Már rég fontolgatom, hogy le kéne ruccannom a Balatonhoz egy hétvégére, de most egyedül. Az Annabellára gondoltam, mert ott jó a kaja, ingyenes a strand, és olyan jó kevesen voltak júniusban… De még nem foglaltam, csak a dátumot néztem ki.
Aztán, mikor hosszú idő után összefutottunk Dórival, és megemlítettem ezt neki, azt mondta, hogy esetleg ő is nem-e csatlakozhatna? – Kicsit habzottam, mert ezt direkt egyedüli pihenésnek terveztem, hogy nyugodtan aludhassak egy szál semmiben, és ne feszélyezzen, ha a sörtől rám jön a szellentés… De aztán arra gondoltam, hogy úgyis elég sokat vagyok egyedül, és Dórival már a melóban is olyan jól kijöttünk több mint két évig, végül is mért ne?
Ezért írtam ajánlatkérést az Annabellának és vártuk a választ. De semmi. Pénteken írtam, és mivel válasz nem jött, következő hét csütörtökön írtam nekik, hogy mi van már vazze!?
… Ezen a csütörtökön amúgy véradást ütemeztem be. Ugyanis ezen a napon lett volna a Vámpírok Bálja. Amikor elkezdődött a járvány, természetesen azért drukkoltam elsősorban, hogy a családom egészséges maradjon, majd, hogy én is az maradjak, harmadsorban hogy megmaradjon a melóm, negyedrészt, hogy megtartsák júliusban a Vámpírok Bálját, amire már tavaly megvolt a jegyünk. (Természetesen Géza-féle szereposztással.)
Hát az első három sikerült…
A Bált illetően az utolsó pillanatig reménykedtem, de végül átrakták egy évvel későbbre (!!!). Hogy hogy bírtam el a sokkot, azóta sem értem. És mikor eljött a július 16., egyszerűen nem bírtam feldolgozni, hogy idén nincs Vámpírok Bálja, ami már annyira beleépült az életritmusomba! :-( Úgy gondoltam, hogy ezen a napon valami vámpírokkal, vérrel kapcsolatos dolgot kéne csinálnom… de mit… Megvan, véradás!
Így aztán csütörtökön elmentem véradásra, előzőleg, munka után beugrottam egy csöndesebb Café Freibe és ittam ott egy nepáli ötfűszeres licsi-frappét (most lehet koffeint inni délután, hisz véradás lesz).
A Karolina úton meglepően sokan voltak, holott már 18.15 volt, mire odaértem. Az orvosi vizsgálatra vártam, amikor megjött végre a mail az Annabellától, hogy elkészítették az ajánlatot, amit „ide kattintva” érhetek el. De én nem mertem oda kattintani, mert hátha az rögtön elfogadás is, előtte olvasni akarnám – eltovábbítottam Dórinak, hogy nézze meg ő. Meg idő sem volt az orvosi vizsgálat előtt.
Be is hívtak, alkalmas is lettem, Dóri ekkor írt vissza, hogy a továbbított üzenetben nem tudja megnyitni az Annabella-ajánlatot. Fú, sietnem kellene haza a laptophoz, mert már csak 3 szabad szoba van. Épp ekkor kerültem sorra a vérvevő szobában. A sors fintora következtében pontosan akkor kezdett folyni a vérem, 19.05-kor, amikor elkezdődött volna a darab (sír). Az egész donáció alatt az járt a fejemben, hogy most lenne a nyitány, most lenne a Fokhagyma dal… Aztán vége lett, mert a véradás kicsit rövidebb, mint egy musical :-D
Rohantam haza a laptophoz, hogy az Annabella ajánlatát megnyissam! Sikerült is, csodás kis ajánlat, 53.000.- Ft-ért. Már épp nyúltam az egérhez, hogy elfogadjam, amikor látom, hogy éjszakánként 53.000.- Ft. Mi a lóf*sz! Szóval összesen 106 rugó egy hétvégéért! Na, annyira azért nem akarok az Annabellában pihenni… Persze, mert már csak superior szobájuk volt szabad.
Hívtam Dórit, hogy azért ez túlzás, amivel ő is egyetértett, és mondtam, hogy írok a másik kicsi, félpanziót is adó szállodát, amit ismerek Füreden, ők eldugottabbak, talán… Sok reményem nem volt, mert ekkor már a következő hétvégéről volt szó, miután az Annabella válaszára vártunk összesen 6 napot.
Írtam hát a Lidónak, akik korrektül vissza is válaszoltak rögtön másnap, hogy sajnos arra a hétvégére már nincs szabad szobájuk :-( Szomorúan továbbítottam Dórinak, aki kérdezte, hogy keressen esetleg ő szállást? Mondtam, hogy próbálkozzon ő, én már feladom…
De már túl sok reményem nem volt. Rájöttem közben, hogy mindenki, akinek telik külföldi nyaralásra, most belföldön maradt, mert a fene se tudja, hogy egy hét nyaralás után visszajöhet-e az országba vagy sem; akinek nem telik külföldre, az pláne belföldön nyaral, meg a Viktor is nyomatja, hogy Balaton-Balaton, szóval a narancsdroidok is mind odacsődülnek.
Ezek után nagyon meglepődtem, mikor Dóri hétvége reggel felhívott, hogy van szállás, Keszthelyen! Az a kis kék szálloda kb. a város közepén, amit mindig láttam a kocsiból, de még sosem jártam benne, na ott van még kétágyas szoba, és félpanzió is! Csodás!
Rögtön lefoglalta és elutalta az előleget, én pedig nagyon örültem. Listát írtam, sok minden nem kell két napra hálistennek. Pénteken félórával előbb elkéredzkedtem (persze úgy, hogy előzőleg ledolgoztam).
Mindent szépen becsomagoltam, amikor is láttam az időjárás-jelentésben, hogy valamiféle hidegfront jön szombaton (mikor máskor?!) Írtam Dórinak, hogy vigyünk talán zárt cipőt is. – Addig 30 fok volt egész héten. Olvasnivalónak a Kérdezz meg egy észak-koreait! c. könyvet vittem – remek választásnak bizonyult.
A vonatjegyeket én vettem meg. Valamiféle agyi kihagyásból, amikor megkérdezte a pénztáros, hogy légkondis helyre adja-e, azt feleltem, „nem”. Utólag aztán vertem a fejem a falba, hogy lehettem ennyire hülye! Meleg van! Vagy megsülünk, vagy a lehúzott ablakon beáramló huzat letépi a fejünket a száguldó vonaton. Na de már mindegy.
Pénteken Dóri még szabin volt, én dolgoztam, és hazaindultam félórával előbb. Így még volt idő lezuhanyozni, úti ruhába öltözni, gyorsan enni valamit és indulni a Délibe. Dóri már ott volt.
Rengeteg időnk volt vonatindulásig, a helyjegyek pedig egymás mellé szóltak és kettes ülésre, nem négyes bokszba, ahol idegen emberek pofáját kellett volna bámulni. A vonat időben indult és egész kellemes volt az út, sem túl meleg nem volt, sem túlságosan nagy huzat. Beszélgetni a maszk miatt nehézkes volt, de azért sikerült. Aztán idővel elértük a Balatont! Vonatról csodás a déli part. Sajnos, nem a part felőli oldalra szólt a jegyünk, de azért ott voltunk és az is valami.
Hálistennek a vízparti városokban egymás után szálltak le a népek, a vége felé már egész szellős volt a vonat. És az idő is kezdett felhősödni. Naná. Megérkezem a Balatonhoz és azonnal elmegy a nap! Mikor kb. 17.20-ra befutott a vonat, már felhős volt az ég, de nem esett.
Elsétáltunk a Hotel Kristályhoz. Ezt a kék szállót már ezerszer láttuk kívülről, hisz elég központi helyen van, egy útkereszteződésnél, de még sosem jártam benne. Most itt az idő, a Via és a Helikon megszűnése után itt fogok lakni, hurrá!
Becsekkoltunk, felmentünk a szobába. Nem kulccsal, hanem kártyával nyílt az ajtó, ami nagyon menő. Maga a szoba érdekes volt – hegyesszögű háromszög alakú, kicsi, de azért egy hétvégére még épp elviselhető. Az ablak előtt egy nagy fa állt, kb. csak a lombját lehetett látni. A légkondin egy felirat: „3.500.- Ft/nap”. Csodálatos. Jobb helyeken a légkondi benne van az árban, pl. az Annabellában is nyomathattuk volna éjjel-nappal, ha nem lett volna hűvös idő egész végig.
A fürdőszoba nagyon tiszta és modern volt, azonban sajátságos módon az ajtaja tejüvegből volt, de nem is folytatólagosan, hanem időnként csíkokban sima üveg szakította azt meg! Nem értem, kik terveznek szállodai fürdőszobákat, komolyan! Megegyeztünk ezek után, hogy amíg egyikünk a fürdőben van, a másik ne nézzen arra, ugyanis a WC-n ülve pont előttünk van ez az ÜVEG ajtó. Csodás.
Kipakoltunk, és máris lehetett menni vacsorázni. Ekkorra már komolyan kezdtem éhes lenni. A vacsora svédasztalos volt, a kínálat csak háromféle kaja, de amit én vettem, azzal nagyon meg voltam elégedve, igen finom volt. Desszertnek csokipuding meggyel. Ez is jó volt. Maga az étkező is tetszett, nem túl nagy, de elég kényelmes.
Vacsora után megnéztük a wellnesst, mert az is van a szállóban, a legfelső emeleten. De ez ’csak’ egy jacuzziból meg pár szaunából állt, és mi utcai ruhában voltunk, így be sem mentünk. Helyette lesétáltunk a partra, fagyit ettünk és megnéztük a városi strandot, ahová ekkor már ingyen lehetett menni. Nem volt valami nagy tömeg, valszeg a felhős idő miatt.
…Sajnos, nekem egész délelőtt – a melóhelyen – migrénem volt, ami miatt cukorkaként kapkodtam az Algopyrineket. Tisztában voltam vele, hogy a hirtelen szombati lehűlés miatt, na meg kicsit azért feszült voltam, hogy milyen lesz a miniszünidő Dórival, akivel melóban jól kijöttünk, de még nem laktunk együtt sosem. A migrén aztán délben elmúlt, de most estefelé, hogy már ennyire közelgett a hidegfront, megint előjött L Szerencsére, mint minden nyaraláskor, rengeteg Algopyrin volt nálam.
Vettünk málnás sört a kisboltban, visszamentünk a szállóba, felváltva zuhanyoztunk, megittuk a málnás sört, aztán valamikor késő este aludni tértünk. Addigra már elkezdett esni az eső. Ami nem zavart volna – éjszaka van, alszunk –, csak sajnos pont a szobánk ablaka alatt volt az a plexi tető, ami a teraszt védte az esőtől. És az eső ezen kopogott. Egész éjjel. Én egyébként is vackul alszom, most még vackabbul, mert kétszer felébredtem a sör miatt pisilni, többször pedig csak úgy felriadtam a kopogó esőcseppek miatt. Reggel Dóri elmesélte, hogy ő sem tudott rendesen aludni, csak ő még a teraszon (= bár) tivornyázó embereket is hallotta éjfélig. Mázli, én őket kiszűrtem, csak az eső jött a fülembe…
Reggel még mindig tartott a migrénem. A feszkó, meg az időjárás… Már reggeli előtt betoltam egy fél Algót. Aztán lementünk kajálni – a szállodákban a reggelik a kedvenc étkezéseim :-) Ez sem volt túl rossz, habár jobb is lehetett volna. Voltak felvágottak, sajtok, gyümölcslé (de valszeg nem Hohes-C, csak valami szörp), sőt rántotta, de ez se a legjobb, meg virsli (ez egész jó volt), és ami a fő, kávé, bár sajnos nem az Annabella-féle igazi szemes kávéból rögtön őrölt, hanem csak olyan termoszos, de mindegy, a fő, hogy kávé!
A reggeli első pár falatja után elmúlt a migrénem, és hálistennek, az egész mininyaralás alatt nem is tért vissza.
Az eső viszont még mindig esett! :-(
A szobában lezuhanyoztunk, felöltöztünk, vártuk, hátha elmúlik az eső, de nem. Megállapítottuk, milyen jól tettük, hogy hoztunk zárt cipőt. Én még egy esődzsekit is, Dóri azt sajna nem hozott, csak valamiféle kardigánt. Esernyő szerencsére volt mindkettőnknél.
A szombat első felében a Festetics-kastély megnézését terveztük, mert Dóri ezer éve nem volt ott, én pedig ugyan júniusban jártam ott Faterral, de szívesen megnéztem még egyszer. Valamint a Tulipán cukrászdába is el akartunk látogatni, amit meg Tesóm ajánlott lelkesen. És engem aztán nem kell egy kávézó/cukrászda felkeresésére nagyon rábeszélni :-D
A kastély most is szép volt, a +1 kiállításnak pedig most is a pálmaházat választottuk. Csak most izgalmasabb volt, mert zuhogott az eső, Dóri pedig fényképezett, úgyhogy általában én tartottam fölé az esernyőt – magam fölé pedig a sajátomat – amíg fotózott, és az egész kertet végigjártuk. Meglepve láttam, hogy mindenféle madarak is vannak itt, ezt júniusban kihagytuk. Esküszöm, két emut is láttam!! Vagy legalábbis nagyon emunak tűntek. És egy kék csőrű madarat is, amire azt gondoltuk, annyira fázik szegény, hogy elkékült a csőre, vagy pedig beledugta az orrát valami kék festékbe. De itthon utánanéztem, és tényleg van kékcsőrű réce vagy mi.
A kaktuszházat is megnéztük, de csak az egyik oldalról volt megközelíthető, mert a másik felén térdig állt a víz. A kastélyparkot sem nagyon nézegettük, annyira esett, hanem visszaindultunk a város felé.
A Tulipán helyszínét már otthonról leellenőriztem, és pont útba esett, úgyhogy odamentünk! Csak kissé pofára estünk, mert az eső miatt a kerthelyiségben nem ült senki, minden vendég a belső térbe tömörült, és sehol nem volt szabad hely. Ott tipródtunk. Én el nem megyek süti és kávé nélkül!! – akkor már éreztem, hogy a szállodai vizes kávé nem volt elég az én koffeinigényemnek. Szerencsére odajött egy tata, hogy ők épp most indulnak és odaülhetünk az asztalukhoz :-) Így letottyantunk és rendeltünk is mindketten barackos-túrós sütit (de kétfélét), Dóri cappuccinót, én tejeskávét. Isteni volt minden. És az ára is tök korrekt.
Öcsém utólag mondta, hogy galéria is van és oda is felmehettünk volna, de nekünk arról fogalmunk sem volt. Mindig tanul az ember, majd legközelebb okosabbak leszünk.
Megint lementünk a partra, hát elég kevés ember tartózkodott a hajóállomás környékén, így esőben. Megéheztünk, így beültünk abba a kajáldába, amit már korábbról ismertem. Jó hely, mert először fizetsz, de utána kihozza mégis a srác az ételt, de akkor már nem jattolsz ;-) Dóri hekket rendelt, én rántott sajtot, nagyon jó volt mindkettő.
Kezdett egy kissé csökkenni az eső, mi pedig visszamentünk a szállodába. Ott vacilláltunk, hogy mit kéne csinálni? Én úgy gondoltam, hogy ha már a Balatonnál vagyok, mindenképpen kéne úszni a tóban, de ezt kezdtem elengedni reggel, amikor annyira esett. De most már kezdett elállni. Dóri pártolta a gondolatot, de felvetette, hogy a szállodai wellnesst is ki kéne próbálnunk. De a wellnessben nem volt olyan igazi medence, ’csak’ a jacuzzi meg a szaunák… Hm… Pihentünk, tépelődtünk, én néha olvastam az észak-koreai könyvet, amikor az eső idővel teljesen elállt, sőt még a nap is kezdett előbújni. Az időjárás-jelentés mondta, hogy délután felszakadozik a felhőzet. Nem úgy nézett ki, hogy esni fog pár órán belül, így eldöntöttük, hogy a Balaton-partra megyünk!!
Le is mentünk a városi strandra, ami nem üzemelt „strandként”, tehát ingyen be lehetett menni mint közparkba. Nem fürdött senki :-) Dóri habozott is, de mondtam, én bemegyek a vízbe, ha az egész város engem néz is, a víz nem lehet hideg, pont. Lepakoltunk egy padon és végül mindketten bementünk a vízbe, ami valóban nem volt hideg. Ezer éve nem úsztam Keszthelyen! Nagyon jólesett az úszás, vagy félórát úsztunk, kellemes volt a víz. Rajtunk kívül akkor már 2-3 db ember bement a vízbe, de a zöm azért a parton sétálgatott. Kijöttünk, megtörölköztünk és akkor jöttünk rá, hogy igazából bemehetnénk akár még egyszer, olyan kellemes idő lett… De akkorra már szárazak voltunk, és a vacsora is közelgett, így átöltöztünk a vécében, sétáltunk a strandon és visszaindultunk a szállodába. Ekkorra már konkrétan sütött a nap és olyan szép idő volt, mintha egész délelőtt mediterrán napsütés lett volna.
Megvacsoráztunk, ez a második vacsora talán még fincsibb volt. Valamiféle keszthelyi halfilét ettem (főleg), ami nagyon ízlett. Vacsora után megint csak lementünk sétálni a partra, megnéztük a bezárt Helikont (komolyan, nem akarják ezt végre újranyitni??! Csak ki kéne festeni és kész!). Felállítottak egy nagy óriáskereket a hajóállomás bejáratánál, azt is megcsodáltuk. Kisétáltunk a hajóállomáshoz, és ekkor csörgött Dóri telefonja és a pasija, Tamás volt az.
Őszintén szólva kissé ideges lettem. A Tamás nevű pasi eddig is idegesített többféle okból, de most Dóri a vonaton azt mesélte, hogy nem beszélnek egymással, amit remek dolognak gondoltam. De most tessék, a faszi már telefonál, három kemény napig nem beszéltek… márpedig Dóri majd vissza fogja hívni és akkor majd biztos veszekszenek, mi a fenének kell ez… Akkor, a hajóállomásról nem hívta vissza, de majd a szobából.
Én megjegyeztem tapintatosan, hogy ha engem hívna szombat este, nyaraláskor olyasvalaki, akivel várhatóan vitám lesz, vagy csak valamiért kellemetlen, hát tutira nem hívnám vissza, csak majd vasárnap, hazaérkezés után (pl. anyám vagy Éva. Anyám végtelen időkig tud locsogni a semmiről, szerencsétlen Éva pedig állandóan negatív dolgokkal traktál, amik nyomasztanak, és úgysem tudok segíteni). De Dóri mondta, hogy ő azt nem képes kivárni, ő visszahívja a Tamást.
Ezek után visszamentünk a szállodába, de én útközben még azért vettem egy sört, de most már menteset, hátha a tegnapi fejfájásomban az alkoholos málnás sör is közrejátszott. Elmentem zuhanyozni, hogy Dóri addig nyugodtan beszélhessen a Tamással.
Direkt hosszan zuhanyoztam – ami nem esett nehezemre –, sőt utána még arcot is mostam, sőt mivel hallottam, hogy még mindig beszélnek, hát a szemöldökömet is szépen kiszedtem, mert az elmaradt eddig. A beszélgetés még mindig tartott, holott már félórája bent voltam a fürdőben – hát, most már azért kijövök… A sörrel felültem az ágyamra és az észak-koreai könyvbe temetkeztem. De Dóri még mindig beszélt, aztán hallottam a hangján, hogy most kiborult, így a könyvvel kivonultam a fürdőbe és a vécén ülve olvastam tovább. Aztán letette a telefont, én kijöttem a fürdőből; Dóri kiborulva panaszkodott a pasira, hogy milyen lekezelő (bazzeg, eddig is az volt, ezért mondta az összes rokona meg én is, hogy hagyja a fenébe ezt a barmot…) – de ekkor a telefonja megint megcsörrent és most ő ment ki a vécére, hogy onnan telefonáljon. Én a sörömmel olvastam az észak-koreai könyvet tovább, és csak abban reménykedtem, hogy még azelőtt abbahagyja a telefonálást, hogy pisilnem kellene a sörtől…
Ezt szerencsére megúsztam. Dóri visszajött és közölte, hogy most már letisztult benne, hogy a fickó őt nem is szereti, mert eddig azt gondolta, hogy szereti, csak nem tudja kimutatni, de most már világos, hogy nem is szereti. Jóreggelt, gondoltam… De ekkor már este 23.00 volt. Még beszéltünk a témáról pár mondatot, aztán villanyt oltottunk, de még a sötétben is beszéltünk kissé, úgyhogy majdnem éjfél volt, mire elaludtam.
… Naivan azt reméltem, hogy Dóri most már lekoptatja végre ezt a szottyadt pasit, de a következő héten már írt e-mailt, hogy „kibékültünk Tamással, augusztusban hazajön”. Királyság. Vajon meddig hagyja, hogy a pasi lebegtesse? Miután összejöttek, kiment 2 évre Németországba, itt hagyva a csajt, hogy csak szépen üljön és várjon rá. Miközben Dóri is 41 múlt pár hete, marhára nincs ideje várni… Nnna mindegy, ezekről majd valamikor írok külön posztot.
Szóval ezen a héten mindennap későn feküdtem és korán keltem, és a nyaralási két éjszaka is kevés (és/vagy rossz) alvással telt. De a vasárnap reggel azért szép volt. Megbeszéltük előzőleg, hogy viszonylag korán kelünk, rögtön lemegyünk reggelizni (ami csak 8.00-tól van), és utána visszamegyünk a Festetics-kastélyba, mert a park már 9.00-kor nyit és azt most végignézzük, mivel tegnap az esőben elmaradt.
Vasárnap, mivel az a hazautazásunk napja, természetesen ragyogó napsütés és olyan kék ég volt, amin egyetlenegy darab felhőt sem lehetett látni. Betoltuk a reggelit, zuhany, és indultunk fel a kastélyhoz. Már most olyan meleg volt, hogy fel kellett vennem a baseballsapkát, meg ne süsse a fejemet a nap.
Dórinak mondtam még útközben, hogy igyunk azért valahol egy igazi kávét is, még ha nem is a Tulipánban, mert az pincéres rendszer, és mire rendelünk, mire kihozzák, mire fizetünk… de talán ha egy másik jó kávézót látunk útközben. Ebből végül is az lett, hogy felértünk a kastélyparkba, ami álomszép volt most a napsütésben, ment a szökőkút is – végigfényképeztük a kastély előtti területet, aztán ahogy hátramentünk volna, megtorpantunk a kastély saját kávézójánál. Basszus, egyszer élünk… Igyunk kávét itt!
Rendeltünk is egy-egy cappuccinót, ami nem volt olcsó, de nagyon finom és jó erős volt.
Utána a kastélypark hátsó felét nézegettük és fotóztuk végig. Még viszonylag korán volt, és kevés a turista, így a legjobb látványosságokat nézegetni.
A kajás/fagyis/kávés rendelésekkel egyébként érdekesen alakultak a dolgok, a pénz miatt, mivel Dóri viszonylag kevesebb készpénzt hozott, de volt nála bankkártya, én pedig egy csomó készpénzt hoztam, abból jó részét ezresekben, hogy tudjak fizetni egy-egy kisebb összegű dolgot. De a sok kávé, fagyi, stb. miatt az utolsó napra majdnem elfogytak az ezreseim és az apró…(Meg vettem egy álomcsapdát is.) És ezen kívül csak két húszezres volt nálam, és persze bankkártya. Úgyhogy mindig aggályoskodtunk, hogy épp ki fizessen és mivel :-D De megoldottuk.
A kastélypark után visszasétáltunk a szállodába és kicsekkoltunk. Felesben fizettünk SZÉP-kártyával, és még ezen is izgultunk előzőleg, hogy vajon ezt lehet-e (hogy két külön ember két külön SZÉP-kártyával fizessen egy számlát) – de simán megoldották, tíz perc alatt megvoltunk.
Hálistennek, hogy csak az utolsó napon lett kimondottan meleg, és így a 3.500.- Ft/nap árú légkondit nem voltunk kénytelenek igénybe venni :-D
A poggyászainkkal együtt lesétáltunk a parkba. A vonatindulásig még volt 1 óra 45 perc. Kicsit ültünk az árnyékban, míg Dóri a mamájával telefonált (közben odajött egy fekete kutyus és szimatolt, én pedig simogattam). Aztán kimentünk még utoljára a hajóállomásra, majd ebéd! Az én tervem az volt, hogy a tegnapi helyen zabálok rántott sajtot – az valamiért most nagyon bejött – és palacsintát, azzal jól eltelek, és egészen hazaérkezésig (4 óra összesen) már nem is kell ennem. Dóri pedig a kisközértben vett úti kaját, mert vacakolt a gyomra és nem bírt volna főtt ételt.
A rántott sajtom remek volt, a palacsinta dettó, leszámítva, hogy egy kakaóst és egy lekvárost rendeltem, ehhez képest két lekváros jött. De így talán még egészségesebb is. A lekvár végül is gyümölcs :-D És ugyanaz a kisgyerekes család ült a mellettünk lévő asztalnál, dundi pár hónapos csecsemővel, akik tegnap is.
Kimentünk a vonathoz és lassan beszálltunk. Most is helyjegyünk volt. Most sem a Balaton felőli oldalra szólt (haragudott rám az a pénztáros valamért?) Mikor beszálltunk a mi szakaszunkba, ott egy MÁV-segítő diákmunkás kissrác rögtön mondta, hogy ne üljünk ide, mert sajnos nem lehet az ablakokat lehúzni. Üljünk máshová, majd ő szól a kallernak.
Mondtuk, hogy OK, hogy a kallernak szól, de majd az a sok többi utas, akik felszállnak a többi 15 balatoni állomáson és oda szól a helyjegyük, amit mi most elfoglalunk, azok mit fognak mondani?... Csak még egy hölgy utas volt ott, ők ketten Dórival nekifeszültek teljes testsúllyal és lerántották egymás után az ablakokat! Le lehetett azt húzni, csak eléggé be voltak ragadva.
Egyébként a helyjegyeink nem egymás mellé szóltak, hanem a folyosó két külön oldalára, de ezzel nem törődtünk.
A vonat időben elindult, sajnos minden állomásnál egyre tömöttebb lett, valahol egy egész diáksereg is felszállt. Meleg is volt sajnos, bár még elviselhető. Mivel az észak-koreai könyv utolsó fejezeteinél tartottam, ahhoz pont ideális aláfestés volt a tömött, légkondi nélküli, huzatos szerelvény :-D
Időben megérkeztünk a Délibe – szerencsére Kelenföldnél sokan leszálltak –, Dórival a Deákig együtt utaztunk, aztán feloszlottunk. Én hazajöttem, lecsaptam a poggyászt és azonnal visszafordultam vásárolni. Utána lezuhanyoztam – ez már nagyon kellett – és lerogytam a gép elé, azzal, hogy most megnézem a Pelikán ügyiratot, de nem jutottam a végéig, viszont sajnos megettem egy egész zacskó csirkés chipset és egy tábla Stühmert, de ezeket mondjuk előre láttam. Hazaérkezés utáni szomorúság. Azóta nem történt ilyen! (Sem chips, sem teljes tábla csoki felfalása.) A Pelikán ügyiratot másnap végignéztem, jó volt, de olyan nagyon azért nem tetszett, kivéve Denzel Washingtont, akit amúgy is imádok.
Az észak-koreai riportkönyv után pedig szerencsére, a beütemezés szerint, két Rejtő következett, ami nagyon jól jött, mert tovább mérsékelte a hazajövés utáni bánatot :-)
