A csütörtöki balhé csomó energiámat elvitte, pénteken emiatt egyrészt nyugodt voltam, de másrészt meg mélyen kétségbeesett. Szerencsére sok meló volt, annyira, hogy még Dóri távozása miatt sem volt időm szomorkodni. Meló után pedig azonnal hazarohantam, és indultunk Öcsémékhez Faterral.
Öcséméknél szuper volt, mint mindig, sirály kaját ettünk és Zéténykét csodáltuk, aki mindig egyre szebb és ügyesebb, holott mindig azt mondom, hogy ennél aranyosabb már nem is lehet egy kölök, de neki a következő alkalomra mégis sikerült ezt meglépnie :-)
Elsétáltunk a cukrászdába sütizni és utána még tettünk egy kis sétát a környéken. Úgyhogy nagyon kellemesen feltöltődve értem haza. Sört ittam, filmet néztem és viszonylag normálisan éreztem magam, eldöntve, hogy hétfőn megyek a dokihoz és idegösszeomlásra hivatkozva kiíratom magam a jövő hétre.
Emiatt kicsit aggódtam, mert a 10 km-es Vivicittára készülve fizikailag eléggé jó állapotban voltam. Nem épp The Rock fénykorában, de magamhoz képest azért egész jól voltam, sokat lépcsőztem és futottam és fali fekvőtámaszokat csináltam, szóval testi ványadtságra hivatkozva aligha ír ki a doki; de szerencsére vannak pszichikai kórképek meg idegkimerültség meg depresszió is. Barbit azonnal kiírja az orvosa három hétre, hacsak beteszi a lábát a rendelőbe. Talán néha én is megengedhetem magamnak.
A hétvége jól telt ugyan, de gyakran rám tört a kétségbeesés és akkor sírtam. Szidtam magam, hogy minek kellett nekem lemenni ennek az ostoba nőnek az óvodás szintjére, miért nem tudom befogni a számat, de főleg azért voltam elkeseredve, hogy miért keveredek bele mindig ilyen szituációkba?! Mi van bennem, amitől egyesek úgy érzik, hogy „hú, itt van ez a lúzer, rúgjunk csak bele egyet!” Aztán ha hagyom, folytatják, ha pedig helyre teszem őket, akkor meg a végén én húzom a rövidebbet (mert főnökkel, vagy főnök-kedvencével állok szemben).
Éva barátnőmmel vasárnapra beszéltünk meg találkozást, így átterveztem a hétvégémet.
Szombaton relatíve korán keltem és alaposan kitakarítottam. Aztán elhúztam a Westendbe megnézni a Mi c. thrillert. Hát ez, mint thriller, nem volt valami nagy szám, alig-alig volt benne ijesztő jelenet, viszont a végén volt egy olyan csavar, ami frankón átértelmezte az egész filmet, ez marhára tetszett :-)
Utána haza, és hennával befestettem a hajamat, ami már rendesen lenőtt. Isteni érzés végre nem hideg vízben hajat festeni! Közben Ally McBealt néztem, ami szerencsére – kopogjuk le! – fent van a neten, és eddig eléggé tetszik.
Vasárnap hajnalban futottam 7,2 kmt, délután pedig találkoztunk Évával, ő is ki volt borulva. Ő már többször váltott melóhelyet az elmúlt egy évben, mert az egyik hely rémesebb, mint a másik. Azt mondanám, ez túlzás, ha nem magam is ezzel szembesülnék, igaz, nálam mindig eltart pár évig, míg szarrá mennek a dolgok. Szóval ő most épp a következő váltást tervezte, én pedig a jövőm miatt aggódtam, illetve a másnapi orvoslátogatás miatt.
Vasárnap éjszaka felkeltem pisilni és annyira rázott a hideg, de annyira, mintha mínusz 20 fok lenne és a jégmezőn feküdnék. Magamra kellett húznom egy plusz pokrócot. Reggel pedig full idegesen ébredtem, hogy most be kell telefonálnom, hogy nem megyek, és hogy fog ordítozni a főnök (már elterveztem, hogy ha megkérdi, ki fogja megcsinálni a munkámat, azt felelem neki, hogy nem is tudom, talán azok, akik az elmúlt két évben voltak betegállományban).
Lázat mértem reggel – az éjszakai vacogás meglepett kissé – és valóban 37,9 volt. Biztosan tudtam, hogy ez csak a stressz és a kimerültség miatt van, de legalább a telefonban így már csont nélkül állíthattam, hogy hidegrázással és 38 fokos lázzal ébredtem, szóval megyek a dokihoz, csocsesz! Szerencsére a normálisabb csaj vette fel és így nem kellett az észlény főnökkel beszélnem.
A dokilátogatás miatt is ideges voltam, de most már kevésbé, hisz tényleg lázam volt reggel. De nem szeretek a dokihoz elmenni. Tanulva a lakbérfizetés esetéből, most még konkrétabban fohászkodtam: légyszi, hadd legyenek kevesen, és végezzek hamar! Legyen ott egy ember a váróban!
Hát ez annyira bejött, hogy mikor odaértem, a váróban csak egy anyuka volt a kislányával. A rendelőben egy pasi. Öt perc után a kislánynak pisilnie kellett, anyuka elment vele, közben a rendelőből kijött a pasi. Én haboztam, de a recepciós mondta, hogy menjek be nyugodtan. Így kb. 5 perc várakozás után bejutottam, holott másfél órára készültem.
A dokinak elmondtam a lázat meg az enyhe torokfájást (ami inkább csak a múlt héten volt, nagyon enyhén); másodsorban pedig a munkahelyi légkört és kiborulásomat, amit pár mondatban vázoltam neki – most itt nem idézem fel – és hogy így nemigen bírom, hanem vagy írjon már légyszi fel nekem valamiféle enyhe nyugtatót, amitől nem alszom be napközben, vagy, én már azt se bánom, adjon beutalót a pszichiátriai szakrendelésre. Mert ha megint nekem jön a főnök, vagy elbőgöm magam (nyilvános helyen különben nem szoktam), vagy visszavágok, és akkor ugye én húzom a rövidebbet.
A doki nagyon rendes volt, javasolt ugyan citromfüvet meg macskagyökeret stb., de végül azért felírt a torkomra Cataflamot, az idegeimre meg a legkisebb, 0,25 mg-os Frontint. Utóbbira mondta, hogy amíg itthon vagyok, azért próbáljam ki, nehogy „élesben” kiüssön majd.
A gyógyszereket kiváltottam, de a Cataflamot végül egyáltalán nem vettem be, mert a torokfájás totálisan elmúlt. Vitaminokat szedtem – amiket reggel direkt elmulasztottam, minek nézzek ki a kelleténél egészségesebben, mikor épp táppénzre szeretnék menni –, aztán 11.55-kor tudományos kísérletként beszedtem egy szem Frontint. Tesztelésként, hogy a legközelebbi munkahelyi jelenet esetén mennyi idő alatt nyugtat meg a bogyó (végszükségben, természetesen).
Leültem Ally McBealt nézni és 12.22-kor éreztem, hogy szokatlanul nyugodt vagyok :-D Ahh, a szintetikus nyugtatók. Folytattam tovább a filmnézést, sőt ettem meg keresztrejtvényt is fejtettem, hisz a munkahelyi körülményeket teszteltem; de annyira erős volt a Frontin, hogy 14.00-kor le kellett feküdnöm. 16.53-kor ébredtem, és semmire nem emlékszem :-D
Egész este nyugodt és kellemesen kábult voltam, de azt eldöntöttem, hogy sajnos a Frontint nem viszem be a melóhelyre. Még a végén beesem a metró alá hazafelé jövet. Ha valamit, akkor a Seduxent, ami „csak” nyugtató, de nem altató; de inkább elhatároztam, hogy csakugyan veszek majd citrom- vagy orbáncfű-kapszulát.
De azért a Frontin jól jött. Hétfő estére olyan lelazult, nyugodt és békés voltam, mint már hetek óta nem. Orsival és Dórival is váltottunk mailt napközben, és éjszaka is kellemesen aludtam.
A keddi napra már korábban elterveztem, hogy kéne két Szigetkört futni, mivel vasárnap Vivicittá, viszont küszöbön állt a menstruációm. Úgy éreztem, szerdán megjön, tehát kedden futok 10,6-ot a Szigeten, aztán majd pénteken is még egy hosszabbacskát, és a vasárnapi 10 km-t így már kb. simán bírni fogom (mármint a több mint 1 órán át tartó futást).
Kedden hatkor akartam kelni, hétre megreggelizni és nyolc körül elindulni, de minden megcsúszott és végül fél 11-kor indultam el. Addigra egyrészt már feljött a nap és sütött ezerrel, másrészt pedig teljesen megjött a menstruációm is. Nnna, pont ez hiányzott…. Másrészt pont ez volt az, amitől féltem a versenyen: meleg és menzesz, és most ezeken túlesem edzés alatt, így mégiscsak jobb! Szóval betéttel és tamponnal nekilódultam fényes nappal futni, amit utálok amúgy, ezért szoktam hajnalban vagy alkonyatkor.
De egész jól ment! A Szigeten sokkal kevesebben voltak délelőtt tizenegykor, mint ahányan késő délután lődörögnek ott. Az volt a célom, hogy 7 perc/km alatt fussak – tudom, ez szánalmas sebesség, de 10 km-ről lévén szó, tőlem még ez is gyönyörű. Ehhez a tervhez a két Szigetkört 1 óra 14 percen belül kellett futni. Az első kör egész kellemesen ment, a második már szenvedősebb volt, kezdtem kiszáradni, és a menzesz is rendesen elgyengített. De azért nem sétáltam bele. És nagy megrökönyödésemre 1 óra 12 perc 47 mp volt! Persze ez tényleg smafu, de remélhetőleg vasárnap, menstruáció nélkül, versenykörülmények között lesz ez gyorsabb is. Most csak azt akartam bebizonyítani magamnak, hogy tűző napon sikerül a 10 km.
A nap többi része filmnézéssel, mailezéssel, keresztrejtvény-fejtéssel telt. Felváltva voltam nyugodt és feszült, és még mindig volt, hogy el-elsírtam magam. Érdekes módon nem akkor, ha a munkahelyi balhék jutottak eszembe – akkor inkább dühös és harcias voltam –, hanem ha a családomra és barátaimra gondoltam. Például a pici Zétényre, vagy Dórira meg Orsira, akik mellettem álltak és biztattak a mailjeikben. Az ilyenektől elgyengülök és sírok. Egyébként ez mindig így volt nálam. Ezért nem tudok együttérzést kiváltani az ilyesmi munkahelyi balhék esetén… Orsi például elsírja magát (ő se akarattal), és megsajnálják. Én nem bírok sírni ilyen ostoba kurvák jelenlétében, mint a főnökünk, hanem inkább sípcsonton rúgnám vagy lehülyézném (ami amúgy adja magát). Csak itthon sírok, vagy elbújva a vécén, és csak a szeretteimre gondolva.
