Ezekről az élményekről azon frissiben kellett volna írnom, hogy spontán legyen, de akkoriban nem bírtam még tovább foglalkozni velük, mint ahogy megtörténtek. Így csak most írok, amikor már nem spontán, viszont most már sírógörcs és kézremegés nélkül tudok visszaemlékezni, fásultan.
Szóval a költözés elhatározása után, de még az albérlet tényleges felmondása előtt elmentem egy igazi ügyvédhez, mert volt pár kérdésem, amire az istennek sem tudtam saját választ találni.
Már ügyvédet találni sem volt egyszerű! Néhányat kijegyzeteltem, persze olyant, aki ingatlan-témában is hirdette magát (direkt albérletre szakosodottat nem nagyon találtam a neten). Az elsőnél a vonalas számot nem vette fel senki (hát nincs ott egy recepciós?), így a mobilon hívtam. Az maga az ügyvéd vette fel (gondolom). Nagyon tömören elmondtam, hogy személyes konzultációt szeretnék albérlet felmondása tárgyában, mire az ügyvéd aszonta, hogy: „Sajnos ahhoz nem értek, viszontlátásra!”, és letette, mielőtt még azt mondhattam volna, hogy fapapucs.
Hát basszus. Én azt hittem, az ügyvédek kezüket-lábukat törik egy fizető ügyfélért, de úgy látszik, nem.
Még felhívtam egy-két irodát, de egyik helyen sem vették fel (mi van??! ezt ki hitte volna…). Aztán tíz perc múlva az egyik visszahívott, legnagyobb megrökönyödésemre. Ennek is elmondtam, hogy rövid személyes megbeszélést szeretnék akarni, mire adott időpontot és megmondta, hogy félóra 15 rugó lesz.
Mivel az ár a honlapon is ott volt, nem lepett meg, az időpont pedig megfelelt.
Persze nagyon izgultam, és előtte direkt odamentem megnézni, hová esik a ház, mert időpontra menni pénzért, és előtte eltévedni nem egy jó ötlet. Összeírtam a főbb kérdéseimet is, aztán aznap, meló után odavágtattam.
Az időpont előtt pár perccel érkeztem, és még picit vártam is odabent, ami jó volt, mert azalatt kissé megnyugodtam. Aztán jött is az ügyvéd, az iroda egyik társtulajdonosa – a honlapjuk alapján –, aki kb. harmincas volt és még nálam is rosszabbul tűrte a szemkontaktust :-) Ez valamiért megnyugtatott egy kicsit.
Gyorsan eldaráltam a kérdéseimet és megmutattam a bérleti szerződést. Egyébként a kérdéseim most, így utólag visszatekintve már szinte lényegtelennek tűnnek, de akkor, a felmondás előtt, nagyon is fontosnak éreztem őket. Ilyen volt például, hogy nem két hónapi felmondással akarok felmondani, hanem csak eggyel, mert mielőbb le akarok lépni, és a tulaj is annál előbb adhatja ki több pénzért a lakást. Viszont a bérleti szerződésben két hónap felmondási idő van. Viszont szinte biztos voltam benne, hogy a tulaj és a szenilis anyja abban a kuplerájban már rég elhányta valahová azt a bérleti szerződést…
Az ügyvéd erre azt mondta, hogy ha megegyezünk, akkor az lehetséges. Erre megkérdeztem a kauciót, hogy szeretném lelakni az utolsó hónapban, mivel arra az életemet is rátenném, hogy a kaució már nincs meg, tehát visszakapnom esélytelen. Kár meg – rendeltetésszerű használaton felül – nem keletkezett a lakásban. Erre is nagyjából az volt a válasz, hogy ha megegyezünk ebben, akkor lehet. (Ezért írtam végül egy közös megegyezéses felmondási mintát is később.)
Megkérdeztem a zárcserét, mert valamiért az a kényszerképzetem volt, hogy miután én kiköltöztem, de mielőtt még visszaadnám hivatalosan a lakást, a tulaj(ék) esetleg bemennek és ha monnyuk baltával szétvernek valamit, akkor hivatalosan azért még én vagyok felelős. Az ügyvéd megnyugtatott, hogy cserélhetek zárat, mert amíg a felmondási idő tart, addig én vagyok birtokon belül, nekik ott semmi keresnivalójuk. – Ez mondjuk a jogszabályban is így olvastam.
… És mint később kiderült, tökéletes volt a megérzésem, mert a tulaj és a kurvája TÉNYLEG megpróbáltak bemenni a költözésem után az üres lakásba! De nem tudtak, mert lecseréltük a zárat, és úgy is hagytuk!
Kábé ennyi volt a megtárgyalni való kérdések köre, ezeket még át-átrágtuk más formában is, majd amikor már a végéhez közeledett a félóra, az ügyvéd rákérdezett, hogy hogyan szoktam fizetni a lakbért.
Mondtam, hogy odamegyek minden hónap elején, és kápéban.
És adnak róla átvételi elismervényt, vagy aláírást?
Hát… Nem – feleltem sápadtan –, mert mikor először mentem fizetni, kértem aláírást, de erre nekiálltak balhézni, hogy ők nem írják alá, mert igazából nem adóznak a lakás után, és ezért. És ez így is maradt, mert gondoltam, én fizetek, ők adják a lakhatást, mindkét fél meg van elégedve, mi baj lenne. Később aztán a tulaj állítólag elkezdett adózni a lakbér után, de csak legalább egy, de inkább két év múlva.
De nekem csak most esett le, hogy micsoda állat voltam, hogy csak úgy simán fizettem nekik, minden elismervény nélkül, holott értelmes embernek tartom magam. Mert az ügyvéd tovább idegesített azzal, hogy jobb lett volna, ha átutalom nekik a pénzt – jó vicc, nem tudom a számlaszámukat, szerintem ők maguk sem –, vagy ha postán feladom, hogy nyoma legyen. Legalább volt velem valaki lakbérfizetéskor?
Nem – feleltem még sápadtabban – hisz mindig meló után, délután jártam oda, minden ismerősöm rohant haza a melóból gyereket etetni, vagy túlórázni vagy tanfolyamokra… És épp ezért (is) voltam ideges minden hónapban, hogy az elmebajos tulajjal egyedül kell találkoznom, és ki tudja, mikor kattan be.
Hajjaj – mondta erre az ügyvéd – az nem jó, mivel most ők állíthatják azt, hogy én egyáltalán nem is fizettem lakbért, és visszamenőleg beperelhetnek a lakbér összegére.
Kezdtem nagyon rosszul érezni magam. Eddig mindig úgy gondoltam, hogy egy kifizetett hónap az „el van intézve”, én lelaktam, ők megkapták a pénzt és kész. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy hivatalosan nincs nyoma a befizetéseimnek. Ennyire hülye ember nincs a földön, mint én – mondom most –, de annyira szerettem azt a lakást, hogy mindent elkövettem, nehogy valamiért berágjanak és felmondják a bérletet, mivel imádtam ott lakni.
Mondtam, hogy hát ilyent csak nem csinálnak, hat éve lakom ott és soha egy szót nem szóltak soha, ez azért nem túl életszerű, igaz??
Hát nem, de megtehetik. És ha ők fordultak volna hozzá – mondta az ügyvéd megnyugtatólag – ő ezt tanácsolná nekik.
Vissza kellett ülnöm a székbe, mert rémülten jutott eszembe, hogy mi van, ha a tulajék is ügyvédhez fordulnak, és az ezt tanácsolja nekik??! Noha ott áll a szerződésben, hogy ha nem fizetek, a tulajnak írásban kell engem figyelmeztetnie 15 napon belül, és természetesen semmi efféle sem történt soha, és évek teltek el így; de mi van, ha most ők is tudomást szereznek erről a lehetőségről?! A tulaj kurvája nyilvánvalóan a pénzre hajt, ahogy már itt ezerszer is leszögeztem; ha megtudja, hogy elvileg beperelhetnek engem rengeteg forintra, hát képes odaállítani a Töhötömjét a bíróság elé, az pedig simán képes hazudni, hiába mondja a Biblia, hogy „ne hazudj”.
Mondta még az ügyvéd, hogy elvileg ha elmennek bíróságra, akár idén lehet ítélet, jövőre kezdhetik a végrehajtást. Kösz! Mondom neki, de hát azért az elég sok pénz egy pereskedés, annyit csak nem költenének már egy alaptalan perre? Mire megnyugtatott, hogy kérhetnek költségmentességet, ha rászorulnak. (Gondolom, azért nem szorulnak rá, az öregasszonynak jó magas nyugdíja lehet, a Töhötöm kap csökisegélyt az agybajára meg valamit még molyol is mellé dolgozás címén, a nőnek is van állása… de ki tudja…)
Az ügyvéd látta rajtam, hogy nagyon rosszul vagyok, így azzal zárta le, hogy a lakás leadásakor próbáljak aláíratni egy papírt, hogy semmiféle több követelésük nincs felém. De ha mégis bepróbálkoznának, csak forduljak hozzá bizalommal. Kösz!
Ezek után befejeztük a konzultációt, az ügyvéd hozta a számlát – mintegy illusztrációként, hogy bizony így kell pénzt átvenni! – én átadtam a pénzt és kiszédelegtem az utcára.
Tesóm hívott elsőnek, elmondtam, mi történt, de ő úgy vette le, hogy tök jó, mert az ügyvéd a legtöbb kérdésemben velem értett egyet. Aha, mondtam, és ahhoz mit szólsz, hogy fennáll a lehetősége, hogy beperelhetnek visszamenőleg a már kifizetett bérleti díjra?!
Jaj, hát olyant csak nem csinálnak, és nem életszerű, meg minden. Egyébként ugyanezt válaszolta mindenki, akinek elmondtam ezt a rettenetes lehetőséget, meg a netes jogi tanácsadó fórum is ezt írta. De engem egyáltalán nem nyugtatott meg. Hiszen a tulaj és/vagy a nője ha megtudja, hogy a leghalványabb lehetősége is van nagyobb összegű (jogtalan…) pénz beszedésére, kurvaisten, hogy rábuknak a lehetőségre.
A bíróságban meg ne reménykedjünk, hogy Poirot módjára nekiállnak lenyomozni az igazságot. Hisz elismervény valóban nincs a pénzekről. A bíróságok képességeiről meg csak annyit, hogy képesek voltak a Balla Irma 50 km-re, tanúk körében lévő fiát elítélni a gyilkosságért, „biztos ő volt” alapon, hogy más bírósági melléfogásokat már ne soroljak itt fel. Tehát a magyar bíróság az igazságot kurva lazán kezeli, tehát arra, hogy a bíróság majd nekem (az igazságnak) ad igazat, egyszerűen értelmetlen építeni.
Eddig is ideges voltam az egész lakásfelmondás, kauciólelakás stb. miatt, de erre természetesen még idegesebb lettem. Eddig álmomban sem gondoltam, hogy a tulaj ügyvédhez fordulhat, vagy ha eszembe is jutott, nem aggódtam különösebben. De most, hogy már tudtam, hogy egy ügyvéd felhívhatja a figyelmüket erre a lehetőségre, úgy éreztem magam, mintha egy szobában lennék egy őrülttel, akinek kézigránát van a kezében, és csak az Istenen vagy a vakszerencsén múlik, hogy kihúzza-e a biztosítószeget és elhajigálja-e a gránátot, vagy leteszi és nem történik semmi.
Tömören, a stressz-szintem még 50 %-kal fokozódott az ügyvédi konzultációtól.
