Újabb, nagy munkahelyi balhé. OK, már eddig is sejtettem, hogy nem innen akarok nyugdíjba menni, sőt már lépni is akartam, de azt sosem hittem volna, hogy kirúgással fenyeget meg a főnököm – akihez mindig lojális voltam: EDDIG! – méghozzá úgy, hogy...
(na most tessék figyelni): „a munkámmal nincs semmi baj, csak a viselkedésemmel!”
Tetszik érteni? Munkahelyen vagyunk, a munkám OK, csak a két vén kurvának, a paraszt Marinak és az idegbajos jogász új tyúknak nem tetszik, hogy nem beszélgetek velük; ezt Ibolya benyeli, mint kacsa a nokedlit, és engem fenyeget kirúgással. De úgy ám, hogy háromszor elmondta így ezekkel a szavakkal, hogy „a munkáddal nincs semmi baj”.
Hogy mi történt pontosan: Előzmény, hogy én ezt a két öregasszonyt mélységesen rühellem, amire mindkettő többszörösen is rászolgált. Szarok én arra, hogy alulról verik a hetvenet – kinézetre legalábbis –, paraszt az egyik, nyávogó beképzelt öregasszony a másik, semmi tisztelni való nincs bennük, így én természetesen egyiket sem tisztelem annyira sem, mint a sarki koldust.
Ezért én reggelente köszönök nekik egyszer, utána aztán nem, osszák be szépen. Simán keresztülnézek rajtuk, és tetszik, hogy ezen besértődnek. Ez az egyetlen „fegyverem”, mert mást nem tudok tenni, nonstop bejárnak hozzám és itt nyávognak és locsognak egymással órákig magánügyeket, holott ez egy munkahely, ez egy munkahely, ez egy munkahely, ez egy munkahely – ahogy idegbajos Juditka elvisította ezt nekem júniusban így.
Megjegyzem, mindkettővel előfordult, hogy szembetalálkoztam velük a folyosón, köszöntem nekik és nem köszöntek vissza. Na, ennyit a vénasszonyokról.
Szóval a tények. Azon a reggelen félkómásan bementem, és csak a paraszt Mari volt ott a titkárságon. Nem köszöntem, bevallom, mea culpa, vessetek a mókusok elé. Miért kell rögtön reggel ezt a neonfejű, ráncos tirpákot meglátnom?! Na de ez rögtön rákezdte: „Miért nem köszönsz?!” (természetesen ő sem köszönt. Én pedig, mondhatnám, azért is, mert kétesélyes, viszonozza-e.)
Erre mérges lettem, mert számonkérőnek tartottam a hangsúlyát – amúgy is arrogáns tirpák hangja van – és úgy véltem, kérje számon a kölykét, de ne engem. És azt mondtam őszintén: Semmi közöd hozzá.
Na erre!!!! Összedőlt a világ, irtóztató rettenetes botrány!!!! Már szaladt is be a zsíros csülkein Ibolyához – aki sajnos hallott mindent – és kezdte a panaszkodást! „Hát hallod, mint mondott! Azt mondja nekem, hogy semmi közöd hozzá! Hát ilyet! Hát hallottál még ilyent ….” – stb., aki már hallott semmittevő hatvanas köztisztviselő nyanyát pampogni, az ismeri ezt a vercsogást.
Bent már ott ült Bogi és Ibolya. Én észbe kaptam, mondtam, hogy bocsánat, és hogy álmos vagyok, még reggel van stb. De Ibolya oda se bagózott, a parasztmari mintha csak az édesgyermeke lenne, akit én késsel fenyegettem. Azt mondta, hogy a stílusommal/viselkedésemmel bajok vannak, és már sokan panaszkodtak, és ha nem változtatok ezen, akkor január 1-től kimehetek a Céghez, ahol papíron vagyok, hogy majd ott foglalkoztassanak. Ami gyakorlatilag kirúgást jelent, hisz ott az én végzettségemre nem nagyon van igény.
Nem, nem idézem fel most pontosan, mi volt még, csak a lényeget. Nem sokkal a vita kezdete után Juditka, az idegbajos jogász is megjött; látta, hogy engem szidnak kórusban, és boldogan leült ő is és csatlakozott a többiekhez. Bár adná az ég, hogy egyszer mikor őt szidják, én is odaülhessek röhögni rajta!
Bogi az én pártomon állt, de racionális megjegyzéseket tett, Ildikó pedig – aki sokszor tök rosszindulatú – most meglepetésemre befogta a száját és nem szólt ellenem. Ibolya és a két vén kurva osztott engem, én pedig védekeztem, ahogy tudtam, és mondtam mindent a mentségemre, de ezeket Ibolya úgy rázta le magáról, mint kutya a vizet. A tirpák Mari pedig egy csomó hazugságot mondott, amikre én mondtam, hogy hazudik, de Ibolya oda se bagózott.
Hihetetlen ez, hogy minden főnökből faszfej lesz idővel! És milyen jól teszem, hogy soha nem állok le barátkozni főnökfélével! :-(
Szerencsére a jobbik eszem jött elő, és ahelyett, hogy szívből jövően a jó kurva anyjukba küldtem volna el az egész csürhét, racionálisan és nagyjából hidegvérrel sorakoztattam az érveket. Pl. vádoltak, hogy én „mindig kirohanok, ha ők itt vannak”. Mondtam, hogy csak akkor, mikor már félórája csücsültök itt, és látom, hogy még félórát fogtok, akkor valóban, felmegyek a postáért, ami a munkámhoz tartozik.
Hogy én pofákat vágok, mikor bejönnek. Mondtam erre, hogy lássátok már be, mindnyájatoknak van saját szobája, aminek az ajtaját magatokra csukhatjátok, egyedül nekem nincs, én egy magántelefont nem tudok megejteni anélkül, hogy be ne jönne valaki. Erre, hogy ezt én elvállaltam, ez egy titkárság.
Hogy nem tetszik nekem, amikor itt rajzolgatják a borítékokat félórán át. Valóban, mondtam, minek kell itt ácsorogni, miért nem tudtok elvinni egy köteg borítékot és a szobátokban postázni, mint pl. én, amikor még nem én voltam a titkárnő. Hát én ne szabjam meg, hogy ők hogyan postáznak! – Azt, hogy a borítékcímzési félóra alatt nemcsak engem idegesítenek, hanem a szobájukban csörgő telefont sem hallják meg, lerázták.
Hogy én internetezek. – Ez igaz, DE mindig elkattintok, ha bejön valaki, másrészt Barbi sokkal többet netez nálam, merthogy sokkal kevesebbet is dolgozik; ő nyíltan Vaterát meg IKEÁ-t néz, de az nem baj! – És akkor kezdtem felsorolni, hogy milyen munkákat végzek én – kb. 10 félét –, és hogy ezzel szemben Barbi tkp. csak netezik és olvasgat és beszélget a kollégákkal.
De ezt is elhessegették. Komolyan, bármit mondtam a magam védelmében, mint az inkvizítorok a boszorkányokkal szemben, vagy mint az ötvenes évek koncepciós pereiben! :-(
Az is kiderült, hogy Ibolya olvassa az Orsival folytatott levelezésünket!!!
Konkrétan mondott olyant, hogy „én ezt meg azt írtam egy köremailben”, ami nem is LEHET igaz, hisz ha én ezt írom körlevélben a kollégáknak, már rég zengett volna a ház. Viszont lehet, hogy Orsinak csakugyan leírtam mérgemben, de hogy ez a sunyi elolvassa….
És ha elolvassa, könnyen lehet, hogy terjeszti is, mivel Ibolya képtelen titkot tartani. Szóval amit ő tud, azt tudja az egész osztály.
Mondtam aztán még, hogy értsétek meg, én nem vagyok egy szociális személyiség, én dolgozni vagyok itt – hiszen ez egy munkahely, ugyebár, jogászkám…. – ha cseverészni akarnak, forduljanak Barbihoz, ő abban jó, én pedig a munkában. De erre is csak azt mondták, hogy ez egy titkárság, és én ezt elvállaltam.
Tök jó, hogy ÉN legyek megértő, amiért ők társaságot akarnak, de ŐK nem kell hogy megértőek legyenek velem, amikor nyugalmat akarok. Holott nekik van választási lehetőségük (saját szoba), nekem meg nincs.
A neonfejű tirpák még azt is kieresztette a ráncos száján, hogy „nincs itt elég munka két embernek!” Való igaz, hogy nincs túl sok munka, de annak is a 85 % ÉN csinálom. Ezt a sötét paraszt nem fogja fel – holott mondtam – vagyis, ha én beteg lennék, Barbi belehalna rögtön, mert érdemei elismerése mellett marha lusta.
Az ún. jogász újra felvetette, hogy mi az már, hogy az ügyintézők postáznak. Erre mondtam, hogy 2008 óta így van, sőt azelőtt is, és amikor igazi titkárnők voltak itt, két darab, érdekes módon senki sem akart azokkal postáztatni, csak valahogy pont most akarnak belehalni a borítékcímzésbe.
De azt is hozzátettem, hogy én igazán szívesen postázok, felezzük el Barbival, és postázzunk ketten. – Így, hogy Barbit is megemlítettem, hirtelen már nem is akartak erről beszélni tovább :-D
Még azt is elmondtam, hogy mindkét öregasszonnyal volt eset, hogy ők nem viszonozták az én köszönésemet, de Ibolya azokat érdekes módon nem fenyegette kirúgással. Persze a paraszt ezt rögtön le is tagadta, és én nem tudtam bebizonyítani, hogy de bizony, mert nem rögzítettem a telómmal az esetet annak idején.
Ibolya még azt is felhozta, hogy milyen sok az én fizetésem. Még jó, hogy az egész falugyűlés előtt el nem mondta, hogy mennyi! Valóban sok a bruttóm, de így is kevesebbet keresek, mint anno a hivatal állományában, mert nincs cafeteriám, sem ruhapénz, sem rekreációs pénz, amit ezek kapnak. És, úgy mellékesen, 1994 óta dolgozom, az 22 év, bárhogy is számolom. És csak azért vagyok más állományban, mert a hülye előző főnök a saját csókosait akarta megtartani és engem áldozott be. Ezt is elmondtam, ezt is lehurrogták.
Mi volt még…. A lényeg, hogy bármit mondtam, szartak rá. Felhoztam, hogy amikor Barbi távol van egy-két hónapot, én dolgozom helyette, és ez gyakran van. Ezt Ibolya ellegyintette, hogy „bárki lehet beteg”.
Érdekes, hogy amikor épp benne vagyunk egy ilyen kéthónapos „betegségben” (?), akkor bezzeg nem veszi ilyen könnyedén…
A racionális érveimet lesöpörték, a Mari vadul hazudozott és hiába mondtam, hogy nem igaz, egyszerűen nem vették figyelembe. Ibolya idővel lehiggadt és már nem volt olyan dühös. Gondolom, már eleve a saját baját akarta rajtam levezetni, mert az anyja súlyos beteg és valszeg kevés ideje van hátra; ez tényleg szomorú, és sajnáltam is őket mindaddig, míg Ibolya az én kirúgással való fenyegetésemmel nem próbálta levezetni a feszültségét.
Ezek után már nem sajnálom. Szarom én le, mi történik velük.
Az egész helyzet annyira megalázó és abszurd volt, senki el nem hinné, vagy csak a Munkahelyi Terror blog, hogy ott állok, mondom az érveket a védelmemre, de szarnak rá és csak támadnak, mint sakálok a sebesült zebracsikót. Sose legyen egyiknek sem több öröme az életben!
Aztán kb. fél kilencre megunták a baszogatásomat, a két vénasszony boldogan elvonult a saját szobájába kávézgatni. Bogi addigra már elment, Barbi a saját irodájában volt, nem hallott mindent.
Én aztán még bementem Ibolyához négyszemközt, és előadtam a meghunyászkodásos jajdesajnálom műsort – ez részben őszinte volt, hisz kell az állás, vagy inkább a fizetés – és mondtam, hogy de hát miért nem szóltok rögtön, ha valami nem tetszik (mert most ilyen sokéves felgyülemlést zúdítottak rám). Meg elismételtem – nehogy lustasággal vádoljon – hogy szívesen postázok, szétosztjuk Barbival és megcsináljuk simán.
A postázás többé nem került szóba :-D
… Ezek után eldöntöttem, hogy én innen lelépek. Még ha most nem is rúgnak ki – Bogi szerint Ibolya meggondolja magát, ha belegondol, hogy mennyi melójuk lenne – akkor is, csak idő kérdése, hogy a Mari valamit megint hazudjon rólam, vagy Ibolya ideges legyen a mamája miatt, és akkor megint belengetnék a kirúgásomat. Hát én ezt meg akarom előzni.
Bogi szerint házon belül is megpróbálhatnám, vannak üres helyek. Ez lenne a legjobb: ismerős terep. De ha nem, ’odakint’ fogok keresgélni.
A balhé után tulajdonképpen megkönnyebbültem, mert ez az utolsó csepp volt, hogy felálljak, aminek már rég ideje lett volna. Itt nem fejlődik az ember, és túl kevés a munka. Nincs nekem sok ambícióm, és megszakadni sem akarok, de ez a punnyadás, körülvéve rosszindulatú, ostoba paraszt vénasszonyokkal, nem pálya.
Aztán persze este kicsit sírtam is, szóval kiborultam, még most sem vagyok túl rajta, csak pár nap telt el. Bogi, a mázlista, már másnap állásinterjún volt és fel is vették! :-) Ez szuper, de az én szempontomból annyit jelent, hogy egy támogatómmal kevesebb lesz. Bogira mindig lehetett számítani, most nélküle kell boldogulnom. Hát ezért is akarok mielőbb elmenni.
Az olvasóktól elnézést a trágár szavakért. Nem így zajlott ám le, ilyen átkokkal körítve, ezt csak most írtam le így, ahogy utólag felindulva felidézem az eseményeket, és csak elszörnyedek, mennyi rosszindulatú hazugság, amiket a főnök simán beszop, és képes kiejteni a száján, hogy kirúg, holott a munkámmal nincs semmi baj. Tudom, nem én vagyok az egyetlen, sok dolgozót szívatnak így, de épp ezért ne tessék csodálkozni egy főnöknek sem, hogy nincs lojalitás a munkavállalókban. Bennem eddig volt, most már nincs, köszönje a Mari barátnőjének. És dolgozzon majd ő helyettem, ha én végre megszabadulok innen!!
