Ellustultam a naplóírás terén. Ennek részben az is az oka, hogy a blog.hu többnyire baszik beengedni a blog felületére valamiért, és csak másnap tudom kitenni a posztot, az viszont elkedvetlenít, hogy megírok valamit, és nem tudom kitenni, holott nyilván azért írom, hogy kitegyem.
Tegnap pl. simán beengedett, pedig akkor épp nem volt friss posztom, most viszont háromszori próbálkozásra is visszadobott a blog.hu címlapra, amire pedig szarok.
Na mindegy, ezt most leírom, valamikor csak beenged a fostalicska…
Tisztára karanténpunnyadásban vagyok az utóbbi hetekben. Effektíve nem vagyok karanténban, hisz nekünk dolgozni kell, de gyakorlatilag a lakás-munkahely-bevásárlás háromszögben élek. Időnként persze elmegyek futni, vagy az ősökhöz, vagy másik útvonalon jövök haza, vagy a Nyugati Spar helyett az Allee Sparba megyek, de kb. ennyi. (Azért a Spar, mert ott van önkiszolgáló kassza, és ha fel akarom váltani a húszezrest, nem nyíg a robot, hanem vált.)
Se mozi, se állatkert, se futóverseny, se gyógyfürdő. Eddig nem is hittem, hogy a gyógyfürdő ilyen állat mód tud hiányozni, de a téli időszakban, amikor hideg is volt ÉS el is volt macskásodva a hátam, a vállam, merevek voltak az izmaim, úgy vágyakoztam a Veli vagy a Király fürdő forró gyógyvizei után, mint a sivatagi szomjazó az ivóvízre. Persze a macskásodás még most is fennáll, de fázni már kevésbé fázom, mivel nem -3 fok van, hanem +5.
Már végre nekiálltak a nyitásról nyökögni, valamiféle nevetséges konzultáció is elkezdődött, amikor hirtelen kiderült, hogy a népek nagy százaléka nem hajlandó a kínai vakcinával oltakozni, és hirtelen, mit tesz Isten, rögtön megugrott a fertőzöttek száma!
… Nem állítom, hogy kozmetikázzák a számokat, de azért elgondolkodtató, hogy egyik héten még a nyitáson gondolkodunk, következő héten pedig már mindmeghalunk van, ami ellen a kínai csodaszer az egyetlen megoldás.
Szóval, pont, amikor már én magam is kezdek becsavarodni a bezártságtól és ingerszegénységtől, még újabb zárást agyaltak ki most két hétig.
Azért mondom, hogy „még én is!”, mert hiszen én imádok itthon ülni, szeretem a magányt, a csöndet, a békén hagyást, de basszus, már két hete is azon a ponton voltam, hogy kurvára nem bírom tovább. Minden hetem majdnem teljesen egyformán telik. Hétközben munka – a nap első fénypontja reggel az isteni kávé. A melóhelyen várom, hogy a szobatárs kimenjen és levehessem a maszkot/olvashassak egy bekezdést a könyvből. Meló után vásárlás, utána haza, utána heti egy-kétszer futás. Futás után nyújtás, zuhany, hajmosás. Futástalan napokon kaja, filmnézés, keresztrejtvény, szunya. Kedden vagy szerdán mosás, hogy csütörtökön elrámolhassak a fregoliról és pénteken-hétvégén ne kelljen a szárítót kerülgetnem. Hétvégén vagy megyek Tesómékhoz, vagy nem; vagy kávézunk a Freiben Zsuzsival, vagy nem. Vasárnap takarítás, munkahelyi tej és szendvicshez való kenyér megvétele. Hétfő reggeltől az egész elölről kezdődik.
Mehetnék persze kirándulni hétvégén, de még csak most lett vége a februárnak, amikor még erősen tél volt, valamint rendszerint ezerrel süt a nap és 15 fok van hétközben, majd „pénteken érkezik egy hidegfront”. Ma például gyönyörű napsütés volt, de kurva hideg.
„Ünnepi” alkalmakkor pizzarendelés és Lindt csoki.
Múlt héten mondjuk volt változatosság, mert behívtak a Karolinára „panelvéradásra”. Passz, hogy az mi, állítólag több embernek tudnak így segíteni. Technikailag ugyanaz, mint a rendes. Marha lassan haladt a sor, szinte annyi időt töltöttem ott, mintha plazmaadáson lettem volna, holott nem adtak 4.000.- + 4.000.- Ft-ot. Egyébként simán ment.
Na, szóval mikor már épp ott tartottam, hogy bizisten nem bírom tovább és kezdődjön már legalább részben az élet, hisz jön a március 15. meg a húsvét és kell a vendég Lőrinc szállodáiba, akkor hirtelen itt a „harmadik hullám” (tudja valaki, mikor lett vége a másodiknak?). Én nem mondom, hogy kamu, mert tudom, hogy más országokban is van ilyen most, de azért érdekes, hogy pont a kínai oltás nagy elutasítottsága után két nappal jött hirtelen ez a harmadik hullám.
Csütörtökön néztem a telefont, hát bejelentették, hogy hú de minden bezár, totál bezár minden (szolgáltató), irgumburgum. Magamban csak röhögtem, mert magamtól is tudtam, hogy egész biztos nem fog bezárni minden szolgáltató, hisz pl. a home office-osok laptopja ha tönkremegy, nyilván meg kell szerelni, tehát a laptopszervizek tutira nyitva maradnak. Másnap kiderült, hogy még vagy harmincféle szolgáltató nyitva marad. Ennyit a „kormány” bejelentéseiről.
Közben nyomott hangulatban voltam egész héten, mert A bébiszitter naplóját olvastam, vagyis a könyv Dadusnapló címmel jelent meg. Én elsőnek a filmet láttam, ami jó volt. Utána rendeltem meg a könyvet olcsóért. A könyv is jó – lenne, ha nem készültem volna ki érzelmileg teljesen a szegény kisgyerek miatt. Nem is értem, hogy sikerült ilyen sokáig olvasnom egy nem túl vastag könyvet, de vasárnap kezdtem és csak pénteken fejeztem be.
A regény hasonlított az Ördög Pradát visel-re, csak bébiszitter szemszögből. Előkelő házaspár, ahol az egyik szülő jobban szarik a gyerekére, mint a másik. Szerencsétlen gyerek ha az anyja után sír, annyi a reakció, hogy szólnak a bébiszitternek, hogy „Hallgattassa el!” És effélék, rengeteg verzióban. Én úgy kikészültem a könyvtől – pedig amúgy könnyű, kellemes olvasmány volt, de a gyerek miatt nem bírtam néha könnyek nélkül. A könyvbeli gyerek négyéves, az én Zétényem pedig csak három lesz, de folyton őt képzeltem oda, és hogy hogy lehet ilyen szívtelenül bánni egy kisgyerekkel. A hab a tortán pedig, hogy a gyerek a dadushoz kötődik – természetesen, hisz ő van vele folyton, kvázi mamapótlék – és a dadust az „anya” bizonyos idő után kirúgja, mert ez vagy az nem tetszik. És a gyerek, aki kötődik, x alkalommal kénytelen átélni, hogy egyik napról a másikra eltűnik a bébiszitter az életéből. Én ebbe belegondoltam, és komolyan bőgtem.
A legdurvább az, hogy valamiért olyan lassú tempóban olvastam, hogy az utolsó oldalak péntekre, melóból hazaérés utánra maradtak. Szó szerint épphogy kiolvastam az utolsó sort, és már pattantam is fel, hogy rohanjak Tesómékhoz – ahol bébiszitteltem Zétényt :-)
Sajnos úgy megviselt a regény, hogy hiába olvastam már Agatha Raisint a HÉV-en, de még mindig az járt a fejemben, hogy „szegény gyerek, szegény gyerek!” Szerencsére, az „én bébim” egyáltalán nem ilyen sorsú, teljesen jókedvű és vidám volt, délutáni alvásból ébredt, eldugta a teniszlabdát és én megtaláltam neki többször is, szóval, igencsak eleven volt.
Elmentünk sétálni és játszóterezni, hogy Ági addig tudjon készülni másnapra, de nem volt egyszerű az indulás, mert Zéti még a kertben is akart játszani kissé. Noszogattam, hogy induljunk. Mire bevett a szájába egy fűszálat, és mondta:
- Füvet eszem!
- De inkább ne edd meg azt a füvet, kicsim.
- Eszem – szögezte le.
Ezek után szerencsésen elindultunk a külvilágba.
Ahogy a játszó felé haladtunk, láttam, hogy meglepően kevés ember járkál az úton, holott ez egy szép kis park, és péntek délután volt meg ragyogó napsütés. Igaz, hogy elég hideg. A játszótéren pedig nem volt senki!! Isteni boldogság! :-)
Bementünk, Zéti a hintába, én löktem, és közben megadással vártam, hogy megérkezzen a többi szülő és gyerek, hisz eddig valahányszor egyedül voltunk a játszón, perceken belül jött az egész város összes gyereke. De most nem! Eltelt öt perc, tíz perc, Zéti megunta a hintát és a homokozóban rajzoltunk, libikókáztunk, csúszdáztunk, és nem jött senki. Boldognak és felszabadultnak éreztem magam, mert más szülők társaságában mindig nagyon hülyének és feszültnek érzem magam.
Zéti körbe-körbe szaladgált a játszótéren, még mindig nem jött senki. Ekkor rádöbbentem, hogy hétfőtől bezár „minden bolt”, és a családocskák nyilvánvalóan az IKEÁ-ban meg a C&A-ban nyomulnak, gyerekkel együtt, és egyáltalán nem jönnek ide, mert most shoppingolják össze a két hetes lezárásra valót. Az egyetlen ok, amiért örülök a lezárásnak!
Csodálatos félóránk volt a játszótéren, aztán Zétény megelégelte és szaladt a kapuhoz, hogy menjünk. Később a vízpartról csipkebogyót kellett szednem, Zéti buzogányt is akart, de azt nem szedtem neki, mert nagyon bent volt a vízben.
Egyébként az út jó részén szaladt előttem, a kis rövid lábaival olyan sebes tempóval, ami nekem a nagyon gyors gyaloglásom, vagy az igen kényelmes kocogásom. És ki se fáradt! Az egyméteres termetéhez arányítva szerintem futott vagy annyit, amennyi nekem egy Margitsziget-kör, és annyit se mondott, hogy fapapucs :-) Minden sörös- és energiaitalos doboznak leszedtük a nyitófülét, én az egyikkel meg is vágtam a kisujjamat, amit akkor épp nem is vettem észre. Aztán, hálistennek, Zéti nem akart felmászni a HÉV töltésére, mint a múltkor, hanem szépen, az egyik hagyományos útvonalon mentünk hazafelé.
Ekkor már néznem kellett az órát, mert 20.00-ig haza kell érnem, amihez jól ki kellett számítanom, hogy melyik HÉV-vel indulok haza. Köszi, kijárási tilalom. Hogy még véletlenül se játszhassunk az unokaöcsémmel félórával tovább, ha ő azt szeretné, mert a fasz kijárási tilalom miatt nekem haza kell érnem a város belsejébe. Mert ha 20.30-ra érnék haza, és Zéti még félórát szaladgálhatna velem, akkor összeomlana a tér-idő kontinuum és megsemmisülne a világegyetem. (De legjobb esetben csak a mi galaxisunk semmisülne meg.)
Szelíden terelgettem hát hazafelé Zétit, szerencsére ő is jött magától is, és hipphopp hazaértünk, nagy megkönnyebbülésemre minden baj nélkül, kivéve az elvágott ujjamat. De rutinosan már tartottam magamnál ragtapaszt!
Otthon még ettem Ági isteni házi rozskenyeréből, valamint mézet, aztán sprickoltam. Most viszont tök nehezen hagytam ott Zétényt. Még mindig a bébiszitter-regény hatása alatt állva annyira meghatódtam az okos, kiegyensúlyozott kicsi unokaöcsémtől, hogy legszívesebben kitettem volna neki ott helyben a szívemet. (Most belegondolva, elég horrorisztikus jelenet lett volna :-D) Összepuszilgattam, aztán elszakítottam magam tőlük.
Hazafelé marha hideg lett és tisztára átfáztam, így forróval lezuhanyoztam, amit egész télen nem csináltam, noha jólesik fázás ellen, de rémisztő volt a gondolat, hogy nem elég, hogy át vagyok fázva, még vetkőzzek is le?? Most azonban ezt tettem.
Közben, péntek délutánra végre megjelent az az átkozott kormányrendelet is, amire mint magánember és mint hobbifutó egész nap vártam.
A „lezárás” három témakörben érintett. Először, hogy bezárnak a könyvesboltok. Ebben persze biztos voltam, de nagyon elkeserített, mert márciusban jelenik meg az Unortodox folytatása, ÉS a Cormoran Strike-sorozat ötödik kötete, amit azóta várok, hogy a negyedik kötet utolsó mondatát elolvastam. Hónapok óta várom ezt a két könyvet. Ha nem lenne 23 nap az éves szabim, hanem annyi, amennyinek lennie kell, esküszöm, kivettem volna pár napot, és reggeltől estig a két új könyvet olvastam volna…
A másik a futás témája. Előzetesen annyi volt, hogy a szabadban mindenhol kell maszk; és viszont a szabadtéri sport nem tilos. OK, de most akkor maszkban kell futni is?! Az az ember még nem született meg, akinek a szavára én maszkban futnék. Akkor nem futok két hétig, kész. Futócsoportokban is ment a tanácstalan kérdezősködés, míg végre nagy nehezen pénteken kinyögték a faszok, hogy nem, szabadtéri sporthoz nem kell a maszk. Na, csakhogy! Mondjuk, azért viszek magammal egy textilt ezentúl, mert míg ki nem érek a szélesebb útra, gyalogolni szoktam, és hátha pont akkor jön arra egy fánkzabáló, hogy emiatt megbírságoljon. Valamint ugye a piros lámpánál is megállok. Hogy a futás során zsebemben hordott, szétizzadt maszk mire lenne jó, azt tudja mindenki, akinek kis esze van, fő, hogy legyen rajtam maszk a gyaloglási fázisban és így elkerüljem a fánkzabálók bírságolását.
A harmadik az éttermek, melyeket reméltem, hogy elvitelre továbbra is nyitva lesznek. Nemcsak magam miatt, noha főtt kaját gyakran veszek a kínaitól vagy a pakisztánitól, vagy a rántott csirkéstől. De a mutter 70. születésnapja lesz pont ebben a két hétben, és már előre megállapodtunk, hogy ne ő főzzön már, hanem majd mi gondoskodunk róla. Fater vesz magának disznótorost vagy amit akar, én pedig kettőnknek a Nordsee-ből terveztem finom (és drága) tengeri halat, melyet a SZÉP-kártyámmal fizetek ;-) És utána egy-egy szelet Szamos torta.
Nagyon reménykedtem, hogy azért az éttermek/cukrászdák csak nyitva maradnak, mert marha sok ember táplálkozik onnan. Nem mindenki tud, akar, ér rá főzni. És ha van SZÉP-kártya, akkor miért ne venném meg a pakisztánitól a király currys csirkét ahelyett, hogy 9 óra meló után még én álljak neki otthon kotyvasztani?
Hálistennek úgy néz ki, hogy a kajáldák is nyitva maradnak. A Frei legalábbis már kiírta a Facebookra, hogy nyitva lesznek, kivéve a Librikben lévők. Szóval a kávézók, ahol alapvető létszükségleti cikket (kávé) lehet kapni, nyitva vannak, és akkor nyilván a Szamos is, és ha már kávé van, akkor süti is lesz, és így a mutter szülinapi táplálkozása mégiscsak meg van oldva!
Csütörtök-pénteken még gyorsan összeírtam, hogy mit kell megvennem, ami nincs kajaboltban-drogériában-gyógyszertárban. Én vagyok az az egyetlen ember Pest megyében, akinek éppen az IKEÁ-ból nem kell semmi :-D Viszont a táskám szíja az egyik oldalon már kezd szakadozni. A táska már hároméves, és elég nehezen veszek új táskát, mert olyan idegesítő megtanulni, hogy a cipzár meg a zseb most nem itt van, hanem ott… Így mindig halogatom, amíg már muszáj lesz. És csak egyetlen ridikülöm van, nem tizenöt, mint Carrie Bradshownak, így most muszáj volt elmennem a táskaboltba. Szombaton oda is mentem a Westendbe, hálistennek, nem voltak túlságosan sokan, és vettem egyet, ami szerkezetileg eléggé hasonlít a jelenlegire. Feltettem a szekrény felső polcára, és ha majd a mostani végképp elszakad, lecserélem.
Ezenkívül húsvéti képeslapokat is vettem, mert Évi néninek és Endrének sajnos már nem kell küldenem, de még Árpi báéknak és Ferikééknek igen. – Azt hiszem, a posta is működik. – Mivel pedig Erdélyben nagyon komolyan veszik a húsvétot, én igyekszem jó korán lapot küldeni nekik lehetőleg minden évben. Itthon már csak egyetlen húsvéti lap volt, így a táskavásárlás után mentem a Pirexbe, ahol viszont volt sor.
Vasárnap Zsuzsival találkoztunk, ami már le volt fixálva. Noha szombat délután Ági hívott, hogy nem megyek-e ki hozzájuk vasárnap is? Lelkifurdalással, de nemet mondtam, mert Zsuzsit mégsem akartam majdnem az utolsó percben lemondani. De ettől szörnyű bűntudatom támadt utólag, annyira, hogy egy egész tábla Stühmer csokit befaltam este. Amitől még szörnyűbb bűntudat és öngyűlölet támadt rám. Pláne, mert arról volt szó, hogy Tesómnak fáj a foga, de nem vettem túlságosan komolyan – neki sosincs igazán nagy baja, tök egészséges –, aztán míg reggel Zsuzsira vártam, olvastam a mailjét, hogy tényleg eléggé szarul volt a fogával. Ettől aztán igazán rémesen éreztem magam. Talán ha ezt tudom, lemondom Zsuzsit, de akkor meg őmiatta lett volna bűntudatom. Neki pedig nem túl rég halt meg az élettársa, most tök egyedül van és noha az a típus, aki nem kesereg és „tartja magát”, de azért tudom, hogy eléggé maga alatt van, és ezek a vasárnapi kávézások + beszélgetések jót tesznek neki (is).
Dél körül szétoszlottunk, megvettem az újabb adag desztillált vizet a kávéfőzőbe, noha csak most nyitottam az előző kétliterest, de nyugtalan vagyok, ha nincs még egy bontatlan otthon. Aztán hazajöttem, kitakarítottam, megettem a készen vett rántott csirkét …. Ugye mondtam, hogy tkp. minden hetem ugyanúgy telik?
Most pedig kezdődik majd ez a két hét „lezárás”. Amikor igazából alig lesz valami lezárva. Hálistennek, hogy kijárási korlátozás nincs, mint tavaly, amikor mindig készenlétben kellett tartanom valami hazugságot, hogy mit keresek abban az utcában, ahol nem lakom és nem is dolgozom.
Ja, a közigazgatásban is home office-ot akarnak, amin nagyon röhögtem, mert hiszen nálunk – és biztos még sok helyen – az tutira ki van zárva. Először is, vagy hat-hét roppant fontos-titkos adatbázis kell a napi munkánkhoz, másrészt, csak nem az én kis saját vacak laptopomon fogok dolgozni, ami néha lefagy és meg kell várnom, míg kimerül az akku, hogy újra bekapcsolhassam (= pár óra). Harmadrészt, a melónk úgy néz ki, hogy kapunk napi 15-35 fizikai aktát meg 3-5 elektronikusat, és azokat meg kell oldani. Majd naponta bejárunk az irodába és elhozzuk az aznapi aktákat? Vagy futár szállítja ki a kb. 600 dolgozónak minden reggel? Na, jó, felejtős ez a faszság, csak azt nem értem, minek írják a rendeletbe, hogy „home office a közigazgatásban”, amikor a legtöbb ilyen helyen így megy a munka.
Még jó, hogy legalább a napsütéses órák száma egyre növekszik. Reggel már világosban indulok dolgozni! Mondjuk, dühítő, hogy hazafelé a szép napsütésben levenném a maszkot, hogy jöjjön a D-vitamin, de nem szabad, mert esetleg jönnek a fánkzabálók. Ezért azt szoktam csinálni, hogy olyan helyen, ahol rendőrautóval nem tudnak lefékezni mellettem, ÉS látótávolságban sincs zsaru – meg persze más járókelő sem a közelben –, akkor veszem le a maszkot.
Egyébként az a meggyőződésem, és szerintem ebben igazam van, hogy totál baromság az összes lezárás meg korlátozás, mert az emberek nem a boltban meg az utcán kapják el a vírust!! A boltban ugye maszk kell. Meg a BKK-n is, ahol persze mindig vannak jól körülhatárolhatóak, akik nem óhajtanak maszkot húzni, a buszsofőr meg nem szól, mert nem óhajt egy kést a bordái közé. De a lényeg, hogy elvileg nyilvános helyen, ahol sokan vagyunk, kell a maszk, és így – ideális esetben – elég csekély a fertőzés esélye. Igen, igen, még a zsúfolt IKEÁ-ban is!
Csakhogy az emberek bandáznak, csomó melóhelyen vagy nem kötelező a maszk vagy ha igen, a dolgozók nem hajlandók hordani (nálunk is Carmela szobájában hárman ülnek és nem hordják, csak az irodán kívül). Összelehelik egymást, megfertőződnek. A sulikban esetleg kell maszk, de suli után a kiscsávók elmennek együtt lógni, vagy felmennek egyikükhöz öten, viháncolnak, cigiznek, nuku maszk, aztán mennek haza apuhoz-anyuhoz. Vagy, ha mi Zsuzsival nem a Westendben beszélgetnénk, hanem valamelyikünk lakásában, mi sem hordanánk maszkot. Nem beszélve a dohányboltokról, amik persze hogy nyitva maradnak, és előtte öt-tíz fős csapatokban cigiznek és isszák a decis páleszt a csövesek. Vagy csak a szakadt fejű építőmunkások. Aztán mennek haza, vagy a haverokhoz, és kész a fertőzés. Szóval, nem a boltokat kéne zárni, meg a full üres utcán reggel hatkor maszkot hordatni, hanem az embereket kéne magánzárkába csukni, hogy senki ne találkozzon a kis osztálytársaival vagy a haverokkal – ami viszont ugye lehetetlen, tehát a vírus így is, úgy is terjedni fog, tehát a nagy „lezárásnak” kurvára semmi értelme, csak most még a ruha- és könyvesboltok dolgozói is kevesebb fizetést vihetnek majd haza. Remek!
