Fura dolog történt, egy kollégám elkérte a telefonszámomat. Azért fura, mert az illető az egyetlen pasi az osztályunkon, és kb. tíz mondatot váltottunk összesen eddig.
Ez pontosan azon a csütörtöki napon történt, amikor az új bojlert felszerelték. Egy tiszta ideg voltam már egész héten előtte, pláne a bojlerszerelési napon. Maga a bojler már OK, de hátra volt még a régi bojler elsuvasztása, a jótállás lepecsételtetése és a tulajjal való bizniszelés, mármint a bojler árának letörlesztése a lakbérből és hogy ezt milyen formában adom be neki.
Ilyen körülmények között jött egy mail délután ettől a Béla kollégától, aminek tárgya sem volt, a szövegéből csak annyit láttam – mert megnyitni nem is mertem akkor –, hogy elkérhetné-e a számomat.
Basszus, se köpni, se nyelni nem bírtam. Mi a f*szt akar tőlem ez, és miért pont ilyenkor, amikor azt sem tudom, hol áll a fejem, öt hete fürdök hideg vízben, alig alszom, új bojlerem van, és egyezkedhetek idegbeteg lakástulajokkal, erre most egy pasi kolléga a telefonszámomat akarja??!
A Béla velem egyidős, három gyereke van, de valami zűr van a házasságával, a nő lelépett vagy megcsalta vagy a fene tudja, mi van most velük, őszintén nem is érdekel. Én igyekeztem mindig kedvesen beszélni vele, mert biztos nem könnyű a helyzete, egyetlen pasiként egy csupa nő osztályon. Azt tudom, hogy ő is feketeseggű, mint én, mert viszonylag lassú (de legalább nem követ el kapkodásból olyan hibákat, mint a „gyors” kollégák), meg nem locsog a főnökkel, aki buta és ilyesmik alapján ítél.
Na de nem akarok én beszélgetni vele semmiről. És mi a fenéről akar velem beszélgetni Béla, amit nem lehetne megbeszélni a melóhelyen? Arról már beszéltünk egyszer a konyhában teafőzés közben, hogy ő sincs megelégedve az új bérével, meg én sem, és le kéne lépni, de hát neki ott a három gyerek. Én meg egyedül élek, ez is szóba került.
Na ez a baj. Az ember ne emlegesse egy rossz (?) házasságban élő pasinak, hogy egyedülálló. De most komolyan, miért kéne minden szavamra vigyáznom, vagy hazudnom a melóhelyemen, amikor semmi energiám nincs az ilyesmire.
Legszívesebben azt írtam volna, hogy nincs kedvem megadni a számomat.
De hát az ember ilyent nem tehet kollégával. Mert először is bunkóság. Mi van, ha a másik erre berág, és elkezd alám tenni? Igaz, a Béla – eddig – nem tűnt rosszindulatúnak, de életemben egyik kolléga sem tűnt annak elsőre, aztán mégis sokan azok lettek.
Meg aztán Dóri szobatársam és Carmela ex-szobatársam is tudja a számomat. Igen ám, de a Béla fiú. De most amiatt, hogy fiú, ne adjam meg a számomat neki? Ez gyerekes. Mondjam azt, hogy bocs, de nem adom meg a számomat, mert biztosan akarsz tőlem valamit? De ha mégis valami melóhelyi, ártatlan dolgot akar – pl. szerintem hogyan kellene új állást keríteni, vagy nincs-e kapcsolatom valami remekül fizető, király hellyel (ha lenne, már elmentem volna oda :-D)
De ha megadom a számomat, mert mégis kolléga és biztos nem akar semmit, és aztán mégis akar valamit, akkor meg mondhatja, hogy hát akkor minek adtam meg a számomat? Bizisten, nem értem én, mit akarnak a pasik, hogyan gondolkoznak. A főiskoláról ismert H. Gábor se nyögte ki soha, hogy tetszem neki, csak nyomult állandóan, és végül besértődött, mikor totálisan elegem lett belőle; és csak ekkor nyögte ki egy levélben, hogy igen, tetszettem neki. Ezért vannak zömmel lány barátaim, velük elengedheti magát az ember és nem kell tépelődni, hogy ha megadom a számomat és megiszom vele egy kávét, akkor már szexelni akar-e velem.
De ezen a csütörtökön én rohantam haza a bojlerhez, egyáltalán nem válaszoltam a Béla mailjére, sőt meg sem nyitottam rendesen.
Este meg éjjel töprengtem, hogy mi a fenét mondjak neki, ha összefutunk a folyosón és rákérdez, hogy mi a szarért nem válaszoltam neki? Végül arra jutottam, hogy majd azt fogom hazudni, hogy későn írta, én már nem néztem mailt, aztán meg hazasiettem. (Hát ezért kell hazudni az életben sajnos. Mert az igazat – nem akarom megadni a számomat, nem akarok beszélni veled – csak nem lehet megmondani a pofájába.)
De hála a jó istennek, péntek reggel láttam a jelenléti íven, hogy Béla ma szabin van! Csodás, akkor nem fogunk összefutni a folyosón.
Kinyitottam az előző napi mailjét és rögtön láttam, hogy nem csodás, mert azt is írta, hogy ha megadom a számomat, akkor még aznap – tegnap – felhív, és az ő száma meg ez és ez.
Na, hát mivel nem adtam meg, így nem is tudott felhívni. De viszont most meg, ugye, nem írhatom meg neki a számomat, mivel szabin van, mit tesz Isten, hát nem láthatja a munkahelyi e-mailjeit…. Elégedett voltam egészen addig, míg rá nem döbbentem, hogy ő viszont megadta a saját számát, tehát várja, hogy oda jelentkezzek, hogy mi a számom.
Jesszus mária, qrvára nincs semmi kedvem írni az ő számára és megadni az enyémet, hogy aztán pénteken meg egész hétvégén rettegjek, hogy mikor fog felhívni. Így nem is tettem.
Egész hétvégén agyaltam, hogy mit csináljak, mit csináljak. Nem lenne szép dolog nem megadni a számomat a Bélának, miután több kolléganő is tudja. De ugyanakkor semmi kedvem megadni neki, mert mi a fenéről akar beszélgetni velem ez a szerencsétlen? Jaj istenem, de nem értek a pasik gondolkodásához.
Végül aztán hétfőn csak válaszoltam a csütörtöki mailjére elég tömören, hogy az én számom meg ez, de meló után nagyon elfoglalt vagyok. – Ezzel, úgy éreztem, azt üzenem: „nesze itt a számom, hogy ne mondhass undoknak, de vedd észre, hogy nincs kedvem veled beszélgetni, szóval ne hívj”. És ezzel elégedett is voltam.
Aztán hétfőn meló után elmentem futni, és Öcsémet is vártam estére, így elég szoros volt a programom – hát ahogy hazaérek, ránézek a telefonra és ott egy sms, tök udvarias hangon, hogy azt írtam, munka után nem érek rá, de ő most ért haza, és jelezzek, hogy mikor hívhat.
Basszus!! Hogy meló után nem érek rá, azt én úgy értettem, hogy munkaidő vége és lefekvés között egyáltalán nem (magyarul soha), ő meg úgy értette, hogy meló után valameddig elfoglalt vagyok, de most már talán nem.
Basszus! Azt kellett volna írnom, hogy soha nem érek rá. Van egy másodállásom, vagy ahogy kilépek az épületből, megdöglik a térerőm.
Mindegy, nem válaszoltam semmit, mert várt rám pár apróság: lenyújtottam, zuhanyoztam, hajat mostam, kajáltam, bedobtam egy mosást, majd jött Öcsém, akit még beengedni sem volt egyszerű, mert valahogy nem működött a kapunyitó (hogy fogok húsvétkor pizzát rendelni, ha akkor is rossz lesz?)
Szóval nem válaszoltam a Béla sms-ére, és felkészítettem magam, hogy ha másnap összefutunk és kérdőre von, majd azt mondom, hogy rettentő későn értem haza és nem néztem telefont/futottam, aztán találkoztam valakivel stb.
Ugyanakkor mérges is voltam, hogy mi a francért kell nekem bujdokolnom egy kolléga elől. De lelkifurdalásom is volt, mert hátha tényleg valami ártatlan dolgot akar, de hát akkor a francért nem nyögi ki? Jöjjön át az irodánkban, Dóri is nagyon segítőkész, ott is simán el tudja mondani, amit szeretne.
De nem volt semmi kedden, sem szerdán, sem csütörtökön. Igaz, én „bujdokoltam”, vagyis igyekeztem roppant rövid időket tölteni a folyosón meg a konyhában meg a fénymásolóban, és direkt kerültem a Bélát. Aztán arra gondoltam, hátha értett a ’szóból’ és leszáll rólam. Vagy azt gondolja, hogy direkt rossz számot adtam meg, veszi az adást és leszáll rólam. Szóval, feszült egy hét volt, és nem azt mondom épp, hogy gyomorgörccsel indultam melóba minden reggel, de azért ott volt a feszkó, hogy mi van, ha összefutok a Bélával…
Aztán péntek kora reggel, épp reggeli utáni kapkodásban voltam, jött sms: kedves Macska, szükségem lenne…. – nem is nyitottam meg, de máris a plafonon voltam. Mi a fenére lehet szüksége tőlem!?? Bébiszitterre? Kölcsönre? Kísérjem el valami rendezvényre? Basszus!
Rohantam, szendvicseket csináltam, fogat mostam, aztán mondom, most már komolyan összeszedem magam, felnőtt ember vagyok és elolvasom az sms-ét, mi a fészkes fenét akar – ekkorra már olyan idegállapotban voltam, hogy ha Béla hirtelen öngyilkos lesz, megkönnyebbüléssel fogadtam volna, annyira nyomasztott az egész téma.
Szóval azt írta, hogy szüksége lenne valakire, akivel tud beszélgetni, meg hogy ő nem rossz ember meg valami efféléket (azóta nem olvastam újra, szóval nem idézhetem szó szerint).
Ajjjj…. Szóval, nem (nagyon) csalt a megérzésem és ez inkább ’akar valamit tőlem’, mint nem. Dehogy fogok én egy válófélben lévő korombeli háromgyerekes pasival beszélgetni és a lelkét ápolni. Először is, nekem kellene valaki ugyanerre; én magam is örülök, ha luk van a seggemen, nemhogy még én pátyolgassak mást. Másrészt, ebből úgyis csak az lenne – ha összeszedem magam és kedves vagyok szegénnyel – hogy jön a H. Gábor-effektus, amit én elutasítok, amire ő dühös lesz és ki tudja, hová fajulhat ez egy melóhelyen. Még a végén keresztbe tesz a munkámban, vagy ki tudja, kikkel van beszélő viszonyban, akik mennyire pletykásak, és mik terjednek el rólam.
Igaz, hogy ugyanakkor sajnáltam is a Bélát, és meg is értem, hogy esetleg tényleg szüksége van egy beszélgetős emberre, de én ebbe nem akarok belekeveredni. Már eleve semmi kedvem kollégákkal a munkahelyen kívül találkozni. Főleg ilyenkor, amikor a lelépést fontolgatom.
De a legfőbb ok simán az, hogy belül magamban egyszerűen azt éreztem: nem. És kész.
Úgyhogy akkor írtam válasz sms-t, de nem otthonról, mert rohannom kellett, hanem már a járműről, hogy erre én nem vagyok alkalmas, és sorry, és csá.
Azóta hálistennek semmi reakció, de még csak rövid idő telt el. Remélem, végre veszi az adást és annyiban hagyja. Nehogy nekem elkezdjen újabb sms-eket írni, hogy de én milyen kedves vagyok vagy ilyesmi. Persze lehet, hogy azt írja, büdös kurva vagyok. Vagy hogy akkor minek adtam meg a számomat. És itt visszakanyarodunk a „mit akarnak a pasik” témához, mert ha eleve nem adtam volna meg a számomat, ahogy eredetileg akartam, akkor pedig akkor mondhatta volna, hogy micsoda bunkóság ez.
Mi a szarért kell nekem ilyen helyzetekbe keverednem, és miért mindig ilyen lúzerek nyomulnak rám. Meg ráadásul pont a melóhelyen, hát nagyon remélem, hogy ejti szépen a témát és nem kell a hátralévő hónapjaimban úgy melóznom, hogy a folyosóra kilépés előtt mindig kilesek az ajtón, nincs-e ott a Béla…
Van velem egy ilyen furcsa dolog, hogy akik csak felszínesen ismernek, azok néha azt gondolják, hogy én valami kedves, empatikus csodalény vagyok, mindezt azért, mert többnyire igyekszem kedves lenni akkor is, ha nem akarok, hogy ne gondoljanak bunkónak, és ne sejtsék, hogy éppen konkrétan leszarom őket és csak azt akarom, hogy legyek túl az adott helyzeten. Félek, hogy a Béla is ezt a téves következtetést vonta le a pár dumálásunk alapján.
