Két éve óta először táppénzen vagyok a héten, aminek a múlt heti balhé az előzménye. Próbálom viszonylag röviden leírni (tudom, mindig hosszú vercsogás lesz, ha így kezdem, de mit csináljak).
Az ostoba főnökünk miatt történt az egész. Múlt hétfőn még áradozott, hogy milyen jól ledolgozta az osztály a hátralékot. Ezt senki nem vette komolyan, mivel mi, értelmes emberek, tudjuk, hogy 1., ez csak ideiglenes siker, országos szerv lévén napok alatt érkezik majd annyi új akta, hogy megint el leszünk úszva, 2., ha mégis jól állunk, majd a jóindulatú főosztályvezető ránk sózza a társosztály hátralékát, mint legutóbb.
Szóval Dóri és én le se szartuk az ömlengő köre-mailt, hogy milyen jók vagyunk. Dolgoztunk szépen, aztán ahogy jöttek a nehezebb és bonyolultabb ügyek meg javítások, úgy lett megint hátralék. Szerdán már írt idegesebb körlevelet az ostoba osztályvezető, hogy hogy lehet, hogy megint 20-30 db hátralékot GENERÁLTAK egyesek?! Persze „akinek nem inge, ne vegye magára”!
Dóri totál kiakadt, mivel neki simán volt huszonvalahány hátraléka, hisz felmondott, az utolsó két hetét tölti, igyekszik mindent kiszórni, de tele van nehéz ügyekkel, plusz a javítások. Én is kiakadtam, mert nekem is volt tizenvalahány hátralékom. Ráadásul a sunyi „akinek nem inge” még külön is feldühített minket. Egyáltalán, minek olvasunk mailt!?
Jött is az osztályvezető – mert nagyon ravaszul kitalálta ám pár hónapja, hogy az ügykezelő helyett ő osztja ki a munkalapokat megnézés után, így ellenőrizheti az embereket rajtaütésszerűen – és kérdezte, hogy olvastuk az e-mailt? Mondtuk közömbösen, hogy igen, erre elment.
Ez volt szerdán. Nagyon büszkék voltunk magunkra, hogy megálltuk, hogy vitába szálljunk vele és így nem bírt kötözködni.
Szerdán délután aztán volt a lakbérfizetésem, így a csütörtöki munkanapom elég idegesen kezdődött, Dórinak elmeséltem az esetet.
Erre csütörtökön, ugyancsak a ravasz kis munkalap-kiosztogatási ellenőrzés ürügyén, megint bejött az intelligens osztályvezető. És az a skandalum történt, hogy Dóri vadul dolgozott, míg én egy emlékeztetőt írtam épp a telefonomba!!
Hallatlan botrány!
… Megjegyzem, ha tíz perccel előbb jön, mindketten vadul dolgoztunk volna, sőt húsz perccel azelőtt, meg negyven perccel azelőtt is, de hát az öregecskedő majomnak épp ebben a pillanatban kellett bejönnie.
Na, itt volt az ürügy, hogy mibe kötözködjön bele!
Már kezdte is, hogy „ő nem szól” (?) a beszélgetés meg a telefonozás miatt, de ha ilyen sok hátralékunk van, akkor ne telefonozzunk!
WTF?!
…. Először nem is értettük, hogy mit akar; egyáltalán mit lehet erre mondani, hisz óvodában vagy általános alsóban a tantónéni még esetleg szólhat a gyerekre ebben a stílusban, de 40 és 42 éves nőkre egy 55 éves „osztályvezető”, aki a munkanapja 75 %-ában az előszobájában ülő huszonéves csicskájával pofázik nyitott ajtónál magánügyekről (amit mindenki hall), azt talán jobb lenne, ha nem oktatna ki minket.
Asszem Dóri találta meg előbb a hangját – nem mintha rá akarnám tolni a felelősséget –, és innentől megindult a három szólamú veszekedés…. Dóri mondta, hogy ő már felmondott, én meg nem kaptam béremelést, szóval sok ösztönzésünk nincs, mire ő, hogy óóó, hát akkor már nem is kell dolgozni, ha nem kaptam béremelést, meg hogy ő arról nem tehet! Erre én, hogy két éve nem voltam táppénzen, betegen is bejárok dolgozni, mert annyira lojális voltam eddig a céghez, és ezt kapom érte, hát tőlem ne várjon el erőmön felüli teljesítményt. Erre csak rángatta a vállát és közölte, hogy ha beteg vagyok, menjek betegállományba! (Épp azért nem mentem, mert mindig épp valami SOS vagy sok munka volt, és úgy éreztem, cserbenhagyás lenne.)
Erre azt hittem, agyvérzést kapok. Mondtam még, hogy az X. szobájába még sosem tudtam úgy bemenni, hogy ne a telefonját simogatta volna, meg Y., az iratkezelő, amikor bemegyek hozzá munkaügyben, simán Facebookot (!!) nézeget a telefonján és abba se hagyja, holott ott állok mellette; no de hát ezekkel a főnöknek nincs baja, mert odajár hozzájuk locsogni, csak most az én 15 mp-ces emlékeztetőmmel van baja. Erre hasonló tenyérbemászó pökhendiséggel válaszolt; de közben Dóri is mondott ezt-azt, szóval a lényeg – hát ezt bánom –, hogy kicsúszott a számon az, amit Dórival egymás közt már rég beszéltünk. Hogy tudniillik a „főnökünk” olyan, mint a középiskolában a „menő csajok”: vannak kis klikkjeik, és egymással jóban vannak, aztán vannak, akiket nem szeretnek, azokat meg kiközösítik. De tényleg olyan. Hát ez kicsúszott a számon, hogy olyan vagy, mint egy gimnazista, a kis klikkekkel meg a kiközösítésekkel, hogy egyeseknek mindent szabad, másnak meg semmit sem, erre kiakadt, de rájött, hogy minden érvére tudunk egy oda tartozó választ, mire látta, hogy vesztésre áll, erre mondat közben otthagyott minket – szokása neki, mondom, hogy óvodás szellemi szinten van –, erre én még utána szóltam, hogy „gimnazista!”, mire visszafordult, hogy majd ad egy írásbeli figyelmeztetést!
Azt már nemtom, hogy erre feleltünk-e és mit, de ezzel volt vége.
Én legszívesebben azonnal felálltam és hazamentem volna. Délelőtt volt, tudtam, hogy a háziorvos délelőttös, rögtön tárcsázni kezdtem a rendelőt, hogy időpontot kérjek tőle és írjon ki táppénzre, mert itt és most fogok agyvérzést kapni.
Dóri pedig azonnal eldöntötte, hogy a szabadságát, amit eredetileg nem akart kivenni, hanem pénzben szerette volna, mégis kiveszi. Ő is telefonálni kezdett, kiderítette, hány napja van, és egy órán belül ment az osztályvezetőhöz, hogy ő holnaptól szabadságra megy és már csak leszerelni jön be.
Az „osztályvezető” ostobaságát mutatja, hogy erre rögtön dacosan rávágta, hogy Jó! Menj csak!, ahelyett hogy belegondolt volna, hogy az egyik legjobb munkaerő megy most el, aki még egy egész munkahétig itt lenne és dolgozhatna – de neeeem, az nem fontos, a lényeg, hogy a Dórika, aki ellent mert neki mondani (máskor is), az végre elmegy. Ennyi esze van.
Én eldöntöttem, hogy mégsem péntektől megyek táppénzre, mivel pénteken meló után még Öcsémékhez is kimegyünk és ha útközben történne velem valami, azt elég nehezen magyaráznám meg, hogy kerültem betegállomány alatt az agglomerációba.
Isteni szerencse volt, hogy Dóri búcsúajándékát – mármint az osztály közös ajándékát – eddigre már megvettük, a képeslapot aláírta mindenki, és minden aji, csoki, könyv és ajándékzacskó pont a helyszínen volt.
Isteni pech, hogy amit én akartam venni Dórinak búcsúzóul, abból még semmi nem volt meg :-D, hisz még aznap reggel is úgy volt, hogy az egész jövő hét a rendelkezésemre áll. Kellett benyitni ennek a seggfej nőnek pont abban a tíz másodpercben, amíg a kezemben volt a mobil.
Dórit megköszöntöttük délután, pont az osztályvezető mondott beszédet, és mindenki úgy csinált, mintha minden rendben lenne. Addigra mi már elmondtuk mindenkinek, mi történt, úgyhogy érdekes volt a hangulat, amit én le sem szartam, mert úgy kivett belőlem minden energiát a jelenet, hogy annyira voltam aktív, mint 24 óra ébrenlét után.
…. Az esetnek annyi előnye volt, hogy eredetileg aznap nem akartam futni – frissen volt mosva a hajam –, de ezek után mégiscsak lementem és futottam egy jó szigetkört.
Kértem időpontot a dokitól, de az nem volt, mondták, hogy menjek oda valamikor és húzzak sorszámot.
A péntek eseménytelenül telt, nem volt semmi. Nem kapcsoltam be az Outlookot, nem voltam hajlandó újabb pökhendi kötözködéseket olvasni a főnöktől, úgyhogy szóltam a szomszéd irodában ülő lányoknak, hogy ha fontos e-mail jön, légyszi szóljanak be nekem.
Dóri már nem volt bent, kb. 20 aktája maradt. Azt elvitték és szétosztották valaki másnak. Na, ugye, ha nem balhézott volna a nő, akkor most ezt a 20 aktát megcsinálta volna Dóri. De hát akinek ennyi esze van, az az Állatkert majomházába való. Vagy osztályvezetőnek a közszférába….
