Ezt most csak tömören fogom leírni…. nincs erőm, sem kedvem cifrázni vagy kielemezni az érzéseimet, teljesen ki voltam borulva és még most is egyszerre vagyok nagyon szomorú és nagyon dühös.
Szóval március eleje óta várjuk az új kinevezést, ami már a rabszolgatörvény alapján készült, és tartalmazza az új bérünket meg esetleg a szabadságot is.
Dóra szobatársam például azért, mert eldöntötte, fel fog mondani, és azt 5 napon belül kell, ő viszont március elején épp el volt utazva a pasijához Németországba, úgyhogy folyton izgult, nem fog-e kicsúszni a határidőből. Mondtam neki, hogy nyugi, úgyis csak az utolsó pillanatban kapjuk majd meg a papírt – március 15. volt a határidő –, ne izguljon.
Hát megkaptuk kedden. Én éppen kint sétáltam a 30 perces ebédidőmben, amivel megnövelték a munkaidőnket (emiatt járunk 6.30-ra), amiről megmondtam előre, hogy én mindennap kimegyek 30 percre, és sokan mások is mondták, hogy ők is, ők is, de egyelőre én vagyok az egyetlen, aki kiveszi ezt a ránk kényszerített ebédidőt. Csicskák.
Szóval pont visszatértem, és akkor volt a gyűlés a tárgyalóban, a főosztályvezető már kiosztogatta a kinevezéseket és már csak az utolsó mondatokat nyomatta, például hogy a jubileumi jutalmak maradnak a régiben (ami hasznos, mert nemsokára nekem is lesz).
Azt már tudtam, hogy a főosztályvezető elhúzza a belét a végkielégítéssel most, és ennek rettentően örültem, mint mindenki, mert egy gonosz, rosszindulatú vén kurváról van szó, aki szakmailag penge, de emberileg kb. Miranda Priestly, csak nincs stílusa.
Lelépett a főosztályvezető, maradtunk mi, és az értelmes osztályvezetőnk átadta az én kinevezésemet. Azonnal a suskára ugrott a szemem: 510.000.- Ft bruttó volt!!
Hú…. hát…. ez…. ez aztán béremelés! – gondoltam boldogan, de aztán fél másodperc múlva győzött a józan eszem és ránéztem a névre. Hát nem az enyém volt. A hihetetlenül ostoba főnökünk a saját kinevezését adta oda nekem, egyszerűen meg se nézte a nevet :-D
Szóltam, és akkor odaadta a sajátomat is. Arra ránéztem és megállt bennem az ütő.
Korábban már végigszámoltuk Dórival, hogy kb. mennyi béremelés kellene, hogy jól járjunk: beleszámolva a heti plusz két óra munkaidőt („ebédszünet ledolgozása”), és a rengeteg nappal lecsökkentett szabadságot, meg az általános inflációt. (Ami nincs :-D) Mivel a bruttó bérünknek kb. a 66 %-át kapjuk meg, kiszámítottuk, hogy kb. 320.000 – 380.000.- Ft bruttó lenne az, amivel elégedettek lennénk. A mostani bruttóm nem éri el a 300-at, és a nettóm sem a 200-at, mióta itt vagyok.
Ezen a kinevezésen egy 290.400.- Ft-os összeg szerepelt.
Kurva rossz matekos vagyok, de erre a suskára ahogy ránéztem, azonnal tudtam, hogy az én béremelésem valami 1 %-os ha lehetett, már ha egyáltalán. Visszamentem az irodába és kiszámoltam a nettót: nem, még 1 %-os sem volt a béremelés. Előkerestem a 2018. januári kinevezés-módosítást – amikor összevontak minket ebbe a mostani nagy konglomerátumba – az összeg ugyanez volt rajta.
Szóval, nem kaptam semennyi béremelést sem, miközben eltelt több mint egy év, csökkent a szabi, nőtt a munkaidő és az infláció.
Nem, nem akarom leírni, milyen érzéseim voltak.
A többiek kb. kétharmada kapott érezhető béremelést, a maradék alig valamit, sőt van egy lány, akinek állítólag csökkent a bére. Körbeálltuk és kérdezgettük az egyik főtyúkot, aki mondta, hogy a rabszolgatörvény titkosított kormányrendelete értelmében a besorolás ezentúl nem úgy van, mint eddig volt (értelmes módon): végzettség + ledolgozott évek + extrák (nyelvvizsga stb). – hanem fordítva! Fogják a jelenlegi béredet, és ahhoz igazítják a besorolásodat.
Így történhetett meg, hogy a nálam két évvel fiatalabb és nem 25 éve a közszférában dolgozó Dóri nálam eggyel magasabb besorolást kapott, és az új kinevezésén 380.000.- Ft bruttó volt.
Az én besorolásom kb. a kezdőké, azon belül is van egy sáv, amin belül mozoghat a bér, az enyém maradt a régi. Hogy konkrétan a bruttó bér nagyságát ki döntötte el, arra – ekkor – azt válaszolta a kis tyúk, hogy „központilag”.
Én akkor bele is nyugodtam, hiszen ha valami HR-es robot döntött rólam a „központban”, akkor mi a faszt csináljak.
Másnap azonban – roppant empatikusan – teafőzés közben, a konyhában közölte az ostoba főnöknőm, hogy nem is központilag döntöttek a bér nagyságáról – vagyis magyarán a vén kurva főosztályvezetőnk, aki most lelép a több millás végkielégítésével, na az döntötte el, hogy én nem kapok emelést.
Hogy ezt mi a fasznak közölte velem a főnök, mikor jól meglettem volna enélkül az infó nélkül is, azt nem tudom, hacsak nem azért, mert egy empátiátlan buta kurva.
Kedden tehát, a kinevezés átvétele után nagyon szarul éreztem magam. Aláírtam, hogy elfogadom, hisz nemsokára jön a jubileumi pénzem és nem állok úgy, hogy kéthavi pluszpénzről lemondhassak. Ráadásul annyi kedvezményféle volt már, amit pont akkor töröltek el, mikor én elértem volna (rekreációs szabadság, 10. éves jubileumi jutalom), hogy ezt a lét már nem vagyok hajlandó bent hagyni.
Nagyon el voltam keskenyedve. Külön azért is, mert Dóri viszont azonnal benyújtotta a felmentési kérelmét. Ő kap három havi végkielégítést, azzal ellesz, míg új melót nem talál. Én azt sem kapnék, mert az csak három év után jár, és én még csak két éve vagyok itt.
Annyira ki voltam bukva, hogy még el is mentem a vécébe sírni, pedig az ilyesm nem szokásom a munkahelyen.
Konkrétan arra gondoltam, hogy most kéne hazamenni, azonnal bekapni két Seduxent és bebújni a paplan alá. De már napok óta terveztem, hogy ma két Szigetkört futok – 10,6 km – és nem vagyok hajlandó megváltoztatni a tervemet ilyesmi miatt. Így haza is mentem és ki a Szigetre, és sikerült (f*sási inger nélkül!) lefutni, sőt 5 perccel gyorsabban, mint legutóbb: minden dühömet és bánatomat beleadtam, úgy látszik. Jó érzés volt. Csak sajnos, miután hazaértem, megint elővett az elkeseredettség és sírtam, megittam fél pohár vörösbort és próbáltam szunyálni.
Éjjel egykor felébredtem, de pisilés után nem bírtam visszaaludni. Egyszerűen nem ment. Folyton elsírtam magam, ha lecsuktam a szemem, csak az irodát meg a kinevezési papírt láttam magam előtt, és hogy két éve EGY NAPOT SEM VOLTAM BETEGÁLLOMÁNYBAN, és hogy betegen is bejártam dolgozni C-vitamint meg Algopyrint tolva, és bejártam kötőhártya-gyulladással is dolgozni, miközben csak egy szememmel látok!!! Tizenhét éves korom óta dolgozom, és most ezt „kapom”? Jó, ne legyen félmillás bruttóm, de legalább az inflációt és a megnőtt munkaidőt kövesse már a bérem…
Annyira ki voltam borulva, hogy egyszerűen felkapcsoltam a villanyt és olvastam a Hatalmas kis hazugságokat. Sőt később kiültem a fotelbe és megfejtettem vagy három keresztrejtvényt. Ilyent utoljára Endre halálakor csináltam – aznap is úgy kiborultam, hogy képtelen voltam aludni. Persze össze sem lehet hasonlítani a két veszteséget.
Kb. éjjel 3.00-kor tudtam csak visszaaludni.
Reggel továbbra is elkeseredve ébredtem, de a 10,6 km futás, az éjszakai bőgés meg eleve az időmúlás azért 5 %-nyit javított addigra a lelkiállapotomon. Győzködtem magam, hogy végül is szó szerint nem lett kevesebb a bérem, és hogy úgyis le akartam innen lépni. De ezt akkor is olyan megalázó húzásnak éreztem, ami továbbra is nagyon rosszul esett. Főleg, hogy sok olyan ember kapott nagyobb béremelést, akiket nagy becsben tartanak, de mikor dolgozom utánuk egy-egy aktában, látom, hogy miket basztak el benne korábban, amiket nekik persze észre sem vettek… ÉN meg javíthatom az ő hibájukat.
Az is rosszul esik, hogy Dóri elmegy, akivel annyira közös hullámhosszon vagyunk és annyit segít. Ez még külön egy trauma most.
Azon gondolkodom, hogy – ha végre lement a bojlerszerelés – újra el fogok járni plazmát adni, éspedig rendszeresen. Havi két plazmaadás (nettó 8.000.- Ft) az már kiad egy kis béremelést.
És ki fogok lépni a szakszervezetből. Havi 2.400.- Ft a tagdíj, de eddig még nem kaptam érte semmi, még valami karácsonyi csomagocska sem volt, és kérdéses, hogy ha vitám lenne később valamiért a céggel, számíthatnék-e tőlük segítségre. Az a 2.400.- Ft kiadás a semmiért kicsit sok. Főleg, hogy a kinevezés másnapján jött a UPC-számla, ami meg persze máris egy százassal több volt, mint a múlt hónapban. Hja, az árak, azok bezzeg emelkednek egyenletesen…
Még az is megfordult a fejemben, hogy kilépek a Dementor-csoportból, amit Demény gazdája hozott létre és havonta más állatmenhelyet támogatunk. Én minden hónapban utalok minimum egy ezrest. De szerintem erre a lépésre már nem lenne szívem.
Hát ez van most. Másik állást fogok keresni, de meg kell várnom a jubileumi lét a kilépéssel, mert ha felmentés alatt állok, nem kapom meg. És ezek után simán otthagynám akár a közszférát is a picsába. Dolgozzon az államnak, akinek két anyja van. A leépítések meg munkaidő-növelések mindig minket „kicsiket” érintenek, a csókos sokpénzűek darabszáma és fizetése egyre csak nő, mi meg keccsöljünk a lelépettek helyett is.
Ja, azt nem is említettem, hogy a szabadságom tavaly 34 nap volt, idén 23 nap.
Az alapszabi ugyanis 25 napról lecsökkent 20-ra, és az én besorolásom – amit ahogy írtam, a fizetésem döntött el…. okos kormányrendelet – csak plusz három napot tesz rá erre. Szóval nyáron nem megyek összefüggő két hétre, hanem nyaralásból hazajövet rögtön másnap meló, aztán két nap múlva újra szabi, mert az a szülinapom és aznap nem vagyok hajlandó dolgozni.
Hogy hogy fogok majd állásinterjúkra járni, azt bizisten nem tudom.
És a rabszolgatörvény vonatkozik az összes központi szervezetre, minisztériumra meg hasonlókra, szóval ilyen helyre nem megyek. Nem vonatkozik egyelőre a NAV-ra meg az önkormányzatokra. De persze ez sem jelent semmit, Viktor álmodik egyet és holnapután már minden állami cégnél be lesz vezetve.
A csökkent szabi miatt egyébként mindenki ki van akadva, még az is, akinek a béremelés tényleg megtörtént. Mindenkinek 30-valahány napja volt, gyerekre plusz napok, és most visszafelé megyünk, nekem pl. húszéves koromban volt ennyi szabim, most meg 42 vagyok. Még a Munka törvénykönyve is azt mondja, hogy 40 év felett 30 nap jár. Szóval szarabb helyzetben vagyunk, mint egy „akármilyen” munkavállaló. De akkor hogy is van ez az állami dolgozók megbecsülése? Hogy is gondolják, hogy ezentúl majd motiváltabbak és lelkesebbek lesznek a dolgozók? A kormány tulképp a saját embereit szívatja meg, hisz az állami szférában elég sokan fidesz-rajongók, akik rájuk szavaztak, de most, hogy tizen-akárhány nappal csökkent a szabijuk, ez a rajongás csökkent. Bár persze mikor érdekelte a fideszt az emberek véleménye.
Az tuti, hogy én ezentúl ívesen leszarom a munkámat. Megcsinálom, ami belefér, de nem fogom törni magam, hogy sokat dolgozzak. Ha lebasz az ostoba főnököm, közlöm vele, hogy nem érzek semmiféle ösztönzést a több munkára. Ha nagyon ki leszek borulva, elmegyek táppénzre. Illetve akkor is, ha csak egyszer eltüsszentem magam. Faszom se fog ezentúl betegen dolgozni. Ezért???
