Rövid időn belül kétszer is találkoztam az Öccs-családdal, mert először a kölök 2. szülinapja volt, a következő szombaton pedig – megint – tűzifát pakoltunk :-)
A szülinapra szabit vettem ki, idén most először (hja, akinek 23 nap szabija van, az spórol vele). Fater is kijött, végre feladta a járvány miatti ódzkodását. Előre figyelmeztettem, hogy ne mondjunk csúnya szavakat Zéti előtt, mert megtanulja; ehhez képest sikerült egy ezredszer előadott katonakori anekdotájában káromkodni (kétszer is) :-( De szerencsére ez volt kb. az egyetlen mozzanat aznap, amin felhúztam magam.
Fú, olyan közel volt egymáshoz időben a két esemény, hogy félek, nehogy összekeverjem őket :-D Az első a szülinap. Simán kiértünk pont időre, a szűk család fogadott. Ittam egy kávét, utána sétáltunk egy órácskát a környéken. Zéti a kismotorjával jött, amit már tök ügyesen tud hajtani :-) Egy idő után aztán már a saját kis lábán jött. Szórakoztató volt vele sétálni, mert csomó minden érdekelte, ami a felnőtt embereket már kevésbé, emiatt sok mindent megnézett, a talajon heverő szemeteket pedig minduntalan ki akarta dobni. Ami nagyon helyes elmélet, de a gyakorlatban mégsem tartom jónak, hogy földön heverő szemetet kézbe vegyünk és kidobjunk, de Zéti így tartotta helyesnek :-)
Megtettük a kört, a végén pedig Fater, Zéti és én felmásztunk a kis dombra. Basszus, a kölök olyan tempóval dzsalt felfelé, mint én! Még soha az életben nem láttam ilyen kis izmos gyereket, ilyen erőnléttel :-) Föntről aztán leszaladtunk, de tudtuk, hogy Zéti kezét fogni kell, így Fater megfogta a kezét, de neki nem tetszett: „Ne fogjál!”, akkor Fater elengedte, de helyette megfogtam én a másik kis kezét, azt már hagyta. Engem valszeg jobban megszokott. Ekkor leszaladtunk a dombról, én igyekeztem óvatosan, nehogy én magam eltaknyoljak és magammal rántsam a porontyot, de főleg hogy Zéti el ne essen. De nem esett el, szépen szaladt, fogva a kezemet, nagyon édes volt :-)
Némi ebéd következett, aztán Ági és Zéti aludtak egyet, mi hárman Faterral és Öccsel pedig újra elmentünk sétálni egy kört. Közben fagyit is ettünk. Idén még nem is ettem fagyit – ami nem nagy cucc, mert különösebben nem szeretem. Mozart fagyit ettem, ami aktuális volt, mivel otthon épp az Amadeust kezdtem el nézni (nem először).
A séta után nem sokkal felébredtek az alvók. Sört bontottunk, a kertben játszottunk a poronttyal, aztán délután megjöttek Ági szülei és nagy családi ebéd volt a teraszon. Zéti tortát is kapott. Egyébként olyan nagyon nem izgatta magát, hogy neki most szülinapja van, pedig mondtam is neki a kerti játszás során egyszer: „Hű, Zéténykém, képzeld, születésnapod van, ma vagy kétéves, na milyen érzés?” De nem igazán érdekelte :-D Gondolom, ez idővel változik majd. Csak azért érdekes, mert én 43 leszek és még mindig izgatottan várom a szülinapot. (Gondolom, idővel ez is változik majd.)
Zéti lendkerekes kisautót meg új labdát is kapott, ezekkel jót játszottunk, aztán késő délután minden nem ott lakó felcihelődött és távoztunk. Nagyon tartalmas egy hosszú nap volt, élveztem, holott nem is az én szülinapom volt…
A következő alkalommal a kert elején ledobott x köbméter tűzifát kellett a kert végében lévő fáskamrába és környékére becsoportosítani. Nem hangzik valami nagy melónak, de fizikailag igenis fárasztó (nekem mármint). Persze magamhoz képest jó kondiban vagyok, kicsit még karra is gyúrtam újabban, így simán bírtam, de azért örültem, mikor végül befejeztük.
Nem kezdődött ideálisan a nap, mert a HÉV menetrendje eltért a megszokottól, holott előző nap csekkoltam a BKK oldalán, és ott semmi effélét nem írtak. Így a pofám előtt ment el az előző, míg én jegyet váltottam az automatából, a következő pedig csak félóra múlva indult, köszi BKK. Szerencsére mint mindig, volt nálam könyv.
Tesóméknál először is kávét ittam – mint mindig –, és ettünk jó kis kakaós kalácsot. Picit játszottunk utána Zétivel a nappaliban. Örömmel szétrámolt jó pár ruhát a szekrényből, én pedig tanácstalan voltam, hogy mit kéne tennem: a felnőtt énem azt mondta, hogy pakoljak mindent vissza a helyére, hogy rendben legyen, viszont visszaemlékeztem, hogy gyerekkoromban én is örömmel kipakoltam a rucikat a szekrényből. Nagy dilemmák ezek. Zéti azt is akarta, hogy adjam a lábára a téli kis cipőjét :-) Ez nagyon édes dolog volt, meg is kíséreltem ráhúzni a lábacskájára a kiscipőt, de az istennek sem ment. Gondoltam, valami jól tapadó cipőcske ez, és jó erősen kéne beledugni a lábát, és próbáltam óvatosan, de jó erősen beledugni Zéti lábacskáját, de továbbra sem sikerült, úgyhogy megállapítottam, hogy ehhez én béna vagyok és feladtam, mert noha igen erős lába van, de féltem, hogy ha nagyon erőltetem, még eltöröm a kétéves kis csontocskáit.
Az már csak este jutott eszembe, hogy tél óta valószínűleg kinőtte azt a téli cipőcskét :-D Én oly rég nem nőttem már (csak széltében), hogy teljesen elfelejtettem, hogy a gyerekek növekednek és van, ami pár hónap után már nem jön rájuk.
Ezek után aztán nekifogtunk az x köbméter fa pakolásának. Két talicskánk volt, az egyiket tövig meg kellett pakolni, a másikat nem. Egyet megpakoltam, hátratoltam Tesómnak, aki a feltornyozást végezte, aztán visszajöttem az üressel és így tovább. Illetve ha ő előbb ürítette ki a talicskát, akkor ő tolta vissza nekem az üreset és vitte el a telit.
Ez tök egyszerűnek tűnik és az is, de fahasábokat lehetőleg gyorsan pakolni, hajolgatva, azért kimerítő tud lenni egy idő után. Főleg, mivel kisütött a nap a reggeli borús idő után, és most tök fülledt hőség lett. Szerencsére hoztam munkapólót magammal, de akkor is jól megizzadtam.
A meló közben Zéti is a kertben játszott, hol elfoglalta magát ezzel-azzal, hol szedett epret és azt eszegette. Néha Tesóm környékén volt, néha az én környékemen. Egy ízben sündisznót is találtunk, ezer éve nem láttam ilyen állatot sem. Zétinek nagyon tetszett.
Később a fán található szedret is szedtünk neki Ágival, mert kérte: „Fagyümölc! Fagyümölc!” :-) Ettől tiszta lila lett a kis szája és a kezecskéje.
Egyébként elmondhatatlanul édes volt a kis meggypiros pólójában, az édes kis nokedli karocskáival :-) Mindig meg kellett puszilnom vagy simogatnom, ha épp volt szabad kezem.
Arra viszont rájöttem, hogy az új dolgok mutatásával vigyázni kell: most pl. a szomszédban épp építkezés folyik, és érdekes daruskocsi jött oda dolgozni. Ezt a kerítésünk miatt alig lehetett látni, így Zétit – aki csak a derekamig ér, és érdekelte a dolog – felemeltem, hogy lássa a műveletet. Viszont már marha nehéz a kiskölök (nekem). Majd’ leszakadt a karom, így óvatosan felállítottam a lefedett kútra, közben persze fogtam mindkét kezemmel ezerrel.
Így néztük a markolót jó tíz percig, de aztán folytatni kellett a munkát, de Zéti egyáltalán nem akarta abbahagyni a markoló nézését, mert nagyon tetszett neki. Hát ebben más egy kisgyerek és egy felnőtt ember. Én, ha érdekes markolót látok – bár egyáltalán nem érdekel az efféle – nézem öt percig, aztán csá. Zéti pedig szerintem a mai napig is nézegetné :-) Szóval ekkor volt egy kis sírás és tiltakozás, szerencsére Ági valamivel elvonta a figyelmét és a kert másik pontjára terelte, később pedig a daruskocsi el is húzta már a csíkot.
Dél körül ebédszünet volt, utána még átpakoltuk az utolsó adagokat, míg Ági és Zétényke aludtak. Utána söröztünk, és mikor én a HÉV-hez indultam, a többiek elkísértek, hogy fagyizzanak és vásároljanak. A HÉV-em időben jött, és miután felszálltam rá, nagyon meghatott, hogy a hordozóban ülő Zéti is integetett a pici kezecskéjével; mivel most egy ideig nem találkozunk, mert pont egymással átfedésben megyünk balatoni kikapcsolódásra.
