Elég ideges vagyok, holnap megyek az ősökhöz, és most már tényleg meg akarom mondani anyámnak Tesómék új babáját. És előre tudom, hogy micsoda őrületes balhé és ordítás lesz belőle (ha nem is azonnal, akkor pár nap múlva)…
Felmerülhet, hogy miért nem mondtuk meg neki eddig, mikor én pl. már szeptember közepe óta tudom. Először is nem volt publikus egy ideig. Aztán meg annyira lefoglalta a teljes agyamat a tény, hogy majd én vigyázok Zétire a szülés alatt, hogy hetekig semmi másra nem bírtam gondolni, majd’ megkattantam a rettegéstől és ugyanakkor persze örültem is, hogy sokat leszek vele. Mire ez a beszűkült tudatállapotom elmúlt, addigra kb. december lett.
Tudtam, hogy ha decemberben közöljük anyámmal, akkor az egész karácsonyi időszakot el fogja baszni a műsorozásával. Az meg kinek hiányzik?
Úgyhogy most itt a január, tovább már nem nagyon lehet húzni, hisz májusra várható a baba.
Tesómnak csak félve vallottam be valamikor decemberben, hogy anyámnak még nem szóltam, mire azt mondta, hogy nekik igazán nem fontos, hogy tudjon róla; amin nagyon meglepődtem, mert ők olyan full őszinte, mindenkinek mindent mindig egyenesen meg kell mondani típusúak. Ezért erősen csodálkoztam. Fater szerint nem is kéne anyámnak szólni egyáltalán, mert úgyis csak műsorozni fog. Ezt én is nagyon jól tudom, de az a gondolat gyötör, hogy egyszer még össze fog futni valami közös ismerőssel – momentán nincs ilyen, de sosem lehet tudni –, aki majd rákezdi lelkendezve: Jaj Mónikám, hát milyen érzés kétunokás nagymamának lenni, ugye milyen édes az a kislány! – Mire a mutter csak néz, mint a vett malac, hisz a második unokáról nem is tud.
Na, ez baszna csak be igazán, mert akkor az lesz, hogy miért nem szóltunk neki. Erre persze nem lehet az igazat válaszolni, hogy azért, mert tudtuk, hogy hisztériázni fogsz.
Még most is fennáll a lehetőség, hogy ha megmondjuk, hogy májusban fog születni, akkor az lesz, hogy eddig miért nem szóltunk? De ezt még ki tudom védeni azzal, hogy sokáig nem volt publikus (ez igaz), meg hogy én sem azonnal tudtam meg (ez is igaz), és hogy én sem tudom régóta (ez igaz, az idő szubjektív valami, szeptember közepe mintha csak tegnap lett volna).
Kívülálló olvasó biztos csodálkozik a helyzeten, de az van, hogy anyám mindenen tud hisztériázni, és idővel mindenkivel összeveszik. Mikor Tesóm először nősült, x idő múlva az anyósék már gonoszok voltak, a sógornőm gonosz és/vagy hülye (vagy mindkettő, fene se emlékszik), még Saláta kutya is hülye lett. Mikor elváltak, anyám majd’ szétesett a boldogságtól. Második sógornőmet ölelte-imádta; de én tudtam, hogy csak idő kérdése, és Ági is gonosz lesz. Mit tesz isten, mostanra eljutottunk erre a pontra. Még az Úristennel is össze tudna veszni, ha az leszállna a mennyből.
A hisztériás ordításba és visításba pedig úgy bele tudja lovalni magát, hogy legszívesebben két csattanós pofonnal állítanám le. Nem szép ilyent mondani, és most, hogy már évek óta nem lakunk együtt, nekem már elég ritkán kell ezeket átélnem, de szerencsétlen Fater még ott van, és én is élénken emlékszem, mi volt tinédzserkoromban meg a húszas, harmincas éveimben. Órákig tudnám sorolni az eseteket. De most csak az unokakérdésről akarok írni.
… Még akkor is bele tudja lovalni magát a hisztériázásba, ha ez előszörre nem jön le: például, mikor szegény nagymamám idősotthonba került és a gondviselő testvér kérte, hogy adjuk össze a gondozási díjat, mi nem is szóltunk anyámnak, mert tudtuk, hogy csak műsorozna. Az volt ugyanis a mániája, hogy az az otthon „szörnyű hely” (nem látott ő még állami fenntartású idősotthont!), és hogy fel kéne venni „valami szerény erdélyi lányt”, aki majd bentlakással gondozza a nagymamit. Na most, szerény erdélyi lányok esetleg 1990-ben valóban beköltöztek olcsóért egy egyszobás (!) lakásba egy szenilis nénivel és hálásan gondozták, de 2010-ben már inkább kimentek Németországba dolgozni, vagy akár otthon maradtak, mert Románia addigra jobb hely lett, mint Magyarország.
De ezt Mutter képtelen volt felfogni, noha mindnyájan többször is elmagyaráztuk neki, csak kötötte az ebet a karóhoz, a gondviselő testvérnek pedig már a f*sza is tele volt és megmondta, hogy ha még valaki beleugat, az átveheti a nagymami gondozását. Ezért aztán, mikor a havi százezer gondozási díj szóba került, minden testvér beleadott egynegyedet, és a Mutterra eső részt mi többiek – apám, Öcsém és én – fizettük minden hónapban, anyámnak nem is szóltunk, mert a., tudtuk, hogy csak ordítozna és rontana a helyzeten, b., akkor még nem is volt nyugdíja, sem semmilyen jövedelme.
No de szegény nagymami aztán meghalt, és tudtuk, hogy a temetésen esetleg szóba kerülhet a gondozási díj fizetése. Ezért összeültünk és kíméletesen közöltük vele, hogy két éve mi dobtuk össze az anyád ellátását.
Akkor és ott marha hálás volt, jaj, milyen szép tőlünk, és jaj, milyen kedves. – Na de eltelt egy-két hét, és Mutter megrágta magában a dolgot!! És kitalálta, hogy ez micsoda méltatlanság, és szörnyűség, és gonoszság – valahogy nem is az volt a baja, hogy a „háta mögött” fizettünk, hanem talán, hogy egyáltalán minek fizettünk, vagy én nem is értem… És összerántott minket és leordította a fejünket, még szegény Anikó sógornőm is ott volt, és fogalma sem volt, hogy mi a fene történik most. Vagy egy hétig ordítozott, aztán lecsillapodott és azóta szóba sem került (mármint a pénz, mert az, hogy „micsoda szörnyű hely” volt az az otthon, azt néha felemlegeti. Csak épp nem tud mutatni egy jobbat, olcsóbbért.)
Ez a sztori megvilágítja, hogy anyámban akkor sem lehet bízni, hogy nyugton marad, ha éppen nem műsorozik, mert eltelik X idő, és megrágja az agyában, és rájön, hogy vele méltánytalanság történt és ordít. Ezer hasonló eset volt már, ez csak az egyik legjellegzetesebb…
Ezért aztán, amikor Öcsémék Zétényt várták, én már előre tudtam, hogy akármilyen ürüggyel, de a végén ordítás és összeveszés lesz a dologból. (Anyósék addigra természetesen már gonoszok voltak. Pedig ők már a második anyósgarnitúra.)
No, meg is lett az ürügy: Tesóm bejelentette, hogy Zétény lesz a neve a babának.
Miért ez?! Milyen név ez? Csúfolni-gúnyolni fogják! Gúnyolni-csúfolni fogják! Ez nem rendes név stb. – Mondtuk neki, hogy olyan őrült nevek vannak, hogy ez egyszerűen fel sem fog tűnni senkinek, normális magyar név, meg minden, de hiába. (Egyébként tényleg, több gyámhivatali határozatot is látok munka közben, és olyan keresztnevek vannak, hogy le se írom, mert szó szerint nem hinné el senki. Ehhez képest a Zétény szelíd, visszafogott név.)
Az egész terhesség alatt nyaggatózott Öcsémnek a név miatt. Hogy majd ő a második keresztnevén fogja hívni a kölyköt. Mondták, hogy azt ne tegye, mert identitászavart okozhat. Akkor ezen rugózott. Hogy mi az, hogy identitászavar! Engem sem a hivatalos keresztnevemen hívunk, és nem lett semmi bajom – és effélék. Tudtam én már, hogy ennek rossz vége lesz.
Faterral együtt mondtuk neki, hogy vegyen vissza bassza meg, mert még a végén Tesómék nem fogják a kölyökhöz engedni, ha folyton csak hisztériázik. Erre rákezdte, hogy akkor ő a gyámhivatalhoz megy! mert van ám nagyszülői láthatás is a világon!
Mikor tájékoztattuk, hogy a gyámhivatal kijön és környezettanulmányt csinál (ebben nem vagyok egyébként teljesen biztos), meg pszichológiai alkalmassági vizsgálatot; és a láthatás nemcsak jog, hanem kötelezettség is, tehát ott kell lenni minden második szombaton 10.00-12.00 között és nem lehet még egy órácskára visszafeküdni, onnantól kezdve nem esett többé szó a nagyszülői láthatásról.
Megszületett Zéti, egyhetes korában látogattuk először, amikor még csak aludt és evett, sapkában, és nagyon apró volt :-) Anyám azon is méltatlankodott utólag, hogy ő nem is látta, meg Ági pont úgy fordította, hogy ő ne is lássa és effélék.
Többször aztán nem is látta, mert telefonon állandóan basztatta Öcsémet – már amennyire a két oldalról jövő beszámoló most rémlik: még mindig a nevén rugózott, hogy ő majd Marcinak fogja hívni (azóta is így emlegeti), meg hogy mért így szoptatják, és mért nem úgy etetik, mert neki a 70-es években a védőnő ezt meg azt mondta a hozzátáplálásról. Röviden, „tanácsot adok” címszóval mindenbe bele akart pofázni, és Tesómék először türelmesen, aztán, gondolom, kissé határozottabban hárították. Mire anyám szokása szerint még jobban belelovalta magát. Mire az egyik telefonbeszélgetés során, mikor újfent közölte, hogy ő nem hajlandó Zétit Zétinek hívni, öcsém azt mondta neki, hogy akkor a kerítésen kívül van a helye.
Azóta Tesóméknak végre nyugtuk van tőle, nekünk műsorozott még egy ideig. Hogy őt eltiltották az unokájától. Hogy ő csak egyszer látta az unokáját, és akkor is direkt eltakarták. De egyébként nem is szokta szóba hozni Zétényt, legfeljebb úgy, hogy „majd leírom a visszaemlékezéseimet a Marcinak”, meg a fejébe vette, hogy Zéti, ha nagyobb lesz, majd őhozzá fog menekülni (?) a gonosz család elől, és effélék.
Én azon csodálkozom igazán, hogy nem is érdeklődik a kölyökről, hogy mekkora, hogy van, milyen, egészséges-e stb. Az én elméletem szerint nem is közömbösségből, hanem ha azt hallaná, hogy a kölök jól van, szép, okos és egészséges, akkor szembesülne vele, hogy „itt ez a szép, okos és egészséges kölyköcske és én nem láthatom” – ezért inkább nem is kérdez.
Tesómék néha megkérdezik, hogy és anyukád nem szokott Zétiről kérdezni? Mire mondom, hogy nem. És én nem szoktam neki mesélni róla? Mire mondom, hogy nem :-D de látom, hogy ezt nem igazán értik, hisz imádom Zétit, és fűnek-fának mesélek róla akár órákon át. De anyámnak nem, mert csak belehergelné magát a hisztériába. Ági olyan mélységben sosem ismerte anyámat, Tesóm pedig szerintem próbálja inkább kitörölni az e tárgyú emlékeit, így nagyjából hiába próbálom megértetni velük. Szegény Fater érti, de azt meg más miatt nem jó.
Egyébként az én véleményem szerint Zéténynek direkt jobb is, hogy anyámat nem ismeri, szerintem csak megijedne tőle, vagy megsajnálná – jószívű kölyök –, és hogy lehet elmagyarázni egy háromévesnek, hogy a nagymama zakkant. Ha újra felvennék a kapcsolatot, anyám tuti biztos nem bírná ki, hogy megint bele ne ugasson a nevelésébe. Hogy mért így, és mért nem úgy; miért nem adtok neki gulyást, és miért adtok neki aszalt fügét, vagy akármi más ürügyén. Én sem mindig értek egyet mindennel, de nekem ugye nincs gyerekem, és úgy látom, Zéti igen jól elvan, szóval nem szólok, és minek is tenném, nem az én dolgom. Persze ha fényevésről lenne szó, szólnék.
Most tehát közölni kell a második babát és előre tudom, 100 %-ig biztos vagyok benne, hogy műsor lesz – esetleg nem azonnal, hanem ha én hazajöttem, anyám majd Faternak fog rikoltozni. Például jön a „Mióta tudjátok?” kérdéssel. Én ezt ügyesen meg tudom kerülni, ahogy fentebb is írtam, „nem túl rég”, vagy „nem is tudom pontosan” (igaz: a napot tényleg nem tudom). De a hülye Fater félelmében szerintem még az árnyékát is el akarja kerülni, hogy hónapok óta titkol valamit anyám elől, és képes lesz azt hazudni, hogy ő is csak most tudta meg. Ezzel csak az a baj, hogy Fater elég rosszul hazudik. Viszont sajnos gyakran. És többnyire még anyám is rájön.
Például most karácsonykor, mikor nálam volt a családi vendégség, Fater ezt természetesen nem mondta meg anyámnak, hanem csak elindult otthonról, de azt muszáj volt mondania, hogy sétálni megy a volt munkahelye felé. (Mi a francnak kellett ezt hazudni!) Aztán este hazament tök ragyogó arccal (totál odavolt Zétényért, akit nagyon szeret). Ezt persze Mutter levette, hogy Fater elment azzal, hogy „sétál”, aztán hazament vigyorogva, ráadásul december 26-án, és hogy biztos a tesóméknál volt!!
Én akkor marha dühös voltam Faterra, miért nem bírt csak egy szó nélkül simán eljönni otthonról, hogy „majd jövök”. És örültem, hogy anyám engem nem kérdezett – habár szerintem sejtette, hogy ha családi buli volt, én is ott voltam – noha, ha megkérdezte volna: „Kint voltál az öcsédéknél?!”, én teljes nyugalommal mondhattam volna, hogy nem, itthon voltam. Ami igaz is.
Most egy darabig nem lesz újabb ünnep, amit anyám elronthatna a második unoka miatti ordítozással, csak majd márciusban pont az ő születésnapja, addigra gondolom, beépíti majd a tudatába és ezt is a szőnyeg alá söpri. De az rossz lett volna, ha még a karácsonyt is elrontja a hisztije.
Még eszembe jut egy példa az illusztrálásra… Amikor Mutter már régóta otthon volt leszázalékolva, és nem bírta elfoglalni magát, voltak barátnői, akikkel sülve-főve, aztán két év múlva örihari, és minden ünnepkor hisztériázott tökmindegy, min, de valamin biztosan – no, akkor előkerült az a téma, hogy csinálhatna egy főiskolát levelezőn. Ez meg is történt, egy (szerintünk…) büfé-ruhatár szak, három év, levelező; gondoltuk, szépen elfoglalja magát, leköti a gondolatait, minket most már békén fog hagyni a rendszeres műsorozással.
Ahogy azt Móricka elképzeli!! Minden vizsgaidőszakkor hisztériázott, csapkodott, ordított, műsorozott; mintha neurobiológiából írna nagydoktorit és nem egy büfé-ruhatár szakos levelezőt csinálna ráadásul úgy, hogy egész nap otthon volt… Félévente az agyára ment mindenkinek, aztán pedig mikor a diplomamunkáját írta, és mi, családtagok segítettünk legépelni – na, az volt a mélypont. Még Anikó sógornőm, sőt még az ő szülei is segítettek gépelni, nemcsak Fater meg én; de persze hogy mindenki rosszul csinálta, direkt elrontottuk, direkt máshogy írtuk; az Anikó szülei gonoszak és hülyék! Mondtuk, hogy mit kéne másképp, pl. nem kéne féloldalas lábjegyzet, meg a lábjegyzetnek is lábjegyzetet írni (volt ilyen!), hát persze hogy nem lehet egy normális Wordben ezt legépelni…. Már mi könnyebbültünk meg, mikor megkapta a diplomát, hogy most már legalább nem fog félévente műsorozni (mármint e miatt). Szóval az összegzés annyi, hogy bármilyen ürüggyel, de bele tudja hergelni magát a hisztériába, még ezen a főiskolán is, amit direkt azért javasoltunk, hogy lekösse a szellemi energiáit és minket békén hagyjon.
Ilyen előzményekkel megyek a holnapi családlátogatásra, és nem is tudom, viszek magammal citromfű tablettát, hogy lenyugtasson, habár valószínűleg inkább szegény Fater kapja majd a nagyját, miután én hazaindultam…
