Hát ez a vacak hétfő jól rányomta a bélyegét az egész hetemre. Pedig előre örültem, micsoda remek hét lesz: hétfőn Orsival dumálunk egy jót, csütörtökön színház, hétvégén pedig a családdal Állatkert!! :-) Ebből csak a színház valósult meg úgy, ahogy terveztem, a többi dőlt :-(
… Vasárnap írom ezt, többnyire pár nappal későbbre élesítem a bejegyzéseket, ha módosítanom kellene…
Szóval hétfőn nem tudtunk Orsival találkozni és majdnem felrobbantam a méregtől. Még aznap este írtam róla posztot, és közben arra gondoltam, na, ennek a szar napnak a betetőzéseként már csak az hiányzik, hogy még az Éva is hívjon! Erre nézem a gépelés idejére lenémított telefont: hát ott van két nem fogadott hívás Évától! Neeeeeeee….! Mit akar még ő is… Nem hívtam vissza, de kedden este ismét hívott és voltaképpen csak azt akarta elmondani, hogy át akart menni egy másik szervhez, de kiderült, hogy megint titkos létszámstop van, ezt elmondta többször, én meg próbáltam különféle módokon együttérzőeket mondani.
Kedden Orsi jelentkezett, hogy ebédszünetben elszalad a melóhelyemre az állatkerti jegyekkel, ami jó volt; bár a megbeszélt időben nem hívott, hogy elindult. Kiderült, hogy vért adott és sokan voltak. Ó, hogy mi a kurva életért kell pont akkor vért adnia, amikor találkozik valakivel? De már fel sem dühített, annyira kiborultam előző napon.
Csak három percet tudtunk beszélni az aluljáróban, ennyit a korábban tervezett „végre jól kidumáljuk magunkat az Orsival” tervről, mert mindkettőnknek rövid az ebédszünet.
Most, hogy a dögkerti jegyek megvoltak, úgy döntöttem, elengedem a mai futást – úgyis esett az eső –, és helyette elhozom Öcsémnek azt a nagyon értékes Dolgot, amit amúgy szerdán akartam. Így szerdán nem lesz semmi más, és kipihenhetem magam a csütörtöki színház előtt.
Így is lett, kedd meló után elrohantam és egymillió forint értékű nemesfémmel, ráadásul állatkerti belépőjegyekkel mentem haza, de mivel ez nem látszott meg rajtam, senki nem akart kirabolni. És mivel esett és hideg meg sötét volt, én már nem is izgultam. Ezután még elmentem a mutterhez bakonyi sertésszeletért, amit főzött és adott nekem belőle.
Szerdán este átadtam Öccsnek az átvett szajrét és vagy egy órát sétáltunk és beszélgettünk. Ami nagyon jól is esett, csak így nem feküdtem le korán. És a derekam már ekkor is fájt kicsit.
Csütörtökön aztán – színházi nap! – már nagyon rossz volt a derekam. Sőt már éjszaka is próbáltam úgy forogni, hogy ne fájjon a derekam, emiatt aztán fél éjjel ébren voltam. Reggel derékfájással ébredtem és álmosan. Izmos kávét ittam, így mentem be melózni, de a derekam továbbra is úgy fájt, mintha nagyon-nagyon elfeküdtem volna. Sőt kezdett a hasam, gyomrom is érdekesen fájni. Talán a nagyon erős kávétól? Vagy a maté tea, amit pár napja iszom reggelente? Vagy a bakonyi sertés?
Lényeg a lényeg, az egész csütörtöki munkanap derék- és hasfájással telt. Végül arra jutottam, hogy ez menstruációs előfájdalom lehet, habár ilyen még sosem volt, de talán így 42 évesen már ilyen is lesz. (Ld.: Hatalmas kis hazugságok könyv: „Nem hiszel a menzeszgörcsben, ribi? Akkor mutatok neked valamit” :-D)
Kínlódás volt a munkanap, de az esti színházra koncentráltam. Sajnos délután minden hasfájás ellenére muszáj volt innom egy fekete teát, hisz 4.30-kor keltem, holnap is akkor fogok, a színház meg 19.00-kor kezdődik….
Otthon zuhanyoztam és csak pirított kenyeret ettem, mert féltem egy esetleges hányástól. A derekam kissé javult, de most meg a gyomrom idegeskedett. Az is megfordult a fejemben, hogy kihagyom a színházat, ágyba bújok, lefexem…de persze tudtam, hogy egy Nyomorultak-előadást, pláne ha Egyházi Géza játszik benne, akkor sem hagyok ki, ha a fejem a testemtől 5 méterre hever.
Ugyanis ez a Nyomorultak volt, amit már vagy 20 éve háromszor is láttam a Madáchban, de persze akkor még a Sasvári-Vikidál szereposztásban. A két utóbbi alkalommal a szememet már nem is sminkeltem ki, mert tudtam, hogy bőgni fogok :-D Aztán újra előszedték ezt a darabot, és Géza játszotta Javert-t az egyik szereposztásban, de mire én észbe kaptam, már levették a műsorról. De most megint előszedték! Hála a jó égnek… Gyorsan kerestem egy Gézás előadást és vettem rá jegyet, és most itt az idő színházba menni, csak olyan a belem, mintha kis kavicsokat ettem volna.
Betettem a kontaktlencsét és sminkeltem, hiába nem kéne a teljesen bizonyos sírás miatt, de anélkül vízihullának látszom. Így meg zombi pandának látszottam, de mindegy.
Maga a színházi este nagy meglepődésemre teljesen jól sikerült, ami az ilyen szubjektív dolgokat illeti: időben indultam el, minden elegáns ruhám megvolt, nem felejtettem itthon semmit, és épp nem esett, míg az utcán voltam. A Madáchban jó sok fülkés női vécé van, nem úgy, mint a Pesti Magyar Színházban, így ezzel sem volt gond. A 13. sorban volt a helyem, ami szerencseszámom, és ez elég messze van a színpadtól ahhoz, hogy ne kapjak pánikot az esetleges erős hangosítás miatt, de még elég jól lássam a színészeket. De a legjobb az volt, hogy az előttem lévő és az azelőtti sorban pont előttem nem ült senki ;-)
Gézát aggodalmas kíváncsisággal vártam, mert azt tudtam, hogy hangban és megjelenésben jó Javert lesz, de vajon mennyire lesz hiteles? Hálistennek, ezzel nem volt semmi gond, mert teljesen hiteles volt, ez már az első percben lejött. Reflexszerűen fülig szaladt a szám, ha megjelent, így csak kb. félóra után jöttem rá, hogy pszichopatának fognak tartani, ha Javert-t látva vigyorgok, ezért próbáltam fékezni magam, de hát nem könnyű dolog Gézát látni és nem mosolyogni.
A darab most is nagyon tetszett, bár szerintem a régi előadásnak sokkal kidolgozottabb, monumentálisabb díszletei voltak. Ez ugyan nem zavart, csak úgy észrevettem. Egyébként egész jó volt mindenki. Én persze többször is elpityeredtem, és csak azon dolgoztam, hogy a könny ne folyjon ki a szememtől, elmaszatolva a szemceruzát.
Az első felvonást valahogy rohadtul hosszúnak éreztem, többször is eljött az a pont, ahol azt hittem, most fejezik be, de nem… Ehhez képest a második meg rövidebb volt. No de sebaj! A tapsrend már nagy öröm volt, főleg hogy előjöttek az összes halottak is. – Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy Gézán kívül nekem Gavroche tetszett a legjobban :-)
Szép este volt, kár, hogy még másnap is munkába kellett menni. Pénteken bizony már látszott, hogy a derék- és gyomorfájás valami menstruációs előjel, mert foltos volt a gatyám. A legjobbkor. Családi állatkert előtt! És kedden plazmaadásra vagyok bejelentkezve! Jövő hét közepén kellett volna megjönnie.
De mivel több mint egy hete nem futottam, és ezen a héten sem fért bele sehogy sem, pénteken már muszáj volt lemennem futni, és le is mentem, de nem volt kellemes. Isteni kevesen voltak ugyan, de a hasam vacakolt, tamponnal futottam, és a felfúvódás miatt gyakran jöttek ki a kis gázok, hanggal. Iszonyú ciki volt. Még isteni szerencse, hogy ilyenkor pont senki más nem futott arra. (Megjegyzem, hogy a menzesz végül is nem kezdődött el, hanem hol van, hol nem van, idegesítő módon. Most lemondjam a keddi plazmát vagy ne?)
Este megnéztem az Arachnofóbiát, noha nálam pókfóbiásabb ember nem él az országban, talán az egész Földön sem. Egyszer nem voltam képes a telefonomhoz érni, mert az Index nyitóoldalára valamiért kitették egy nagy pók arcképét, és én nem bírtam hozzáérni, hogy továbbgörgessem, és csak akkor tudtam újra netezni, amikor az Index már frissített. No de az Arachnofóbia tök jó film és nagyon jól van megcsinálva, annak ellenére, hogy igazi szörnyetegek is vannak benne. Pont jól jött péntek estére.
Szombat reggel Decathlont meg minden hasonlókat terveztem, viszont reggeli után egy órával olyan volt a gyomrom, mintha téglát ettem volna, és a fejem is megfájdult… Algopyrin, citromfű-tea, de nem nagyon lett jobb. És melegem is lett. A hányinger kerülgetett, behoztam a lavórt, de nem sikerült hányni. Végül ledőltem az ágyra, nyitott ablak mellett, és csak hevertem, várva, hogy elkezdjen rázni a hideg, mert akkor már jobb.
Ekkor telefonált Öcsém, hogy másnap reggel Állatkert! Hurrá! Nagyon megörültem, mert 1., ezek szerint a másik program végül nem jött össze, 2. Zétény megfázása csitul és jobban van. Micsoda remek dolog lesz egy ilyen kis poronttyal együtt menni állatkertbe, és látni, ahogy látja a dögöket! „Ejefááááánt!” :-)
Összekapartam magam, Decathlon persze kimaradt – téli futónaci kellett volna –, helyette csak a Fókuszba mentem el a rendelt könyvért. A gyomrom még mindig vacakolt, így kakaós csigát ebédeltem, ami „száraz” és nem irritál, meg a cukor miatt energiát is ad.
Kora délután Faterral mászkáltunk a hegyen egy órácskát; máskor jobban esett volna, de most szarul voltam még mindig, és nagyon irritált Fater kompenzálós dicsekvése. Olyan kisebbrendűségi komplexusa van, hogy állandóan muszáj arról beszélnie, hogy őt mennyire szeretik a régi melóhelyén, meg ő milyen menő volt stb. Én meg utálom ezt hallgatni, pláne naponta látni a FB-n. Illetve valahol megértem persze, hisz otthon anyámmal van összezárva, aki meg aztán minden, csak nem támogató társ; de másrészt nem értem meg, mert a faszért kell vadidegenek elismeréséért kuncsorogni. Ezen a sétán is csak az idegesített, hogy újra elmesélt valamit, amit már a héten leírt mailben, ÉS a tesómnak is elmondta telefonban, holott tök későn beszéltek, amikor Zétény már majdnem elaludt, és családi dolgokról, de Faternak mégis muszáj volt előhozakodnia ezzel a marhasággal, ami nagyon nem illett oda. Nem is tudom, mi lesz majd a családi születésnap-ünnepléskor – mindkettőjüket egyben ünnepeljük két hét múlva – figyelmeztessem, hogy ne akarjon már állandóan az előtérbe tolakodni? Olyan ciki ez, basszus, egy 65 éves embertől…
Szombat este nyers krumplit ettem és megnéztem a Diktátort; ezektől kicsit jobb lett a gyomrom és felfaltam egy zacskó csípős csirkés chipset is; nagyon hülye gondolat volt, mert utána aztán szenvedtem.
Vasárnap relatíve koránra állítottam az ébresztőt, hogy időben odaérjek az Állatkertbe, aztán írt Ági, hogy Zétényke még nincs teljesen jól, és inkább nem jönnek.
Ekkor egy kicsit elkapott a depresszió, annyira áhítoztam már erre a családi állatkertre! Jó, inkább a családra, mint az állatokra. Ugyan Ági írta, hogy kimehetek hozzájuk ebédre, de három óra az út oda-vissza, és minek menjek oda egy megfázott babát zavarni. Inkább pihizzenek csak nyugalomban.
De ettől még nagy önsajnálatban voltam vasárnap délelőtt. Egész héten nem beszéltem szinte senkivel, az Orsival való „jól kidumáljuk magunkat” elmaradt, a színház jó volt, de ott ugye nem beszélgettem senkivel, a melóhelyen nem beszélek senkivel, csak munkáról; szombaton a Faterral való beszélés inkább csak elszomorító volt. Ráadásul olyan nyomasztó kulturális élmények voltak e héten: az Európa halálában pont akkor jutottam el a sérülten született babához, amikor indultam a Nyomorultakra. Remek!! Köszi, pont ez kellett… A Nyomorultakról már ne is beszéljünk, ahol átlagban minden harmadik jelenetnél elsírtam magam. Aztán most a Watchment olvasom, ami igazán nem vidám, és elidegenedett emberek vannak benne. Így aztán előkaptam egy Agatha Christie-t, és próbáltam összeszedni magam. A gyomrom még mindig szarakodott, így csak pirított kenyeret ettem kockasajttal, és a szokásos 2 kávé + zöld tea helyett egy nagyon gyenge kis tejeskávét ittam, és egy zöld teát.
Gondolkodtam, hogy itthon maradok, pihenek, de nem, olyan szépen sütött a nap, és tudtam, hogy egyedül itthon még depisebb lennék. Az Aszfalt királyait is megnézhettem volna, de 152 perces filmhez most nem vagyok elég erős. Így úgy döntöttem, elmegyek egyedül az Állatkertbe, ha már van ingyenes belépő :-)
Zuhany után, kontaktlencsével, Agatha Christie-t olvasva és úton az Állatkertbe már jobb lett a hangulatom, főleg mert tényleg szépen sütött a nap. A dögkertben is jó volt, gyönyörű idő és viszonylag kevés látogató. Persze az érdekesebb jószágok előtt mindig csődület volt, de hát ez ilyen. Nem jártam végig mindent nagyon alaposan, mert még nem adtam fel a reményt, hogy családostól is elmehetünk, és akkor Zétényke szemén keresztül láthatok. Azért a főbb állatokat megnéztem, ugyan az állatsimogatóba nem mentem be, mert ott csak kecskék voltak, a közönségből pedig inkább csak gyerekek. De azért egy szép, nem túl nagy pacit megsimogattam :-)
Már kora délután volt, mire hazaértem, és elmúlt a depis hangulatom, sőt némi energiám is támadt. Ezért úgy döntöttem, gyorsan megcsinálom azt a két ProBonós képzést, amit november végéig kéne és a melóhelyen sosincs rá időm, bár ott a két monitor miatt kényelmesebb lenne. De olyan isten nincs, hogy emiatt túlórázzak.
A ProBonónak csináltak egy „új verziót”, és most még szarabb. Kezét-lábát eltörném mindenkinek, aki a „fejlesztésében” közreműködött. Tiszta mázli, hogy rájöttem, hogyan kell visszaváltani a régi verzióra (mert az új verzión még csak meg sem lehet nyitni a hülye tananyagot, mert nem aktív az a mező!).
Megnyitottam, végigpörgettem az első tananyagot, aztán nekifogtam a „vizsgának” úgy, hogy közben megnyitottam a pdf-et és onnan keresgéltem ki a választ. Gyorsan végeztem és sikerült is, holott fingom sem volt az egészről. Ezen felbuzdulva a másik „tantárgynak” is nekifogtam, és az is sikerült. Istentelen felesleges marhaság volt amúgy mindkettő, de már szorított a határidő és jobb túl lenni rajta, és ez a család nélküli, gyomorbajos vasárnap pont jó alkalom volt hozzá.
