A héten már megvolt a költözés az új munkahelyemre, viszont még két napig a régi helyemen voltam státuszban, és a régi munkáimat csináltam. Így kicsit felemásra sikeredett a helyzet, itt is meg ott is voltam, egyszerre két helyen…
A költözés napján teljes munkaidőben kellett dolgoznom, a régi rend szerint, vagyis előző nap még 19.45-ig, másnap pedig 6.30-tól, ami marha kellemetlen volt ébredési szempontból. Vittem magammal tejet, hogy izmos tejeskávét képezzek belőle és így maradjak ébren (de fekete és zöld tea is befigyelt aznap).
Tudtam, hogy a pakolós emberek csak 8.00-tól dolgoznak, tehát van időm magamhoz térni, ám 7.25-kor már jött az informatikus, hogy viszi a gépemet. Mondom, máris??! De még 8.00 óra sincs… Mindegy, a csávó szétszerelte a gépemet és vitte. Más bútor vagy efféle stramm dolog nem volt, amit szerelni és cipelni kellett volna. Így én csak úgy kézben vittem még le pár olyan cuccot, amit használok, de talán pillanatnyilag nem kellenek.
Tesómék családi fotóját a falról – ahol Zétény még csak egy hónapos volt – levettem, és hazavittem, nem fogom egy új főosztályra hurcibálni.
Átmentem az új irodámba és elégedetten láttam, hogy szuper kis vadiúj íróasztalok vannak bent, holott az első terepszemlénken még két elég ótvar izé állt ott. A leendő szobatársamnak is ott volt már jópár cucca, azonban ő maga nem volt sehol. Azt hiszem, még fordultam egyszer vagy kétszer, és a cuccai (egy része) továbbra is ott volt, de ő maga nem.
Tanácstalan voltam kicsit. Most itt dolgozzak, vagy még a régi helyemen? A régi ügyeimet kapom még két napig, de a költözés meg ma volt. Milyen hülye helyzet már, hogy „úgy megyek, hogy maradok” :-D
Túl sok embert sem tudtam megkérdezni, mert hozzám hasonlóan más főosztályokról összelopkodott, szedett-vedett bagázs vagyunk mi, vagyis mindenki új és kis túlzással senki nem tud semmit. Szerencsére egy csajt találtam, akit régről ismertem – a régi főosztályomról – és ő már effektíve itt dolgozik. Tőle kérdeztem az alap dolgokat: most a következő két napban én hol vagyok státuszban, milyen munkarendben (délutános? délelőttös? rendes?), hol kell aláírni a jelenlétit meg egyáltalán. Szerencsére ő és a szobatársai megnyugtattak, hogy még a hátralévő két napban a régi helyemen lehetek, a régi beosztásomban. Ami délutános. Na hála az égnek! Díjazom, ha 4.25 helyett csak 6.20-kor kell kelnem. De pénteken már teljesen az új helyen, és rendes – teljes! – munkarendben.
Így visszatértem a saját régi irodámba még két napra, Annamária gépén dolgoztam, ahonnan nem tudtam nyomtatni (idegenként jelentkeztem be a rendszerbe és így nem engedett). De igazából nem izgattam magam különösebben. Pénteken mi 7.00-kor kezdünk, az új helyen viszont csak 7.15-kor – így úgy gondoltam, bejövök még ide pénteken 7.00-re, és a negyedóra alatt elviszem a folyton használatos cuccaimat az új helyre.
Így is lett, pénteken még a kávét, tejet, papucsot, tollat, számológépet, naptárat stb. két fordulóval elvittem az új irodában. Az új szobatárs – nevezzük Panninak – már ott volt.
A fontosabb emberektől elbúcsúzkodtam a régi helyen (volt rövid búcsúztató, és kaptam virágot is, amit továbbajándékoztam), aztán repesztettem le az újra. Igyekeztem az előttem álló feladatokra koncentrálni és nem pánikba esni vagy pláne sírni. Péntek van, rövid nap, akárhogy is, és délután futni fogok!!
Az új helyen új kihívások fogadtak. Már rögtön azzal, hogy vajon hol van a jelenléti ív, amit alá kell írni? Kiderült, hogy az új osztályvezetőnknél. De nem ám kint az előtérben, mint nálunk, hanem konkrétan az osztályvezető irodájában. (És még így sem volt egyszerű, mert a dosszié, amiben a jelenléti lakik, be volt csukva, így azt hittem, nincs is ott, és értetlenül tipródtam pár percet az ajtóban :-D)
Az osztályvezetőnk – ez is Éva – bent is ült, és miután sikeresen aláírtam a megtalált jelenlétit, rögtön tájékoztatott a legfontosabb dolgokról, mi lesz az új kódom és jelszavam, és hogy 8.00-kor értekezlet a főosztályvezetőnél. (Remek! Tehát nem „azonnal” meg „két perc múlva”, hanem van idő szusszanni és inni egy korty kávét.)
Rögtön közöltem, hogy jövő héten mennem kell a második oltásra, mire azt mondta, hogy OK, én meg nagyon megkönnyebbültem.
Ezek után helyet foglaltam az új helyemen. Hja, négy év alatt hozzászoktam az előző irodámhoz, így most fura volt, hogy a fiókok nem jobbra vannak, hanem balra, és nem is annyi van, mint eddig… Megpróbáltam a cuccaimat elhelyezni ide-oda, de sehogy sem esett kézre semmi. Tudtam, hogy ez idővel megoldódik, mikor a mostani lakásba költöztem, akkor is ez volt három napig.
A szobatárs is hasonló gondokkal küzdött. Aztán a számítógépet is bekapcsoltuk, már az új kódjainkkal, és néztük, hogy melyik rendszereket érjük el és melyeket nem. Ami nekem bejött, az Panninak nem és fordítva. Szokásos. Ebben a hivatalban ez mindig így van.
Fél nyolckor már elkészítettem az izmos tejeskávét és belekortyoltam kettőt, direkt nem sokat, hisz megyünk az értekezletre nyolckor. De már háromnegyedkor kiáltozni kezdtek a folyosón, hogy már most lehet indulni a főosztályvezetőhöz!
Baszki, nyolcról volt szó! Mi ez, Miranda Priestly, hogy minden megbeszélést előbb kezd?! Elrohantam gyorsan pisilni, aztán füzettel, tollal loholtam a többiek után.
A főosztályvezetőhöz beérve leültünk, de még messze nem volt ott mindenki, hanem a társaság egyharmada csak pontban nyolcra jött, mi addig ott feszengtünk (ennyi idő alatt megihattam volna a tejeskávét!). Végül összejöttünk mind, és kezdődhetett – 8.00-kor! – a megbeszélés.
A főosztályvezető elmondta a szokásos dolgokat a főosztályról, meg hogy mit csinálunk itt és miért, ez volt vagy negyedóra, ezután pedig kezdődött a konkrét feladatok ismertetése. Ezt felváltva a fő- és a sima osztályvezető csinálta. Eleinte nem akartam jegyzetelni, de később kénytelen voltam, mert jöttek azok az infók, amik simán kihullottak volna a fejemből. Ráadásul ahogy elkezdtek belemenni a részletekbe, az osztályvezető, aki évtizedek óta benne van ebben, gyorsabban is beszélt és többnyire nem tért ki rá, hogy ez meg az a rövidítés mit takar, holott 95 %-unknak még kínai volt a téma.
Azon vettem észre magam, hogy már a hatodik oldalt jegyzetelem tele, és lassan már 9.45 van. Nem győztem áldani az eszemet, hogy még előzőleg elmentem pisilni!! De hát meddig akarnak ezek még itt beszélni?! Hogy fogunk ezután még dolgozni is valamit a mai napon?
Ráadásul kiderült, hogy csomó munkafolyamat máshogy zajlik, mint a régi helyünkön. Például – ami mondjuk jó – telefonon nem állhatunk le ügyféllel locsogni, hanem valamelyik vezetőnek kell kapcsolni. Na, ez véletlenül épp remek dolog!
A vége felé már annyi információm volt, hogy kettéállt a fülem, de nem volt idő kétségbeesni, mert csak jegyzeteltem ezerrel, mert tudtam, hogy majd ez alapján kell élesben dolgoznom már ma is.
Tíz órakor aztán a formális értekezletnek vége volt. Na, gondoltam, végre mehetek az irodába, a sonkás szendvicsemhez és a kávém maradékához! De nem! Kiderült, hogy mivel a főosztály sokadik ’születésnapja’ van, meg itt ez a sok, új kolléga, a főnökség megvendégelt minket. Konkrétan üdítőket hoztak be, és még két szép tortát is.
Ez nagyon szép gesztus volt, de az a helyzet, hogy eddigre én már teljesen lefáradtam a 20+ ember között ülve, lassan pisilnem is kellett (két és negyed óra már eltelt), és nem annyira tortára vágytam, mint inkább a becsületes sonkás rozskenyeres szendvicsemre. Különben is, kemény munkával épp mostanra jutottam el odáig, hogy napi 2-3 kocka étcsokival is elvagyok és több édesség nem kell. Nem beszélve a vércukromról, meg az alakomról, mert így 44 évesen minden falat rám rakódik – de ezt mégsem mertem kimondani, amikor rákérdeztek, hogy te meg miért nem eszel, mivel mindkét főnökasszony legalább 90 kg volt.
Az is eszembe jutott, hogy épp tíz perce említették, hogy még tart a járvány, hordjuk a maszkot, erre most maszk nélkül tortázni kezdett rajtam meg egy másik lányon kívül mindenki. Hát, én még csak az első oltást kaptam meg és az immunrendszeremet nem akarnám kockára tenni. De ezt sem mondtam, mert kritikának vehették volna.
Végül aztán vége lett az értekezletnek, szétoszlottunk, és mehettem vissza a kávémhoz és a szendvicsemhez :-) No, ezután pedig mentünk a ránk osztott anyagokért és nekifogtunk az igazi munkának.
Ekkor már 10.30 volt, a munkaidő 13.15-ig tart, valahogy sejtettem, hogy nem lesz túl sok elvégzett ügy ma…
Egyébként meg dolgozni sem igazán lehetett, a legtöbb embernek baja volt a számítógépével. Az enyémen „csak” a nyomtatókat nem lehetett feltelepíteni, de többeknek a munkához szükséges rendszerek sem működtek. Már hívtuk az ismerős informatikus csajt, aki szobáról szobára szaladgált köztünk, és mindig felhangzott valahonnét a segélykiáltás: „Juliskaaaa! Gyere majd ide is kérlek!”
Kiválasztottam a legsimábbnak tűnő aktát, és nekikezdtem. Először – mint az értekezleten elhangzott – egyeztetni kellett minden adatot, hogy pontos-e. Már ez sem volt semmi. Ezután jött maga a csinálás. Tulajdonképpen sikerült, csak fogalmam sem volt, részleteiben jó lesz-e vagy sem. Aztán egy másikra is rávetődtem, és azt is megcsináltam, remélhetőleg jól, de hát ugye nem tudhatom biztosan… Közben megettem az ebédszendvicset, és már közelgett is a munkaidő vége.
Némileg pánikot éreztem. Persze remek dolog, ha az ember csak két ügyet csinál egy munkanap alatt, de folyton az előző főnök járt a fejemben, akinek a darabszám volt a mindene, és hasonló esetben azonnal azzal jönne, hogy „hogyhogy csak kettő??” De hát itt nem állhatok neki a marha egyszerű „favágós” ügyekből még ötöt hozzácsinálni, mert itt ilyenek nincsenek. Végül abban maradtam magammal, hogy pont most lett elmondva, hogy ez egy új terület nekünk, majd szépen elfogadják, hogy ez van, és kész.
Kitöltöttük a munkalapot a szobatárssal, és ez egy újabb kihívás volt, mert a régi helyen a munkalapot mindig reggel adtuk le. Itt pedig munka végén kell. Bevittem az osztályvezetőhöz, de addigra már sokan leadták, a főnök megbeszélésen volt, így az előterében gyűjtötték a többiekét. Szóval, ez is egy olyan pont, ami tök más, mint eddig.
Igazából elégedetten mentem haza, mert borzalmasra számítottam és ahhoz képest egész elviselhető nap volt a maga módján. Bár igaz, hogy a szobatárs viszont rádiót hallgat, ami engem alapból idegesít, és az ajtónk is végig nyitva volt, ami dettó, de ma, az első napon, valahogy jólesett ez a dolog, a zene és a sok ember, valahogy nem éreztem elveszettnek és magányosnak magam, ami jó.
Hazafelé vásároltam a Csarnokban finom sajtot és sonkát, aztán hazatepertem, Tesómmal beszéltem telefonon, és úgy egy óra múlva lementem futni. Ezt már előre elhatároztam, hogy most, első munkanap után futni fogok, a stressz ellen. Viszont elég meleg volt és ezerrel tűzött a nap. De nem akartam este hétig várni, amíg lejjebb megy a nap…. Így kimentem kb. fél ötkor, azzal, hogy még csak április van és 23 fok van, nem 38. Le is futottam a három rekortánkört, de elég szenvedős volt, mert sokan voltak, a nap tűzött a fejemre, és az árnyékban volt 23 fok, de a napon talán 30 is lehetett aznap.
De amikor vége lett, iszonyú boldog voltam, hogy nemcsak túlestem az első napon, hanem még futottam is :-)
Azért az első, zömében pozitív munkanapról még nem vonok le elhamarkodott következtetéseket, hogy micsoda remek hely ez, mert folyton a Rejtő-regények légiós őrmesterei jutnak eszembe, akik mindig úgy kezdik az újoncokkal, hogy „Itt olyan dolgotok lesz, fiaim, mint otthon!”, aztán kiderül, hogy egy totális szívás az egész. Én már nem dőlök be így elsőre, és lakva ismerszik a munkahely! Vagyis majd meglátjuk, idővel.
