Mióta Dóri elment, egyedül vagyok az irodában.
Rettentően féltem, hogy majd összeültetnek másokkal, például esetleg pont a Bélával, mert az ő szobatársa is megpattant, élve a lehetőséggel. Vagy ami még rosszabb, beültetnek a „hármasba”, ahol 2+3 ember ül (engem megcserélnek valamelyik másikkal) – ahol megőrülnék, mert ott 3 ember is nagydumás.
Plusz az osztályvezető is szeret oda beállni locsogni. Plusz a konyha onnan egy méter, és ott mindenki pofázik. Plusz az iratkezelők szobája is közel van, ahol az Andikának soha nem áll be a szája (de komolyan, a múltkor bementem a konyhába, ahol egyedül volt, és még akkor is beszélt!).
Ilyen pofázós emberek közt megőrülnék, de dolgozni pláne nem bírnék, ha meg a Bélával raknak egybe, az nagyon ciki lenne. Ráadásul a Bélának folyton melege van és állandóan kitárja az ablakot, ami most, hogy +6 fok volt napközben egy ideig, marhára nem jó.
Na hála a jó istennek, ültetés nem volt, ki tudja, hogy észhez tért-e az ostoba osztályvezetőnk, vagy csak elfelejtette, hogy még tavaly belengette az „ültetést”, vagy lusták hozzá.
A lényeg, hogy most egyedül vagyok a régi közös irodánkban. Dóri nagyon hiányzik, emberileg meg szakmailag is egyaránt. Mint már írtam, nagyon sok közös vonásunk volt, nem beszélve a közös poénokról, a filmes utalásokról („Rossz szemmel kacsintottam”, „Közepesen jóképű” :-D) stb., amik felvillanyozták a munkanapokat.
De megpróbáltam ezen nem kétségbeesni, mivel én is belátható időn belül le akarok lépni. Nem kurvára mindegy, hogy töltöm az itteni utolsó hónapokat? Inkább örüljek annak, hogy nem raktak össze nonstop pofázó házasasszonyokkal, akik naphosszat faggatnának, hogy miért nem mentem férjhez, eszek-e „rendes ételt”, miért nincs gyerekem meg effélék.
Így aztán lassanként nem szomorkodtam Dóri miatt – szándékosan kirekesztettem a fejemből a pozitív emlékeket, mert csak bánatos lennék miattuk –, hanem direkt örülni kezdtem a nyugalomnak és csöndnek.
Aki annyira introvertált, sőt szociális fóbiás, mint én, annak direkt öröm és feltöltődés a nyugi és a csönd. Ezért szeretek itthon, a jó kis albérletben is elpihenni. Nincs jobb feltöltődés egy nyugodt, békés, olvasással, filmnézéssel töltött csöndes napnál. (Na jó, esetleg ha a családdal, benne a pici Zétény, túrázunk, az talán még jobb, de csak az :-)
Úgy osztom be a melót, ahogy akarom. Senki nem pofázik bele, hogy mért így és mért úgy. Nem mintha Dóri ezt tette volna, hanem Carmela, amíg még hármasban ültünk ebben az irodában, folyton megjegyzéseket tett ránk. Azért nem haladunk, mert ide-oda rakosgatjuk az aktákat! Azért rakosgatjuk az aktákat, hogy megnézzem, mi van benne, rangsoroljam, mi sürgős és mi ér rá. Merthogy ő csak úgy elkezdi csinálni és nyomatja. Aha…. Csakhogy dolgoztam én Carmela után elég sokat, és láttam, hogy csomószor elbaszarintott egész fontos dolgokat a nagy sietésben, a revizor meg szó nélkül levette, mert hiszen Carmela „régi”, aki „biztos tudja”.
Én meg javíthatom ki, egy év múlva, mikor hozzám kerül más miatt.
Na szóval most szépen rangsorolom az aktákat. Mondjuk még ez sem könnyű, mert vannak sürgős és nem sürgős anyagok, de lehet, hogy egy sürgős anyag egyben macerás is. Hiába csinálom meg sürgősen, elmegy vele egy egész óra is, és akkor kevesebb darabszámot tudok teljesíteni, márpedig az ostoba Évikének az a mániája, hogy „a darabszám! a darabszám!”, meg hogy „mások” megcsinálnak napi 40, 50 anyagot is (aha, úgy, mint Carmela, ld. két bekezdéssel feljebb).
Így aztán reggel, amikor még félig alszom, szépen előre veszem a könnyű és gyors anyagokat, amiken nem kell gondolkodni, viszont megvan vele a Szent Darabszám. És nem pofázik bele senki ;-)
Most, hogy 6.30-ra járunk és reggel kevesebb idő jut otthon mindenre, már nem csinálom a fali fekvőtámaszokat és guggolásokat otthon. Viszont van erre lehetőség a munkahelyen! Mivel egyedül vagyok, ha eszembe jut, megyek a falhoz és kitolom harmincszor. Jó napokon megcsinálok 3x30 sorozatot, általában csak 2x30-at. Ha lenne szobatársam, lesni kéne, hogy mikor nincs itt és akkor nyomatni, vagy ha látná, akkor esetleg szétkürtölné és azon menne a pletyka. Hihetetlen, hogy nálunk mennyire pletykásak a kollégák. Még ha nem is rossz szándékból, de akkor is, nem szeretem, ha bármi dolgomról többen tudnak, mint az feltétlenül szükséges. Ezért van, hogy a csapat több mint fele le van tiltva Facebook-on is ;-)
Sokszor adódik úgy persze, hogy jól jönne a szakmai segítség, ami Dórinak nagy előnye volt. Tőle kb. bármit lehetett kérdezni, rögtön tudta. Néha mintha egy automata lett volna szegény: elé tartom a megoldhatatlan(nak látszó) ügyemet, ő tíz percig töpreng, aztán a másik végén kijön a megoldás :-)
Hát most ez nincs, úgyhogy a közepesen nehéz dolgokat én csinálom úgy, ahogy jónak gondolom. Sokszor ráírom az aktára, hogy nincs vele teendő, miközben sejtem, hogy de van, de ilyenkor szépen visszajön javításból, és a revizor ráírja, hogy mit kell vele tenni. Ha végképp nem boldogulok, akkor vagy kikeresem a jegyzeteimből, ha már volt hasonló esetem a több mint két év alatt, ha pedig végképp nem, akkor átmegyek Carmela és Szabina szobájába. Ők aztán biztosan tudják.
Carmelával nem akarok összeveszni, hisz a hihetetlen pletykássága meg a hülye nézetei (= aki egyedülálló, az úszik a pénzben meg a szórakozásban stb.) ellenére szakmailag jó segítség. Így az ilyen bonyibb anyagokkal hetente párszor átmegyek hozzájuk. Ezzel érzi, hogy tartom velük a kapcsolatot, de nem dumálok magánügyekről. Egyrészt nem akarok – elterjesztené rögtön –, másrészt tényleg nincs idő arra, hogy mélyebben beszélgessek másokkal.
Mivel viszont más emberekkel sem dumálok, így Carmela nem sértődhet meg joggal. Az persze ciki lenne, ha azzal szembesülne, hogy „a Csendes Macska órákig beszélget a Hortenziával, bezzeg velünk nem beszélget” – de ilyen nincs. Szóval szerintem felfogja, hogy én ilyen „csendes” vagyok és ez az alaptermészetem.
Ami azért jó, mert Carmela mindenkivel leáll dumálni – ő is olyan típus, aki ha öt percig kussolnia kell, már feszeng – és terjeszti az infókat, így remélem, az ostoba Évikéhez is eljutott már, hogy jobb lesz az mindenkinek, ha engem szépen békén hagy egyedül.
Ugyanis, ha csak szigorúan a munka szempontjából nézzük, akkor bizony jobb egyedül dolgozni. Dórival 150 %-osan kijöttem és tényleg nagyon hiányzik, de lássuk be: reggel elmeséltük egymásnak, mi volt tegnap; tudtunk-e aludni és felriadtunk-e éjszaka és hányszor. Én bizony elmesélem, hogy este láttam az X filmet, és az miről szól és ki játszik benne, ő is elmesélte, hogy mi volt otthon. Munka közben is ha jön egy érdekes vagy felháborító akta, azt megosztjuk egymással: Nézd már, ez a kretén ügyfél már megint ezt írja, holott mi már válaszoltunk neki két hónapja is, de most megint ír; vagy a hülye járási hivatal ráírja nagy betűkkel, hogy ISMÉTELTEN MEGKERES minket, pedig két éve nem is jött semmiféle megkeresés ebben az aktában, ezek meg úgy csinálnak, mintha mi direkt ülnénk az ügyön.
Bizony ha egy ügyfélnek nagyon hülye neve van, azon szoktunk röhögni (hmmm… most szívesen írnék ide ilyen neveket, de inkább nem teszem, mert azok mind valósak), vagy ha a személyije fénymásolata az aktában van és az ügyfél fotója olyan, amit muszáj megmutatni a másiknak, hát azt is megnézzük és elszörnyülködünk, esetleg irigykedünk.
Na ezzel egyértelműen megy az idő, még ha a munkaidő kellemesebb eltöltését célozza is. Most, hogy nincs itt Dóri, természetesen nincs, akinek felolvasnám a hülye nevű ügyfelet, csak magamban röhögök rajta. És ezzel megspórolom azt az időt is.
Sőt szoktam magamban beszélni is az ügyfelekkel, ha olvasom a beadványaikat, vagy félhangosan káromkodom a feszkó levezetése miatt, amiket ugye mind nem lehetne, ha most új szobatársaim volnának.
Szerencsére azért nincs szó arról, hogy most tisztán végigdolgozom a 9 órát, illetve pénteken a 6-ot. Mert azokon a napokon, amikor „ledolgozzuk az ebédidőt”, továbbra is minden nap kimegyek járni félórát (kösz, rabszolgatörvény). Sőt időnként stikában olvasok a könyvemből is egy-két bekezdést. És csak e héten vettem észre, hogy a kevés hozzáférhető internetes oldal között ott van a Port.hu is! Kíváncsiságból rámentem, megnyitottam a Felhőatlasz adatlapját, és ott volt, alatta a több száz nézői hozzászólással, és ezek mind simán olvashatóak voltak!
Üdítő élmény volt úgy dolgozni, hogy két-három uncsi akta után belepillantok a Felhőatlasz fórumba, ahol értelmes emberek vitatják meg, hogy ki hogy és miért, hogy vannak az idősíkok és a reinkarnációk, és melyik szálról mi a vélemény stb. Aztán vissza a hülye aktákhoz. Így olvastam el napközben az Ed Woodról szóló fórumot, és meg is néztem a filmet azóta, ami marha jó volt.
Hogy én osztom be a munkámat, annak megvan az az előnye, hogy darabra többet csinálok meg, mint eddig. A szellemileg hátrányos osztályvezetőnk már meg is dicsért miatta – nem mintha nem szarnám le magasról a véleményét –, és remélem, hogy leszűri az ostoba kis agyával, hogy jobb engem békén hagyni egyedül az irodában.
Szóval összességében sokkal rosszabb egyedül ülni, mint Dórival kettesben, de mégis sokkal jobb, mintha másokkal raktak volna egybe.
