Évi néni temetése egy hétfői napon volt. Hálistennek délután 15.00-kor. Én pedig 15.30-ig dolgozom, úgyhogy szabit nem kellett kivennem, csak két órával korábban eljöttem – a biztonság kedvéért –, azt a két órát pedig előzőleg lecsúsztattam. Rosszabb lett volna, ha a nap közepén van.
Mikor szóltam az észlény főnöknek, hogy két órát csúsztatnék, azt mondta, jó, majd bejövök korábban …. (látszódhatott az arcomon, hogy „mármint a szokásos 6.30-as munkakezdésnél korábban??! Normális vagy, bazmeg?!), mert rögtön hozzátette, hogy „Vagy tovább maradsz bent”. Mondtam, nyilván inkább tovább maradok :-D
Így is lett, kétszer egy-egy órát tovább dolgoztam. Egyszerre két óra, amikor így is napi kilenc órát dolgozunk (kösz, rabszolgatörvény), túl sok. Így fél ötig dolgoztam, én adtam le a kulcsokat a portán, viszonylag elviselhető volt a dolog.
A temetés hétfőn volt a Fiumei úti temetőben. Még az életben nem voltam ott. Faterral ezért vasárnap kimentünk ketten lecsekkolni, merre van a ravatalozó, hol van a szóróparcella, és mennyi idő a főbejárattól a ravatalozóig, hol van vécé stb.
… Nekem illett volna már korábban járnom itt, mert még érettségi táján megfogadtam, hogy viszek virágot Szerb Antal sírjára. Főként mert kb. azt mondtam fel a szóbelin, amit ő leírt a Magyar irodalom történetében és ezért ötöst kaptam. Továbbá No. 1. kedvencem, a Pendragon legenda, és minden más miatt is. De akkor még úgy tudtam, valahol ott temették el, ahol meghalt, és ez egynapos utazást jelentett volna, és csak sokkal később tudtam meg, hogy a Kerepesiben nyugszik, akkor viszont nem szakítottam rá időt. Szóval, ez az adósságom is nyomasztott…
Iszonyú hőség volt, mikor Faterral találkoztunk. Én figyeltem, mennyi idő gyalog a Keletitől (dehogy ülök fel a 24-es gettóvillamosra arra az egy megállóra). Az én tempómmal még tíz perc sincs. Persze a Keleti aluljáróban még egy pisilést be kell terveznem, mert mi van, ha a temetőben nem lesz rá lehetőség. Az 15 perc összesen.
A temető, vagyis sírkert meglepően szép volt. Bár nekem eleve tetszenek a temetők, mármint esztétikailag – az is igaz, hogy főleg a Farkasrétibe „járok”, és az nagyon szép helyen is van, és kellően régies. A halottak szellemei sem zavarnak, nem érzek felőlük rosszindulatot. Igaz persze, hogy nem éjszaka, hanem fényes nappal járok ilyen helyeken :-) Éjjel talán más lenne.
De most fényes nappal volt és 40 fok, én a bejáratnál talált térképvázlatot néztem és úgy haladtunk a főúton. Nagyon szép volt, mint egy nagy park. És nagyon kevesen jártak ott, mivel nem egy park hálistennek… Futókat is láttunk, eszembe is jutott, hogy rekortánt akartak építeni oda, de a tiltakozások miatt ez abbamaradt. Nem tudom eldönteni, jó ötlet lett volna-e? Az tény, hogy most rekortán nélkül is futott két-három ember, de nagyon kegyeletteljesen.
Megláttuk Jókai síremlékét, onnan jobbra kellett fordulni, aztán egyenesen, és egészen hamar és simán meglett a ravatalozó is. Az épület hátulján mosdóval. Remek! A ravatalozóval szemben, egy percnyire a szóróparcella. Na hálistennek, a terepszemle sikerrel zárult.
Még korán volt, mivel a Kerepesi után az ősökhöz mentem ebédre a terv szerint, és tudtuk, hogy anyám mindennel később készül el, ezért hazamenni még nem lett volna értelme, így felvetettem, hogy keressük meg mégis Szerb Antal sírját. Azt már korábban a netről kinéztem, hogy kb. hová esik, most pedig a térképvázlat alapján betájoltam, hogy jutunk oda.
A ravatalozótól egész vadregényes utakon kimentünk oldalra, és onnan felfelé, a Fiumei irányába vissza. Tiszta kiserdő jellege volt a helynek itt. Ezek után nem lepett meg, hogy egyesek futni járnak ide – ideális a vízszintes talaj, a jó levegő és a kevés ember, mármint hétvégén, amikor nincs temetés.
Egész simán megtaláltuk a parcellát, de Szerb Antal sírját egyelőre nem, legalábbis nem ugrott a szemünkbe, így szétváltunk és úgy kerestük külön-külön. Végül szerencsés módon én találtam rá. Ott volt, ahol a neten írták. Volt rajta pár kő – ezzel kapcsolatban kettős érzéseim voltak. Mert lehet, hogy zsidó emberek tették rá, és akkor jó. Aztán lehet, hogy nem zsidó emberek tették rá abban a hitben, hogy Szerb Antal zsidó volt, és akkor nem jó, mert hiszen katolikus volt. Végül is ez már lényegtelen… Én mindenesetre téptem egy szál kis virágot a fűből és rátettem a sírra. Az eredeti tervem természetesen az volt, hogy igazi, virágosnál vett virágot hozok majd, ha eljutok ide, de hát ez most nem volt betervezve.
Fater szóvá tette, hogy miért virágot teszek, amikor a zsidó sírokra követ szokás, mire röviden felvilágosítottam, hogy katolikus volt, így egy félreértéssel kevesebb.
De azért természetesen ide még visszatérek, pláne hogy most már tudom, hol keressem, és hozok igazi virágot, azt megfogadtam.
Ezek után jó érzésekkel indultunk hazafelé, félútig gyalog. Az ősöknél ebéd, aztán megegyeztünk, hánykor találkozzunk másnap a ravatalozónál. Anyám esküdözött, hogy ők már fél háromra ott lesznek, ő meg vécére is akar előtte menni, meg a családdal beszélni stb. Én persze tudtam, hogy jó, ha a szertartás kezdetére beesnek majd, de nem szóltam semmit…
Másnap 13.30-kor megpattantam a melóhelyről. Tudtam, hogy rengeteg időm van, de inkább legyen csomó időm és pontosan odaérjek, minthogy lerobbanjon a metró és elkéssek. Még teljesen gyalog is odaértem volna. Nagyon kényelmesen elmentem a Keletiig, pisiltem az aluljáróban (mármint a nyilvános vécében :-D) – biztos, ami biztos!
Még 14.00 sem volt, nagyon laza tempóban elsétáltam a temetőig. Ott hirtelen nem vettem észre a virágost és pánikba estem – ugyanis azt beszéltük meg az ősökkel, hogy mindhármunk nevében én veszek 3 szál virágot, ne nekik kelljen megállni a bejáratnál (amikor úgyis késésben lesznek). De aztán meglett a virágos, csak odébb.
A három szál szép fehér rózsa 2.400.- Ft volt. Talán temetői virágárusnak kellene mennem.
A tegnap megismert útvonalon elsomfordáltam a ravatalozóig. Az ősök sehol, viszont pár ember már gyülekezett ott. Én nem mentem oda, Évi néni családjából csak a két unokáját ismerem, akik kicsit idősebbek, mint én, és akikkel kb. 12 éves korom óta nem találkoztam. Más rokont, kollégát, barátot nem ismerek, szóval azonnal eldöntöttem, hogy most tovább megyek, le-föl sétálok majd a ravatalozó mögött a jó kis utakon és ha az ősök megérkeznek, hozzájuk csatlakozom.
Azonban az ősök nem érkeztek egyelőre. Igaz, korán volt, a virágos blokkján 14.20 szerepelt, most meg 14.30 volt kb., de azért jó lett volna tudni, mi van. Sétálgattam, közben nézelődtem az útra, jön-e már a családi kocsi.
De az istennek sem jött. OK, 14.30-kor még időben vagyunk. De aztán 14.35 lett, aztán 14.40, és semmi… Sétálgattam a sírok között, elég közel a ravatalozóhoz, hogy megpillantsam a kocsit, ha végre megjön, de azért elég távol, hogy Évi néni ott tartózkodó rokonai ne nagyon lássanak meg engem. Végül 14.41-kor felhívtam a muttert, mert gondoltam, hogy már itt vannak a temetőben, de Fater esetleg eltévesztette az utat és valami párhuzamos főúton álltak meg tévedésből.
Mutter nagy sokára felvette, kérdezem tőle: - Na hol vagytok?
- A Délinél.
Utólag csodálkozom magamon, hogy megdöbbentem ezen. A Délitől kb. 2 percnyire laknak!! Vagyis csak most indultak el, holott égre-földre esküdözött tegnap, hogy fél háromra ideérnek…
Mondom, és mégis hogy gondolod, hogy fél háromra ideértek??
Hát majd sietnek. Hát most már a Horváth kertnél vannak. Stb. … Itt letettük, én pedig fejben végigterveztem az utat onnan. HA most vasárnap reggel 5.00 lenne, és pirosat sem kapnának, akkor elvileg ideérhetnek a temetés kezdetére… De hétfő délután 14.45 van, és még az Erzsébet-hídon sincsenek. Megfordult velem a világ. Lehet, hogy kénytelen leszek egymagam képviselni a családot, a csupa ismeretlen/ezer éve nem látott ember között?
Egy másodpercre eszembe villant, hogy egyszerűen hazamegyek, de erről azonnal letettem. Évi nénivel ezt mégsem tehetem meg. Igaz, neki már mindegy, de talán lát minket most. Hogy képzelem, hogy a saját lelki kényelmem érdekében nem veszek részt a temetésén?
Imádkoztam, hogy történjen csoda, és az ősök a hétfő délutáni forgalomban valahogy időben ideérjenek, de éreztem, hogy nem jön össze. Ekkor azért reménykedtem, hogy talán olyan hosszú lesz a gyászbeszéd, hogy majd azalatt beosonnak a ravatalozóba. Nagyszüleim temetésein például mindig volt hosszú duma, anyai nagyapámat direkt egy katolikus pap temette, ott még éneklés is volt – ezalatt talán ide lehet érni kocsival az Erzsébet-hídtól…
Közben anyám még egyszer hívott, hogy itt meg ott vannak, és lerobbant egy teherautó stb., de már nem foglalkoztam vele, mert közelgett az idő és visszafordultam hősiesen a ravatalozó felé, korábban ugyanis eldöntöttem, hogy 14.55-re mindenképp odamegyek egyedül is a három szál fehér rózsával.
Bementem hát a ravatalozóba, ahol kb. húsz ember lehetett. Évi néni lányunokáját, aki nálam – azt hiszem – egy évvel idősebb, szinte rögtön felismertem, fotókat láttam róla, hosszú szőke haja van. Meglepetésemre a fiúunokáját is megláttam – azért voltam meglepve, mert Dávid állítólag nem akart eljönni, nem bírja a temetéseket (valahol érthető). De most itt volt, a feleségével és a gyerekeivel együtt. Mariann, a lányunoka is megismert engem (hogyan?!), köszöntünk, aztán Dávidnak is, és úgy általánosságban körbeintettem mindenkinek halvány mosollyal, hogy jó napot. Egyelőre nem ismertem meg senki mást. Mariann mondta, hogy a virágokat le lehet tenni az urna elé.
Az urna egy szép, kék lepellel takart emelvényen állt, előtte már egy csomó fehér virág. Odatettem az enyémeket is. Közben nagyon szomorú voltam, hogy ennyi maradt Évi néniből… de ugyanakkor jó dolog, hogy a járványhelyzet már enyhült annyit, hogy húsz ember is itt lehet, és köztük úgy láttam, öregek is, meg a család, meg még én is.
A többiek érdeklődtek, hogy hol vannak a szüleim, én meg mondtam, hogy már úton vannak – de ekkor már 14.55 elmúlt ugye…
Odajött hozzám a kerekesszékes hölgy, akit messziről már láttam, hogy megismerem-e? Abban a percben bevillant a gyerekkori emlék, Kis Magdi volt. A mamája, Magdi néni is itt volt! Utóbbi azért lepett meg, mert ő is már jóval 80 fölött van.
15.00-kor mindenki helyet foglalt. Gondoltam, most jön a gyászbeszéd. Ehelyett belépett két nagyon elegánsan öltözött temetői alkalmazott, megfogták az urnát és kivitték a szóróparcellához. Mi követtük. Menet közben sms-t írtam az ősöknek, hogy jöjjenek a szóróparcellához. A tíz méteres úton a ravatalozó és a szóróparcella között a szememet meresztgettem az út felé, de semmi…
Életemben nem szégyelltem magam ennyire. Úgy égett a fejem az ősök miatt, mint még soha. De hátha itt a szóróparcellánál lesz gyászbeszéd! … Dávid elő is állt, és három mondatot mondott, amiben megköszönte, hogy eljöttünk, és hogy úgy gondolták, nem kell semmiféle hivatalos megemlékezés, hanem csak legyünk mi itt egymás között. És ezután megindult a szórás, szép zenével.
Szomorú voltam és kijött egy könnycseppem is, a családtagok közül is sokan sírtak. Az egész dolog alig pár percig tartott. Gondolatban búcsút vettem Évi nénitől, és arra gondoltam, hogy ez biztosan neki is tetszene, napfényes szép időben, gyönyörű sírkertben, virágok között egy szép, szórásos temetés.
Ahogy vége lett a szórásnak, megérkeztek az ősök.
Szerettem volna elsüllyedni helyettük is. Illetve csak anyámat illeti vád, Fater képes odaérni valahová pontosan, de ugye ő csak akkor tud indulni, ha a mutter már készen áll. És most nyilván, mint mindig, elbaszta az időt úgy, hogy 14.40-kor indultak otthonról.
Mutter iszonyú kínosan viselkedett, rögtön odatülekedett a családhoz, tőlem kérdezte, hogy megvolt-e már a szórás. Mondtam, hogy igen (15.05 volt, ilyen gyors temetést még soha nem láttam). Akkor összeborult Évi néni unokáival, és rázendített a krokodilkönnyes bőgésére, hogy még őt kelljen sajnálni. Hogy jaj de sajnálja, de egy teherautó lerobbant a Blahánál és stb. (14.40-kor indultatok vaze!!!). Meg hogy „neki a barátnője is volt” Évi néni… Szóval hogy a többiek „csak” a rokonai, de ő bezzeg a barátnője?? vagy mi ebben a logika? Mert a barátja volt mindenki, aki itt volt és nem rokon. Mutter azt akarta ebből kihozni, hogy őt most nagyon kell sajnálni, merthogy nemcsak lekéste a temetést, hanem még a barátja is volt Évi néninek, szóval nem értem a logikát, de ez lett volna a lényeg.
Fateron is láttam, hogy irtó kínosan érzi magát és borzasztó dühös, velem ugyanez volt a helyzet. Szerettem volna feltűnés nélkül lelépni. De pofátlanságnak éreztem volna, ha köszönés nélkül elmegyek, amellett nem is lehetett, kis társaságban, fényes nappal egy nyílt térről… Így aztán sután köszöntem a rokonoknak, Mariann megköszönte, hogy milyen sok levelet írtam Évi néninek, amiket ő örömmel olvasott. Ez még rosszabb volt, merthogy igazából sokkal gyakrabban is írhattam volna, sőt sokkal gyakrabban látogathattam volna.
Végre aztán sikerült elindulnom, elsőként, egyedül a főbejárat felé. Hiába volt gyönyörű a sírkert, de rettenetesen éreztem magam. Iszonyú dühös voltam anyámra, szomorú Évi néni miatt és a rémesen kínos egyedül feszengés szörnyű emléke kísértett.
Ráadásul valaki megkérdezte még a temetés előtt, jönnek-e Jutkáék (= nagynénémék), nekem pedig csak ekkor jutott eszembe, hogy egyáltalán nem is szóltunk nekik…
Hogy még rosszabbul érezhessem magam, az is bevillant, hogy a temetésen látott, kerekesszékes Kis Magdi (kb. apámmal egyidős, gyerekkoromból ismerem) iszonyú tehetséges futó volt, nagyon ígéretes atléta, egészen addig, amíg bele nem rohant a kocsijába egy teherautó. Azóta tolószékben ül. Egy ilyen ember, akinek a sport volt az élete!!! Én pedig, egészséges létemre, úgy kell, hogy erőszakkal vegyem rá magam, hogy hetente párszor körbekocogjam a Városligetet marha lassan… Ekkor a bűntudat is belém hasított, az eddigiek mellé.
Az igaz ugyan, hogy Kis Magdi nagyon is egészségesnek látszott, akár még valami kerekesszékes sportot is űzhet talán, nem látszott összetörtnek. De a lényegen ez nem változtat.
Olyan rémesen éreztem magam, hogy terápiás célú vásárlásba menekültem. Elmetróztam az Árkádig, ott megvettem az Élősködők DVD-t (végre megjelent), aztán egy Lush szappant, aztán a kedvenc fajta golyóstollamba egy csomó betétet, mert sokszor nem lehet kapni, és még csak ezek után a „rendes” vásárlás a Sparban.
Már nem is emlékszem, hogy ittam-e valamit este otthon, de ezek után nem csodálkoznék rajta.
Utólag kérdőre vontam a muttert, hogy ezt mégis hogy sikerült előadni? Hebegett-habogott, hogy hát a teherautó, ami lerobbant előttük a Blahán. Mondtam, OK, de 14.41-kor beszéltünk és ti akkor még csak a Délinél, a lakástól száz méterre voltatok. Mért nem indultatok el korábban?
Hát izé, ez meg az, meg neki hasmenése volt. Na erre se köpni, se nyelni nem bírtam, mert a mutter minden adandó alkalommal előhozza, hogy micsoda emésztési gondjai vannak és hogy csak aludttejjel meg anyalevél teával indul be az emésztése… erre föl hirtelen, most az egyszer, mit tesz Isten, épp mikor a temetésre kéne menni, hát hirtelen rátör a hasmenés! Nem döbbenetes? Tudtam persze, hogy hazudik, elbaszta az időt, mint mindig, csak ezt sose fogja beismerni.
Megpróbálom törölni a temetést a fejemből, de a sírkertbe még visszanézek és viszek rendes virágot Szerb Antal sírjára (még akkor is, ha három szál 2.400.- Ft :-D), egyben teszek egy kört és újra körülnézek ott, mert tényleg gyönyörű hely, csak ez a rémes esemény ne lett volna.
*a cím Borisz Akunyintól rabolva :-)
