvesen beszélgetett velem. Tudta a nevemet, hogy másodikos vagyok, hogy anyámra várok, hogy kik a szüleim, hogy hova járok suliba. Félórát beszélgettünk, és végig fogalmam sem volt, ki a nő. Másnap sem. Két hét múlva sem. Úgy jó fél év múlva villant be, hogy az egyik gondozónő volt az óvodából, ahol egy éven át minden egyes nap láttam, de teljesen törlődött az arca.

Tízéves koromban új házba költöztünk, ahol rögtön a ház mögött volt egy király játszótér. Rengetegszer jártam oda hintázni; egyszer valahogy összeismerkedtünk egy korombeli szőke kislánnyal, aki nagy dumás volt, csak úgy ömlött belőle a szó, órákon át dumáltunk. Két nap múlva újra lementem a játszótérre: látom ám, megint, itt van a szőke kiscsaj. Rögtön kinyitottam a számat, hogy lássa, nem vagyok kuka én sem:

- Á, szia, helló, hogy vagy? De rég találkoztunk! Hogy vannak a szüleid? Sikerült a matek felmérő? Nézd, milyen magasra tudom hajtani magam! A tesóm most bárányhimlős, különben ő is lejött volna. Nem csúszdázunk egyet, most nincs ott senki. Fú, tornaórán akkorát taknyoltam, képzeld el… De már tudok kézenállást csinálni. Csak a fal mellett kell, különben átfordulok… - és így locsogtam tovább lelkesen, a szőke kiscsaj közben teljesen megkukulva és egészen kerekre nyílt szemekkel nézett, majd nagyon óvatosan azt mondta, hogy szerinte én összetévesztem őt valakivel, mert mi még az életben nem találkoztunk.

Egy másik volt, naná …

Így a saját káromon felnőttkoromra megtanultam, hogy ha van esély rá, hogy a másikkal még találkozom, és nem ártana, ha felismerném, jellegzetességeket kell keresnem az embereken. Nem ruhát, mert azt még képesek és lecserélik, hanem olyasmiket, hogy: ez az, aki úgy néz ki, mint egy róka; ez meg mindig ordítva beszél, ez az, akinek húszas évekbeli frizurája van; ez a csaj, aki mindig full sminkben jár; ez a nő az, aki hatvanéves létére hosszú copfot hord, ez úgy néz ki, mint Sam Rockwell, ennek meg szétcigizett a hangja, ennek tök fehér hidrogénezett haja van, ez az, aki hülyén röhög, ez a dagadt, aki nem képes köszönni, mikor bejön stb.

Talán bunkóságnak tűnik, de nekem ilyen iránytűk kellenek, hogy a nem mindennap látott embereket meg tudjam különböztetni egymástól. A legutóbbi munkakapcsolat-kolléganő például (azon kívül, hogy a keresztneve az enyémmel egyezik, de ez sajnos nincs a homlokára tetoválva) a következő: nagyon vékony, bubifrizura, csípőfarmer.

Ami tényleg fájdalmasan érint, hogy a filmszínészeket is hajlamos vagyok egymással összetéveszteni vagy elfelejteni. A filmek a második fő hobbim, így ez tényleg rossz, bár a film végén legalább van stáblista, nem úgy, mint az életben. Van, hogy felfedezek egy – számomra – „új” kedvenc színészt. Aztán kiderül, hogy már vagy két filmben láttam, de ha megfeszülök sem jut eszembe, hogy micsinált ott a fickó, hogy nézett ki és egyáltalán. Erre több konkrét példa is volt.

Van két elég híres és igen jó amerikai színész – ugyan nem ’kedvenceim’ tehát érzelmileg nem számít – akik annyira hasonlítanak egymásra, hogy soha, de tényleg soha nem tudom eldönteni, hogy most melyiket látom? Nem ikrekről van szó J Volt, hogy néztem egyikük filmjét, és minden agysejtemmel próbáltam rájönni, melyikük szerepel benne. Végül két óra után eldöntöttem, hogy X. A stáblistából láttam, hogy Y.

Hálistennek viszont a névmemóriám nagyon jó, talán a sok olvasás miatt, de ha egy nevet látok leírva, mondjuk kétszer, arra emlékezni fogok. Én vagyok, aki fejből köpöm a választ azokra a kérdésekre, hogy „Hogy is hívják annak a külkeres cégnek a jogtanácsosát, akivel leveleztünk fél éve, valamilyen Béla…”

Elégtétel, hogy más rossz arcmemóriájúak néha engem is összekevernek más hasonló emberekkel. Ezt megértem, hisz tényleg olyan egyformák az emberek, nincs nekem kék hajam vagy három kezem, honnan tudná, hogy nem ez vagyok, hanem az? Egy távolabbi kolléganő, akivel ritkán találkoztunk, például mindig Editkének hívott. OK, Editke is a mi csoportunknál dolgozik ugyan, de tizenöt évvel idősebb, más a munkaköre, másmilyen a haja, teljesen fiús, nagyokat röhög, jó a kapcsolati tőkéje és más effélék. De mit zavar az engem, hogy egy távoli kolléga Editkének hisz, mindig visszaköszöntem, nem javítottam ki és kész.

Aztán egyszer összetalálkoztunk egy olyan irodában, ahol mindenki tudta, hogy NEM Editke vagyok, nem Editke munkakörében dolgozom; ő pedig bejött és azt mondta, „Szia, Editke!” -, és azóta tudja szegényke, hogy ki vagyok valójában, én pedig, hogy nem egyedül az én arcmemóriám vacak :-)